A helyes értelmezésről (6. fejezet)

Figyelem, felsejlik némi cselekmény! (Nem tehetek róla, hogy az emberek fejének tartalma mindig érdekesebb számomra, mint hogy mi van odakint, oké?)

6. fejezet

Lestrade hívása két nappal később szintén a kanapén ér miket. Én tévét nézek, a lábai kinyújtva az ölemben, a kezében könyv a veleszületett kardiovaszkuláris betegségekről. Talán segít neki a tisztánlátásban. Mert hogy hogyan kötöttünk ki mindketten ebben a kapcsolatban – már ha lehet annak nevezni – teljes rejtély számomra. Nem vagyunk szeretők. Nem vagyunk kollégák. Barátok? Talán, igen. „Barátok” – jól hangzik. Elfogadható. Biztonságos.

Figyelem, ahogy olvas, ahogy az ajkai néma szavakat formálnak, mondattöredékeket, miközben memorizálja a szöveget. Nagyon közeli barátok. A definíció feloldódik az ajkain, és eltűnik a semmibe.

Nem vagyunk szeretők. Nincs magyarázatom. Nincs definícióm. Szavaim. Csak az ajkai néma mozgása.

Talán megijeszt a túlhangsúlyozott aszexualitásával. Ártatlan gesztusokkal, amik minden egyes nap kísértenek. A gallérja ropogós tisztasága. A nevetséges értetlensége. (Szívritmuszavar, formálják lassan az ajkak.) Megöl vele.

Egy olyan ősi, elsöprő erejű ösztönt szólít meg vele, amit rettegek megnevezni. A lábai az ölemben: megérinthetem a bokáját, köré kulcsolhatom a tenyerem, a hüvelykujjammal lustán kőrözve a puha területen az Achilles-ín felett. Ha feljebb csúsztatom a kezem, érzem a lábszárcsontját: vékony és törékeny. 

Ez az a pillanat, amit Lestrade hívása kettéhasít, egy megtörtént múltra, és egy soha meg nem történő (elképzelt?) jövőre. Ő felpattan, hogy elérje a telefonját, és a befejezetlen érintés darabkái lehullanak körülöttünk a padlóra, arra várva, hogy később felszedegessem és elzárjam őket a többi soha-meg-nem-történt érintés, soha-ki-nem-mondott szó közé egy dobozba. Ez az én változatom az emlékpalotára: a doboz, ami a be nem teljesedett vágyaimat tartalmazza. Tele van, lassan túlcsordul. Alig bírom ráerőltetni a tetőt, hogy lezárjam.

Szóval, Lestrade. Gyilkosság, hála az égnek. Húsz perc múlva már a helyszínen vagyunk.

Az áldozatot a saját nappalijában ölték meg, míg a felesége az emeleten aludt. Egy konyhakést döftek a szívébe, szó szerint sebészi pontossággal: kettéhasadt a szíve.

A bejárati ajtó tárva nyitva, ami arra utal, hogy a gyilkos kívülről jött. Kicsit túl egyértelműen. A feleség, egy apró kis nő a negyvenes évei elején, riadtan pislog ránk, mint egy sarokba szorított állat. A hangja vékony, alig hallható.

-     Nem ő tette – fintorog Sherlock, mikor kilépünk a hátsó kertbe, és behúzom magam után az ajtót. – Mindez – gesztikulál az épület irányába. – Valahogy hamis.

Értem, mire gondol: minden apró részlet a tetthelyen arról árulkodik, hogy egy megrendezett jelenet szemtanúi vagyunk. Valaki így rendezte.

Mélyen a gondolataiba merül, de a szemeiben a jól ismert szikrák csillognak. Istenem, mennyire hiányoztak. Érzem, ahogy széles mosoly terül szét az arcomon. Ő is észreveszi.

-     Mi is van a tetthelyen való nevetgéléssel?

-     A szabály csak a hulla körüli öt méteres sugarú körön belül érvényes.

Hangosan felnevetünk, olyan hangosan, hogy végül a sálját kell a szám elé húznom, hogy tompítsam az illetlen hangokat.

A taxiban aztán összegzi a következtetéseit, egész biztosan nem a feleség, bár a megrendezett jelleg zavarba ejtő. Ha a feleség lett volna, azt mondanám, igyekezett egy külső behatolóra terelni a gyanút. De biztos, hogy ártatlan. A gyilkosunk viszont nyilván rá akarta terelni a gyanút: minden ujjlenyomat az asszonyé a késen, a gyilkos nem foglalkozott vele, hogy letörölje őket.  Hirtelen elhallgat.

-     Neked is feltűnt a nő viselkedése? – kérdezem mintegy mellékesen.

-     Bántalmazták? Igen. A férj alkoholista volt, legalább heti rendszerességgel helyben hagyta. Ez utalhat arra, hogy a nő egyik hozzátartozója a tettes, ám akkor jobban figyelt volna rá, hogy ne mutasson egyetlen nyom sem az asszony felé.

Néhány perc csend, hátra veti a fejét az ülés támlájára, vesz egy mély levegőt, majd folytatja:

-     Nincs semmi értelme. Ha csak a gyilkos nem tudta előre, hogy a rendőrség hozzám fog fordulni segítségért, és én átlátok majd a megrendezettségen. 

-     Kétlem, hogy tudta volna.

Bólint.

-     Akkor valószínűleg egy dupla csavar. Ami el akarja terelni a gyanút… de miről?

Az út hátralevő részében nem szólalunk meg. Mindketten tudjuk, hogy a rejtvény ma még nem lesz megoldva, és hogy egy hosszú, legalább két tapaszos éjszaka áll előttünk, melynek során ő lázasan magyaráz, én pedig feszült figyelemmel hallgatom, és ez maga lesz a tökéletesség.

*

A hozzászólást a honlapján késő este vesszük észre. Csak egy név: Mary Landauer.

A Google siet a segítségünkre: a nő egy 1985-ben, az Egyesült Államokban meggyilkolt háziasszony volt. A férje ölte meg, aki később minden idők egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosakén vált hírhedtté. A gyilkosság körülményei különösen érdekesek: a nőt a saját házukban gyilkolta meg, egy konyhakéssel kettéhasítva a szívét. Akárhogy is, a férjet sosem ítélték el ezért az első gyilkosságért. A rendőrség csak évekkel később fedezte fel a kapcsolatot, miután a férfit letartóztatták a 90 és 95 közt elkövetett gyilkosságokért – egészen addig kívülről jött rablót kerestek. Több mint tíz év elteltével pedig megfelelő bizonyítékok híján már nem tudták rábizonyítani ezt az első esetet.

Amikor befejezem az olvasást, felnézek Sherlock átszellemült arcára.

-     Hmmm, ez tetszik – mondja.

Szóval ilyen érzés.

-     Kifejtenéd?

A gyilkos nem egy egyszerű bűnöző, aki indulatból vagy érdekből öl. Ó, nem: a gyilkosunknak elvei vannak. Érdekes eset. És most egy személyre szóló üzenetet küldött nekem… kényeztetve érzem magam.

-     Szerelmet szimatolok – motyogom az orrom alatt szarkasztikusan.

-     Féltékeny vagy?

-     Egyáltalán nem.

-     Helyes.

Szeretném letörölni az önelégült mosolyt az arcáról. Egy csókkal. De nem fogom megtenni.

-     Gyere ide, John – szólal meg váratlanul.

-     Miért? – kérdezem gyanakodva, de közelebb lépek abban a pillanatban, ahogy kiejti a szavakat, mintha láthatatlan zsinegek húznának felé.

Mindig ez történik. Talán ezeken a zsinegeken függve töltöttem az egész életem, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá, ahogy az idő haladt előre afelé a nap felé ott a laborban. Mintha bábu lennék a kezében, egy bábu, amilyennek Moriarty akart engem, mikor rám adta a robbanószerrel kitömött dzsekit. De Sherlocknak nincs szüksége robbanószerekre, nem igaz? Ő sokkal kifinomultabb, rafináltabb annál.

Itt állok előtte, és ő megérinti a pulóverem ujját, az ujjaival babrálva a mandzsettán.

-     John, én… én csak meg akarom köszönni a… tudod.

-     Tudom. – Igen, tudom.

A kezembe fogom a tenyerét, megállítva ezzel az ideges babrálást. Fogjuk egymás kezét. Nevetséges ez az egész: mint két fülig szerelmes kisdiák. Nevetséges és szent, ártatlan és szörnyűséggel teli. Mi vagyunk.