and stand there at the edge of my affection

Coloredink azonos című ficjének Carmen Black által elkövetett fordítása, az Isten áldja meg érte. :) (A bétázás és az esetleg benne maradt hibák meg az én műveim.)

Johnlock fluff, szerintem mindenki örömére. Sherlock szerelmes levelet akar írni, és Johnhoz fordul segítségért...

and stand there at the edge of my affection

-          John.

-          Mmm? – John egy pillanatra felfüggesztette borotválkozási rituáléját. Korántsem tűnt bölcs dolognak éles tárgyakat szegeznie a torkához, olyankor, mikor Sherlock úgy bukkant fel a fürdőszobaajtóban, ahogyan most is  – Mi az?

-          Te már írtál szerelmes levelet – jelentette ki Sherlock teljes bizonyossággal.

-          Gimnázium óta nem – felelte John – De igen.

Mivel nem tűnt úgy, hogy Sherlock vadul gesztikulálni kezd, vagy azt szeretné közölni, hogy épp felfegyverzett bérgyilkosok készülnek bemászni a fürdőszobaablakon, ezért John egy csíkban végighúzta a borotvát behabosított arcán. A tükörből látta, hogy Sherlock mutatóujját az ajkának támasztva gondolataiba mélyedt és várakozásteljesen állt az ajtóban.

-           Szükségem van a segítségedre – bökte ki végül.

John végigsimított ujjbegyével az állán.

-          Miben?

-          Nyilvánvalóan szerelmes levél írásban.

Nekiütögette borotváját a mosdókagyló szélének, majd leöblítette.

-           Egy ügy miatt kell?

-          Nem.

John tekintete találkozott Sherlockéval a tükörben. Sherlock pillantása ködösnek tűnt.

-           Nem egy ügy miatt?

Sherlock olyan szemekkel nézett rá, mint aki épp azt közölné „Elsőre is tökéletesen hallottad, ne játszd a hülyét”.

John visszahelyezte a borotvát a tokjába.

-           Szóval ez neked kell. Te… azt szeretnéd, hogy segítsek neked megírni egy szerelmes levelet.

Sherlock megforgatta a szemét.

-          Bravó, John.

-          Ha a segítségemre van szükséged, tudod, hogy jól kell viselkedned – figyelmeztette John. Egy kevéske vizet lötykölt az arcára. – Miért én?

-          Mert már csináltál ilyet korábban – mutatott rá Sherlock. – És egyébként sincs más, akit megkérhetnék rá.

A szőke hajú megtörölte az arcát egy törölközővel és megpróbálta elképzelni, ahogyan Sherlock megkéri Lestrade-ot, vagy ne adj Isten Mycroftot, hogy segítsen neki szerelmes levelet írni.

-          Rendben – adta meg magát – Ez egy kicsit… egy kicsit afféle gimis dolog, nem? Mármint a szerelmes levél.

Sherlock vállait hátratolva kihúzta magát.

-          Ha nem akarsz segíteni…

-          De igen – felelte gyorsan John. Visszaakasztotta a törölközőt a helyére. – Segítek. Csak… adj egy percet, rendben? Először szeretnék felöltözni.

***

John tulajdonképpen már régebb óta tisztában volt vele, hogy Sherlock egy rendkívül vonzó férfi. Nem kinézetre – bár tény, ott volt a járomcsontja, a tekintete, a hollófekete haja, bla, bla, bla –, vagy fizikai értelemben volt vonzó a szó hagyományos értelmében. A szemei túl kicsik voltak hosszú arcformájához képest, az álla túl hegyes, és úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú. Ami mégis ellenállhatatlanná tette őt, az a magabiztosság volt, amellyel kihúzta magát, ahogyan rád nézett, mintha csupán a tekintetével meztelenre vetkőztetett volna, kiolvasva minden titkodat a legparányibb molekuládból. Talán a szemei vagy a járomcsontja voltak az elsők, amik felkeltették a figyelmet, de a hangja, és a karizmatikus fennköltsége volt a második, ami magával ragadott.

Johnnak azonban elege volt a veszett ügyekből Afganisztánban. Sherlock nemet mondott neki az első vacsorájuk alkalmával, holott John még csak nem is hozta kifejezetten szóba a témát. Így mindezt inkább megtartotta magának, nem nézett a másikra túl mélyen vagy hosszan, inkább pultosokkal vagy kisboltok pénztárosaival flörtölt és megnyugtatta a tudat, hogy legalább nem az volt a gond, hogy túl öreg volt, túl szegény, túl ronda, vagy valami gond lett volna a személyiségével. Sherlockot egyszerűen senki nem érdekelte. És ha nem is lehetett Johné, legalább senkivel se ment sehova.

Úgy tűnt, tévedett ezzel kapcsolatban, de most már nem volt mit tenni.

***

-          Rendben – John leült a konyhaasztalhoz egy szelet pirítóssal és egy bögre teával. Vele szemben foglalt helyet Sherlock, tollával egy jegyzettömbön dobolva. – Mit szeretnél tudni?

-          Mindent.

Kopp, kopp, kopp.

-          Nincs tapasztalatom ilyen téren. Megnéztem néhány online útmutatót, de mindegyik ugyanolyan volt. Jobban preferálom a személyes tapasztalatokat, mint tudod.

-          Jól van – John belekortyolt a teájába. Rég volt, mikor utoljára írt szerelmes levelet. Meggyőződése volt, hogy amiket régen írt, mind bugyuták voltak, és már rég az enyészeté lettek. Kíváncsi volt, vajon most már jobbakat tudna-e írni. – Nos, Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Ezek általában meglehetősen őszinte dolgok, mármint a szerelmes levelek. Egyszerűen csak elmondod, miért szereted a másikat.

Sherlock frusztráltan felsóhajtott.

-          De hogyan? Gondolom, nem készíthetek egy felsorolásszerű listát, ami minden bizonnyal a leghatékonyabb és legvilágosabb módja lenne a közlésnek – fejezte be a mondatot halk duzzogással.

John elrejtette mosolyát teásbögréjében. Sherlock meglepően érzékeny tudott lenni mindenre, amit gúnyolódásnak vélt.

-          Hát, készíthetsz, ha úgy véled, a másiknak ez tetszene.

Sherlock arca felderült.

-          Szóval, úgy kell megírnom a levelet, ahogyan az szerintem a másiknak tetszene.

-          Öhm… igen – mondta John. Te jó ég. Akárki volt is ez a személy, nagyon remélte, hogy türelmes. – Ha szerinted tetszene neki egy vers, akkor írj egy verset. Ha egy számozott listának örülne, akkor írj egy olyat.

-          Értem – jegyezte le Sherlock a tömbjébe.

John beleharapott a pirítósba és megállapította, hogy ha ő írna szerelmes levelet Sherlocknak, akkor tutira bináris számrendszerben tenné. Vagy nem is, inkább valamiféle kódként. Sherlock teljesen bezsongna tőle.

Persze, sohasem írna szerelmes levelet Sherlocknak.

-          Még mit kell tudnom? – követelőzött Sherlock.

John először meggyőződött róla, hogy a szájában lévő falatot alaposan megrágta, mielőtt lenyelte.

-          Öhm, nos, légy rajongó. Érzelmes. - Nem folytatta a felsorolást, mert rájött, hogy néhány dolog nem feltétlen egyértelmű Sherlock számára. – Mondd el neki, miért szereted, mennyit gondolsz rá. Vagy írd le azt a pillanatot, amikor belészerettél, ha emlékszel rá. Segít, ha egy kicsit sajnáltatod magad, mennyire nem tartod magad értékesnek, és hasonlók. Hízelegj neki.

Ahogyan megpillantotta Sherlock összepréselt ajkait, ismét belemosolygott a teásbögréjébe.

-          Igényes lapra írj. És a legszebb kézírásoddal, természetesen.

-          Ez minden? – kérdezte Sherlock, miután mindent lejegyzetelt.

-          Nem tudom. Ahogyan mondtam, már rég volt. – John ismét harapott egyet a pirítósából, megrágta, majd lenyelte. – Szeretnéd, hogy átolvassam a levelet? Úgy talán valamivel könnyebb lenne.

-          Nem – Sherlock láthatóan idegenkedett a gondolatától.

-          Rendben, rendben.

Gondolhatta volna. Sherlock különösen kényes volt a privát szférájára, még ha úgy is viselkedett, mintha kizárólag neki lenne joga hozzá.

-           Hát akkor majd szólj, ha még lesznek kérdéseid.

Felvette a morzsával borított tányért, majd a mosogatóba tette, és próbálta nem elképzelni, vajon ki lehet ennek a levélnek a címzettje.

***

A fürdőszoba ajtó döngve kitárult – John már meg sem próbálta bezárni, mert semmi értelme nem volt – és Sherlock bekiabált. – John!

John kezeivel megdörzsölte az arcát. Sherlockból csak egy kék pólót látott a gőzön keresztül. – Mi az?

-          Az online útmutatók egy sokkal érzelmesebb megszólítást javasolnak, mint a „Drága” vagy a „Imádott” de a tanácsodat megfontolva nem vagyok benne biztos, hogy a delikvens miként venné, ha úgy szólítanám, hogy az én imádottam.

John úgy vélte, ez bárkinek kissé kényelmetlen lehetne, aki ismerte Sherlockot, vagy akár csak két percnél többet beszélt vele.

-          Részemről kissé hátborzongatónak tartanám. Úgy értem, ismer téged egyáltalán?

-          Annak tartanád? Csodálatos – majd Sherlock ismét becsapta az ajtót.

***

Nem érzem úgy, hogy értéktelen lennék. Persze, hogy értékes vagyok. Briliáns vagyok. SH

John szemforgatva olvasta. Ne írj személyes dolgokat, miközben dolgozom – pötyögte, majd elküldte. Majd a következő pillanatban küldött egy másik üzenetet is.  Csak írj neki szép dolgokat.

Kénköves pokol. John volt a legutolsó, aki ezt érdemelte.

***

Zihálva és kalapáló szívvel ébredt fel, miközben párnája alatt fegyverét kereste, ami nem volt ott.

 – Ne keresd – érkezett Sherlock tömör utasítása, mire John visszarogyott az ágyra. Sherlock jelenlétét az ágy végében érezhető süppedés jelezte; John hálószobájának ajtaja nyitva volt, amelyen keresztül egy kevéske fény szűrődött be a helyiségbe.

-          Jesszus – szólalt meg John – Mondtam, hogy ne csináld ezt. Egy nap…

-          Hogy lehetek biztos benne, hogy a levelemet kézhez kapják?

John megtámaszkodott a könyökén és Sherlock irányába nézett, miközben hagyta, hogy a szemei megszokják a fényt. Sherlock haja most a szokásosnál is ziláltabb volt, inggallérja ferdén állt. Állkapcsa különösen feszült volt.

-          Mennyi nikotintapaszt tettél fel?

-          Válaszolj a kérdésre – mordult rá Sherlock.

John egyből felült.

-          Add ide a kezed.

Amikor úgy tűnt, Sherlock nem mutat hajlandóságot, John kicsit erélyesebben szólt rá.

-           A kezedet.

Sherlock durcásan felé nyújtotta. Miután az ingujján a gombot kibújtatta és felhajtotta, látta, ahogyan négy tapasz világított a bőrén. Sóhajtott, majd nekiállt őket egyenként lefejteni.

-          Nincs semmiféle varázs trükk. Se tudományos formula, vagy bármi – tette még hozzá Sherlock gyilkos pillantását látva. – Mindössze, annyit tehetsz, hogy őszinte vagy.

Sherlock hallgatott, John pedig abba az irányba dobta a tapaszokat, ahol a szemetes kosarat sejtette, nem törődve azzal, ha mellémegy. Az ágya melletti éjjeliszekrényre esett a pillantása. Az Isten szerelmére… hajnali fél négy volt.

-          Írt neked valaha bárki is szerelmes levelet? – kérdezte hirtelen Sherlock.

John pislogott.

-           Egy vagy két személy.

Gyengéden elmosolyodott az emlékre. A gyerekek manapság már biztosan nem csinálnak ilyet. Biztosan inkább sms-eznek, vagy egymás Facebook oldalára írnak, vagy hasonló. – Nem is tudom, hogy egyáltalán szerelmes levélnek nevezhetőek-e. Sokkal inkább voltak szerelmes üzenetek. Ilyesmi, mint kedvellek, te is kedvelsz?

Lassan visszahajtotta Sherlock ingujját.

Sherlock kutakodóan nézte John arcát. – Tetszettek? Ezek az üzenetek.

-          Mindenki szereti a szerelmes leveleket – feküdt vissza John. – Az emberek szeretik tudni, hogy szeretik őket. Hízelgő dolog.

Újra betakarózott.

-           Most már aludnék. Csak akkor kelts fel, ha élet vagy halál kérdése forog kockán.

Becsukta a szemét. Pár perccel később érezte, hogy Sherlock feláll az ágyról, és a hálószobájának ajtaját becsukja maga mögött.

***

Mikor másnap John hazaért a rendelőből, Sherlock a szobájában hegedült csendben egy szívszaggató dallamot, amelyhez foghatót John korábban még soha sem hallott. A lépcső aljánál megállt egy pillanatra, nekitámaszkodva a falnak, és egyszerűen csak hallgatta. Hát ilyen lenne az, amikor Sherlock szerelmes?

Lehunyta a szemét, és azon gondolkozott, ki lehet az. Azt hitte, mindenkit ismer Sherlock életében, bár való igaz előfordult, hogy nem kísérte el Sherlockot egy-két ügyénél. Ez talán olyasvalaki volt, aki elkerülte a figyelmét, vagy Sherlock csak különösen jól titkolta? Ott volt az a fiatal rendőr a jardon, Hopkins, akinek egyértelműen bejött Sherlock, de nem úgy tűnt, mintha Sherlock bármi mást is látott volna benne a drága olasz cipőjén kívül. Egyáltalán, Sherlock meleg? Nehéz volt megmondani, hisz nem olyasvalaki volt, aki bármikor is szabályok szerint működött volna. Valószínűleg az az Irene nevű nő lehetett. Volt benne valami elragadó, amit még John is érzett; a briliáns, penge-éles elméje, ami nem is különbözött sokban Sherlockétól. De ő visszament Amerikába és Sherlock soha sem hagyná el Londont. Vagy mégis? És ha megtenné, John vele tartana? Vele tarthatna? Szeretné Sherlock, hogy vele tartson

A hegedűn játszott hangok zokogásra emlékeztető magasságokba szöktek majd hirtelen elnémultak és a csöndet csak egy ingerült morgás törte meg. John kinyitotta a szemét, emlékeztetve magát, hogy folytassa az útját a lépcsőn felfelé. Nos, bárki is volt az, egy igazán szerencsés flótás volt, és John a puszta kezével fogja őt megfojtani, ha valaha is összetöri Sherlock szívét.

***

A következő reggel leérve a lépcsőn egy borítékot talált a teáskannának támasztva. Az elején sötétkék tintával írva egyszerűen csak annyi állt, John Watson, amiben felismerni vélte Sherlock kézírását.

Elakadt a lélegzete.

Hosszú percekig csak tartotta a kezében a borítékot. Halványlila színű volt, négyzet alakú, érzetre keményebb papír volt benne, mely merev volt és nehéz. Végül gyors, gépies mozdulatokkal megtöltötte a kancsót, felrakta forrni, majd leült az asztalhoz, hogy felbontsa a levelet, amelyen drága krémszínű lapon az alábbi sorok álltak.

John,

Azért írom ezt a levelet, hogy elmondjam neked, lehet, hogy szerelmes vagyok beléd. Nem vagyok benne biztos, hiszen korábban sohasem voltam szerelmes, és az érzés nem is könnyen meghatározható. Azonban megmagyarázhatatlanul szeretem a mosolyodat, akkor is, amikor nem mosolyogsz rám; a lekvárodat a hűtőben, még ha nem is szoktam lekvárt enni; és a pulóvereidet, még ha nem is kifejezetten állnak neked jól. Ezek mind az irántad táplált érzelmeim jelei.

Mindez talán akkor kezdődött, amikor megláttalak, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy te lőtted le a taxisofőrt. Soha senki nem tett ilyet értem korábban. Mindez tovább eszkalálódott, amikor elrabolt téged a Fekete Lótusz, és én kétségbeesetten igyekeztelek kiszabadítani. Sohasem éreztem korábban hasonlót, és később, mikor Moriarty elfogott, ismét ugyanezt éreztem. Azt mondtad, fussak, és talán futnom is kellett volna, hisz ez tűnt egyedül logikusnak. De ha rólad van szó, úgy látszik, képtelen vagyok logikusan viselkedni, és ami az egészben a szörnyű, hogy nem is igazán bánom.

Számtalan módon teszed jobbá az életemet. Visszatartasz attól, hogy még több golyót eresszek a falba és túl kegyetlen legyek. Veszel tejet és babot. Felporszívózol és elmosogatsz. Emlékeztetsz rá, hogy a világon nem mindenki teljesen unalmas és érdektelen. Kiváló hallgatóság vagy a hegedűjátékomhoz. Azt mondod, zseniális vagyok, és azt hiszed, valamiféle hős vagyok, még ha ez nyilvánvalóan nincs is így és semmi esetre sem szeretnék ezzel neked csalódást okozni.

Szeretnék neked új pulóvereket venni. Szeretnék komponálni neked egy hegedűszonátát. El akarlak vinni Párizsba. Sőt, szeretnélek megcsókolni is. És ha majd nyugdíjasként visszatérek Sussexbe, hogy méheket tartsak, szeretném, ha velem tartanál.

Nagyon sok szeretettel,

Sherlock

Sherlock letett elé egy bögre, gőzölgő teát. Johnnak még csak fel sem tűnt, ahogyan a kanna sípolva jelezte, hogy a benne lévő víz felforrt.

-          Tetszik?

Sherlock helyet foglalt a Johnnal szemközti széken épp úgy, mint egy héttel ezelőtt, amikor jegyzetelt, hogyan is kell szerelmes levelet írni. Túlságosan is összeszedettnek látszott ahhoz képest, mint aki most vallott szerelmet egy drága levélpapíron keresztül, bár az ujjai azért nyugtalannak tűntek.

John nyelt egyet és letette a levelet.

-          Mindenki szereti a szerelmes leveleket.

-          Igen, de – Sherlock kortyolt egyet a teájából, minden bizonnyal megégetve magát mindeközben – mi a helyzet ezzel itt?

-          Tetszik – felelte John – Nagyon tetszik – tette még hozzá, végül kifakadt – Gyere ide te… te… azt hittem…

Átnyúlva az asztal felett magához rántotta Sherlockot, miközben mindketten kihúzódtak az asztal szélére, annak érdekében, hogy elkerüljék, hogy bármelyik szék, vagy teásbögre felboruljon, majd megcsókolta. Sherlock ügyetlen, kétbalkezes volt csókolózás téren; látszott, hogy fogalma sincs róla, mit csináljon a kezeivel, John azonban nem zavartatva magát csak csókolta, miközben egyik kezével a férfi pólóját markolta, másikkal pedig Sherlock fejét vonta közelebb. Mikor végül elhúzódott, ennyit kérdezett:

-           Miért nem mondtad?

-          Mondtam – válaszolta Sherlock, bódultan és zavarodottan. A haja a szokásosnál is kócosabb volt. Jó volt ránézni. – Írtam neked levelet, meg minden.

-          De ez nem… - John nekitámasztotta a homlokát Sherlock kulcscsontjának és küzdött az ellen, hogy görcsösen felnevessen. – Alapesetben az emberek nem a vágyuk tárgyát kérik meg, hogy segítsen nekik megírni a nekik szánt szerelmes levelet.

-          Hát, nem kérhettem meg mást. - Legalább úgy tűnt, Sherlock tudja, hogyan kell valakit megölelni; a karjai kifejezetten kellemesen ölelték át John vállait. – És miért nem szokták? Minden bizonnyal a vágyuk tárgya tudja a legjobban, mi tetszene neki.

-          Jesszus – mondta John – azt hittem, valaki másnak írod azt a levelet.

Sherlock őszintén kíváncsinak tűnt.

-          Ki másnak írhattam volna?

John ez alkalommal nem bírta megállni a nevetést, és pár pillanat múlva Sherlock is csatlakozott hozzá.