Carmen Black: Under My Umbrella

Carmen Blacktől kaptuk ezt az igazi késő őszi zamatú, esős-múlton merengős Sherlock/Mycroft novellát, amely épp olyan finoman visszafogott és sejtető, mint a kép, ami ihlette. (Az már csak hab a tortán, hogy a kép egyik régi nagy kedvencem, és mindig is szerettem volna olvasni egy hozzá passzoló ficet, szóval duplán köszönöm, Carmen! :)

Under My Umbrella

Elviselhetetlen a zaj. Már-már nem csak a fülének, de a lelkének is. Úgy dönt, szív egy kis friss levegőt, miközben szippant egy slukkot kedvenc cigarettájából – hisz vett egy dobozzal.

Már meg sem próbál leszokni.

Odakint sötét van, a város fényei vibrálnak csupán a távolban, s a hűvös esti szél felborzolja a nyakán az apróbb hajszálakat.

Összébb húzza magán kabátját, majd előveszi a cigarettásdobozt. Mielőtt rágyújtana, meglát a korlátnál egy másik égő parazsat és egy hozzá tartozó ismerős alakot.

Kimérten mellésétál, miközben rágyújt egy szálra. Először mélyen, lassan belélegezi a levegőt, majd egyenletesen kifújja. Csak ezután szólal meg.

-          Már majdnem hiányoltalak. De csak majdnem.

Hangjából szinte süt a gúny. A mellette álló is mélyet szippant cigarettájából, majd halk reszketeg sóhajjal fújja ki a levegőt.

-          Mit keresel itt?

Egy pillanatra elmélázik. Nem akar azonnal válaszolni a kérdésre. Ha ennyit kellett, hogy várjon egy találkozásra, azóta a bizonyos legutóbbi alkalom óta, hát mit számított még néhány perc ide vagy oda. Kimérten néz végig az elé táruló panorámán, és egy pillanatra érzi, ahogyan a gyönyörűség forróságot indít el lelkében. Bár az idő ködös, és ez kísértetiesen emlékezteti arra a korábbi éjszakára, amikor ők ketten egy toronyház legfelső emeletén vacsoráztak kellemesen. A pincérek kimérten udvariasak voltak, a zene kellemes, a vacsora pedig mennyei. Mosolyogva ültek egymással szemben, és egyszerűen csak elvesztek egymás tekintetében. Odakint narancssárgára festették a lámpák fényei a ködös éjszakát. Alig lehetett ellátni egy méterre tisztán.

-          Van egy szoba a második emeleten. Teljesen üres – jegyzi meg, és a szeme sarkából kémleli a másikat.

Szomorú, lemondó sóhaj a válasz.

-          Mikor jössz rá, hogy annak a játéknak már vége? – kérdi.

-          Sosincs vége. Te is tudod. Mindketten tudjuk – válaszolja gyorsan, és ezzel elárulja, hogy még mindig mennyit jelent számára mindaz, ami már hosszú ideje a múltjuk része.

A másik utolsót szív cigarettájából, majd elpöccinti a város fölött a csikket.

-          Kérlek… - szól halkan.

A hangja teljesen tárgyilagos. Már-már érzelemmentes.

-          Szabadulni próbálsz, de közben egyre mélyebbre ásod benne magad. Ahogyan én is. Ne küzdj tovább ellene.

Ekkor végre sikerül elérnie, hogy a másik ránézzen. A tekintete kifejezéstelen. Megfáradt. A hosszú játszma kiölt belőle mindent. Testtartása görnyedt, vállai előre estek, mintha a nagy terhek súlyától az évek alatt megrogytak volna.

Időközben ő is elszívja cigarettáját, és ahogyan lábával elmorzsolja a csikk maradványait a földön, az eső is elered.

Szórakozottan néz fel az égre, szinte várja, hogy az esőcseppek elborítsák az arcát, és lemossanak róla minden kifejezést… minden érzelmet. Ki a szívéből, a testéből, az életéből.

A másik, amint megérzi bőrén az esőt, megborzong, és már veszi is elő az esernyőjét. Odatartja kettőjük fölé. Egy pillanatra mintha törődés csillanna szemeiben.

-          Köszönöm – leheli halkan. 

Az esernyős árny ösztönösen közelebb lép hozzá.

Testük között szinte alig marad egy leheletnyi távolság. Már-már epekedve néz fel a másikra. Arra, aki minden szempontból idősebb, komolyabb, befolyásosabb és tökéletesebb nála. Akinek az ernyője oltalmában áll. Aki most olyan törődően néz le rá. És aki egy pillanatra lehajol, és forrón megcsókolja a homlokát. A csókja hosszú és érzelmes.

A csendet az esőcseppek ütemes kopogása töri meg, majd az, ahogyan mindketten kiengedik a régóta bent tartott levegőt.

A másik lassan megtöri a csókot, és elhúzódik, épp csak annyira, hogy elnézzen az alacsonyabb feje felett. Nem sokkal alacsonyabb nála. Az évek alatt szépen a nyakára nőtt, és nem csak szó szerinti értelemben.

Közben a szél feltámad, az eső pedig alább hagy.

-          Menjünk be – javasolja a másik, ő pedig megbabonázva figyeli az ajkait, amik azokat a szavakat formálják, melyek a világát pillanatok alatt porig rombolják.

Neki ugyanis esze ágában sincs bemenni. Ő köszöni szépen, jól érezi magát kint. Kint az esőben, a ködben, a szélben, a másiktól centikre. Jól érzi magát attól, hogy érezheti a belőle áradó hőt.

-          Te bemehetsz. Én maradok – jelenti ki csökönyösen.

-          Ahogy óhajtod. De én nem fogok asszisztálni hozzá.

Összecsukja az ernyőt, és kimért léptekkel a gang bejárati ajtaja felé lépdel. 

Az esernyő hiánya emlékezteti, milyen érzés, mikor a hideg cseppek landolnak fejbőrén és átáztatják kabátját.

      -          Meddig szeretnél még menekülni? – teszi fel neki a kérdést, ami már hosszú-hosszú ideje emészti.

-          Ameddig csak lehetséges – érkezik a válasz, majd ajtónyikorgás hallatszik, és egy puffanás, ami a keretébe becsapódott ajtót jelenti.

Már megszokta. Minden egyes alkalommal így viselkedik vele. Inkább ez, minthogy valaha is szembenézzen azzal, ami közöttük volt, és aminek talán még most sincs teljesen vége.