A házasságról

Végre befejeztem a fordítását ennek az elbűvölő novellának, és gondoltam, mivel még pár napig nem lesz időm a saját történetekkel haladni, ezzel kárpótollak titeket.

Egy igazán helyes, keserédes vasárnapi Johnlock. Az eredeti TheShoelessOne: On Marriage című alkotása, a fordítás természetesen a tudtával és beleegyezésével. 

A házasságról

John találkozott egy igazán helyes, Mary nevű lánnyal. John akkor találkozott az igazán helyes, Mary nevű lánnyal, amikor az megjelent a Baker Streeten, hogy a segítségüket kérje (az apja eltűnt, és ő pedig sorozatban kapta a fenyegetőleveleket, amiknek eredetét a rendőrség képtelen volt kideríteni). Sherlock hamar megoldotta az ügyet, visszautasította a pénzt, és úgy tett, mintha nem látta volna, ahogyan Mary megszorítja John kezét.

John szeretett az igazán helyes, Mary nevű lányról beszélni. Hosszasan. Hogy tanárként dolgozik (egy általános iskolában, Chelsea-ben), hogy mennyire jól bánik a gyerekekkel (John elvitte őt ebédelni múlt szerdán), hogyan gondoskodik az öccséről (aki elvesztette az egyik karját Irakban, tehét John elég sok időt töltött azzal, hogy róla is beszéljen), a két macskájáról és a kutyájáról (Rómeó, Valentin és Viola), hogy milyen volt Mumbaiban felnőni egy gazdag üzletember lányaként (gyakran költöztek a pénz mozgását követve). Úgy tűnt, csak akkor hagyta abba az igazán helyes, Mary nevű lányról való fecsegést, amikor Lestrade megkereste őket egy üggyel, illetve amikor egy másik szó szerint a küszöbükön landolt (egy liba türkizkék drágakővel a torkában, szó szerint az égből pottyanva).

Amikor Sherlock magával vitte Johnt a hajszákra (betonkorlátokon átugorva, miközben egy helyi drogkartell főnökét üldözték, majd együtt nevetve rajta, ahogy a kopók elvonszolták), John nem beszélt az igazán helyes, Mary nevű lányról. John ilyenkor az igazán okos, Sherlock nevű férfiról beszélt. Hogy milyen oda nem illő a cipőválasztása (igen, a dizájner darabok jól néznek ki, de nem bírták a hosszas üldözésekkel járó strapát), hogy már megint három napja nem evett (valójában négy, ha nem számoljuk az alig érintett lasagnét Angelonál), hogy szinte emberinek tűnt, amikor nevetett (és hogy John mennyire szereti hallani a nevetését, habár nem nézett Sherlocka, mikor ezt mondta); azt viszont  John nem mondta, mennyire szereti azokat az éjszakákat, amikor a talpa a nedves aszfalton csattog (de Sherlock így is tudta).

Viszont aztán megfordult a széljárás, és John fogott egy barna papírzacskót az egyik kezébe, egy esernyőt a másikba, és kimetrózott Chelsea-be. Elvitte a lányt a Tate-be, majd elmentek egy kis indiai étterembe nem messze annak lakásától (Johnnak curry illata volt, amikor hazatért a Baker Streetre, és nála volt az esernyő, de a papírzacskó már nem). Sherlocknak borzasztó hangokat kellett kicsikarnia a hegedűjéből, hogy túlharsogja az igazán helyes, Mary nevű lányról szóló locsogást.

Sherlockot kevésbé zavarta volna, ha John bármi másról beszél. De a végtelen szóáradat középpontjában mindig csak az igazán helyes, Mary nevű lány volt.

Sherlock fontolgatta, hogy egy pofátlanul magas összeget kér Mycrofttól, hogy lefizesse a lányt (de ez azt jelentette volna, hogy beszélnie kell Mycrofttal, sőt, ami még rosszabb, hogy tartozna neki egy szívességgel). Elgondolkozott rajta, hogy elhívja asszisztálni egy különösen undorító bűntényhez, hogy lássa, milyen életet is él John (ez határozottan működött Sarah esetében, habár Sherlock kételkedett benne, hogy időben ki tudna főzni egy meggyőző emberrablást). Talán írhatna neki egy névtelen emailt, amelyben felvázolja John legrosszabb szokásait (és talán hozzákölthetne néhányat, csak hogy biztosan elijessze).

Egy csütörtöki napon, három héttel azután, hogy John először elhívta randizni az igazán helyes, Mary nevű lányt, John tett egy könnyed megjegyzést. Azt mondta: „Mary egy igazán helyes lány. Az a fajta, akit hazaviszel a szüleidhez, és feleségül veszel.”

Hirtelen görcsös fájdalom nyilallt Sherlock mellkasába, és ez a fájdalom dühítően kitartónak bizonyult. Örvénylett, forgott, spirálisan utat törve magának a mellkasa közepébe. Nem tudta, milyen gyorsan ült fel a kanapén, csak hogy a feje hirtelen előrelendült, és fénypontok táncoltak a szeme előtt. Egy éles reccsenést lehetett hallani, majd Sherlock azt vette észre, hogy az imént még ép ceruza, amit a kezében tartott, valahogyan kettétört, miközben szorította.

Sherlock abban sem volt egészen biztos, hogy a saját hangját hallotta (ki másé lehetett volna? Végül is az ő szájából jött), ahogy azt mondja: „Mary elmehet a pokolba.”

Utána veszekedtek (részben arról, milyen kifejezéseket ildomos nőkkel kapcsolatban használni, részben pedig, hogy Sherlock tönkretette az exkluzív gravírozott ceruzát, amit Holmes mama küldött Johnnak a születésnapjára), és végül Sherlock volt az, aki túlkiabálta a másikat.

Amikor a paplanja alatt feküdt összekuporodva, térdeit a mellkasához húzva, próbálva megállítani a szíve gyűlöletes, mennydörgésszerű dobolását, Sherlock már bánta. Nem a szavakat, amiket az igazán helyes, Mary nevű lányról mondott (arra a személyes meggyőződésre jutott, hogy végül is nem is igazán volt helyes, és hogy szándékosan ver éket kettőjük közé), hanem azt, ahogy a szavai eltorzították, és csúf vicsorba rántották John arcát. Sherlock elnyomta a furcsa, kaparó érzést a torkában, és inkább a periódusos rendszert mondta fel magában, amíg el nem aludt.

A reggeli zavart csendtől megmentette őket a bérgyilkos, aki a nappaliablakon keresztül megpróbálta lelőni Sherlockot. John kirohant az utcára, át a szemközti épületbe, fel a harmadikra, és harcképtelenné tette a nőt, mielőtt az még végezhetett volna a fegyvere elpakolásával. Mindezt pizsamában és köntösben. Egész addig őrizte, amíg a rendőrök meg nem érkeztek (szitokszavakat szórva a háta mögött, újra és újra megkérdezve, ki küldte, míg a nő fel nem nyögött, hogy nem tudja: csak egy papírlapot kapott egy névvel és egy fenyegetéssel).

John ellenőrizte, hogy a némiképpen megdöbbent és teljesen lenyűgözött (valamint szokatlanul csendes) Sherlock nem sérült-e meg, finoman végigsimított az arcán, aztán eltűnt átöltözni. Miután a Scotland Yardon végzett a tanúvallomással, elment, hogy meglátogassa az igazán helyes, Mary nevű lányt.

Már sötét volt, mikor hazajött, de hazajött. Sherlock mindössze kétszer törte meg óvatos hallgatását. Először, hogy eléggé megkésve köszönetet mondjon a férfinak, aki lefegyverezte az ellene küldött orvlövészt. Másodszor (egy hosszú szünet után), hogy elrebegjen egy ünnepélyes és halk „sajnálom”-ot. Egészen biztosan nem sajnálta, amit az igazán helyes, Mary nevű lányról mondott, de azt szerette volna, ha John úgy gondolja, igen.

Ahogy kőszoborrá merevedve ült a fotelben, miután John elment lefeküdni, Sherlock hadakozott magával. Küzdött, hogy valamiféle magyarázatot találjon az éles, meggondolatlan szavakra, az eltört ceruzára, a forró érzésre a fülein, amikor John felé hajolt, és lassan elmosolyodott (a fogait is kivillantva, megmutatva a ráncokat a szája és a szemei körül). Mindez az igazán helyes, Mary nevű lány hibája volt. És reggel tetőzött.

Akkor lepte meg Johnt, amikor az éppen odatette a vizet forrni a teának. A tekintetével helyhez szegezte, majd megmagyarázhatatlanul hosszú ideig tartott, míg kibökte, amit mondani akart (még ha az álomtalanul töltött éjszaka során legalább nyolc részletes tervet kigondolt is).

-      Ne kérd meg a kezét. – Egy hideg utasítás volt. Reszkettek az ujjai, és nem volt biztos az okában (talán alacsony vércukor, bár azelőtt sosem volt problémája vele).

-      Miért ne? – John ezúttal nem volt mérges. Talán egy kicsit. De figyelt, és nem kiabált.

-      Mert én akarlak. – Sherlock szemszögéből ez teljesen nyilvánvaló volt, és világos, hogy Sherlock igényei sokkal fontosabbak, mint az igazán helyes, Mary nevű lányéi. Későn jött rá, hogy a túl gyorsan járt el a szája (az agyát megelőzve, kilenc éves kora óta először, amikor is a hegedűtanárát, ostoba fajankónak nevezte). Próbálta jóvátenni, de John már észrevette a botlást, és Sherlock hirtelen (remegő kezű) javítását: - Szükségem van rád – korrigált. Majd egy látványos verbális baklövést produkálva, ismét megkésve még hozzátette: - A munkához.

Meg volt rettenve. Életében nem volt még így megrettenve, azt az esetet leszámítva persze, amikor John egy három mérettel nagyobb párkában lépett ki az öltözőfülkéből, nagyokat pislogva (bár a kezei akkor sem remegtek így). Meg volt rettenve, mert csak most jött rá, miért utálja az igazán helyes, Mary nevű lányt, és miért nem akarja, hogy John beleszeressen, elvegye feleségül, vidékre költözzenek, és fél tucat, kékszemű, szőke hajú gyereket csináljanak. Meg volt rettenve, mert sosem ismerte még ezt be magának, és most lassan megértés csillant a szemeiben, ahogy szembesült vele.

Sherlock szörnyen, förtelmesen, émelyítően, visszavonhatatlanul szerelmes volt Johnba.

Úgy tűnik, hátratántorodott; a csípőjével az asztallapnak ütközött, elmozdítva a kísérleteket és a finom üvegfelszerelést, aminek eredménye egy szörnyű, karistoló hang lett a fafelületen. Nem is tudta, mit csinált volna, ha John nem lép utána (megfordult volna és elszalad, mint akit üldöznek; bezárkózik a szobájába és halálra éhezteti magát – vagy legalábbis addig, amíg valaki rá nem töri az ajtót). De John utána lépett, testközelbe, elég közel, hogy lássa Sherlock torkát összeszorulni egy öntudatlanul lenyelt levegővétellel.

És John két kezébe fogta Sherlock csontos arcát, mondott valamit megnyugtató hangon (valamit, amit Sherlock nem hallott a fejében lévő szörnyű zakatolástól). Aztán John lábujjhegyre állt, és az ajkait Sherlockéra nyomta.

Levegőre volt szüksége. Túl gyorsan forgott a feje, és hirtelen minden vér forrón és feszítően az arcába tolult. Nem akarta kinyitni a szemét attól való félelmében, hogy hátha a szoba forog, és nem is a feje. Bár azt sem tudta, hogy becsukta, míg nem jutott arra az elhatározásra, hogy semmiképpen sem nyitja ki őket. A kezei szorosan Johnéira szorítva, érzéketlen ujjak a bőrén. Csak egyetlen csók volt, de micsoda csók.

Egy második követte (amelyet Sherlock kezdeményezett, előrehajolva Johnhoz, kétoldalt megragadva az arcát), majd egy kicsivel később, még egy harmadik.

És amikor Sherlock idegei végül megadták magukat, és kontrollálhatatlanul reszketni kezdett, John ágyba parancsolta (egy orvos felismeri a három napos alvásmegvonás tüneteit). Nem aludt el addig, amíg John le nem feküdt mellé, hagyva, hogy Sherlock szorosan átölelje hátulról. A tenyere hatalmas fészekként borult össze John szíve körül. John csak akkor engedte ellazulni magát, amikor a tarkóján végre egyenletessé vált Sherlock szaggatott lélegzete.  

John a délutáni szürkületben ébredt fel az álomból, amibe nem is emlékezett, hogy belesüppedt, de nem mozdult, nehogy felébressze Sherlockot. Várt, mosolygott magában, követte a férfi mellkasának mozgását a hátának simulva (még a tüdejéből kiáramló levegő is csodálatosnak tetszett.) Amikor végül Sherlock felébredt, megrémült és mozdulatlanná dermedt, ahogyan korábban a konyhaasztalnak támaszkodva is tette. Majd magyarázkodni kezdett, egyre jobban belebonyolódva (a szavak mogyoróvajként ragadtak össze a torkában).

-      Tudom - mondta John ekkor. Mindketten elmosolyodtak (talán kicsit bizonytalanul, talán halálra rémülten, de készen állva).

Az igazán helyes, Mary nevű lányt ezután felhívta az igazán megnyerő, John nevű doktor, akiről a lány azóta mesélt folyamatosan az öccsének, hogy megismerte. John azt mondta, sajnálja, de van egy igazán okos, Sherlock nevű férfi, aki nagyon fontos számára, és akinek szüksége van rá.