A helyes értelmezésről (3. fejezet)

Nem tudom, milyen elmeállapotban írtam ezt a történetet (nem jóban, nyilván), de hogy nagyon beteg lett, az biztos. 

UPDATE: visszajelzések alapján itt kezd elmenni OC irányba... hát, öhm. Van oka, amiért eddig nem töltöttem fel, OKÉ? (Fejvesztett Johnlock shippelésem mementója.)

3. fejezet

Ráérősen kóválygok a Tescóban a sorok között. Ez egyike az olyan alkalmaknak, amikor úgy teszek, mintha lenne normális életem, akárcsak a többi vásárlónak: a fiatal párnak – a nő természetellenesen kékes fekete hajjal, a férfi áldozati bárány kifejezéssel az arcán követi -, vagy az idős nőnek az unokájával – biztosan együtt töltik a hétvégét a kosár tartalmából ítélve. Gumicukor, csipsz, kóla: az anyuka helyében nem lennék boldog, ha látnám ezt a halom édességet.

Vajon én kinek tűnök kívülről? Mire következtethetnek rólam a többiek? Ha megnézik a kosaram tartalmát, könnyedén rájöhetnek, hogy két személy részére vásárolok; hogy nem élek egyedül. Talán egy feleségre, vagy inkább egy gyerekre gyanakodhatnak, már a bepakolt tej mennyiségéből ítélve. Biztos nem gondolnak egy félőrült konzultáns detektívre hirtelen hangulatingadozásokkal és nyugtalanító kísérletekre való hajlammal. Egy félőrült konzultáns detektívre, aki koponyát tart a kandallópárkányon, és akkor is beszél hozzám, amikor nem vagyok ott.

Egy zseniális konzultáns detektívre disszonáns mosollyal és szívfacsaróan naiv elképzelésekkel az emberi kapcsolatokról.

Hirtelen azt veszem észre, hogy már megint magamban mosolygok: a mosoly szétterül az arcomon, és lám, búcsút mondhatok a normál életből kijáró adagomnak. Ideje hazatérni, már régen eljöttem otthonról.

A visszaúton a lábaim egyre szaporábban húznak előre, mintha egy fontos találkozóra sietnék.

 Nem. Rosszabb. Mintha hirtelen valahol egész máshol kellene lennem. 

Rossz előérzetem van, megmagyarázhatatlan és borzongató. Már majdnem szaladok, befordulok a sarkon és feltépem a bejárati ajtót, kapkodva, mielőtt tovább rohannék a konyha felé.

-     Sherlock – kiáltom, próbálva visszanyerni a lélegzetem. Nem jön válasz. Nem szokatlan, mindenesetre. – Hazajöttem.

Levágom a szatyrokat a pultra. Az egyik kiborul. Kivik, paradicsomok és almák gurulnak mindenfelé.

-     Sherlock.

Átlépek a felforduláson a nappali felé véve az irányt. Ott van, a fotelban ülve, de valami nincs rendben: maga előtt tarja a kezeit, úgy bámulva rájuk, mintha nem is hozzá tartoznának. A torkom pánikszerűen összeszorul, és erővel kell levegőt préselnem a tüdőmbe, hogy meg tudjak szólalni.

-     Mi a baj, Sherlock?

Aztán észreveszem. A haragos vörös sebeket, a megégett húst és a hólyagokat: a borzalmat, ami a kezei helyén van. A tökéletes, művészien elegáns kezei helyén. Gondosan manikűrözött halvány rózsaszín körmökben végződő hosszú ujjak: most puszta roncs mind.

-     Istenem... – Leguggolok elé, még mindig döbbenten. – Mi történt a kezeiddel?

Persze azonnal felismerem a savmarás tüneteit, az igazi kérdésem a „hogyan történt”. Megérti, ennek ellenére.

-     Kisebb baleset. Némi kénsavval.

Teljesen higgadt. A fájdalom legapróbb jele sem látszik rajta. Egyedül a furcsa, természetellenes testtartása árulja el.

-     Miért nem hívtál? – És vajon miért ordítok? Nem segít.

Sherlock egy közönyös pillantást vet rám.

-     Letöröltem sav maradékát, aztán leöblítettem a kezem, mielőtt komolyabb sérülést okozhatott volna. Semmi ok nem volt rá, hogy felhívjalak. Semmit sem tudtál volna tenni.

Na igen, teljesen haszontalan vagyok, ezt eddig is tudtam. Mondj valami újat.

-     Hadd nézzem meg. – Ez minden, amit végül ki tudok nyögni.

Megfogom a csuklóját, és közelebb húzom a kezeit. Borzasztó látvány: a hús és a bőr hólyagosan összeolvadt a piros, a rózsaszín és narancs mindenféle árnyalatában. 

Azonban tapasztalatból tudom, hogy a savmarás mindig ilyen szörnyen néz ki, és megkönnyebbülésemre csak a felső szövetrétegek sérültek. Az érintett bőrfelület le fog hámlani, és valóban csúnya lesz még egy darabig, de aztán új bőrréteg formálódik majd lassan. Az emberi szervezet egy csoda a szememben.

Pillanatnyilag a legfontosabb, hogy megvédjük a sérült rész a fertőzésektől, hogy csillapítsuk a fájdalmat, és hogy alaposan lehordjam Sherlockot, amiért ilyen felelőtlenül bánik veszélyes vegyi anyagokkal.

-     Be kell kötöznöm. Attól tartok, egy időre búcsút kell mondanod a hegedűdnek. – Az elsősegély-dobozért nyúlok, amit a nappaliban tartunk kézközelben.

Sherlock kitart a hallgatása mellett, és ha nem ismerném jobban, azt gondolnám, valóban nem érez fájdalmat. De tudom, hogy érzi. Szinte látom, észreveszem a nyaka hajlatában, a karja feszült izmaiban. Érzem a fájdalmát a levegőben, nem számít, mennyire igyekszi leplezni.

Ó Sherlock, az ellentmondás márványszobrát lehetne mintázni rólad. Vonakodsz kimutatni a fájdalmad, de látványos hisztit rendezel egy kis unalom miatt.

Kicsit később nekiállok elkészíteni a vacsorát. Ő most egyáltalán nem tudja használni a kezeit, amelyek vaskosak és ügyetlenek a rajtuk lévő kötés miatt; képtelen arra, hogy kést vagy villát fogjon a kezébe. 

Magától értetődő, hogy megetetem, és együtt nevetünk azon, ahogy tökéletesen megszemélyesítem Mycroftot, amint a rizzsel megrakott repülőként működő villát egy kétéves kisgyerek szájába navigálja. (Sherlock szintén tökéletesen megszemélyesíti a kétéves kisgyereket, de ez egyáltalán nem lep meg.) 

Szörnyen hangzik, de majdnem hogy boldog vagyok a baleset miatt. Leköt bennünket, megtöri a mintát, valami történés.

Boldog vagyok, bár gyanítom, előbb nyelnék kénsavat, mint hogy hagyjam a kezéhez érni. Annyira érzékenyek: ahogy a vonót tartja, ahogy összetámasztja az ujjait, mikor gondolkozik, ahogy egyetlen, elegáns ujjat végigfuttat a sorok alatt olvasás közben. Istenem, azt hiszem, valamikor észrevétlenül elkezdtem fetisizálni a kezeit.

Hagyja, hogy megetessem, és elégedettnek tűnik a helyzettel. Most szüksége van rám, már nem vagyok haszontalan. Élvezem, ahogy etethetem, ahogy borsót, húst és rizst változtatok Sherlockká.

És ő boldogan elfogadja az ételt, amikor az tőlem jön, még ha többnyire figyelmen kívül hagyja is a teste alapvető szükségleteit: nem eszik, nem alszik, nincsenek kapcsolatai. A mintáit csak én tudom megtörni, egyedül én. Egy pillanatra különlegesnek érzem magam. Tévképzet, méghozzá veszélyesen gyönyörű.

Az arckifejezése ebben a pillanatban érzelemteli; teljességgel sebezhető. Igen, most szüksége van rám, és tisztában van vele. Ez megrémiszti. Egy üzenet a szemei által közvetítve, soha ne hagyj el, John, és én meztelen csodálattal nézek vissza rá. Az elcsengett nevetés utolsó akkordjai még velünk vannak, egy félmosoly az arcunkon, az ajkak görbülete, amely lassan néma ámulattá simul.

Észrevehetett valamit rajtam, ami zavarba hozza. Most úgy bámul rám a mindent látó szemeivel, mintha egy megfejtésre váró rejtvény lennék. Nevetséges, hogy valójában mennyire nem képes átlátni rajtam. Észrevesz fejfájdítóan komplex összefüggéseket egy bűntett helyszínén, képes meglátni egy tollpihe nyomát az üvegasztalon – ez valóban megtörtént egyszer -, de a szemei gyengének bizonyulnak, amikor John Watsonról van szó. Vakok a vörösnek arra a riasztó árnyalatára, amely a lelkem festi át mostanság.

Színvak vagy, Sherlock.

Akárhogy is, én nagyon is jól látom a zöld, kék és arany szilánkokat az íriszében, az érzékiségükről mit sem tudó ajkakat. Felemelem az egyik kezem, aztán a másikat, mindkét oldalról megérintve az arcát.

A tekintetünk összekapcsolódik.

-     Sherlock.

-     Igen, John? – Zavarban van: nem tudja, mire számítson. Talán azt gondolja, meg akarom csókolni. Sosem csókoltam meg.

-     Meg kell ígérned – mondom lassan. - Meg kell ígérned, hogy soha többé nem teszel ilyet magaddal.

-     Már mondtam, hogy baleset volt – forgatja türelmetlenül a szemeit.

-     De mindketten tudjuk, hogy az ilyen balesetek nagyobb valószínűséggel történnek meg, amikor az unalom vakmerővé tesz. Óvatosabbnak kell lenned.

Egy pillanatig szomorúnak tűnik.

-     Fogalmad sincs, John.

-     Nem, tényleg nincs – vágok közbe, és a harag keserű íze árad szét a nyelvemen.

Hisz ez a lényeg, nem? Sosem fogom megérteni egy magányos zseni szenvedéseit. Hogyan is tudnám, hisz az elmém olyan egyszerű, alig használt. 

Ám a haragom elpárolog, amikor rájövök, hogy valójában milyen nyomorult és tehetetlen is a belülről támadó ellenség ellen, a láthatatlan féreg ellen, ami lassan átrágja magát az elméjén. Hisz csak most nyomorította meg magát a kétségbeesett próbálkozásban, hogy felvegye a harcot.

A szemeiből bűntudatot, szomorúságot, reménytelenséget olvasok ki. A testtartása megadást sugall. Egészen gyengévé tesz vele.  

-     Rendben van, Sherlock.

-     Sajnálom, John. – Előrehajol, a vállamon pihentetve a homlokát.

-     Nem kell bocsánatot kérned.

A tenyeremmel lesimítom a haját a tarkóján. Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz. A szívem hasogat a mellkasomban, és azon kapom magam, hogy visszatartom a lélegzetem.

-     Segítesz túljutni ezen?

-     Tudod, hogy bármit megtennék érted – suttogom. – Bármit, Sherlock.