Csillagütközés

Elvontra sikerült, kozmikus -(poszt)apokaliptikus Sheriarty. (Igen, ez egy műfaj. Szerintem.)  A cím és hangulat meg innen.

Csillagütközés

Kiégetlek. Kiégetem a szíved a testedből, mondtad

(Megbízható forrásból hallottam, hogy nekem olyanom nincs.)

De mindketten tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz, mondtad

a megállíthatatlan ágyúgolyó és az elmozdíthatatlan fal problematikája

ahogy ott álltunk a medence mellett

hát egyszerre mozdultunk

egy irányba

és az irány mi voltunk

*

Meghagytam a számom, mondtad

mikor kapartam elő a nadrágom zsebéből már nem tudom

ahogy azt sem miért

Gucci napszemüveg volt rajtad és a normalitás szívfájdító selyemköntöse

lazán a válladra vetve

a kávézóban ahol flörtöltél a pultoslánnyal és ő elkérte a számod

(és te megadtad neki)

mikor láttam meg hogy tükrök vagyunk egymást vetítve egymásba

(közvetlenül azelőtt hogy megfogtad a kezem és azt mondtad

egyszer túl kell esned rajta bébi)

mikor hullott az inged hangtalanul egy hotelszoba szőnyegére

a zakóm és a titkok mellé amiket idegenek felejtettek ott

mikor haraptál vágyrózsát a bal vállamra a clavicula és a scapula közé

és én mikor lettem koldusa az érintéseidnek

nem tudom

mert nem gondoltam hogy ilyen is lehet

*

és mikor lettél Jim egyszerűen csak Jim három hang amit túl könnyű kimondani

túl könnyű kimondani egy gyilkosság színhelyén

túl könnyű kimondani éjszaka egy üres metrókocsiban

túl könnyű kimondani reggel álmosan csapva az ébresztőórára

túl könnyű kimondani egy szimfónia végén a hirtelen beállt csöndben

túl könnyű elakadó lélegzettel rekedten ordítani miközben

úgy bukunk bele a semmibe, mint lázadó tüzek az égen*

*

és mikor kezdtem el szeretni

ahogy lenyalod a pudingosdoboz alutetejét

ahogy eljátszod hogy eljátszod hogy félsz a sötétben

(és én eljátszom hogy eljátszom hogy megnyugtatlak)

ahogy szétzilálom a hajad és a szavaid

(és te az enyéim)

ahogy megtépjük egymás fején a dicsfényt

ahogy a végtelenbe futnak karodon a lüktető vénák

(visszakövettem volna őket egészen az eredetig

ha nem félek hogy csak egy régi bohócdobozt találok ott törött rugókkal)

ahogy átszikrázunk a London piszkoskék fényeivel virradó égbolton

mindent elnéző ujjakkal markolva vérharmatos kezed

*

és mikor jöttem rá hogy nem menthetlek meg

túl mély a sérülés ami végigfut a homlokodon

szeretném összetartani a fejed két óriás tenyeremmel

és az a lépés vezet át a tébolyon túlra

mikor az ember reszkető kézzel egész fejezeteket tépne ki

a világ összes mesekönyvéből

érted

de hiába

hiszen nem tarthatom össze az univerzumot nem igaz

mert nincs szánalomra méltóbb annál mint aki megsajnál egy szörnyet

ami éppen felzabálja

(leszámítva a szörnyet magát)

hadd tartsalak össze kértelek meg tudom tenni

(és elhittem magam is)

nem vettem időben észre

hogy meg vagy jelölve a próféták szentek és bolondok örök izzó jelével

és a bukás el-ker-rül-he-tet-len, mondtad

(de ezt nem hittem el)

*

egymás felé fordított tükrök vagyunk

végtelenbe futó hajszálrepedésekkel

(mint karodon a vénák akkor, emlékszel?)

a pusztítás így leegyszerűsödött egyetlen mozdulatra csupán

amely a kört bezárva átírja a tökéletesség értelmét mindörökre

és én néztem a felém nyújtott kezed

néztem ahogy eltűnik a pisztolycső a szádban

néztem  ahogyan a vértócsa növekszik halálvirág nyílik a homlokodon

hatalmas lesz elnyeli az arcod

Kiégetlek. Kiégetem a szíved a testedből, mondtad

miközben elhamvadtál






(*A megcsillagozott sor Ady: Az élet bosszúja című csodálatos verséből van.)