Fragmentary (Kilencedik fejezet)

Sherlock gondolatainál már csak az álmai tudnak nyomasztóbbak lenni. 

Kilencedik fejezet: Tizennyolc karát

T + 280 nap

A zuhogó eső egybefüggő vízfüggönyként borul ránk. Ásunk: John és én.

Nehéz fizikai munka, izzadsággal, erőlködéssel jár. Nem is ez benne a bosszantó, hanem a monotonitása és a kilátástalansága: az lecsurgó esővíz minduntalan visszahordja az iszapos sarat a gödör aljára. Lassan haladunk.

Az ásó nyele feltöri a tenyerem: vérfoltok a fafelületen, amit nem mos le az eső. (Miért?) Valami rémlik, egy információfoszlány a leghátsó szoba legeldugottabb sarkában. Nem férek hozzá. A vér kémiai összetételéhez van valami köze.

Az ismétlődő mozdulatban azért van valami megnyugtató: lenyom, fordít, felemel, kidob. Lenyom, fordít, felemel, kidob. Csak a vér zavar, egészen összekentem az ásó nyelét, vörösen kirajzolja a fafelületet. Nem szeretem ezt a vörös színt. Riasztó.

(Lenyom, elfordít, felemel, kidob.)

Lopva Johnra nézek: ő elkapja a pillantásom, és biztatóan mosolyog.

- Már nincs sok hátra. Még egy fél méter.

Igyekszem mélyebbre nyomni az ásóm, hogy hamarabb végezzük. Látom, hogy John is belehúz - az eső is mintha szaporábban dobolna a közeli fasor ernyőszerű levelein, harci dobok ritmusát megidézve adva lendületet a munkánknak. (Lenyom, elfordít, felemel, kidob.)

Hamar a végére érünk. Megkönnyebbülten hajítom el az ásót: nedves puffanással landol a füvön. John a sajátjára támasztja kezét, és várakozóan néz rám. Mit akarhat?

Oh.

Hirtelen eszembe jut, mit kell tennem. Lemászom a gödör csúszós falán, majd engedelmesen lefekszem az aljára. Felnézek rá, és ekkor arcára visszatért a bíztató mosoly. Büszke vagyok magamra.

Felemeli az ásót. Félek. De nem akarok megmozdulni: nem akarok csalódást okozni Johnnak. (Túl sokszor tettem már meg.)

Az első adag föld a lábfejemen landol, nyirkos, ragacsos súly nyom a talajhoz. A lecsorgó sár hideg érzés a bőrömön, önkéntelenül is igyekszem lerázni magamról.

-     Próbálj nyugton maradni, Sherlock – szól rám megrovóan.

-     Bocsánat. – (Mindig csalódást okozom, nem számít, mennyire próbálkozom.)

Semmi baj. – Olyan meleg a tekintete, ahogy találkozik az enyémmel: átjárja a testem.  (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

Mire a térdem fölé ér, a lábaim nem tudom mozgatni a ránehezedő súly alatt. Már nem is fázom: nagy, puha takaróként ölel körbe a zsíros föld. Azt hiszem, aludni fogok. (John mosolyog rám.) Elnehezedik a mellkasom, a karjaim kellemes tehetetlenséggel simulnak mellém. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

Az arcom még fedetlen. Az esőcseppek lefolynak a nyakamon, és összegyűlnek a tarkóm alatt. Hogy fogok lélegezni, ha az arcom is betemeti? A gondoltat megijeszt: próbálok felülni, de az összeállt, tömény sárréteg akárha beton lenne.

-     John?

Egy pillanatra megáll, összeráncolt szemöldökkel bámul le rám. (Ne haragudj, John. De úgy félek.) Ekkor látom, hogy az ő kezét is feltörte az ásó: nyers hús és csupasz inak. Nem lehet könnyű egyedül végezni ezt a munkát.

-     Minden rendben lesz. Próbálj aludni.

-     Igen – felelem engedelmesen, és nagyot nyelek.

Minden rendben lesz, minden rendben lesz, mondogatom magamban, ahogy az első adag föld az arcomon landol. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.) Elnehezülnek a szemhéjaim. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

-     Tudtam, hogy képes vagy rá – hallom valahonnan messziről John hangját, mielőtt elaludnék.

*

Megállok az ékszerbolt kirakata előtt a Gower Streeten. Hazafele menet itt halad el: kilencven perccel ezelőtt ezen a ponton állt, és úgy nézte a sötétkék bársonyba ágyazott gyűrűket, ahogy most én. (Habár nyilván nem ezzel a méla undorral.)

Közhelyes és hivalkodó kifejezése – utólagos megtámogatása – egy hosszabb lefolyású kémiai egyensúlyhiánynak az agyban. Tényleg erre vágysz, John?

Teljesen logikus lépés. Mary bevallotta a heroinfüggőségét; ő bevallotta a volt lakótársa iránt érzett viszonzatlan szerelmét. Mindenki boldog. Jöhet az eljegyzés. Ez a dolgok természetes rendje, nem? Idióták.

Már elhatározta magát: tegnap kijött hozzám elbúcsúzni a temetőbe. Mrs. Hudsont is hozta magával - ezt kivételesen megértem. Egy tekintet, ami rákényszeríti, hogy megőrizze a tartását. Ami összetartja.(Számomra ő volt ez a tekintet: a szemébe néztem, és gyönyörködtem a saját tükörképemben. Túl későn vettem csak észre, hogy John szemei torz, idealizált képet mutatnak. Emocionálisan involvált – nem megbízható. Moriartynak elég volt egyszer John szemeibe nézni. A bukás innentől elkerülhetetlen volt. Az érzelem mindig végzetes hátrány a játszmában, mikor tanulom már meg?)

Nekem, ott a sírnál, nem tudta kimondani, amit Marynek igen. A szavai most végtelenített szalagként futnak a fejemben, a gondolataim állandó háttérzajaként. (Egyszer azt mondtad, hogy te nem vagy hős.) Vajon melyiket választotta? A gyémántot nem engedheti meg magának: felső sor kizárva.  

Fehérarany, egyértelműen. Klasszikus fazon, középen egyetlen kővel. Alulról a harmadik sorban, jobbról a második. Jó választás, John: tetszeni fog neki. Mivel egyértelműen egyikőtöknek sincs ízlése. Nekem meg jobb dolgom is van annál, mint hogy asszisztáljak ehhez a nonszenszhez. (Volt, hogy abban is kételkedtem, ember vagy, de hagy mondjam el neked: te voltál a legjobb ember… a legemberibb ember, akit ismertem, és senki nem győzhet meg arról, hogy hazudtál.)

Az utcasarkon találkozom az informátorommal. Még két perc. Magányosan ácsorgó férfi egy ékszerbolt kirakata előtt: megszokott látvány. Naponta korombeli férfiak százai esnek áldozatul a középkorú nők agresszív házasodási kényszerének. És elvégre, nincs a homlokomra írva, hogy szociopata vagyok, nem igaz? (Ő sosem értette az érzelmeket.) A szociopaták nem házasodnak: nem alakítanak közeli, bizalmas kapcsolatot másokkal. Nem kötődnek. Nem szenvednek, amikor elhagyják őket. (Annyira magányos voltam, és olyan sokkal tartozom.)

Végre feltűnik az emberem a sarki konténer mellett. Ráérősen guberál, de a szemével jelzi, hogy észrevett. Arra irányítom a lépteim, és a zsebemben kotorászok apróért. Ahogy elhaladok mellette, a kezébe csúsztatom az érméket, ő pedig az enyémbe a papírcsíkot. Gyors tempóban sétálok még pár métert, mielőtt leintek egy taxit.

A papíron egyetlen név: Sebastian Moran. Honnan ismerős? (De volna még itt valami, még egy utolsó csoda a kedvemért. Ne legyél halott. Megtennéd ezt, a kedvemért? Csak hagyd abba. Elég legyen.) Nem könnyíted meg a dolgom, John. Gondolkoznom kell, lennél szíves elhallgatni?

Moran. Moran… Oh. Egy telefon kijelzője.

Előkapom az enyémet.

Sebastian Moran. Mit tud róla? SH

 Nem jön azonnal válasz. Elfoglalt? Talán dolgozik. (Oh.)

Sosem hallottam ezt a nevet. IA

Érdekes: a maga telefonja vezetett el hozzá. SH

Fogadjon meg egy tanácsot, Mr. Holmes, és élvezze a halált, amíg lehet. IA

Miért tért el a tárgytól? Mi ez a lírai hangvétel hirtelen? Ah. Össze akar zavarni. Érzelmek. Ezúttal nem hagyom félrevezetni magam: kezdem kiismerni a játékot, amit játszik.

 Szükségem van erre az információra. Kiszedem belőle: ha kell, az ő módszereivel. A szociopátia másik előnye: a lelkiismeret-furdalás teljes hiánya. (Nevetségesen, kontrollálhatatlanul, kiskamasz módjára szerelmes voltam belé.) Köszönöm, John.

Még mindig szerelmes belém? SH

Néhány percig néma marad a telefonom. Imádok meglepetést okozni.

Két éve nem találkoztunk. Nem vagyok ilyen kitartó. IA

Pompás. Vacsora? SH