Sherlock meta, avagy miért olyan, amilyen

Most jött el az ideje ennek a posztnak, mivel a készülő történetemhez elég erősen el kellett gondolkoznom azon, hogyan is értelmezem Sherlock, mondjuk úgy, a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyó, és gyakran minden empátiát nélkülöző megnyilvánulásait.

Már az elején szögezzük le, hogy bár a sorozatban saját maga is így diagnosztizálja önmagát, Sherlock nem szociopata. Kifejthetném itt, hogy miért is nem, de ezt szerencsére már megtették helyettem olyanok (például itt), akik nem csak mellékesen tanultak pszichológiát egy-két évig. (Magyarul lásd a szakirodalmat vagy a Wikipédia idevonatkozó részét.) Természetesen még kevésbé lehetne pszichopataként diagnosztizálni -  ebben a sorozatban csak egy pszichopata van, és ő a Jim Moriarty névre hallgat.

Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor mi okozza ezt a (néha látszólagos, néha nagyon is valós) érzéketlenséget másokkal szemben, miért mondja John az utolsó részben, hogy “volt, hogy abban is kételkedtem, ember vagy”?

Alapvetően én abból indulok ki, hogy Sherlock kivételesen intelligens, sőt, nyugodtan nevezhetjük zseninek. Olyan dolgokat, összefüggéseket lát meg, amiket a környezetében senki más – tudjuk jól, hogy ezt sokszor kaján örömmel az orruk alá is dörgöli. Joggal feltételezhetjük, hogy már gyerekkorában is birtokában volt ennek a képességeknek – megfigyelés, és logikus következtetések levonása – még ha nem is annyira tudatosan irányította, mint később. (A zsenialitásban egyébként is mindig van egy nem teljesen tudatos rész, amit nem lehet közvetlenül befolyásolni.) Kis Sherlock ebből kifolyólag egyrészt rettentően magányos lehetett – mivel az ő szemszögéből a többiek viselkedése sokszor kifejezetten furcsának, értelmetlennek tűnhetett -, másrészt gyakran szembesült olyan dolgokkal, amire egy hat, hét, tízéves gyerek lelkileg egyáltalán nincs felkészülve. Az agyával megért olyan dolgokat, amiket érzelmileg nem tud hová tenni. (Egyszer olvastam egy ficet, ahol például az apja hűtlenkedéseire jött rá, és ártatlan arccal tálalta az anyjuknak, csak hogy egy ilyet említsek.)

Viszont a gyerekek rettentően alkalmazkodóképesek és hajlékonyak. Sherlock is hamar kifejleszti a maga önvédelmi mechanizmusait, ami szükséges ahhoz, hogy kezelni tudja az amúgy bántó, sértő, megnyomorító információkat: érzelmileg eltávolítja őket. A következtetés a mindig csak egy logikus végeredmény, nem kapcsol hozzájuk érzelmeket. Ezt jól látjuk a TGG-ben, a sokat idézett vitájukban Johnnal.

Ez a távolság nem csak kényelmes, de szükséges is számára. Talán nem a legjobb hasonlat, de én egy savval teli tartályt képzelek el: a sav a fémtartályt is szétmarja, ha nem megfelelő az ötvözet, nincs védőbevonat. Sherlock különleges képességei nem csak a környezete számára bántóak olykor: legbántóbbak saját maga számára, hiszen míg mások csak időnként szembesülnek a következtetések kínos igazságával, Sherlock nem tudja kikapcsolni azokat!

Irene megmondja a frankót a ASIB-ban: "I think you're damaged, delusional and believe in a higher power. In your case, it's yourself." ("Sérült, kiábrándult, és hisz egy felsőbb hatalomban... ami ugye önmaga." - Nem az én fordításom, ez van a szinkronban.) Igen, Sherlock sérült, ám sérültsége épp a zsenialitásából adódik, elválaszthatatlanok, mint egy papírlap két oldala.Sherlocknak nagyon is vannak érzései, csak saját maga érdekében leszigeteli őket.

Az viszont tagadhatatlan, hogy ez sokszor az önzésig fajul – ám néha nagyon nehéz megmondani, hol a határ egészséges, és másokat bántó önzés között. Szerintem a Reichenbach Fallnak is ez az egyik központi témája: Sherlocknak meg kell tanulnia, hol van ez a választóvonal, méghozzá a saját bőre árán. Tehát, amit ki akarok hozni ebből: Sherlock önző. Ez tény. Azonban az önző emberek is éreznek, csak utálják, mert akkor kénytelenek mással is foglalkozni, és ez nagyon szar érzés. (Már ha önző vagy, persze.) Ugyanakkor az énközpontúsága szintén a már említett önvédelmi rendszernek a része: ha nagyon másképp látod a dolgokat, mint a legtöbb ember körülötted, akkor óhatatlanul választanod kell, hogy a saját észlelésed tekinted torzultnak, vagy a többiekét. (Te vagy őrült, vagy mindenki más.És igen, tudom, hogy egyszerűen el lehetne fogadni, hogy sokféle nézőpont létezik, ám Sherlock elég intelligens ahhoz, hogy megértse, hogy a többiekben a különbözőségük ellenére is van valami közös, egy konszenzus, aminek ő nem része, és nem is akar talán az lenni.) Jól ismerjük Sherlock válaszát: a legtöbb ember idióta. Bár pofátlanul nagyképűen adja elő, mégis, ha végiggondoljuk, hogy azért mondja ezt, hogy ne kelljen saját magára azt mondania, hogy idióta.... Akkor legalábbis elnézőbbek vagyunk vele. (Irene egyébként kimondja: "delusional". Amit nem értem, hogy tudtak kiábrándultnak fordítani, de mindegy.) Mindezzel nem mentegetni akarom, vagy szépítgetni a hibáit, csak megérteni. 

Nagyjából én így értelmezem őt, a leglényegesebb tulajdonságokra koncentrálva. Próbáltam olyan keretbe helyezni őket, ahol értelmet kapnak, persze ez nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen lehetőség. Van még néhány headcanonom vele kapcsolatban, ezek többsége kiderül szerintem a ficekből az oldalon.