A férfi és a kislány meséi (Időutazás: HP fandom, SSHG)

Ahogy a "Belőled vétettem" felett merengtem, eszembe jutott ez a sorozat, amit anno tizenéves (21, vénvagyokmintazországút, mitkeresekénitt, anyámnakennyiidősen kétgyerekevoltmár) fejjel a Harry Potter fandomban írtam. (Merengőn, IEPP-en esetleg belefuthattatok.) Talán az egyetlen régi írásom, amit ma is bátran vállalok (számos hibája ellenére), bár azt már nem értem, miért shipeltem ilyen elszántan Pitont és Hermionét... ráadásul az egész ezekben a történetekben csúcsosodott ki.





Utólag visszatekintve szerintem elég nagy hatással voltak a látásmódomra, talán a stílusomra is, amikor olyan jellegű sztorit írok, ahol ez érvényre tud jutni. Szóval inkább számomra fontosak, olyan honnan jövök -hová megyek jelleggel, de azért persze örülök most is a véleményeknek. :)

Figyelmeztetés: ahogy a címből is kiderül, egy fiatalkorú lány, és egy felnőtt férfi kapcsolatát mutatja be, nem igazán expliciten, de mégis... Illetve a narratíva is rendhagyó, elismerem, van, akinek kifejezetten irritáló lehet. (Pl. szándékosan halmozott szóismétlések, nem teljesen lineáris, inkább variációk, stb. stb.)

A férfi és a kislány meséi

1.

~Szentség~

A kislány a boltív alatt elterülő aranyfény-tócsa közepén áll. Tizenhat éves. Remeg.

Áll a fényben. A férfi nézi őt.

A kislány fél.

Remegnek az ajkai. Nem tudja, mire gondol a férfi.

A jelenet sokszor megismétlődik. Végtelenül sokszor.

A nyirkos pincehelyiségben vannak. Soha nem szagolt illatok borzolják a kislány idegeit.

Soha nem érzett érintés. A férfi erős keze könyörtelenül fonódik a csuklójára.

Hátrarántja.

 -         Ahhoz ne nyúljon. Azt aprítsa fel.

A férfi leül. Két ujjával átfogja az orrnyergét. Lehunyja a szemét. Csaknem negyven éves.

Csaknem negyven. Fél.

Fél a kislánytól. Lassan emeli rá a tekintetét. Nem lesz ereje ismét elfordítani. Tudja.

Negyven év minden bölcsességével tudja.

A kislány kettesével szalad fel a lépcsőkön.

Kettő. Négy. Tizennyolc. Százhatvan.

A szemei. A szája. Az orra. A szemei. Fájnak, fájnak a bőrén.

A hiányuk is fáj. Sajog az egész teste, ahogy leveti magát az ágyra.

Álomba sírja magát. Az éjszaka balzsamot hint a fájdalmaira.

A férfinak könnyebb. Erős alkoholok égetik ki idegeiből a fájdalmat. Nem sír.

A férfinak nehezebb. Nem alszik. Nem álmodik. Az éjszaka kínzó sebeket vág a testébe.

A napfényben táncoló porszemek. A férfi nehéz sóhajjal fújja ki a levegőt a kislány tarkójára. Megkavarja a porszemeket. Megkavarja a kislány pihéit.

Örvénylenek. Bűvöletes örvények lepik el a szobát. Illat-fény látomások.

A visszafojtottság szelíd, csendes őrülete.

A kislány szólni akar. Hangja elszitál a sárgán csordogáló fényben.

Körben kopott fapolcok, rafinált bűvitalokkal terhesen. A kislány az üvegeket nézi.

A férfi a kislányt nézi.

Nézi a szelídszemű látomást. El kellene pusztítani. Fél tőle.

Fél tőle, áhítatos, tiszteletteli félelemmel. Mint egy szentségtől. Tizenhat éves.

A férfi teste esendőn adta meg magát a vágynak. Hideg áramlatok simogatták a bőrét.

Félt fájdalmat okozni a kislánynak.

A kislány türelmetlen volt. Tudni vágyó. Tizenhat éves. Mindent birtokolni akart a férfin.

A szemeit. A száját. A lelkét. A szemeit.

Már elhomályosította az ő tekintetét is a nehéz bódulat.

Még harcoltak ellene. A tragikus hősök reménytelen, büszke, eleve-elrendelt harcával.

A harc hozzátartozott a Bűnhöz. Harcolni kell ellene.

Különben nem elég mély a zuhanás. Különben nem elég mámorító a titkos bűn nehéz vize.

A harc véget ért. A kislányt birtokába vette a fájdalom. Sötét, kéjes hullámokkal. Mint a szemei. Sötétek.

Zuhanás. Beleájulnak egymásba.

Alszanak.

Súlyos, halálig-hű álmokat álmodnak a másik karjaiban.

2.

~Őskép~

 

A kislány először lép a terembe. Még nem ismeri a férfit.

A férfi sem ismeri a kislányt.

A kislány éjszakánként könnyű, tudatlan álommal a szemében alszik. Tudatlan, ártatlan álmok. Párafelhőként lebegnek a kislány alakja körül, mikor belép.

 Sok az új élmény. Nem veszi észre a férfit.

A férfi sem veszi észre a kislányt. Mást figyel. A múltat figyeli.

A Múlt már régóta játszik a férfival. Régóta láncolja magához a pillantását. Mint magányos utazóét a távolban táncoló egyszem, pislákoló fény. Pislákoló, hívogató, zöldes fény.

Átfluoreszkál a jelen képein és magával ragadja a férfi pillantását. Fogva tartja.

Nem veszi észre a kislányt.

Az áttűnéseket figyeli. Lenyűgözve figyeli az áttűnéseket.

A kislány fogja előbb észrevenni a férfit.

Varázslatos hirtelenséggel ömlenek majd végig az ájult, befülledt látomások az éjszakáin.

Gyorsan elviruló álmok lesznek ezek. Gyorsan elviruló álmok, melyekből majd riadtan, szégyenkezve ébred.

Megkísértett testtel. A valóság undok, kesernyés ízével a szájában.

Mindezt még nem tudja a kislány. Mindez még titok, mélyen beleivódva lapul a kastély hűvös köveiben. Még szunnyad. Érik.

Most boldog a kislány.

Az ártatlanok öntudatlan boldogságával ámul az Újra.

A kezdet friss, fanyar kipárolgásai ittasítják meg a teremben lévőket.

A kislány mosolyog. Mosolyog a társaira.

Azok visszamosolyognak rá.

A férfi nem mosolyog. A férfi már tudja az életet megakasztó bűvölet delejes hatalmát.

Ismeri a lidércálmok szörnyű győzelmét a törékeny elme felett.

Nem mosolyog.

A férfi beszél. A kislány hallgatja a férfit.

Először hallja a férfi hangját.

Sokadszorra hallja a férfi magyarázatait. Most a jelentés kihátrál a férfi szavai mögül.

Ránéz. A kislány nézi a férfit.

A kastély évszázados köveiben ébredezve lüktetni kezd a Titok.

A kislány iszonyodva csodálkozik rá az éjszakák végtelen, elomló fájdalmára.

A vágy fájdalma ez, a lázé, és az őrületé. Szavak, amiket csak most tölt fel a megismerés a jelentés súlyával.

 A kislány alig tudja elviselni ezt a súlyt. Sír tőle.

Minden éjjel sír.

A férfi nem tud a kislány fájdalmáról.

A férfi egyedül van.

Nem látja a kastélyt. Zöldes lángolások tartják fogva a tekintetét.

Éjszakánként ered a zöldes lángok nyomába. Nyugtalanul, megszállottan rója a kihalt folyosókat.

Lüktetnek körülötte a falak.

Ezen az éjszakán lelassul a csend áramlása. Visszatartott lélegzettel figyelik a bölcs kövek a kislányt.

 Visszatartott lélegzettel figyelik a férfit.

A kislány körül megtépve, cafatokban lógnak a nemtudás könnyű álmai. Remegő kézzel kap utánuk. Szétfoszlanak.

Sír. Ezen az éjszakán is sír.

A férfi múltba hullt tekintete előtt lassan bontakozik ki a kislány alakja. Meglátja a kislányt.

Sír. Ül a hideg, csupasz lépcsőn. Átkarolja a térdét.

A férfi közelebb lép. Nézi a kislányt. A kislány is nézi a férfit.

A pillanat kimerevedik. Örökké tart.

A történet elkezdődött.

3.

~Téli mese~

A férfi gyűlöli a kislányt. Gyűlöli. Meg akarja ölni.

A kislány bántja a férfit. Kínozza. Minden egyes nap kínozza. És a kínok egyre ravaszabbak lesznek.

A férfi azt hitte, már hozzászokott a kínokhoz. De a kislány kínjai újak. Mások. Selymesek.

A férfi minden éjjel ökölbe szorult kézzel alszik el. Minden hajnalban vérbe borult szemekkel ébred.

Álmában is küzd a kislánnyal. Minden éjjel megöli a kislányt.

A kislány minden hajnalra feltámad. Feltámad vérfoltosan, sápadtan, tündér-gyönyörűn.

A férfinak fáj a kislány.

A hajnal fénytörései beúsznak a szobába. A férfi az ablaknál áll. Lenéz a kezeire. Szégyelli a kezeit.

Szégyelli a rettentő, sötét indulatot a lelkében.

A kislány Gonosz, a férfi tudja.

El akarja pusztítani.

Megtelnek nyirkos csönddel a termek. Megtelnek sötétséggel és álmokkal.

Hogyan került a kislány ágya mellé, a férfi nem tudja. Nézi a kislányt. A kislány alszik.

Lassú, halk léptekkel vonul mellettük az éjszaka.

Égig ér a férfi fájdalma. Égig ér a vágy. A férfi úgy érzi, elég benne. Égeti a kislány a férfi szemeit.

Felnyög a fájdalomtól. A kislány felébred. Nem sikít. Nézi a férfit. Riadtan nézi a férfi magányos alakját a Sötétben. Felismeri.

Miért nem sikít a kislány, a férfi nem érti. Nézik egymást a sötétben.

A kislány kinyújtja a férfi felé a kezét. A férfi ügyetlenül, remegve fogja meg.

Belecsókol a kislány hóillatú tenyerébe.

Az alvók elmosolyodnak álmukban.

A férfi nappal titkos szégyennel a szívében bujkál a Fény elől.

 Menekül a kislány elől. A kislány üldözi a férfit. Látomásokkal, fénysugarakkal, bénító gyengeséggel üldözi. Szédüléssel. Gyermekmosollyal.

A kislány szereti a férfit. Szereti. Meg akarja menteni

 A férfi simogatja a kislány lelkét. Minden egyes éjjel simogatja. És a simogatások egyre ravaszabbak.

A kislány azt hitte, már hozzászokott a simogatásokhoz. De a férfi simogatásai újak. Mások. Gyötrelmesek.

A kislány minden este szelíd sóhajtással alszik el. A kislány minden reggel lázas szemekkel ébred.

Álmában is küzd a férfiért. Minden éjjel megváltja a férfit.

A férfi minden reggelre meghal. Meghal véresen, sápadtan örök-keserűn.

A hajnal fénytörései beúsznak a szobába. A kislány az ablaknál áll. Lenéz a kezeire.

Szégyelli a kezeit.

Szégyelli a kezeit, amiért nem elég erősek.  

A férfi Jó, a kislány tudja.

Meg akarja menteni.

Megtelik a levegő halványkék derengéssel. Megtelik faggyal és hideggel.

Hogyan került a férfi az ágya mellé, a kislány nem tudja.

 A férfi nézi őt. A kislány is nézi a férfit.

Hangtalan, szelíd léptekkel vonul mellettük az éjszaka.

Égig ér a kislány gyönyöre. Égig ér a vágy. A kislány úgy érzi, elég benne.

 A férfi gyönyörködteti a kislány szemeit. Felnyög a gyönyörtől. A férfi megijed. Nem mozdul. Nézi a kislányt. Riadtan nézi a kislány szűzi alakját a holdfényben. Rácsodálkozik.

Miért nem mozdul a férfi, a kislány nem érti. Nézik egymást a holdfénynél.

A férfi lassan kinyújtja a kislány felé a kezét. A kislány óvón, lágyan fogja meg.

Rálehel a férfi dermedt ujjaira.

Odakint gyémántok hullnak alá az égből.

A hajnal fénytörései beúsznak a szobába.

Mint a hópaplan a Rengeteg fáira, a kislány hűs tekintete úgy borul rá a férfira.

A férfi mindenhol idegen lelke megnyugodott benne.

4. 

~A legkisebb fiú legendája~

A test felszínén lebegő lélek szépsége.

Aranyszín ragyogás.

Két gyerek. Az erdei úton sétáltak. Egy kislány és egy fiú. A lábaik alig érintették a nedves földet.

Édes, részegítő könnyűség.

Tudja a kislány, hogy a férfi figyeli.

Érezi magán a férfi tekintetének súlyát. Érzi a férfi felé lehelt akaratlan kérések súlyát.

Tudja, hogy közös pont felé zuhannak ezek a súlyok. Tudja.

Hallgat róla.

Hallgat róla okos, megértő némasággal.

A fiú egy szomorú, messzi ország hercege volt. A kislány mindig így gondolt rá. Más volt, mint a többiek. Magányos. Megjelölve az örök egyedüllét jegyével.

Halk volt és finom és lágy. Alig odalehelt csókokkal borította a kislány homlokát.

Alig odalehelt, ősi bölcsességgel.

Aranyszín ragyogással.

Összesűrűsödik a levegő, amerre a férfi jár. Ránehezedik a kislány mellkasára. 

A kislány tudja, nem sokáig látja már a ragyogást.

Elszórták a fák a leveleiket. A levelek árván feküdtek az erdei úton. A fiú az út mellett állt.

Várta a kislányt.

    

A test mélyébe leszálló lélek vaksága.

A férfi ügyetlen. Nem ismeri a test lágyságát. Sosem érezte még a test lágyságát.

Tudja, hogy fájdalmat okoz a kislánynak. Nem bír mit tenni ellene.

Mint egy őrült, úgy kívánja a kislányt.

Lázas, türelmetlen mozdulatok.

A férfi sír a kislány fájdalmától. Sírva csókolja a kislányt. Bocsánatkérőn teszi a magáévá.

Elsötétülnek a kislány szemei. Az elmúlás és az újjászületés közti üres sötétség.

Vér. A férfi látja a vért.

A kislány látja a férfi arcát. A férfi arca az első, amit lát. Bűnbánat. Fájdalom.

Az iszonyattól megszaggatott arc szívettépő meztelensége.

A kislány nézi a férfit.

Megsajnálja.

A férfi egy szomorú, messzi ország száműzött hercege.

Száműzött, megtagadott, ezerszer elátkozott hercege.

 A kislány ezt nem tudja a férfiról.

    

A fiú fázott. Hidegen mosolyogtak szemei a kislányra.

Most már mindig várni foglak, mondták a kislánynak a fiú szemei.

A kislány soha nem fog beszélni róluk a férfinak.

Késő van. Bután alszik a vágy a hűvös ágyneműk között.

Az álmok is lusták ma. 

Az ilyen éjeken a kislánynak eszébe jut a fiú. A test felszínén lebegő lélek szépsége.

Aranyszín ragyogás.  Az emlékek. A fiú.

Hideg mosolya átjárja a kislány szívét. Felzokog.

A férfi nyitott szemmel fekszik a sötétben. Hallja a kislány zokogását. Nem érti, miért zokog a kislány. Tágra meredt szemei hiába faggatják a sötétséget.

Tudja, ha megértené, övé lehetne a világ minden ígérete, nevetése és ragyogó aranya. 

5.

~Átváltozások~

A kislány és a férfi a vastag falú pincében vannak, mélyen a kastély alatt.

Fölöttük alszik a kastély.

A nyugtalan, zavaros álmok sóhajai áthatolnak még a vastag falakon is.

Ketten vannak.

A kislány a zöld patikaüvegeket rendezgeti a kopott polcokon.

A férfi az asztalnál ül. Nézi a kislányt.

A kislány szenved, a férfi jól tudja.

Fojtott lánggal ég a lelkében a szenvedés, mint a nedves őszi avar.

A férfit megőrjíti a kislány szenvedése. Nem tudja elviselni. Meg kell kapaszkodnia.

Elfehéredett ujjakkal szorítja az asztalt. Sápadtan. Halálraváltan.

A kislány megfordul. Nézi a férfit. Nézi a sápadt arcot.

Beleég a kislány retinájába. Beleég a lelkébe.

Örökké így fog majd emlékezni a férfira.

Sápadtan, halálraváltan.

A kislány kettesével szalad fel a lépcsőkön.

Kettő. Négy. Tizennyolc. Százhatvan.

A szemei. A szája. Az orra. A szemei. Fájnak, fájnak a bőrén.

A hiányuk is fáj. Sajog az egész teste, ahogy leveti magát az ágyra.

Nem jön álom a szemére. Az éjszaka szánakozva figyeli.

A férfi nappal titkos szégyennel a szívében bujkál a fény elől.

Menekül a kislány elől. A kislány üldözi a férfit. Látomásokkal, fénysugarakkal, bénító gyengeséggel üldözi. Szédüléssel. Gyermekmosollyal.

A kislány boldogan lépdel a sötét boltívek alatt.

A várakozás részegítő kipárolgásai végigúsznak a folyosón. Belélegzi őket. Mosolyog.

Úgy érzi, övé a világ minden ígérete, nevetése és ragyogó aranya.

 

Remegő kézzel kopog be a súlyos faajtón. Csend. Az ajtó zárva marad. Nem érti.

Még egyszer kopog. Az ajtó zárva marad.

A kislány kétségbe esik.

Két öklével veri az ajtót, tébolyultan. Sír. Zokog.

Engedj be, zokogja az ajtónak.

Az ajtó zárva marad. Kikacagja a kislány könnyeit.

A férfi az ajtónál áll. Keze a kilincsen. Hallja a kopogást, a sírást és a tébolyt.

A megvalósulás teljes súlya nehezedik rá, de tartja magát, a tragikus hősök fenséges, büszke dacával.

Küzd. Érzi, hogy hiába. Érzi, hogy elfogy az ereje.

Keze ránehezedik a kilincsre.

És a pillanat ott volt hirtelen.

Mindig van egy pillanat.

A másodpercnek egy tört része, a már úton nem-levés és a megérkezés között, amikor még el lehet menekülni. Míg két kis neuron között utazik a szikra, épp csak annyi idő.

A pillanat átjárja a férfi szívét. Hatalmasra tágul az égbolt.

Kivirágoznak a színek, és örökké süket fülei hirtelen meghallják a dallamot, amire a világ forog. Gyönyörűséges dallam, talán nem is az ő füleinek való.

Ő nem bír el ennyi szépséget.

Lerogy a földre. Nekiveti a hátát az ajtónak.

Sírva fakad a boldogságtól.

Mert végül is, az ősi mítosz hívogató mélysége ellenére a férfi tudja, hogy sosem fogja kinyitni az ajtót. A férfi szabad.

A kislány ezt sosem fogja megérteni. A kislány lelkét a Mese írja.

Szépséges, szomorú szavakat ír a lelkébe: őszi napsütést, ablakon kiszűrődő távoli zongoraszót, vasárnap délutánok illatát és sírnivaló magányt.

A Mese írja a lelkébe a fekete ruhás férfi alakját, aki szereti őt.

Aki a karjaiba veszi, hogy ne legyen egyedül.

Nem érti, a férfi miért nem nyitott neki ajtót.

A férfit elátkozták, a kislány biztos benne. Ezeréves, gonosz varázslat tarthatja fogva.

Sír.

Sírva lépdel felfelé a lépcsőkön. Keresi a láthatatlan ellenséget, aki megátkozta a férfit.

Eltéved. Bolyong a sötét, üres kastélyban.

Mikor a férfi végleg elhagyja a kastélyt másnap éjjel, a kislány az ablakból figyeli.

Meghal, mikor a férfi kilép a kapun.

Senki sem fogja többé szeretni. Szemei dermedten tükrözik vissza a csillagos eget.

Maga sem érti, hogyan doboghat még a szíve.

A férfi sötét, csillagokig nyújtózkodó fák között lépdel. Megáll. Visszanéz. Nézi a kastélyt.

A ezerszemű kastély féltékenyen őrzi előle a kislányt.

Féltékenyen őrzi egy halhatatlan szerelem lenyomatát.

A férfi elmosolyodik.