Proxy (2. rész)

Ez sem vidámabb, mint az első. Plusz figyelmeztetés droghasználat miatt.

A fordításért ezúttal Carmen Blacknek tartozunk örök hálával! (Ha őt is annyira megviselte ez az írás, mint engem, akkor igazán szüksége is van rá.)

Proxy (2. rész)

12 évvel később.

Sherlock szobája egy szemétdomb. Nem mintha ez Mycroftot meglepné. Hallomásból ugyan van fogalma róla, hogy milyen egy kollégium, noha ő Oxfordban mindig csak a legtisztább helyeken lakott. Sherlock szobája azonban minden képzeletet felülmúló példája volt a szegényes kollégiumi higiéniának. Nem is beszélve a dugig tömött hamutartókról, szanaszét hagyott alsóneműkről és habbal borított bögrékről; Sherlock szinte egy kisebb temetőnyi félbehagyott kísérletet halmozott fel. A sarokban egy félig felboncolt disznószív rothadt. Mycroft pillantása egy kancsóra esik, ami félig le volt takarva Sherlock zakójával, és meg van győződve róla, hogy sósavat tartalmaz. Mycroft csinál magának Sherlock ágyán egy kis helyet, majd leül és várja, hogy az öccse befejezze a hányást a fürdőszobában.

-          Pontosan mit vettél be? – érdeklődik higgadtan, mikor a testvére előtámolyog vörös szemekkel és zilált hajjal.

-          Hát, egy kicsit ebből, egy kicsit abból – válaszolja Sherlock nyersen. Az ajtónak támaszkodik olyan pózban, ami laza és stílusos lenne, ha nem remegne annyira nyilvánvalóan.

-          Bevigyelek a kórházba?

Sherlock elfintorodik az ötletre.

-          Természetesen ne. Tudom, mit csinálok.

-          Igazán? – kérdi Mycroft jól láthatóan végigpásztázva reszkető öccsét a mocskos pólójától kezdve a csupasz lábfejéig.

-          Kiváló vegyész vagyok.

-          Ahogyan első osztályú drogfüggő is. Ne haragudj, ha nem bízom az ítélőképességedben.

Sherlock ügyetlenül előhalássza öngyújtóját, majd rágyújt egy cigarettára. Mélyen letüdőzi a füstöt, mielőtt folytatná a beszélgetést.

-          Miért vagy itt, Mycroft?

-          Azért jöttem, hogy boldog születésnapot kívánjak – feleli Mycroft hűvösen. – Bár nem mondhatnám, hogy értékelem az ünneplési módszereidet.

-          Nem. Nem, ezért jöttél.

Sherlock ráhamuzik az apjuktól kapott antik asztalra.

-          Azért jöttél, hogy bebiztosítsd felettem a hatalmadat, hiszen most már nagykorú lettem és nem szólhatsz bele lépten-nyomon abba, hogy mit csináljak. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy nem teszek olyasmit, amit helytelenítenél. Nos, nem kell aggódnod, hájfej. Nemet mondott.

Mycroft felvonja a szemöldökét.

-          Valóban?

Sherlock egy levelet húz elő a zsebéből, majd galacsinná gyűri, mielőtt odadobná Mycroftnak. Mycroft kibontja és olvasni kezdi.

Kedves Sherlock,

Köszönöm a leveled. Örülök, hogy jól vagy.

Sajnos ez alkalommal nem tudlak fogadni.

Sok sikert a tanulmányaidhoz.

Violet Holmes.

-          Sajnálom, Sherlock.

Sherlock durva, kellemetlen hangon felnevet. Mycroft nem engedi meg magának, hogy hátráljon.

-          Biztosítlak róla, hogy tényleg így van.

-          Te mindig is csak távol akartál tartani tőle. Te és Sigur sose hagytátok, hogy meglátogassam…

-          Aggódtunk…

-          Persze, persze, aggódtál, hogy alkalmat talál rá, hogy bántson egy golyóálló üvegfalon keresztül.

Sherlock a szabad kezével véletlenül lever egy hamutálat, a tartalmát szétborítva a szőnyegen, azonban úgy tűnik, ő maga észre se veszi. Mycroft gondolatban feljegyzi, hogy amint az öccse elalszik, átkutatja a szobáját és minden gyanús anyagot eltávolít belőle.

-          És most már nem is akar látni. Túl öreg vagyok – folytatja Sherlock szomorúan és szórakozottan, mintha csak magának beszélne.

Mycroftot meglepi, hogy milyen erős vágy tör rá, hogy most az egyszer képen törölje öccsét.

-          Jobb, ha elfelejted, Sherlock – mondja helyette. – Ez a komplexusod meglehetősen gyerekes és önpusztító.

-          Az lenne? – Sherlock riadtan billeg a lábain. – Valóban az lenne? Nos, nagyon örülök, hogy felvilágosítottál, drága bátyám. Igazán nagy munkát végeztél ez idáig, azt kell mondjam.

-          Minden tőlem telhetőt megteszek érted, Sherlock – mondja Mycroft. – Bárcsak tényleg megpróbálnád megérteni.

-          Minden tőled telhetőt. Éveken keresztül az egyetemre menekültél és magamra hagytál idegenekkel.

-          Maradni akartam. Te voltál az, aki világossá tette számomra, hogy nem szeretnéd, hogy a közeledben legyek.

-          Elvetted tőlem az anyámat.

-          Megpróbált megölni téged.

-          Nos, mostanra elérted, hogy azt kívánjam, bárcsak sikerült volna neki.

Mycroft és Sherlock már többféleképp is lefolytatták ezt a vitát, általában azután, hogy Sherlock jelentős adagnyit tömött magába valami agytompítóból. Mycroft igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy a kezeibe temesse az arcát.

-          Miért nem ülsz le egy kicsit?

-          Elfoglalod az ágyamat.

Mycroft sóhajtva feláll és Sherlock mellette eltámolyogva a legkevésbé sem elegánsan lerogy az ágytakaróra.

-          Ó, így jobb – sóhajtja.

Mycroft óvatosan leereszkedik az ágy szélére testvére mellé, mivel most az egyszer semmi sem utal rá, hogy Sherlock meghátrálna, vagy ellökné őt magától. (Túlzottan be van drogozva hozzá, ehhez kétség sem fér.) Rég volt, hogy utoljára ennyire közel voltak egymáshoz. Érzi az öccse testéből áradó gyenge hőt. Váratlan, zavaró, fájdalmasan nosztalgikus hangulatot idéz.

-          Te mit tettél volna? – hallja meg váratlanul a saját hangját. – Ha én lettem volna az?

-          Nem lettél volna – mondja Sherlock. – Túlságosan kövér és ostoba vagy.

-          Hát persze – mondja Mycroft.

Hosszú ideig ülnek csendben és Mycroft már azt hiszi, hogy Sherlock elaludt, míg meg nem hallja halk hangját.

-          Nem tudom, mit tettem volna.

Mycroft meglepetten néz le öccsére, elmerengve a szavain és a hangsúlyon, ahogyan beszél – a hangja halk, majdhogynem gyengédséggel teli. Mielőtt még számításba venné, hogy a legkevésbé sem bölcs dolog, képtelen megállni, hogy lenyúljon, és egyik kezével végigsimítson a testvére haján.

Sherlock megrázza magát az érintéstől, épp úgy, ahogyan egy ló zavar el egy legyet magáról.

-          Mikor mész el?

-          Addig maradok, amíg nem tartom kielégítőnek az állapotodat.

Sherlock gúnyosan felhorkant.

-          Nos, részemről nyugovóra térnék. Megfájdult tőled a fejem.

-          Rendben – felei Mycroft vonakodva.

-          Mire felébredek, remélem, már nem leszel itt – mondja Sherlock. – A gyomromat már így is elég megrázkódtatás érte mára, anélkül, hogy még a te arcodat is újra látnom kelljen.

-          Azt sem fogod tudni, hogy itt jártam.

***

6 hónappal később

A Browncross Medium Szigorított Fegyház nem az a hely, ahová egy hétköznapi honpolgár csak úgy egyeztetés nélkül besétálhat, már úgy általában. De Mycroft nem hétköznapi honpolgár. Egy sor ajtó áll nyitva a fiatalember előtt, aki a legjobb úton halad afelé, hogy a Brit Kormány legyen.

-          Soha nem okozott nekünk problémát – mondja a börtönőr, miközben a folyosón keresztül vezeti őt a cellához. – Egész kedves hölgynek látszik. Jól nevelt. Azt gondolnád, hogy egy ilyen úri bigét, mint amilyen ő, elevenen felfalnának egy ilyen helyen. Főként, hogy azért ítélték el, mert bántott egy gyereket. Ő azonban igazán népszerű. Az emberek kedvelik.

-          Meghiszem azt – válaszolja Mycroft.

-          Nos, itt is vagyunk. Egészen biztosan nem szeretné, hogy valaki bemenjen önnel?

-          Köszönöm, de nem. Inkább egyedül lennék.

-          Ne aggódjon. Semmi oka sincs, hogy azt higgye, veszélyes.

-          Igazán megnyugtató.

Az őr rávigyorog, majd bekopog a cella ajtaját.

– Violet, látogatód érkezett. 

A nevezett kinyitja az ajtót, majd meglöki, hogy feltáruljon. Mycroft lassan belép. A cella szűkös, de takaros, egy halom könyv hever gondosan elrendezve a sarokban. A tetején Mycroft egy köteg levelet pillant meg, ami piros szalaggal van átkötve. Még ilyen távolságból sem téveszthető el Sherlock kézírása.

Violet Holmes az ágyon ül, törökülésben az ágyon, egy magazint lapozgatva. Amikor Mycroft belép, felpillant és egy rövid időre valódi meglepetés tükröződik az arcán. Majd elmosolyodik.

-          Mycroft! Micsoda kellemes meglepetés!

Nem sokat változott, gondolja Mycroft. Az egyedüli, ami az eltelt időre utal, amióta nem látta őt, az a sötét loknijaiba vegyülő néhány szál ősz hajszál.

-          Már kezdtem azt hinni, sohasem látogatsz meg. My, mennyire megnőttél! Gyere ide, édesem, hadd vessek rád egy alaposabb pillantást.

Megpaskolja az ágyon a mellette lévő helyet. Mycroft csak bámul rá egy pillanatig, mielőtt nyomatékosan helyet foglalna a vele szemközti üres ágyon, olyan messzire a kitárt karjaitól, amennyire csak lehetséges. Az őr egy kíváncsi pillantást vet rájuk, mielőtt végleg visszahúzódna.  Mycroft éberen hallgatja, ahogyan a kulcs kattan a zárban.

-          Sajnálom, de nem tudlak megkínálni egy csésze teával – mondja Violet – ahogyan azt láthatod is, az otthoni komfortban meglehetősen szűkölködik ez a hely.

Mycroft a lábaira pillant.

-          Bár az Ovaltine volt, amit úgy szerettél, igaz? Az a tejes ital, lefekvés előtt. Sherlock pedig természetesen forró csokoládét kért. Mindig is olyan kis édesszájú volt.

Mycroft erőteljesen koncentrál, hogy kordában tartsa légzését. Érdekes, ahogy a bűntudat és az idegesség hullámai jól berögzült pavlovi reflexként öntik el az anyja jelenlétében. Még ennyi év után is. Kíváncsi volt, hogyan fogja érezni magát – de az égvilágon semmi szükség nincs rá, hogy megjátssza magát. Violet enyhén oldalra billenti a fejét, ahogy ránéz, szórakozott arckifejezéssel.

-          Nos. Azért jöttél, hogy láthass engem, drágám. Nem szeretnél mondani valamit?

Mycroft megköszörüli a torkát.

-          Jól nézel ki.

-          Valóban? – Violet egy kósza hajtincset csavar az ujja köré. Mycroft már el is felejtette, hogy ezt csinálta. Az anyja rámosolyog. – Azt hiszem, igen. Tényleg nem is olyan szörnyű itt lenni, ha egyszer hozzászoksz, hogy megfosztottak a szabadságodtól és őrült bűnözőkkel vagy körülvéve. Tudtad, hogy a legutóbbi cellatársam megpróbálta megölni magát? Az ostobája talált egy borotvát valahol. Elég nagy felfordulást csinált azon az ágyon. Tudod, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ott ülni a leghigiénikusabb megoldás.

-          Valahogyan túlélem.

-          Természetesen. Jóval tovább voltam itt, mint ahogyan arra számítottam. A legtöbb nő a helyemben néhány éven belül szabadul jó magaviseletnek és egy szimpatikus pszichiátriai jelentésnek köszönhetően. Tudom, hogy jó benyomást tettem arra vonatkozóan, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek. Azt hiszem, apádnak köszönhetem, hogy mégis még mindig itt vagyok.

-          Eléggé valószínű.

Hosszú csend telepszik közéjük, miközben Mycroft a térdeit nézi. – Fel akartam… fel szeretnék tenni neked néhány kérdést.

-          Ó, igazán?

Mycroft felpattan, miközben remegő kezét végighúzza ajkán, mintha bátorságot készülne gyűjteni ahhoz, hogy mondjon valamit. A benne fortyogó indulatok jól láthatóan kiülnek az arcára.

Violet olyan érdeklődéssel figyeli őt, mint amivel egy közepesen érdekes tévéműsort tüntetne ki.

-          Nos – szólal meg végül – Látom, hogy ez mennyire nehéz számodra. Csak nyugodtan, van időnk. Ugye nincs ellenedre, ha várakozás közben rágyújtok?

-          Szabad itt?

Violet gúnyosan felhúzza a szemöldökét.

-          Jelenteni fogod?

Mycroft félrepillant.

-          És hogy van az én kicsikém? – kérdezi, miközben kihúz egy szál cigarettát.

-          Gondolom, Sherockra gondolsz. Jól van. A cambridge-i Természettudományi Egyetemen tanul. A tanárai teljesen le vannak nyűgözve tőle.

Violet hátradől, szemei félig lehunyva, ahogyan lassan kifújja a hosszasan bent tartott cigarettafüstöt. 

-          Igen? Örülök, hogy jól van. Persze, leszámítva a drogproblémáit.

Mycroft érzi, ahogyan tágra nyílnak a szemei.

Violet nevetgélve néz rá.

-          Igazán lecserélhetted volna a kabátodat, mielőtt idejöttél, ha nem akartad, hogy tudjam. Őszintén, tényleg azt hitted, hogy a jó megfigyelőképességedet az apádtól örökölted?

-          Nem tudom – feleli Mycroft, miközben elfordítja a tekintetét. – Rengeteg kérdés van, amikre nehéz választ találnom, ha visszatekintek a gyerekkoromra.

-          Ez nem szokatlan dolog. Majd megbarátkozol a gondolattal.

Mycroft hirtelen feláll, majd a cellaajtóhoz sétál. Megáll egy pillanatra, és a kis ablakon kinézve egy pillantást vet a szemközti sápadtszürke falra, miközben kényszeríti magát, hogy uralkodjon a gondolatain. Még nem engedheti meg magának, hogy a dühe eluralkodjon rajta.

-          Szeretném, ha elmondanád – kezdi kissé remegő hangon. – Tu-tudnom kell. Miért csináltad?

A háta mögött hallja, ahogy Violet halkan felsóhajt.

-          Ezért vagy itt?

Mycroft kényszeríti magát, hogy megforduljon és ránézzen.

-          Jó vagyok abban, amit csinálok. Intelligensnek, hasznosnak és tiszteletreméltónak tartanak. De minden nap, amikor a tükörbe nézek, képtelen vagyok nem gondolni rá. Azt kérdem magamtól… miért? Néha nem tudok aludni az emlékektől… tényleg – azt hiszem, később se lennék képes kiverni a fejemből.

-          Értem – feleli Violet csendesen. Ebből a szögből alacsonyabbnak néz ki, lehajtott fejjel, meggörnyedt vállakkal. – Hogy őszinte legyek veled, Myky, nem tudom megmagyarázni, mi történt. Az én kicsi Sherlockom. Annyira szerettem, de amikor vele voltam, akkor mindig volt ez a kényszerem. Nem tudom, honnan jött, de úgy látszott, nem tudok küzdeni ellene. Olyan érzés volt, mint egy rémálom rabjának lenni, csak végignéztem mindazt a borzasztó dolgot, amit tettem, de képtelen voltam leállítani magam. Még imádkoztam is, hátha valaki egyszer csak megállít. Aztán persze te megtetted. Szegény kicsikém.

Violet felnéz rá, kék szemét leplezetlen könnyek borítják. – Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani?

Mycroft alig pillant rá, arca kifejezéstelen.

Violet váratlanul kiegyenesíti vállait.

-          Nem? – kérdi. – Kár. Pedig úgy tűnt, a pszichiáteremnél működött. Te azonban mindig is kivételesen okos gyerek voltál.

-          Ahogyan magad is említetted, tőled örököltem az intelligenciámat.

Violet lágyan felnevet, miközben feláll és a cella falához lépdel, ahol lepöcköli a hamut cigarettájáról egy oda kihelyezett hamutartóba.

-          Ez esetben meg vagyok lepve, amiért ilyen ostoba kérdéseket teszel fel, hogy miért tettem.

-          Azt gondolod, nincs jogom tudni?

-          Azt hiszem, már tudod is a választ.

Mycroft továbbra is kifejezéstelenül néz rá.

Violet szemforgatva válaszol.

-          Pontosan ugyanazért tettem, amiért bárki bármit tesz: örömömet leltem benne.  – Ismét szippant egyet a cigarettájából, mielőtt számítóan ránézne. – Azt hittem annyi ember közül legalább te megérted.

-          Miért pont én, annyi ember közül?

Violet szemöldöke felszalad a homlokán.

-          Ne szerénykedj, drágám. Tudom, mire vagy képes. A fél világ a markodban van, nem igaz? Úgy táncolnak, akár a marionett bábuk. Azt mondod magadnak, hogy egy magasabb jó érdekében cselekszel, hogy valakinek ezt is meg kell tennie, de az igazság az, hogy élvezed.

-          Ugye tudod, hogy megölhetted volna? – kérdi Mycroft. – Ha csak egy kicsit megremegett volna a kezed, miközben mérget tettél az ételébe, csak néhány plusz perccel gazdagodott volna a te kis fulladásos közjátékod, meghalt volna.

-          Igen, vagy egy nap felnőtt volna, és elhagyott volna – vonta meg a vállát Violet. – Minden jó dolog egyszer véget ér. Gyerünk drágám, hagyd az önkényes jótevő szerepét. Ez nem az, amiért valójában itt vagy. És nem is ez az, amin minden reggel a tükörbe nézve gondolkozol.

-          Igazán?

-          De még mennyire, hogy nem. – Violet most már mosolyog, és olyan arccal néz Mycroftra, amit az valaha gyengédnek nevezett volna. Ma azonban már nem tudná határozottan megmondani, minek nevezze. – Valójában arra vagy kíváncsi, miért őt választottam, és nem téged.

Mycroft egy pillanatra csendben marad és elgondolkozik. – Sherlock már felvilágosított róla, hogy azért, mert túl kövér és ostoba vagyok.

Violet hátravetett fejjel harsányan felnevet. Mycroft megpróbál nem arra gondolni, hogy volt idő, amikor bármit megadott volna azért, hogy ő válthassa ki belőle ezt a hangot.

-          Ezt mondta volna? Nos, azt hiszem, mindig is kicsit féltékeny volt rád.

-          Egészen biztos vagyok benne, hogy te tápláltad ezt benne.

-          Talán én voltam – feleli Violet játékosan forgatva szemeit.

-          Akkor hát – kezdi Mycroft – Miért nem engem választottál?

Violet mosolyog, majd visszadől a falhoz. A fél pillanatig Mycroft azt hiszi, nem is fog válaszolni.

-          Tudod – kezdi végül álmatagon – Mindenki mindig csak azzal jött, hogy mennyire nehéz gyerek volt Sherlock. Már babakorában is állandóan megpróbálta leüvölteni Sigur vagy a dajkája fejét, egészen addig, míg valaki fel nem vette. Meggyőződésem, hogy az óvónőjét majdnem az őrületbe kergette. De amikor velem volt, egy egészen más gyerek volt – épp oly simulékony, akár egy szende kis bárány.

-          Félt tőled.

-          Nem. Istenített engem. – Felpillant Mycroftra, és kicsit szélesebb lesz a mosolya – Te azonban… mindig is a tanárok kis kedvence voltál. Rohangáltál össze-vissza, és megpróbáltál minden felnőttnek a kedvében járni, aki csak vette a fáradságot, hogy rád nézzen. Rajzokat készítettél a dadusod születésnapjára, plusz házi feladatot kértél a tanáraidtól. Még az öreglánynál is megpróbáltad behízelegni magad a sarki boltban. Annyira kétségbeesetten vágytál valakire, bárkire, hogy odafigyeljen rád, pont, mint apád valamelyik kis kurvája. Teljesen kiábrándító volt.

Mycroft szája teljesen kiszáradt. Kétszer is nyelnie kell, mielőtt újra megszólalna.

-          Mindig is értékeltem a figyelmedet. Jobban, mint bárkiét.

-          Valóban? Akkor ezért mentél beköpni a rendőrségre?

Mycroft csak bámul rá.

-          Meg vagyok lepve, hogy nem engedted meg Sherlocknak, hogy meglátogasson – szólal meg végül.  – Hiszen, olyan tökéletes áldozatnak tartod.

A nő megvonja a vállát.

-          Talán már nincs szükségem rá.

-          Mire akarsz ezzel kilyukadni?

-          Mindig is elbűvölőnek találtam az emberi elme befolyásolhatóságát. Ha egy gondolatot elég mélyre ültetsz el valakinek az elméjében, szinte nincs is már szükség rá, hogy te magad cselekedj. Nem ölhetsz meg egy eszmét, nem igaz?  Te is azt mondanád ugye, hogy az öcsédnek önpusztító hajlamai vannak? Hogy szükségtelen kockázatokat vállal? Úgy hallom, meglehetősen szórakoztatja, hogy saját maga főzze ki a kis mérgeit magának. Mit gondolsz, mennyi időre van szükség, hogy véletlen megcsusszanjon az ő keze, hmmm?

-          Komolyan azt mondod – mondja Mycroft lassan -, hogy élvezetet lelsz abban a gondolatban, hogy a saját gyereked túladagolásban hal meg?

-          Az élvezet erős kifejezés – válaszolja Violet. – De nem mondom, hogy nem szórakoztatna, ha láthatnám a fejedet, miután megtörtént. Mindazon hosszú évek törődése és figyelme, az összes kis áldozat, amit hoztál – mindez a semmiért. Talán megvesztegethetnék valakit egy ilyen fényképért.

-          Szóval – motyogja Mycroft halkan – ilyen ember valójában az anyám. Értem.

Mycroft kihúzza magát, és néhány lépést előre lép, felnézve az anyjára, akinek a szemeiben első alkalommal csillan idegesség.

-          Félek, sikerült megtévesztenem téged – mondja – a látogatásom céljának tekintetében. Nem a saját lelkem megnyugtatására jöttem ma ide.

-          Nem?

-          Nem – jelenti ki Mycroft határozottan. – Sajnálattal közlöm, Anyám, hogy Sigur halott.

A csendet szinte hasítani lehetne közöttük.

-          Értem – mondja végül Violet.

-          Ahogyan azt kétség kívül már kilogikáztad – mondja Mycfort hűvösen – egészen szépen haladok a választott életpályámon. A hatalmam és befolyásom hamarosan azon is túlnyúlik majd, amire Sigur valaha is szert tett. Azért jöttem ide, hogy begyűjtsem az arra vonatkozó információt, miként is használjam fel ezt a hatalmamat.

-          Á – szólal meg Violet sápadt arccal. – Ez most afféle nem hivatalos információszerzés volt ahhoz, hogy feltételesen szabadlábra helyezhető vagyok-e, ugye?

-          Ha így jobban tetszik – mosolyodik el Mycroft. – Sajnálattal tudatom veled, hogy nem mentél át, tekintve, hogy nem tüntetted fel magad túlságosan jó színben. Én a helyedben nem számítanék arra, hogy a cellán kívül találom magam úgy az elkövetkezendő, mondjuk legalább 50 évben.

-          Nem adsz nekem második esélyt? – Violet hangja halk, szemeit lesüti. Védtelenség és sebezhetőség jelei. Túl késő.

-          Kétlem.

-          Nos – Violet elfordul, hogy összeszedje magát – gondolom, megérdemlem.

-          Igen – feleli jelentőségteljesen Mycroft. –Határozottan hiszem, hogy így van.

Violet visszafordul hozzá, halványan mosolyog, ami végül keserű fintorba torzul. – Nehogy azt hidd, hogy azzal, hogy itt tartasz, könnyebben megvédheted őt. Csak egy aprócska kézrezzenés, emlékszel?

Mycroft megfordul, és sietősen a börtönajtóhoz sétál.

-          Őrök! Úgy hiszem, végeztem – visszafordulva az anyjához még odaveti neki. – Sherlock sokkal erősebb, mint hinnéd.

Violet mosolya kiszélesedik.

-          Meglátjuk.

***

-          Nehéz látogatás, nem igaz? Kér egy teát, mielőtt távozna? – kérdi az őr együttérzőn, miközben végigkíséri a börtönből kivezető folyosón. Mycroft felnéz rá és azon gondolkozik, mit láthat. Annak ellenére, hogy bravúros logikai győzelmet aratott az anyja felett, mégsem érzi úgy, hogy a Brit Kormány összeszedett és legyőzhetetlen elméje lenne, mint amikor idejött. És a jelek szerint nem is néz ki annak.

-          Teljesen jól vagyok – feleli. – Azonban váltanék néhány szót a főnökeivel. Úgy vélem, Mrs. Holmes talán profitálhatna abból, ha magánzárkát kapna.

-          Rendicsek.

***

Később, aznap este Mycroft Sherlock cambridge-i kollégiumának parkolójába hajt, ahonnan látja az öccse ablakából szűrődő sárgás fény távoli derengését. Sherlock ma este az asztalánál ül, és Mycroft csupán az öccse könyv fölé görnyedő fejének sötét árnyékából képes őt felismerni.

Mycroft tisztában van vele, hogy aznap este az ottléte fölösleges. Úgy látszik, Sherlock teljesen bele van mélyedve abba, amit éppen csinál. Csak ritkán kezd önpusztításba: akkor, amikor az elméje túlságosan zsúfolttá válik. Az értelmes dolog az lenne, ha megfordulna, majd hazamenne, és olyan távolról figyelné az öccsét, ahogyan eddig is tette. És mégis.

Vajon mikor fog megremegni a keze?

Mycroft hosszú ideig ül a sötétségbe boruló parkolóban, figyelve, ahogyan a sötétség egyre mélyebb árnyakat rajzol Sherlock ablakára. Mély levegőt vesz és megpróbál nem pánikolni, amikor az öccse végül feláll, becsukja a könyvét, és a lámpa fénye végleg kialszik az ablakában.