Sherlock

Holmescest történet (ami meglepő módon a Mycroft/Sherlock párost takarja). Alapvetően Mycroft fejlődéstörténete az öccsével való minden szempontból egészségtelen kapcsolatának tükrében.

Figyelmeztetés: Incest utalások - azaz testvérek közötti erotikus kapcsolat, és bár konkrét történés szintjén csak egy csók csattan el, de nagyon is ott lóg a levegőben. Ha ez érzékenyen érint, ne olvasd el! Vedd figyelembe, hogy utólagos reklamációt ezzel kapcsolatban nem fogadok el! Köszönöm.

Ha ennek ellenére elolvastad a történetet, persze szívesen meghallgatom a véleményed, sőt, bátorítalak, hogy írd meg nekem. Főleg, mert eléggé kiléptem a saját komfortzónámból ezzel az írással több szempontból is. (Évának is köszönet a véleményért, és a lelkem megmentésére tett kísérletért.)

Sherlock

Átható festékszag terjeng az egész házban: szúrós, fejfájdító kipárolgás, ami a falakból árad. Mycroft kénytelen kihurcolni miatta a kertbe a könyveit és a füzeteit. Éppen az angol uralkodóház történetét olvassa, nagy ívpapíron rajzolva fel a családfát, alatta ákombákomokkal a jegyzetei, görcsös, nehezen betűzhető írás. Az értelme már készen áll arra, amire a rövid, vaskos ujjak még nem: az íráshoz szükséges finom mozdulatok nehezen mennek, a ceruza meg-megbicsaklik a kezében.  (Később, felnőttkorában is megőrzi ezt a korán berögzült darabosságot, akárhogy próbálja is kiküszöbölni. Így aztán inkább majd az asszisztensének diktál.)

Az anyja is kiköltözik a kertbe a vegyszerszag elől, a napernyő alá. Mycroft néha odasomfordál limonádéért, és egy biztató pillantásért.

-     Megint rúgott egyet – mondja egyszer csak, és mosolyog.

Mycroft fel van háborodva: nem elég, hogy Sherlock kiüldözi őket a házból – hisz az ő leendő szobáját festik éppen -, és bántja anyát, az ő anyukáját, az még örül is neki.

-     Nem fáj? – kérdezi, aggódóan sandítva felé a pohara karimája felett.

-     Olyan, mint a csiklandozás. Tudod, még nagyon pici, nem tud bántani.

De mi van, ha nagyobb lesz, fut végig a logikus gondolat a fejében.

-     Akarod megfogni? – kérdezi anya.

-     Nem.

Őt ne rugdossa senki, akármilyen kicsi is.  

*

Sherlock egy apró, fekete fürtös fej, amit lehetetlenül nagy, fehér pólya ölel körbe. Mycroft viccesnek találja a sötét loknikat, szerette birizgálni, rágöndörödtek az ujjára, egyenként kisimítja, de aztán azok mindig visszaugranak az eredeti formájukra. Nem lehet megszelídíteni őket.

Hosszú percekig tudja ezt játszani, és láthatóan Sherlock sem bánja; csak néha kap a keze után nagyokat szuszogva, Mycroft ilyenkor hagyja, hogy megmarkolja az ujjait. Sherlock ennek örül, és elvigyorodik, kivillantva csupasz ínyét: elkaptalak.

*

Sherlock a káosz, ami felforgatja a házat. Mire bárki rászólhatna, már rég nincs hallótávolságon belül. Átviharzik a nappalin, végigtúrja a virágágyást a ház előtt, keresztüldübörög az emeleten, lecsúszik a lépcsőkorláton, felmászik a tetőre, majd belöki a nagy dupla teraszajtót, mint az nyári viharok, Mycroft várja a mennydörgést, de az sosem érkezik, csak cikázás, cikázás és elektromos töltés a levegőben. A csodálata egyre nő.

Sherlock későn kezd beszélni: amikor lecseng a szélvész-korszak. Akkor viszont egyszerre tökéletesen, kerek mondatokban, mintha eddig csak arra várt volna, hogy élete első három évének felfedezéseit a legváratlanabb pillanatokban megoszthassa a család többi tagjával is.

-     Apa ma sokára fog hazajönni. Mindig sokára jön haza, ha a kék ingét veszi fel reggel – közli az ebédlőasztalnál egy napon, rezzenéstelen arccal.

Az anyjuk elfehéredik, feláll, és kimegy a teraszra. Behúzza maga után az ajtót. Mycroft úgy érzi, eljött az ideje, hogy szárnyai alá vegye az öccsét.

Ettől kezdve minden nap, iskola után hosszú órákat töltenek együtt, Mycroft az ágyon elnyúlva csinálja a leckéjét, és magyaráz Sherlocknak, türelmesen válaszolgat a kérdéseire, és érzi, hogy a kíváncsisága őt is átitatja. Összeolvadnak egyetlen, a megismerésre irányuló kínzó akaratban. Két éhes száj, a világ összes papírízű tudása kevés, hogy jóllakassa őket.

Kísérletekbe kezdenek, bár a legforradalmibb felfedezésük az, hogy meglepő mennyiségű döglött állatot és veszélyes vegyszert tudnak a szüleik orra alatt ki- és becsempészni a házba.

Sherlock értelme ijesztő ütemben fejlődik, Mycroftot lenyűgözi a csoda, amikor egy lehulló magból néhány pillanat alatt terebélyes fa lesz. Ugyanakkor Mycroft már elég nagy és koravénen bölcs ahhoz, hogy tudja, ahogy mindennek a világon, ideje van a megismerésnek is, és a túl gyorsan nőt facsemeték eltörnek az első viharban. Próbálja mederbe terelni Sherlock fékezhetetlen tudásvágyát, óvni attól, amire még nem áll készen (néha szégyenkezve lenéz a saját göcsörtös ujjaira, amik esetlenül kulcsolódnak a ceruza köré). Ekkoriban fedezi fel a tanítás örömét is, és… nos, ha nem csap fel brit kormánynak, akkor biztosan történelemtanár lett volna belőle egy vidéki gimnáziumban.

Sherlockot sokáig a vérkeringés foglalkoztatja megszállottan: Mycroft ezen mosolyog, hát persze, az állandó mozgás, a cikázás, persze, hogy Sherlock látni akarja a szívet, az egész rendszert mozgásban tartó fáradhatatlan motort. 

Az emberi szív kinagyított képe – közösen festették meg egy anatómiai album ábrája alapján – virít felcelluxozva Sherlock ágya felett, egy napon pedig Mycroft szerez egy sztetoszkópot és hagyja, hogy az öccse a mellkasának nyomja a hideg korongot, atrium dextrum, atrium sinistrum, ventriculus dexter, ventriculus sinister, septrum interventriculare, mormolja Sherlock a szív részeit komoly arccal.

Annyira el vannak foglalva, hogy észre sem veszik, amikor elköltözik az apjuk.

*

Sherlock aznap vérző orral jön haza az iskolából. Nem akarja elárulni, mi történt vele, makacsul felszegett fejjel hagyja, hogy Mycroft letörölje az arcáról a vért, és jódos vattát nyomjon a karcolásra az állán. Nem marad majd nyoma, sóhajt fel magában Mycroft. Sherlock nagy, hallgatag szemekkel néz rá, ahogy korholja, egyre jobban lebiggyed az ajka, de még nem szól semmit. Megvárja, amíg befejezi az rögtönzött elsősegélyt. Csak akkor szólal meg.

-     Mi a baj velem, My?

-     Semmi baj nincs veled. Miből gondolod, hogy lenne?

Mufurc vállrándítás a válasz.

Mycroft persze tudja. Tudja, hogy mi történt, hogy mi történik, látja, hogy az öccse minden nap új elszántsággal lép ki az ajtón, hogy aztán délután magába fordulva, összetörten jöjjön haza. Sherlocknak nem tesz jót az iskola, és Mycroft próbál beszélni az anyjukkal, de anyával nem lehet beszélni az utóbbi időben, nincs türelme hozzájuk, és szerinte Sherlock majd beleszokik, nekem sem volt könnyű kisgyerekként, ne nyaggass ezzel már, nem láttad a kertészkesztyűmet?

Mycroft dühös anyára, a világra, de legfőképpen saját magára, és ebből a haragból, ahogy a föld mélyén a hőség és nyomás hatására gyémánttá alakul a szén, lassan kikristályosodik valami ugyanolyan kemény és veszélyes anyag: a hatalomvágy. Mert Sherlockot meg kell védenie, bármi áron, még ha az egész világot is kell uralnia hozzá.

(Egy hastingsi gimnáziumba tíz év múlva új történelemtanár érkezik. Nem Mycroft Holmesnak hívják.)

*

(Mycroft később, felnőttként gyakran visszapörgeti ezt a párbeszédet, és dagonyázik a bűntudatban. „Én tettem szociopatává.”):

- Kivel beszélgettél odakint?

- Senkivel.

- Ne hazudj, láttalak a konyhaablakból.

- Akkor minek kérdezed?

- Nem foglak megint órákon át vigasztalni, mert beverték az orrod.

- A múltkor sem kellett vigasztalni, My.

- Nem szeretem, ha ezekkel a kölykökkel vagy.

- Hagyjál már.

- Hallanád, miket mondanak a hátad mögött.

Ez betalált: Sherlock megbántott arccal néz rá (végre ránéz). Mycroft megsajnálja. Odalép, és kisimít egy fürtöt a homlokából.

-     Gyere, hoztam neked is jégkrémet.

*

Minden karácsonyt a nagyanyjuknál töltenek Yorkban, négyesben, Mycroftnak azonban csak egyetlen konkrét emléke marad meg ezekből a megragadhatatlan hangulattá összefolyó téli vakációkból. A fotón (mert talán nem is az emlékezete őrizte meg ilyen részletességgel a jelenetet, talán a fénykép most is ott lapul a szélesen terpeszkedő mahagóni íróasztala jobb felső fiókjában, egy levélkés és egy revolver társaságában) Sherlock néz a szemlélőre (a kamerába, amit Mycroft szegez rá), és a háta mögött a karácsonyi fényfüzérrel megvilágított ablak (valószínűleg a rosszul megválasztott expozíciós időnek köszönhetően) sárgán izzik.

Az izzás (ami valójában csak ezen a fényképen létezik, itt, most, Mycroft kezében, ahogyan fáradtan ül az íróasztalánál) éteri atmoszférát teremt az öccse alakja köré: szinte csak egy sejtelem.

A nagyanyjuk ki akarta dobni ezt a rosszul sikerült képet. Mycroft a kazán melletti papírgyűjtőből guberálta ki karácsony után, egy esős hajnalon, amikor még mindenki aludt.

*

(Erre a napra viszont, amikor másodév után hazajön a szemeszter végén, élete végéig megdöbbentő részletességgel fog emlékezni):

Abban az évben furcsa nyaruk volt, nem is a rengeteg eső miatt, ami aligha számított szokatlannak a szigeten, hanem a hosszú évek óta nem tapasztalt hőhullámnak köszönhetően, ami a szárazföld felől érkezett, és a párás légtömegekkel találkozva néhány napra szinte trópusi klímát teremtett június első felében. A levegő dús volt nedvességgel és meleggel: a növények magasabbra nőttek erős, valószínűtlenül zöld száraikon, amelyek még így is alig bírták el a hatalmas virágfejek súlyát. (Azon az őszön az elmúlt század legjobb termését takaríthatták be a brit gazdák, és az évszám arany betűkkel lett bevésve a mezőgazdasági almanachba.)

Ahogy begördül az autóval a ház elé, óvatosan kerülgeti a kavicsos útra ráhajló peóniasövényt. Zuhog az eső, és habos szirmok mintha megszívnák magukat a nehéz vízcseppekkel. Anya éppen a teraszon van, egy nagy dézsába igyekszik minél több virágot beletuszkolni, nem hagyhatom, hogy hiába haljanak meg, mondja elrévedő mosollyal, és Mycroft nem vitatkozik vele, anyának ezek a víz terhe alatt haldokló virágok a mindenei, mert anya rettentően magányos, és már nem lehet teljesen komolyan venni.

Felviszi a csomagjait az emeletre. Ahogy belöki az ajtót, Sherlock fogadja: ott ül az ő ágyán, de amikor belép, felugrik, és segít neki cipekedni.

-     Egész nap ezt csinálta.

-     Nem árt vele senkinek. – Összenéznek, és örülnek egymásnak, mert ketten már nem olyan ijesztő az anyjuk viselkedése, ketten már meg tudják magyarázni egymásnak.

Sherlock megváltozott, veszi észre. Belenőtt a hirtelen megnyúlt végtagokba, amelyekkel tavaly még olyan esetlenül csetlett-botlott a házban, mint egy kajla kölyökkutya. Az arcának gyerekes teltsége is leapadt, kivillannak az arccsontok, melyek egy már-már férfiatlanul telt száj felé mutatnak. A mozgása gyors, pontos, és könnyed, ahogyan feldobja a bőröndöt az ágyra. Mycroft, ahogy elnézi, egyszer csak magányosnak érzi magát ismét: hiányzik neki az esetlen kiskamasz.

Lemennek, hogy segítsenek az anyjuknak. Órákon keresztül hordják be a dézsákba és fémvödrökbe zsúfolt csokrokat, és anya tapsikol örömében, gyönyörű lesz, mint egy tündérkert, majd meglátjátok. Aztán persze elfárad, mielőtt végeznének a virágok bemenekítésével, és elalszik a pamlagon, Mycroft viszi fel a szobájába a karjában, és igyekszik nem észrevenni, mennyire könnyű.

Végül Sherlockkal ketten fejezik be a munkát, mert ők is akarják a tündérkertet anyának, hogy boldog legyen, amikor felébred. Teljesen átáznak a ruháik a zuhogó esőben, Sherlock nem hajlandó esőkabátot venni, rosszabb, mint egy szauna, mondja, és Mycroft kénytelen igazat adni neki, mikor ő is ledobja a sajátját. A hideg eső egy pillanat alatt utat talál magának a vékony pamutingen keresztül a bőréhez.

Késő délután van már, mikor végre elnyúlnak a könyvtárban egy-egy fotelben, körülöttük fehér, rózsaszín, halványlila foltok, és felszálló pára, Mycroftnak megfájdul a feje a peóniák érthetetlen, fűszeres illatától. A széles ablaktáblákon kövér cseppek gyöngyöznek.

Sherlock is piheg, becsukja a szemét, és Mycroft ekkor először gondol arra, hogy gyönyörű. Először gondol arra, miközben a mögötte álló nap szürrealitását saját vállára borítva próbálja megvédeni magát a rátelepedő magánytól, hogy Sherlock a legcsodálatosabb dolog, ami valaha létezett.

Most először történik, hogy nem csak az öccse értelme nyűgözi le. Megérti: Sherlock most készült el, ezen a fullasztó, nedves, és valószerűtlen nyáron. Megrettenti az ereje. Azt is megérti, hogy túl fog nőni rajta: benne nincs meg ez a mágnesesség, ami kihat mindenkire, aki a vonzáskörzetébe kerül.

Sherlock fekszik a fotelben nagyokat szuszogva, a fehér inge még mindig nedvesen tapad a mellkasára. A lábai átvetve a fotel karfáján, a keze lelóg a padlóra, lusta, kéjes nyújtózkodás. Esőfátyol fénylik a haján, Sherlock friss és új. Az ablakon lecsorgó cseppek forró, gőzölgő tócsává gyűlnek a parkettán.

(Mycroft sosem rajongott a költészetért, így aztán nem érti a nagy, fekete virágot, ami a szívében nyílt ki aznap.)

*

Fekszik ébren az ágyában, olyan meredten bámulva a sötétbe, hogy égnek a szemei, és hullámzik felette a plafon. Nem meri behunyni őket: biztos benne, hogy abban a pillanatban valami szörnyű, megnevezhetetlen dolog történne vele. Újra és újra végigpörög a film, kivágott képkockák egy túlvilágított beállításból, ahol csak a válla íve, a háta vonala, az ajkai rajzolódnak ki gyötrő élességgel. Nem segít már az sem, ha nyitva tartja a szemét.

Szeretne elszakadni a testétől, végiglebegni a fodrozódó plafon alatt, ki a nyitott ablakon a nyirkos éjszakába. A kezének ütemes mozgása azonban egyre gyorsabb ritmussal szegezi vissza minduntalan az ágyhoz. Undorodik az izzadó tenyerétől, mégis, a csípője szinte elébe megy az érintésnek, magával rántva őt is, fel, fel, erőszakos, görcsös rángatódzás, a lepedő nedves csomóba áll össze alatta.

A szájára szorítja a tenyerét, ahogyan elélvez.

*

Sherlock épp betöltötte a tizennyolcat, Mycroft majdnem huszonnégy, amikor meghal az anyjuk.  Az első éjszakán, amit kettesben töltenek a makacsul hallgató, sötét házban, Sherlock átmegy Mycroft szobájába. Megáll az ajtóban. Egy régi pizsamája van rajta, a csuklóján és a bokájánál is túl rövid, de Mycroft tudja, hogy nem véletlenül ásta elő a szekrényből: azon az utolsó karácsonyon kapta anyától, amikor még az időnek és az ünnepeknek volt értelme az asszony számára.

-     Egyedül érzem magam. Itt maradhatok nálad éjszakára?

-     Menj vissza a szobádba, Sherlock – mondja, és belemarkol a paplanba.

Kiskorukban az öccse gyakran átjött hozzá, amikor egy különösen izgalmas kísérlet, vagy egy megoldatlan probléma nem hagyta aludni; beszélgettek a sötétben, Sherlock egyre jobban belelovalta magát a saját gondolatmeneteibe, fickándozott, mire Mycroft megfenyegette, hogy visszaküldi a saját ágyába, ha nem marad nyugton. Persze sosem tette. Büszke mosollyal hallgatta, ahogyan Sherlock még félálomban is az őt foglalkoztató problémáról motyog egyre nagyobb logikai ugrásokkal. Erre a duruzsolásra aludt el.

Sherlocknak most szomorú az arca, és Mycroftnak ekkor valamiért eszébe jut a kisfiú, akinek beverték az orrát az utcagyerekek. Azt hitte, tőlük kell megvédenie. Nevetni szeretne a saját ostobaságán.

- Csöndben maradok, ígérem, csak hagy aludjak itt – kérleli.

- Azt mondtam, tűnés, nem hallottad?

Sherlock nekidől az ajtókeretnek, és nézi egy darabig a bátyját.

- Mi történt velünk, My? – suttogja.

Mycroft befordul a fal felé, még mindig a paplant markolva. Atrium dextrum, atrium sinistrum, ventriculus dexter, ventriculus sinister, septrum interventriculare, sorolja magában összeszorított, csikorgó fogakkal, míg el nem alszik.

*

Már majdnem befejezi az egyetemet, mikor Sherlock elkezdi az első évét. Van egy időszak, amikor reménykedik benne, hogy minden rendben lesz az öccsével. Amikor azt tervezgeti, hogy az Államokba költözik, mert nagy ambíciónak nagy tér kell. Bármit kezdhet magával: tudja, hogy a lehetőségei szinte korlátlanok. A világ könnyen formálható gyurmagolyó a tenyerében.

Egy éjjel, fél kettőkor, a Szent Anna kórház toxikológiájáról hívják fel.

*

London, felnőtt élet, csatamező. A brit kormánynak dolgozik, nagy, szomjas kortyokban nyeli a hatalmat, a várost, nőket, férfiakat. Óriási, fekete autók repítik láthatatlanul, elrejtve a köznép boldogan tudatlan szemei elől.

De amikor a Hackney-i lakásba megy, néha, az éjszaka beálltával, lopva, akkor maga mögött hagyja a fekete autókat, és gyalog indul el. (Maga mögött hagyja a hatalmat is, de erre nem gondol.)

Hackneyben lakik ekkoriban Sherlock. Olcsó, lepukkant kis lakás, az öccse nem is nagyon használja másra, csak hogy a kifakult, szivacsbetétes kanapén kokainmámorban vergődve sajnálja saját magát.

Mycroft mindig félve nyitja ki az ajtót, nagy levegőt vesz, mielőtt belépne, próbálva felkészülni a látványra. Aznap éjjel a szokásosnál is rosszabb a helyzet. Pár napja kénytelen volt letiltani az öccse számláját, és úgy számolja, Sherlocknak mára már elfogytak a maradék készletei, sőt, kiapadtak a kézpénzt nem igénylő forrásai is.

Szemmel láthatóan azonban még nem tisztult ki teljesen, valahol a mámor, az újrakívánás, és a józanság határán lebeg, ahogy a kanapén fekszik magzatpózban. Izzadt tenyere a homlokán. A szemei fókuszpont nélkül néznek nem is annyira Mycroftra, mint inkább az általános irányába. Nem látják az arcát.

-     Szükségem van rá, Mycroft.

-     Nem, Sherlock.

Mycroft megint, ezredszerre, örökké, azon gondolkozik, hol rontotta el. Tudja, hogy az ő hibája, hogy ő tehet arról, hogy Sherlock képtelen megbirkózni a külvilággal, tudja, hogy az ő lelkén szárad minden egyes szúrásnyom: ha okosabb, ha jobb testvér, akkor másképp alakulhatott volna. Most elkeseredett, eredménytelen kísérleteket tesz, hogy távol tartsa a drogtól, de közben már az idejét sem tudja, mikor találkozott utoljára az igazi Sherlockkal.

-     Kérlek… bátyám. – Az utolsó szó rossz ízű falatként bukik ki a szájából. Mycrofton ekkor jeges rettenettel kísérve fut át a gondolat, hogy Sherlock tudja.

A rémülete csak fokozódik, amikor az öccse felkel a kanapéról, bizonytalan, imbolygó járással kígyózik oda hozzá. Megkapaszkodik a karjában, és a fülébe leheli, lustán és szenvtelenül:

-     Vagy te is kérsz valamit cserébe?

-     Undorító vagy.

Sherlock arcát torz vigyorba rántja a szer utáni vágy.

- Ha tudnád, mennyire. Szerencsére a díleremet az nem zavarja, amikor épp nincs pénzem… Amikor az én szerető bátyám sajnálja tőlem azt a pár mocskos százast.

Kiejti a kezéből az esernyőjét, éles csattanással vágódik végig a kövön.

- Most volt elég - mondja összeszűkülő szemekkel, és megragadja az öccse ingét a tarkójánál, felemeli, mint egy macskát, aki éppen odapiszkított a konyhakőre, majd kiráncigálja a fürdőszobába.

 Sherlock először nem érti, mi történik, aztán megkapaszkodik a mosdóban, eltartja magát a vízsugártól, de Mycroftot ez nem hatja meg, fogja a szappant, bevizezi, miközben fél kézzel a kapálódzó Sherlockot igyekszik egyhelyben tartani, majd a falhoz nyomja, moccanni sem tud, a kezei beszorultak kettőjük közé. 

Ahogy az öccse levegőért kap, a szájába erőlteti a szappant, és büszke magára, miközben tisztára mossa, kimossa belőle a gyomorforgató szavakat, hogy soha többet ne jusson eszébe kimondani őket. 

Sherlock persze prüszköl, köpköd, igyekszik elrántani a fejét, de hát a drog gyengévé és lassúvá tette. Végül, amikor már az öccse elfáradt az ellenállásban, és csak köhögi fel a nyálas habot, ő is visszadobja a szappant a mosdókagylóba.

Sherlock elfordítja a fejét, nem néz rá, de Mycroft látja, hogy remeg az indulattól.

- Most már elég tiszta vagyok neked? – mondja, mikor végre találkozik a tekintetük, a szemében megbántottság, mi történt velünk, My. (Mi történik velünk, Sherlock?)

Túl tiszta vagy, ez a legnagyobb bajunk, gondolja, ahogy a Sherlock szájából áradó szappanillat elkábítja, túl tiszta, gondolja megint, ahogy közelebb hajol, és megcsókolja.

Érzi, hogy Sherlock még sosem csókolózott, hogy ez az első, és hogy hazugság volt az előbb, amit a díleréről mondott, és hogy minden hazugság volt, a sokat sejtető tekintetek, a játszadozások, mert Sherlock szart sem tud, mert Sherlock egy kibaszott Vesta-szűz, aki valamiért szeret útszéli lotyót játszani, de a csókja elárulja, mert szappan és frissen hullott eső ízű.

Hát tessék, gondolja, meddig mész el a blöffel, hajlandó vagy-e égni, ahogy belemarkol a vállába, a falnak szögezi, és csókolja, végig a nyakát, míg Sherlock végül megtörik, remeg, Mycroft, hagyd abba, könnyek, és egy keresztben maga elé tartott kar.

Mycroft ekkor megfogja az állát, szorosan, olyan szorosan, hogy a körmei kis, félhold alakú sebhelyeket hagynak majd. Felemeli a fejét.

-     Látod, ez a baj a blöffel: végig kell játszani – mondja, és még egyszer, utoljára odahajol, ráleheli az ajkait Sherlock szájára: sósan reszket alatta.

Sherlock összecsuklik, markolja a zakóját; ő lassan leereszti kettőjüket a padlóra, és magához vonja a kisöccsét, aki fél, aki meg van rettenve, akinek szüksége van rá. Aki lassan szétmarja őt.

*

John Watson a legjobbkor jelenik meg mindkettőjük életében. Mycroft szívből utálja már az első találkozástól fogva.

Így aztán, estéről estére figyeli kárörömmel vegyes szörnyülködéssel, ahogy a jó doktor menthetetlenül rohan a veszte felé. Igen szórakoztató látni, ahogy Sherlock még annál is könnyedebben játszik Johnnal, mint ahogy a hegedűjéből elővarázsolja a kacskaringós dallamokat, és Mycroftnak csak időnként keseredik meg a mosoly az arcán, amikor felötlik benne, hogy talán ő sem egyéb egy virtuozitást igénylő darabnál.

*

Mycroft a Buckingham palotában áll, bal lába a lepedőn, a feje magasra emelve, mereven néz maga elé, és arra gondol, ilyen érzés lehet megőrülni.

*

A félig leeresztett szemhéjak felerősítik az illúziót, amit a fehér bőr, és a sötét, hullámos fürtök nyújtanak. Kifinomult gyötrelem. Amikor olyan közelségbe kerülsz, hogy ez csak még kínzóbbá teszi a megmaradt távolságot, elviselhetetlenné, mert tudod, hogy soha, soha nem éred el. Az érzés, amikor álmodban iszol, de szomjas maradsz, és hiába iszol bármennyit, hasztalan, hiszen a vágyad csak egy másik valóságban elégíthetnéd ki, és az anyagtalan víz poros, kaparó szárazságot hagy maga után a szádban. Az őt befogadó test épp ilyen anyagtalan, másik valósághoz tartozó pótszer.  Mycroft ekkor, évek óta először, elkövet egy hibát: kimond egy nevet.

-     Ki az a Sherlock? – kérdezi Peter másnap reggel, a pultnak támaszkodva, ahogy lehúzza a lassan kihűlő Nescafét.

-     Az teljes mértékben a magánügyem.

-     Ahogy gondolod – von vállat sértődötten a férfi. Lecsapja a bögrét a pultra, majd a dzsekijéért nyúl.

-     Várj – dörzsöli meg a szemét fáradtan Mycroft.

-     Igen?

-     Van pénzed taxira?

Miközben előveszi a tárcáját, már tudja, hogy most látják egymást utoljára.

*

-     A decens kis mellény, a zsebóra aranyláncon, az esernyő… túl sok – húzza el a száját Moriarty.

-     Pardon?

-     Próbálsz fedhetetlen úriembernek látszani, de izzadságszaga van. Túl teátrális. Felveti a kérdést, miért van szükség erre a kirakatra? Mit rejtegetsz?

-     Nem értem, miről beszél. Bizonyára nem őszinte az aggodalma a kiegészítőim megválasztását illetően.

-     Bébi, dehogynem – vigyorodik el. – Sikít rólad, hogy valami ocsmány kis titkod van. Nem államügy, ó nem – csóválja meg a fejét szomorú kutyaszemekkel -, persze biztos tudnál mesélni, de nem, ez inkább személyes... lássuk csak – a szájához emeli a mutatóujját, gondolkodást mímelve. Mycroftot kirázza a hideg a ripacskodás láttán.– Óóóóó, elkaptalaaaaak – vigyorodik el végül. – Mióta?

-     Kérem, ne raboljuk egymás idejét. Beszéljen világosan.

-     SHERLOCK! – üvölti az arcába.

Mycroft hátrahőkölt döbbenetében, és csak túl későn jön rá, mekkora hiba volt ez: az ijedtsége elárulta. Mégis, a hirtelen késztetés, hogy távolságot helyezzen önmaga, és az eltorzult arcú, vicsorgó pszichopata közé, leküzdhetetlen. Hogy távolságod helyezzen önmaga, és az igazság közé. Hogy távolságot helyezzen önmaga, és önmaga közé.

Moriarty a következő pillanatban már megint teljesen nyugodt. Tűnődő.

-     Már csak az a kérdés, hogy a mocskos fantáziáidban vajon előröl, vagy hátulról csinálod-e…

Soha nem ütött meg senkit ököllel, durván, arcba, így meg pláne, ezzel a kétségbeesett brutalitással, nem akarom hallani, elég legyen, ha porig kell is rombolnom az egész világot, akkor is elhallgattatlak, elég volt.

Kicsit később, mikor Moriarty a vérző orrát fogja, Mycroft pedig próbálja visszanyerni a lélegzetét – miért pont most nyerné vissza, ennyi év után – szinte meghitt hangulat uralkodik el a kihallgató helyiségben. Már-már baráti. Moriarty nagyon megértőnek bizonyul. 

-     Tudod, én segíthetnék neked – teszi vigasztalóan vállára a kezét. - Azt hiszed, Sherlock nem tud róla? A világ legzseniálisabb megfigyelője? Hogy nem manipulál? Hisz látod, mit tett Irene-nel. John Watsonnal. Velünk– gesztikulál szélesen a kettőjük közti távolságot áthidalva.

Mycroftnak megfeszül a válla.

-     Senki nem tud rajtam segíteni.

Mert ekkor jön rá, hogy Sherlock szétégeti őt: mindent elpusztít, ami volt, ami lehetett volna, amire vágyhatott volna, ha nem az öccse tölti ki minden éber pillanatát, amióta csak megszületett. "Aggódom érte, állandóan.”

 Már sosem lesz könnyebb.

-     Senki nem tud segíteni – ismétli meg.

Moriarty lassan elmosolyodik.

– Talán én mégis.

*

Belép az üres cellába, ahol minden vízszintes és függőleges felületről az öccse neve néz vissza rá. Csak egy őrült képes ilyesmire, kétségtelenül.

 Mycroft, ha egy kérése lehetne, azt szeretné, hogy örökre zárják be ide, ebbe az összekaristolt falú szobába, és vessék a Temze fenekére a kulcsot, hogy a szürke víz lassan rozsdává mállassza azt.

(Valójában persze mágneskártyával záródik a cella ajtaja; időközben azonban a rejtélyes, fekete virág megtanította Mycroftnak, hogyan szeresse a költészetet. Fájdalmas tanulás volt. És talán nem is érte meg.)

*

Tenyerébe temeti az arcát. Térdén, kihajtva, fehér lepedő az újság, negyed oldalt beterítő képpel. Gyászhír. A hamis zseni öngyilkossága. Az újságok, mint mindig, tévednek, szeretné kikiabálni, az ostobaságuk vérlázító: nem hamis zseni volt, aki meghalt, hanem az egyetlen konzultáló detektív a világon, a csodálatosan intelligens kisfiú, a szeme előtt kibomló értelem. A villámlás, amit sosem követ mennydörgés. A kisöccse, Sherlock. 



_____________________________________

A történet párja: Over the Love