Fragmentary (Első fejezet)

Fragmentary (adjective) 

1, existing only in small parts and not complete

2, consisting of or reduced to fragments

3, broken, incomplete

A cím jelentése: Töredékes. Sokáig cím nélkül futott ez a történet az asztalomon, de úgy érzem, megtaláltam a tökéleteset, megérte várni. Minden szinten passzol.

!Egyes szám első személy, POV Sherlock. Ez önmagában elég figyelmeztetés kellene legyen, azonban úgy érzem, ki kell emelnem, hogy írás közben néha komolyan el kellett gondolkoznom, hogy akkor ezt a részt, mondatot benne hagyjam –e… Többnyire azonban benne hagytam.

Sherlock gondolatai néha ijesztőek, ráadásul az alaphelyzet is adja az angst hegyeket (vagy inkább mélységeket). Számomra sokszor fájdalmas volt írni, olvasóként nem tudom, hogy viselném. (Ha bizonytalan vagy, előbb inkább olvasd el a Sherlock metát, amit tegnap posztoltam.)

Ez egy három évig tartó várakozás története, azt az utat követi végig, amit Sherlock és John kapcsolata megtesz ez alatt az idő alatt- mindezt úgy, hogy egyszer sem beszélnek egymással. Ebből következik, hogy elsősorban Sherlock belső világára koncentrál a történet, a külső események csak szilánkokban, rajta átszűrve jelennek meg.

A könnyebb tájékozódás érdekében bevezettem a számlálót a fejezetek elején, ez segít számon tartani, mennyi idő telt el a Fall óta.

18-as karika főként a droghasználat bemutatása, illetve a későbbi fejezetek miatt.

Egyébként meg jó olvasást, és majd mondjátok el, hogy tetszik! (Reményeim szerinte pár naponta lesz friss.)

1. fejezet: Egy üres koporsó

T+5 nap

A temetésemen eddig minden pompásan alakul. A gyászolók folyamatosan érkeznek, egyre sűrűbben. Mycroft fogadja őket. Tökéleteset alakít - a színészi tehetség számtalan generáció óta öröklődik a családunkban. (Az én dolgom hullaként meglehetősen egyszerű ezúttal.)

Mycroft arcán a visszafogott fájdalom rapszódiája: a bármelyik pillanatban előtörő könnyek és a férfias önuralom harcának végtelen ismétlésre állított lejátszása. Semmi túlzás, váratlan, hiteltelen kitörés. Precízen adagolt lesújtottság. Már-már magam is elhiszem neki.

Egy üres lakásból figyelem az eseményeket a kápolnával szemben, az út túloldalán lévő bérházban. Nem kizárt, hogy Moriarty egyik embere feltűnjön a temetésen. A koporsó persze le van zárva: a zuhanástól kettérepedt a koponyám. Mycroft szerint érthető, hogy nem teszik ki a látványnak a gyászolókat.

Mycroft többet tud a temetéshez – mellesleg bármilyen társadalmi szempontból jelentős eseményhez – fűződő szokásrendszerekről, így rá hagyatkozom. Nagy részben. Szerencsére a fehér liliomokról azért sikerült lebeszélnem, miután eleresztett néhány ízetlen megjegyzést a virágszimbolikáról. 

-          Nem értem aggodalmadat a szertartást illetően, főképpen annak tükrében, hogy nem is a valós temetésed.

-          Viszont az egyetlen, amit én is láthatok.

Az érvem meggyőző, ő is kénytelen elismerni.

Mycroft. Személyre szabottan kicentizett főhajtással fogadja az érkezőket. A mozdulatból szinte ki tudom következtetni, éppen kivel fog kezet, anélkül, hogy elmozdítanám az arcáról a tekintetem.

Szabályos időközönként végigpásztázom a látcsővel a környező parkot, figyelve, nem tűnik-e fel egy magányos alak, egy látszólag gyanún felül álló kutyasétáltató. Semmi. Az egyik szemközti házba most érkezett haza egy férfi, de irreleváns: a reptérről jön, valószínűleg üzleti út, a bőröndje alapján legalább három, maximum hat napot volt távol.

Visszafordítom tekintetem a kápolna felé. Lestrade: munkából. Bűntudat. Érdekes.

Donovan. Anderson. Megint együtt. A merev testtarásukból és időnként megrezzenő, ideges gesztusaikból udvarias közönnyel leplezett ambivalens érzelmekre következtetek. Bűntudat? Valószínűtlen. Frusztráció. Egy halottat nem illik nyíltan gyűlölni. Elégtétel – ezúttal az én mellkasomban árad szét.

Még többen érkeznek, már nem férnek be a kápolnába. Nehezebb szemmel tartani a jövés-menést, bár egy meghatározott minta kezd kialakulni. Miután az újonnan jöttek kezet fogtak Mycrofttal, bemennek a kápolnába, átlagosan 7-9 percet töltenek az (üres) koporsó előtt, majd kint csatlakoznak a növekvő tömeghez. Nem gondoltam, hogy ennyi ismerősöm van. Pontosítás: nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek. Bosszantó. Nehéz követni a mozgásukat. Bízom benne, hogy Mycroft és az emberei is teszik a dolgukat. Túl nagy a szemmel tartandó terület.

A temető sarkánál, a szemközti oldalon megáll egy taxi. John száll ki belőle.

John. Amikor az ember lelép egy épület tetejéről, a teste egy pillanatra megzavarodik, nem tudja értelmezni a fent és a lent viszonyát. A világ tájékozódási pontok nélküli üres térré változik. A zuhanás ténye csak egy pillanattal később tudatosul, amikor a teste már jó pár métert megtett tehetetlenül, a gravitációnak engedelmeskedve. Felborul a fent-és lent viszonya. Szabadesés.

 A fizika törvényeit nem írják felül a körmönfont hazugságok, amit Mycrofttal szőttünk. John a valóság és a leküzdhetetlen, megváltoztathatatlan törvények. Sosem érek el hozzá. Egy zuhanás, aminek sosem lesz vége. Felfüggesztve lógok.

John. A kabátja bántóan nagy rá: nyilvánvalóan nem evett az elmúlt napokban. Mycroftot megölöm. A cipőjének oldala meg van húzva, párhozamos szürke csíkok a fekete bőrfelületen. Részegen ment haza, botorkálva a padka mellett. A haja frissen mosott, rendezett. Másokat megtéveszt vele. 

Elindul, de nem a temető felé. Az utcának ezen az oldalán maradva látszólagos céltudatossággal annak az épületnek irányába, amelyet én is megfigyelőhelyül választottam. A képzeletem meghosszabbítja a mozgásának vonalát, megtartva a lendületet: a vonal itt, a lakásban ér véget, mellettem. Önkéntelenül arrébb húzódom: a test nehezebben felejt. A testem emlékszik a tömege (71kg) által meghatározott mezőre maga mellett. Elképzelem, ahogy belép az ajtón: félelem vagy vágyvezérelt gondolkodás? 20-80%.

Nem jön fel, hisz nem tudja, hogy itt vagyok. Megáll lent az ablak alatt. Nyilvánvaló: a legideálisabb pont az események szemlélésére.

Lent áll az ablakom alatt, egy kicsit előre kell hajolnom, hogy lássam. Rátámaszkodom a széles kőpárkányra, mint egy groteszk Júlia. Zavarba ejtő asszociáció. Mégis: logikus. Tetszhalál.

Rakd össze, John, nem lehetetlen. Nem kell kiinnod a méregpoharat, amit a kezedbe adtam.

Együtt figyeljük, ahogyan még többen érkeznek. Angelo. Az emberi természet különös sajátossága, hogy előszeretettel köti össze a véget és a kezdetet. Mintha ez értelmet adna a dolgoknak. Angelo vajon értelmet ad az üres koporsónak? Aligha. Egyszerű, automatikusan végigfutó rutin. Leküzdhetetlen, mint a gravitáció: mélyen kódolt a humán agy idegpályáiban.

Tekintetem a kezére téved: az utolsó érintési pont. Megfogta a csuklóm. Mint orvos? Barát? Bizonyosságot akart szerezni. Hamis bizonyosságot kapott. Ahogyan Moriarty embere is. Ugyanazt tudom nyújtani a barátaimnak, mint az ellenségeimnek. Világos, hogy nem éri meg a barátomnak lenni, John. Gondolkozz.

Nem sír. Otthon sírt. Látom magam előtt a jelenetet. Szeretném nem látni. Az agyam gyűlöl engem ebben a pillanatban, nyilvánvalóan. A következtetések elszabadulnak, és mint oly sokszor, megállíthatatlanul törnek a cél felé. A cél ezúttal egy üres szoba, egy gondosan bevetett ágy, a szélén ülő alak: John.

Egyezkedni szeretnék az agyammal. Sorompókat állítani neki. Ne tévedjen olyan területekre, amelyek veszélyesek a személyiségem nem racionális része számára. Kinevet, és rohan tovább. A saját következtetéseim: egy hirtelen, erős ütés a mellkasra.

John. Reggel van. Az ágy szélén ül. Már bevetette az ágyát, és most egy pillanatra megáll a reggeli rutinban, hogy szembenézzen az előtte álló nappal. Ma van a temetésem. Felszegett fejjel ül, az ellenséges vonalak felé mereven kitartott tekintettel.

Itt most nincs életveszély, ez nem jár függőséget okozó adrenalin-lökettel, a harc izgalmával, és a lehetséges győzelem feloldásával. Itt csak veszíthet. De még mindig bátor. Egy jó katona nem futamodik meg az elve vesztésre ítélt harc elől sem.

Csakhogy ma nem lesz harc, igaz, John? Ez az a realizáció, ami végül összeroppant. Nincs harc. Nincs esély kiereszteni a feszültséget, kidolgozni az adrenalint a szervezetből.  Nem adtam esélyt. Passzív szemlélővé tettelek, és ezt nem tudod elviselni. Tehetetlenség: a legnagyobb ellensége egy katonának, csakúgy, mint egy orvosnak. A töréspont. Így törtelek össze.

A tenyerébe temeti az arcát, ott, az ágy szélén ülve, és sír. Nem csendes, finoman legördülő könnycseppek: erőszakos, férfias zokogás. Rázkódnak a vállai.  

Néha szeretném kiműteni az agyam a koponyámból, és egy üvegtartályba tenni. Formaldehidben tárolni. Feltenni a polcra a koponya mellé: evidens komplementerek. Érte nyúlni, ha szükségem van rá. Felé sem nézni, amikor nincs.

Azonban már a koponya sincs meg – ott maradt a Baker Streeten. A 221/a-ban, egy kartondobozban várja, hogy Mycroft érte küldjön. A doboz falát lassan átrágja a penész.

Habozik. A járdaszegélyen áll, még nem lépett le, hogy átmenjen az úton. Feszülten nézi a tömeget. A jobb karját mereven eltartja a testétől, ujjai a kabát mandzsettáján babrálnak, ezerszer megfigyelt gesztus, mindig ezt csinálja érzelmi stressz esetén.

Ő még nem tudja, amit én már igen: nem fog átmenni az úton. Nem fog részt venni a színjátékban, amit olyan nagy műgonddal rendeztünk meg. Tudod John, ezen akár meg is sértődhetnék. Egy kicsit neked is rendeztem. A zene, a virágok, a terem elrendezése: tetszett volna neked. Megfelelően szentimentális, de nem túláradó. Ízlésesen érzelmes.  

Megfordul, és sietős léptekkel eltűnik az első mellékutcában. Gyalogolni fog hazáig, miközben átázik a fekete szövetkabátja. Ahogy eltűnik a látómezőmből, megcsippan a telefonom:

Mrs. Hudson szerint több időre van szüksége. Még nem fogadta el. MH

Megnyugtató a tudat, hogy nem az enyém az egyetlen éber szempár. Nem, mintha bármi jelentős történt volna eddig: Moritarty embere vagy teljesen távol tartja magát, vagy olyasvalaki, akinek gyászolóként, a média embereként indokolt a jelenléte. A saját jogán van itt. Nyilvánvaló. Ki lehet? Két valószínű csoport: média vagy rendőrség.

Lassan vége a szertartásnak, páran még lézengenek a sírok között, régebben itt lévő ismerősöket, hozzátartozókat felkeresve. A többség sietősen elhagyja a temetőt. Újságírók, fotósok vágódnak taxiba, rohanva a következő munkájuk helyszínére. Nem sértődöm meg: a friss hullák mindig érdekesebbek.

Média vagy rendőrség? Valószínűleg a rendőrség, döntöm el. Moriartynak kellett, hogy legyen beépített embere.

A temető lassan kiürül. Semmi gyanús. Unalmamban válaszolok Mycroftnak.

Nem vagy valami jó színben. Katonai válság Észak-Koreában?  SH

Most temettem el az öcsém. MH