My cup of tea (Cupcake series I.)

Felkeltem, és ez a kép fogadott a fészen. Nem bírtam magammal. I’m not even sorry.

(Johnlock, valahol a fluff és a crack környékén, ha nagyon kategorizálni akarom. A kép alkotójának tumblrje itt található. Csodás rajzai vannak.)

My cup of tea

-     Megmondtam, hogy ne kísérletezz azzal a fiolával, a jó ég tudja, mi volt benne! Most nézd meg! Nézd meg, Sherlock!

Sherlock nézte. És talán életében először zavartan hallgatott. Kétség kívül összementek. Kár tagadni. A mikroszkóp az asztal végében több emelet magas toronydarunak tetszett.

-     Nyugodj meg, John.

-     Nem, nem nyugszom! Kurvára messze állok attól, hogy megnyugodjak!

John először nem értette, Sherlock miért rejti a gallérja mögé a fél arcát. Aztán feltűnt neki a vállának ütemes rázkódása. Ez… ez nevet rajta! Hogy azt a…

-     Megtudhatnám, mi olyan vicces?

-     Az ég szerelmére, ne káromkodj, amíg legalább egy oktávval nem lesz mélyebb ismét a hangod.

-     A hangom? – kérdezte, de akkor már neki is leesett. - Csodálatos. Nem elég, hogy alig három centi magas vagyok, ráadásul úgy hangzom, mint Alvin és a kibaszott mókusok.

Sherlock feje most már határozottan vörös volt a visszafogott kuncogástól. Tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. Valahogy le kell nyugtatnia a barátját.

Mielőtt John ismét nekitámadhatott volna, felkerekedett, és az egyik kistányér széléről lebillentett egy kockacukrot, majd odaráncigálta John mellé. Nehéz munka volt, meg is izzadt közben: előkotorta a zsebkendőjét, hogy letörölje gyöngyöző homlokát, és közben azon morfondírozott, milyen érdekes, hogy a ruháik is követték a méretváltozásukat. Mi lehet ennek az oka? Újabb kísérletekre lesz szükség, döntötte el, de megvolt a megához való esze, hogy ezt a következtetését ne ossza meg Johnnal. Inkább rámutatott a cukorra.

-     Ülj le, amíg kitalálok valamit. (Remélte, hogy leér róla a lába, különben még ezért is ő kap majd.)

John, úgy tűnik, belátta, hogy toporzékolásával nem megy semmire, és fáradtan lerogyott a zsámoly méretű alkalmatosságra.

-     Kösz.

-     Nyalogathatnád is.

-     Hogy mi van?

-     A cukor… sokk esetén… tudod. Azt mondják, segít.

-     Ez egy népi tévhit.

-     Mindenesetre jó tudni, hogy nem fogunk éhezni, ha netán hosszabb ideig ebben az állapotban ragadunk.

Rögtön tudta, hogy megint valami végzetes hibát vétett, mert Johnnak összerándult az arca.

-     Hosszabb ideig?! Mégis, mit gondolsz, mennyi az a "hosszabb idő"?!

-     Nézd… - kezdett bele, majd hirtelen el is hallgatott. Hogy adja a barátja tudtára, hogy fogalma sincs, hogyan lehet visszafordítani a változást? Hogy vissza lehet-e egyáltalán? – Gondolkoznom kell - mondta végül.

Összehúzta magán a köntösét, és elkezdett körözni a kockacukor körül. John beleszédült, ahogy nézte.

Egy idő után unalmában tényleg letört egy darabot az alkalmi zsámolyból, és szopogatni kezdte. Talán mégsem népi tévhit, döntötte el, amikor érezte, hogy lassan elmúlik a pánikszerű idegessége. Sherlock biztosan kitalál valamit. Mindig kitalál valamit.

Sajnos azonban nem tartott sokáig a viszonylagos nyugalom: ahogy elnézett a messzi horizont felé – ami jelenleg az asztal széle volt – hirtelen megint görcsbe rándult a gyomra.

-     Sherlock… Sherlock… - próbálta felhívni barátja figyelmét, akit viszont egyáltalán nem volt könnyű kizökkenteni, miután egyszer követni kezdte gondolatai vágányát. Kénytelen volt felkelni, és megrázni a vállát.

-     Mi van?

-     Nézd – mutatott a teáskanna és a tejtartó közti völgy irányába. Egy hatalmas, nyolclábú, szőrös vadállat tartott feléjük, vészjóslóan, mint egy birodalmi lépegető.

Sherlock elfehéredett, és megszorította a karját.

-     John, azt hiszem, egészen eddig latens arachnofóbiám hirtelen manifesztálódó tüneteit észlelem magamon.

-     Hogy mi van?!

-     Félek a pókoktól – mondta, de ekkor már egészen bebújt John háta mögé. – Csinálj valamit, az Isten szerelmére! – cincogta remegő hangon.

John szerencsére nem esett kétségbe. Az üss-vagy-fuss helyzetekben leginkább az első megoldást támogatta, legyen szó pszichopata taxisofőrökről, vagy nagyobb családi autó méretű pókokról. Gyors, határozott mozdulattal oldalra vetődött, és felkapott néhány kekszmorzsát, amikkel teljes erőből megsorozta az ijesztő ütemben közelítő ízeltlábút.

A póknak megvolt a magához való esze, és azonnal irányt és síkot változtatott, kitérve a morzsazápor elől: felszaladt a falra, majd eltűnt a nappali irányába.

-     Mi lesz, ha visszajön? – reszketett Sherlock, mint a nyárfalevél. A pöttöm detektív veszélyesen úgy nézett ki, mint aki az ájulás szélén van.

-     Nem fog visszajönni – csipogta John, miközben nyugtató szándékkal átkarolta a vállát. – Nem kérsz egy kis cukrot?

-     Nem, jól leszek… a méretváltozás nyilván megviselte a keringési rendszerem.

-     Nyilván.

Sherlock megrázta a fejét.

-     Komolyan mondom. A gondolataim is… furcsák.

-     Nem meglepő, tekintve, hogy az agyad a normál méretének az egy század részére zsugorodott össze az elmúlt fél órában. Én sem vagyok teljesen jól – mondta, és szomorúan leült az asztallapra.

-     Te is érzékenyebb vagy? - kuporodott mellé törökülésben Sherlock. Kellemetlenül empatikusnak érezte magát.

-     Inkább csak fáradékonyabb. Simán el tudnék aludni. De meg kell várnunk Mrs. Hudsont.

-     Majd én megvárom. Te csak aludj nyugodtan.

-     Hogy aludhatnék nyugodtan, mikor ilyen szörnyetegek randalíroznak a lakásban szabadon? - tiltakozott, de közben feje már a barátja vállára hanyatlott.

-     Te mondtad, hogy nem fog visszajönni. De tudod mit? Mássz be az egyik csészébe – javasolta Sherlock. Maga is érezte egy ideje azt a furcsa késztetést, ami arra ösztönözte, hogy bevackolja magát valami védett, puha helyre. Összebújva Johnnal.

Megfogta a barátja kezét és talpra rángatta, majd elkezdte a virágos teáscsésze felé taszigálni, amit John aznap reggel mosott el. A másik álomtól kótyagosan hagyta magát vonszolni.

-     Már értem, a rágcsálók miért alusszák át a napot… rém fárasztó ilyen kicsinek lenni – motyogta.

-     Túlerőltetted magad, amikor a pókkal hadakoztál.

-     Meg akartalak védeni – felelte nagyot ásítva, ahogy az egyik lábával Sherlock kezébe lépett, aki bakot tartott neki, hogy át tudjon lendülni a csésze peremén.

Amikor odabent volt, Sherlock is lábujjhegyre állt, és utána kukucskált. Elégedetten látta, hogy John pont kényelmesen össze tud gömbölyödni az alján.

-     Köszönöm – suttogta a csészébe, mert ekkor a másik már ütemesen szuszogott.

Hamarosan felhangzó finom horkolása méhecskezümmögésre emlékeztette Sherlockot. Elengedte a csésze peremét, és körbenézett: nem messze volt a szalvétatartó. Onnan nagy nehezen kimozgatott egy lepedő méretű papírlapot, és a csésze fülén egyensúlyozva betakargatta vele Johnt. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen aranyosan pisze az orra. A szemei is milyen aprók. És a pici kezei, ahogy ökölbe szorítja őket...  De milyen erős és bátor volt, amikor elzavarta a pókot! Igazi hős.

Te jó ég, hogy jutnak ilyesmik eszébe?! Tényleg furcsa dolgok történtek a fejével mostanában. Minél hamarabb véget kell vetni ennek az abszurd helyzetnek. 

Remélte, hogy Mrs. Hudson nem pont ezen a hétvégén látogatja meg az unokahúgát Edinburghban. Mintha mondott volna erről valamit múlt pénteken.