Fragmentary (Tizenötödik fejezet)

Az egyik szemem sír, a másik nevet: mindjárt vége a történetnek! :) Basszus, mindjárt vége... :(

Tizenötödik fejezet: Három

A szemhéjak ezúttal – bár vonakodva – engedelmeskednek. Bántóan sok fény. Fehér falak. Fehér takaró. Fehérség: kórház. Reggel (legalábbis délelőtt).

Az ágyam mellett ülő alak: nem John, egyértelműen.

-     Hátborzongató vagy. Távoltartási végzést fogok kérni ellened. – A hangom még mindig mintha mélyről jönne.

-     Ne dramatizáld túl. Könnyen belátható, hogy eszméletlenül voltak a legjobb esélyeid, hogy jó benyomást tégy rá a viszontlátáskor.

-     Itt volt. – (Nem csak álom. Nem delírium.)

-     Természetesen. És meg kell mondanom, elég zaklatottan távozott. Hajnalban ment haza, gyalog. Átsétált fél Londonon.

Ökölbe szorul a kezem a fehér vászonlepedőn. (Frusztráltan tapasztalom, mennyire erőtlen vagyok.)

-     Nem fogom hagyni, hogy manipuláld.

Önelégült mosoly. Nem kell megszólalnia, hogy leolvassam: Csakugyan, Sherlock?

-     Csak azt ne mondd, hogy pusztán a szerelmi ügyeimre való ráhatás vágyától indíttatva érezted feltétlenül szükségesnek, hogy leszedálj. 

- Nos, talán a távolléted kapóra jött a biztonsági rendszer újratelepítéséhez a lakásban. És persze így a sajtóval való interakció nyűgétől is megkíméltelek, egy időre legalábbis. 

- Milyen figyelmes - fintorgok.

(Csak egyetlen pszichopata van a családban, és az nyilvánvalóan nem én vagyok.)

- Nem kell megköszönnöd - viszonozza a grimaszom.

- Nem is terveztem. - Lehunyom a szemem, jelezve, hogy a további jelenléte nem kívánatos. 

Hallom, ahogy feláll, megigazítja a székét, és lesimítja a zakóját. (Valójában hallanom sem kell: ismerem a rutinjait. És ő mindig ragaszkodik a rutinjaihoz. Milyen végtelenül unalmas.) Az esernyője hegye végigkopog a kórházi folyosó csempéin. (Egy-egy apró kalapácsütés az idegrendszerem húrjain: precíz kegyetlenség.)

Huszonöt perccel később hátul, a mentőbejáraton át hagyom el a kórházat.

*

Szürke kőépület: a hetvenes években húzták fel, a sor többi házával együtt. Három szint, szintenként két lakás. Tökéletes helykihasználás, minden a funkcionalitásnak alárendelve. Akár még vonzó is lehetne ez a személytelen praktikusság.

Gyűlölöm. Jellegtelen menedék jellegtelen embereknek. (Mit tett veled az a nő?)

A lakásuk a másodikon van. A lift nem túl bizalomgerjesztő: lépcsőn megyek. (A lábaim remegése így leírható a fizikai megerőltetés és a fél napos kórházi tartózkodás összegének eredményeként.)

Fertőtlenítő szaga keveredik állott sütőolajéval. Fojtogató. Zöld zománc falfesték. Nemrég egy nagy méretű tárgyat cipeltek felfelé: horzsolások a falon a lépcsőfordulónál. Frissek. (2 +/- 1 nap) A méret és a szög: zongora. Új lakó, Johnék felett.

Megállok az ajtó előtt. Vasárnap van: mindketten itthon vannak. Két rövid, határozott koppantás. Léptek odabentről. Mary. (Az arca megviselt, a szeme alatti karikák kialvatlanságról tanúskodnak.)

-     Johnt keresem. Sherlock Hol…

-     Tudom, ki vagy. - (Sakk.) - Én John fele… - 

-     Tudom.  – (Kilépés.) – Az esküvőn kevésbé tűntél nyúzottnak. – (Összeszűkül a szeme. Ellentámadás.) – Megvisel az új szomszéd éjszakába nyúló klimpírozása?

-     Nem sokat aludtunk az elmúlt napokban.

-     Érdekes. Johnt régen nem zavarta a zene az alvásban. A hegedű, legalábbis. - (Sakk. Megremeg a keze a kilincsen.)

-     Nem a zenebona miatt. – (Oh. Igazán szépen felépített játék, Mary. Gratulálok.)

A folyosó végén feltűnik az alakja. Már elfelejtettem, milyen érzés a tekintetét magamon tudni, döbbenek rá egyszerre. 

Rám néz, és lefoszlik rólam az elmúlt három év minden álruhája és hamis személyazonossága. Lefoszlik róla is a külvárosi lakás békés normalitása: Sherlock Holmes és John Watson leszünk ismét. (Éreznie kell neki is.)

Mary zavartan köszörüli meg a torkát. Egy pillanatra egészen megfeledkeztem róla.

-     Én most hagylak titeket beszélgetni – mondja, és a fogasra felakasztott dzsekijéért nyúl. 

Félrehúzódom, hogy utat engedjek neki. (Szótlan kommunikáció: ha menni akarsz, én nem tartalak vissza.)

John aggódó tekintettel néz rá. Mary egyetlen félmosollyal megnyugtatja.

-     Csörgess meg, ha végeztetek – mondja halkan, és kilép a még mindig tárva nyitva lévő ajtón.

Megfordulok, és behúzom utána. Lassan. Halogatom a megfordulást, ám végül kénytelen vagyok. John ugyanazon a helyen áll, a folyosó túlvégén. Három méter, mégis, sosem éreztem ekkorának a kettőnk közti távolságot, Európa másik felén sem. Nincsenek eszközeim az áthidalására, pánikolok. Két bizonytalan lépés előre: ő megfordul, és egy szó nélkül eltűnik a nappali irányába. Követem.

Világos bútorok, akár csak az előszobában. A függönyök Mary előző lakásából már ismerősek: nem passzolnak ide. Nyilván a halott nagynéniéi voltak. (Feljegyzés: Mary hajlamos a szentimentalitásra.)

Széles kanapé (Maryvel itt bújnak össze esténként a tévét bámulva), és egy fotel vele szemben (ezt foglalja el reggel, kezében a friss újsággal és egy csésze teával). Rutinok. Erre cseréltél.

Most is a fotelt választja. Kelletlenül ereszkedem le a kanapéra: invitáló puhaság. Az intimitás, amit sugall, émelygéssel tölt el.

-     Hallgatlak – mondja. Az állkapcsa megfeszül, a válla felhúzva: mintha nagy fájdalomra készítené fel magát.

Mit mondhatnék, hogy minél hamarabb túlessünk ezen? Hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam neki? (Magunknak.) Hogy értessem meg vele?

-     Gyere haza velem.

-     Itthon vagyok, Sherlock – tárja szét a kezét, erőltetett mosollyal körbenézve a nappaliban.

-     Tudod, hogy értem.

-     Nem, ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy érted. Kifejtenéd?

Értenie kell. Hiszen ő maga mondta…

-     Bent voltál nálam. A kórházban.

-     Igen – vonja fel gyanakvóan a szemöldökét. – A nővérek elmondták. Miket, beszélek, Mycroft mondta el, ugye?

Megrázom a fejem.

-     Emlékszem… valamennyire magamnál voltam.

-     Oh.  – Enyhén elvörösödik. Zavar. Nem számított rá, hogy hallom őt? Nem nekem szánta a szavait? A kórterem süket falaihoz beszélt? Egy eszméletlen testhez? Nyilván. Kellemetlenül érzi magát, hogy szóba hoztam. -  Nem válaszoltál a kérdésemre – mondja rövid szünet után.

Mit vár tőlem? Érzelmes vallomást? Nem, nyilván nem. Bocsánatkérést? (Mintha az én döntésem lett volna.) Mindenesetre elképzelhető. Ártani nem árthat. (Ugye?)

-     Sajnálom.

Nevet. Elcsukló, hisztérikusba hajló nevetés. Hirtelen ér véget.

-     Sajnálod. Rendben. Még valami?

Teljes zavar, ezúttal az én részemről. A gondolataim nagy lendülettel rohannak neki egy betonfalnak: John értetlensége. Át kell törnöm rajta. Bármi áron.

-     Én… John, én… Amit az elmúlt három évben tettem, azt érted… értünk...

-     Értünk? Sosem volt olyan, hogy „mi”, Sherlock.

-     Ez nem igaz! – csattanok fel.

-     Ha volt is – folytatja – már nem számít.

Hogyne számítana? „Nevetségesen, kontrollálhatatlanul, kiskamasz módjára szerelmes voltam belé”, mi történt ezzel, John? Mi?

Beharapja az alsó ajkát. Mindjárt megszólal.

-     Tudod, gyászoltalak. Valahol még mindig gyászollak. Talán örökké foglak, ha ez megnyugtat.

Megnyugtat-e? Ostoba, ostoba ember.

-     Hát sürgősen hagyd abba, mert élek!

A testem rugóként pattan ki az átkozott kanapéból. A kezek ökölbe szorulnak, a szívritmus megemelkedik. Indulat: düh. Kétségbeesés, talán. (Valószínűleg.)

Szánakozva néz rám: mintha egy különösen türelmet próbáló páciense lennék, aki képtelen elfogadni a végzetes diagnózist. Kényelmessé tehetjük az utolsó heteket, csökkenthetjük a fájdalmat, de mindez mit sem változtat az ocsmány igazságon. Az ízléses fejfán és a gyászoló rokonságon.

Nem John, nem kérek a szánalmadból.

Egy lépés, és ott vagyok mellette. Letérdelek, ahogyan ő ereszkedett térdre a feltételezett holttestem mellett. 

Sikerül meglepnem (még mindig). A tenyerem a térdén. (Jól kell ezt csinálnom. Soha nem volt még ilyen fontos, hogy mindent jól csináljak.)

-     Sherlock... – Elhallgattatom, ahogy az arcához emelem a kezem. A hüvelykujjam az arccsontja alatti mélyedésben pihen. 

Itt vagyunk végül, ketten. A pillanat, a gesztusok: a történetünk. Rakd össze, John. Annyira egyszerű.

-     Tényleg ki kell mondanom? – kérdezem halkan. (A Barts előtti kövezet felé repülve sem éreztem ennyire talajvesztettnek magam.) – Tudod, mennyire rühellem az explicit érzelemkinyilvánításokat.

Előrehajol. A homlokát a homlokomnak támasztja. A jobb keze felkúszik a tarkómra. Mosolyog. (Tudtam, hogy megérted.)

-     Én is – suttogja. – De ez nem fair, Sherlock.

Nem fair? A kórházban is valami ilyesmit mondott: Nem tisztességes. Mintha ez bármit is jelentene. A dolgok csak megtörténnek: egyik lépés következik a másikból. Ha elkerülhető lett volna, én sem ezt választom. Moriarty játszmája túl rafinált volt. Túl vonzó. Csak későn ébredtem rá a tétekre.

-     Tudom – (Ám nem érdekel. Az hol volt fair, hogy végig kellett néznem, ahogy magad mögött hagysz?) – Hazajössz?

-     Jobb lenne, ha most elmennél – sóhajt, és hátradől, elhúzódva tőlem. Fájdalmasat nyikordul a fotel.

Nézem az arcát. Elkínzott. Fáradt. Nem akarom tovább gyötörni, nyilall belém hirtelen. A győzelem háttérbe szorul vele szemben. Mycroft büszke lenne rám: a felnőtté válás legbiztosabb jele, hogy megtanulsz veszíteni. Közömbös vállvonással viseled el a zuhanást. A halálos diagnózist.

Megváltoztam, talán.

Már nem a játszma a legfontosabb. 

Ő. 

-     Ahogy akarod – bólintok. Meghalni is könnyebb volt, mint leküzdeni a késztetést, hogy megragadjam, és karon fogva rángassam magammal a taxiba. Ahogy annyiszor tettem. (Már soha többé.)

Vajon csakugyan ennyi lenne a titok? Kisétálni az ajtón, és elfelejteni a létezését is ennek a lakásnak, a túlságosan marasztaló kanapénak, az pszichedelikus mintájú függönynek, a zománczöld lépcsőháznak? Meg tudnám tenni. 

Egy problémám van vele: egyetlen vereség után kapitulálni épp akkora ostobaság, mint a döntő csata után is tovább harcolni. Talán nem a játszma a legfontosabb, de a szabályait nem tudom felfüggeszteni. (Undorodva elhessegetem magamtól a "remény" kifejezést. Ez pusztán csontra csupaszított stratégia.) 

-     Otthon várlak -  mondom, és eleresztem, ahogy felállok. (Öt lépés.) Az ajtóból még visszafordulok: - Baker Street 221b, ha elfelejtetted volna.