Fragmentary (Tizenegyedik fejezet)

Ha számtanilag nem is, de lélektanilag mindenképpen itt van a történet közepe. Mentségem az most sincs rá (max. annyi, hogy már lent vagyunk az alján). 

Tizenegyedik fejezet: Három eskü

Még nem. Most nem. Már nem.

Mígnem

Elveszejtjük aktualitásunkat.

(Ha akkor nem, akkor most már nem.

Te mondád.)

Petri: Love Story

T+ 373 nap

Utálom Myrcoftot. Igaza volt: nem kellett volna eljönnöm.

Nevetségesek vagyunk, John. Bár, el kell ismernem, a legszánalmasabb melodrámákért én vagyok a felelős: leugrani a Bart’s tetejéről. Elbújni a karzaton az esküvődön. Mégis, mit gondoltam? Irene-nek is igaza volt: tényleg nem áll jól nekem a sorsüldözött hősszerelmes szerepe. (Irene-t is utálom.)

Az orgonaszó itt fülsüketítően hangos, ahogyan megtölti a boltozat alatti hatalmas teret. Wagner. Hogy a fenébe akarhat bárki is Wagnert hallgatni az esküvőjén? (Bár mit várok egy olyan alaktól, aki képes ezt az őzbarna zakót felvenni ehhez a cipőhöz.)

Az öltözékét leszámítva jól néz ki: valójában rég láttam ilyen derűsnek. Csupán az alig észrevehető előre-hátra hintázás, ami elárulja az idegességét, ahogy az oltár előtt áll. (És az ujjainak babrálása a mandzsettáján.) Félszeg mosoly. Vár. (Nem rám.)

A padsorokban sok ismerőst fedezek fel. Érdekes gyakorlat ebből a szögből a lehető legtöbb következtetést levonni: csupán a fejük búbját, a karjukat, és a térdüket látom. Külön nehezítés, hogy a nők többsége kalapot, némelyikük – az idősebbek - kesztyűt viselnek. Ez tetszik. (Gyakrabban kellene templomba járnom.)

Mrs. Hudson. Félrecsapott padlizsánlila kalap, ami alól a megszokottnál két árnyalattal világosabb tincsek bukkannak elő: ordít róla az új ismeretség. Fiatalabb férfi, egyelőre jól titkolt szerencsejáték-függőséggel. (Ez a nő hihetetlen érzékkel nyúl mindig mellé. Remélem, ezúttal a közreműködésem nélkül is meg tud majd szabadulni a gazembertől.)

Lestrade, Molly: unalmasak, szokás szerint. A mellettük ülő férfi azonban felkelti a figyelmem: egyértelműen Mycroft embere. (Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem bízik bennem. Igazán sértő.)

Aggodalma azonban felesleges: már meghoztam a tökéletesen racionális döntést, amely a lehető legtöbb hosszú távú előnyt kínálja az adott helyzetet és a lehetséges kimeneteleket figyelembe véve.

John biztonságban lesz: törődő, gondoskodó kezekben. Nem fog tudni róla, ha sosem térek vissza Londonba. Nem fog gyászolni (megint).  Furcsa megnyugvás vesz erőt rajtam (melynek némiképpen köze lehet a véráramomban keringő droghoz is).

Az izmok ellazulnak, a tudat belesüpped a szer által kínált puha tehetetlenségbe. Nincs mit eldönteni, nincs mit tenni többé: nyugodtan figyelhetem a műsort. (Felülről: mindig felülről. Ez egy átok. )

Mary: a hosszú csipkeujjak ezúttal is elrejtik a sebhelyeket a karján. (Vajon John végigcsókolja ezeket a szúrásnyomokat, ezeket az önpusztításnak állított műemlékeket? Végigcsókolja, és megbocsájtja? Úgy, ahogy nekem sosem fogja? Az ajkai a karom belső felén: a fantáziába beleszédülök.)

Bocsáss meg, John. Nem tudtam, hogy szeretlek. Nincs mentségem rá: minden bizonyíték a kezemben volt, és én csak bámultam rájuk értetlenül.  Ironikus. Valami, amit mindenki előbb sejtett nálam: Mrs. Hudson, Irene. Mycroft. Vajon te is? Te is tudtad? Vajon rájöttél legkésőbb akkor, amikor a lábam elvált a párkánytól?  

(A blogbejegyzései alapján nem:

„Nem vagyok meleg, ugye tudod?”

„Hiányzol.”

„Megint veled álmodtam. Mindig meghalsz. Mindig máshogy. Szellemként sem tudsz unalmas lenni.”

„Azt hiszem, szerettelek.”

„Azt hiszem, szerelmes voltam beléd.”

„Azt hiszem, meleg vagyok.”

„(Nem, biztosan nem.)”

„Összetörtem a hegedűd. Sajnálom. Hiányzol.”)

Rendben, elismerem: még így is megelőztél. Szép munka, John. Be kell látnom, hogy egy idióta voltam. (Akinek bármi olyanról tudomása van… Ó, te jó ég. Minden. Mindent fel tudnék sorolni, ami miatt ez a házasság kudarcba fulladhat. Tizennyolc okot tudnék mondani csak eddig. Nevetséges ez a kérdés.)

Csókolóznak. Utálom Maryt. Mary megértő, Mary odaadó, Mary nem csak figyelemmorzsákkal eteti. Mary él. 

(Mary, Mycroft, Moriarty, Moran. Az ábécé huszonegyedik betűje nyilvánvalóan személyes bosszút esküdött ellenem.) 

Bocsáss meg. Mindig azt gondoltam, lesz időnk. Hogy várni fogsz: ahogy kimondom magamban, már ostobának tetszik. Nem, nem is gondoltam rá: biztosra vettem, a testemben, a sejtjeimben tudtam, ahogy valahol mélyen eltemetve igenis tudom, hogy a Föld a Nap körül kering. Tudtam, hogy ott leszel. Ahogy a sejtjeim tudják a centrifugális erőt és a gravitációt.

Ám egyszer minden széthullik. Már semmi sem biztos. (És talán csakugyan meghalok.) A tények néha hozzáidomulnak az illúziókhoz. Eddig nem tudtam az illúziók leküzdhetetlen gravitációs mezejéről. Nem kalkuláltam vele. (Hiba.) A Naprendszer széthullik: a bolygók a centrifugális erőtől elszakadva repülnek, távolodnak az egykori középpont felől.

Több, mint egy év után először suhan át az agyamon a gondolat, hogy milyen lett volna igazából leugrani. Az ütközés: forgatókönyvek sorozata, a becsapódás különböző szögekből. Ha fejjel előre érek le. Ha az oldalamra esem. Térdre – a legfájdalmasabb, valószínűleg hosszas agónia a halál beállta előtt.

Próbálom a becsapódás által okozott hipotetikus fájdalmat hozzáilleszteni a jelenleg érzett valóshoz. Nincs egyezés. Anatómiai képtelenség olyan szögben földet érni, hogy a bordáim átdöfjék a szívem.

Racionális döntés ide vagy oda, amikor (ha) visszajövök, nem érdekel majd Mary. Nem érdekel ez az egész parádé Wagnerrel, a gyomorforgató őzbarna zakóval, a vendégsereggel. Nem érdekel az esküd. Nem érdekel majd semmi.

Nem leszek nagylelkű és nem leszek belátó. Nem John, sajnálom: amikor ennyire szükséged van valamire (ahogyan nekem rád), akkor nem vagy nagylelkű. Akkor egyszerűen csak kinyújtod a kezed és elveszed azt a valamit, ha képes vagy rá, és ne legyenek kétségeid: én képes vagyok.

Képes leszek, John.