A helyes értelmezésről (4. fejezet)

Mrs. Hudson tudja a tutit.

4. fejezet

A következő napokban mintha a fellegekben járnék – mintha mindent megkaptam volna, amire valaha vágytam -, de ugyanakkor a legkínzóbb lelkiismeret-furdalás gyötör. Sherlockkal mindig a csatamezőt látja az ember. Ám ezúttal az ellenséges csapatok mintha a fejemben esnének egymásnak, és én itt állok a harcmező közepén, megkövülten bámulva a vérontást. 

Hogyan lett ez az életem? Mióta lelek örömöt valaki más szenvedésében? 

Mindig olyan önálló volt: egy ragyogó elme a neki megfelelő foglalatban, egy önmagában tökéletes mikrokozmosz. Olyan független, és persze következésképpen magányos is, de ő sosem bánta a magányt, hisz maga választotta azt. A saját útját járta, és ezen az úton nem volt hely mások számára. Most teljesen rám van utalva. Néhány nap a Paradicsomban, amíg teljes szimbiózisban élünk.

Reggelente én vagyok az, aki megborotválja, fut a penge végig az állán, mintha éppen most, én alakítanám a vonásait, kimetszve őket a fehér habból. Nagyon óvatos és körültekintő vagyok: nem tudnám elviselni a vér látványát a pengém nyomában.

Aztán reggelit készítek, és még azon az egyetlen reggelen, közvetlenül a baleset után, segítek neki az evéssel. 

Rám hagyatkozik, tökéletes, vak, színvak bizalommal.

Felolvasok az újságból, teát csinálok, tévézünk és korán ágyba bújunk esténként. Álmában, azt hiszem, könnyebben megszabadul a tétlen napok nyomasztó súlyától. Legalábbis remélem.

Ma este is segítek neki átöltözni pizsamába. Az ágy szélén ül, zuhany után, makulátlanul, mégis, a hosszú, monoton napokkal való küzdelmének szaga ott van eltemetve a levendula-és tengerillat alatt. Fél térdre ereszkedve gombolom be a pizsamája gombjait – apró, csúszós kis csontgombok. A kék pamut vakítóan tiszta, és a pillanat túltelített, a szavak elrepülnek a szélrózsa minden irányába, mit tettél velem, Sherlock? Mit teszel velem?

Tökéletes szimbiózis. A mellkasa fehér, fehérebb, mint a kezeit borító gézpólya. El kell takarnom a kék pamuttal: szánalmas próbálkozás arra, hogy megvédjem.

 Meg kell védenem. Soha, semmi nem tűnt még ilyen fontosnak: sem az, amikor Harryt kétségbeesetten próbáltam távol tartani az italtól, sem amikor életeket mentettem az afgán sivatagban. Kötelességtudat. A kifejezés ebben a pillanatban nyeri el igazi értelmét.

Kerüli a szemkontaktust: a tekintete távoli, de én már hozzászoktam a távolságtartásához. Ez is egyfajta védelem: a legjobb, amit fel tud ajánlani számomra. Nem árulom el neki, hogy elbukott. Elbukott akkor, a Bart’s tetején, és azóta folyamatosan. Hagyom, hogy azt higgye, jól vagyok. Ám ez nem igaz. 

Egy kis részem azt kívánja, bár észrevenné. Bár látná. Egy másik részem viszont egyszerűen csak össze akar zuhanni. De az utóbbit elnyomom; elzárom mélyen. Nem hagyom szóhoz jutni, mert erősnek kell maradnom, hogy megvédjem őt.

Segítek neki bebújni az ágyba, betűrve vékony alakja körül a takarót. Falat emelek körülötte. Jobban érzem magam most, hogy korlát van közte és a külvilág között, akkor is, amikor én nem vagyok vele.

- Jó éjt, John.

- Jó éjt, Sherlock.

Hát így zajlik az életünk ezekben a napokban.

*

A balesetet követő negyedik napon – mikor Sherlocknak többé már nincs szüksége rám a mindennapi feladatokhoz – Mrs. Hudson jön át, a segítségem kérve egy kép felakasztásában a nappalijában. Vonakodva megyek vele, egyedül hagyva Sherlockot -  remélem, nem gyújtja fel a lakást, amíg távol vagyok.

A fárasztó és bosszantó feladat után – ó, még egy kicsit lejjebb, kedvesem… nem, nem most túl lent van, feljebb, jajj, túl sok – Mrs. Hudson teával kínál, amit elfogadok, mivel úgy érzem, bőven megszolgáltam érte, és mert a tépelődő arckifejezéséből arra következtetek, beszélni szeretne velem. Valóban nyugtalannak, bizonytalannak tűnik. Mintha nem tudná, hogyan hozakodjon elő a dologgal, vagy hogy előhozakodjon-e vele egyáltalán.

-     Tudod, fiatalember, egy kicsit aggódom érted – mondja végül majdnem suttogva, azon a hangom, amit a kellemetlen témák megtárgyalására tartogat. – Biztos, hogy minden rendben van veletek? Úgy értem, nincs szükséged segítségre ebben a helyzetben… tudod, most, hogy Sherlock megsérült, és mindig otthon van..?

Ó. Szóval csak a szokásos tyúkanyós aggodalmaskodás, amit nagyjából minden hónapban megkapok.

-     Igazán köszönöm, Mrs. Hudson, de Sherlock már jobban van. Hamarosan levehetjük a kötést, és újra a szokásos lendülettel követheti el a szokásos hülyeségeit.

-     Értem – feleli, és összepréseli az ajkait, miközben kortyol a teájából, ami fizikai képtelenség kellene, hogy legyen, de ő mégis megoldja valahogy.  – De én nem Sherlock miatt aggódom, kedvesem. Hanem miattad.  – Észrevehette a meglepetést az arcomon, mert folytatja, mielőtt kinyithatnám a szám. – Ismerem már egy ideje Sherlockot, és tudom, hogy mennyire szeret drámázni, és hogy mindig az a nyomasztó, sötét kisugárzás van körülötte, amitől égnek áll az ember haja, na de aztán végül is mindig jól jön ki a dolgokból. Te viszont drágám, te túl érzékeny vagy, már meg ne sértődj. Láttam, hogy négy napja ki sem tetted a lábad a házból, egy fél órára sem.

Kínos mosolyt erőltetek az arcomra. Legszívesebben ordítanék vele, de gyanítom, az csak olaj lenne a tűzre.

-     Minden rendben van, Mrs. Hudson. Csak túl elfoglalt voltam Sherlock pesztrálásával ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzam.

 - Pontosan ez az, amiről beszélek – bólogat tudálékos képpel.

Még mindig nem teljesen értem, de továbbra is mosolygok, és próbálom egy kiegyensúlyozott, felelősségteljes felnőtt benyomását kelteni. Aki kétség kívül vagyok.

Az a kellemetlen érzésem támad, hogy Sherlockkal ellentétben Mrs. Hudson szemei egyenesen keresztüllátnak rajtam.

Éles koccanással teszem le az üres csészém az alátétre – köszönöm a teát, Mrs. Hudson -, és a higgadtság látszatát fenntartva amilyen gyorsan tudom, elhagyom a lakást. Lelki szemeim előtt látom a méltatlankodó arckifejezését, ahogy csóválja a fejét a hátam mögött.

Mire próbált utalni? Hogy egyedül kellene hagynom Sherlockot? Hogy veszélyes? Próbált elijeszteni tőle? És én még azt hittem, hogy anyai érzelmekkel viseltetik iránta. Most kiderül, hogy ő is csak egyike azoknak az embereknek, akik egy furcsa, potenciálisan veszélyes pszichopatának tartják őt. Egy bolondnak. Vagy talán rosszul értettem? Mindenesetre nem fogom megkérdezni tőle. Nem is akarok tudomást venni a témáról. Figyelmen kívül hagyom, mintha nem is létezne.

Fontosabb dolgom is van. Már csak én maradtam Sherlocknak. Még Mrs. Hudsonban sem bízhatunk. Nekem kell megvédenem, egyben tartanom őt.

Amikor visszaérek a lakásba, a konyhában találom, a vízforralóval babrál és egy teáscsészével, ami természetesen a padlón köt ki, darabokban. Tipikus: általában órákat képes várni rám, hogy odaadjam neki a telefonját, ami ott van karnyújtásnyira tőle az asztalon, de amikor korlátozva, beszabályozva érzi magát, akkor előjön a kísérletező kedve, és képes önmagát meghazudtoló dolgokra. Csak hogy lássa, meddig mehet el, mielőtt valaki (én) megállítja. Tudnia kell, mik a határai.

-     Majd én feltakarítom – mondom azonnal, ahogy belépek.

Lemondóan sóhajt, és visszavonul a nappaliba.

Én is követem, miután felsepertem a cserepeket. A kanapén duzzog, a lábai kinyújtva, karjai a mellkasa előtt összekulcsolva.

-     Tudod, egyszerűbb lett volna, ha megvársz.

Nem méltat válaszra, na persze nem, mintha nem tudnám, mi jár abban a tekervényes agyában. Sosem volt az erőssége a másokra való hagyatkozás, még a családjára vagy a barátaira sem – elég csak Mycroftra gondolni. Utálja a függőséget – legalábbis a másoktól való függést.

Leülök mellé, és finoman kihajtom a karjait. Az egyik tenyerét a kezembe fogom, és elkezdem letekerni a kötést. Az alatta lévő bőr csúnyább, mint az első napon, de csak a hámlás miatt. Már látom a világos foltokat, ahol az új réteg képződik az elhalt hám alatt.

-     Visszateszed?

-     Nem. Szépen gyógyul, már nem kell fertőzéstől tartanunk. A hólyagok is felszívódtak. De jobb, ha pár napig még egy vékony pamutkesztyűt viselsz, mert az új bőr nagyon érzékeny lehet.

-     Igen, azt érzem – mondja, és én hirtelen tudatára ébredek az érintésünknek. Egyik ujjam finoman végigfuttatom a tenyerén.

-     Fájdalom?

-     Nincs. – Behunyja a szemét.

Folytatom az érintést, egyenként végigsimítva az ujjait. Gyors, apró lélegzetvételekkel szívja be a levegőt az orrán.

-     John? – A hangja mélyről jön a torkából, megnyugtatást keresve.

-     Fáj?

-     Nem… csak túl érzékeny.

-     Sajnálom. – Elhúzom a kezem.

Csalódottnak tűnik. Miért? Csak ki kellene mondania; csak kérnie kellene. Tudja jól. De talán nem tudja, hogyan kérjen. Talán nem mer.

Szavak formálódnak az ajkain, de életképtelenek. Belefulladnak egy sóhajba.