Fragmentary (Tizenharmadik fejezet)

Figyelmeztetés: nyomokban Mystrade-ot tartalmazhat. (Nyilvánvalóan azon a gyártósoron, ahol a Johnlock történetek szövődnek, néha rendőrtisztviselők és a Brit Kormány is megfordul.) A függővégért bocsi. :P

Tizenharmadik fejezet: Tea két személyre

London. Tizenöt hónap után ismét. Az élettelen dolgok vigasza: megvárnak. Egy város. Egy hangszer. Egy fecskendő. Megbízhatóság. Kalkulált gyönyör - nem függ senki mástól. A friss márciusi időjárás (12-14 fok) ellenére a gépről leszállva úgy csap meg a sóvárgás, mint a dubai éjszaka pokolian párás hősége. Hipotézis: a fizikai közelség tudata felerősíti az emóciókat. (Igazolása pillanatnyilag lehetetlen.)

Rosszabbítja a helyzetet, hogy a sóvárgás tárgya nem élettelen dolog: nem vár türelmes hűséggel. Továbblép rajtam. Pontosítás: továbblépett rajtam. (Szaggató fájdalom a mellkasban. Bénító.) Igyekszem a biztosban vigaszt találni: London, hűséges, örök London.

Alig vágódom be a taxiba (egy kínai üzletember elől halászom el magabiztos lendülettel: az ázsiai textilimportőrök konferenciája igazán várhat), amikor pittyen a telefonom. Már számítottam rá.

Üdv itthon. Végre megint nyugodtan alhatok. MH

Ennyire aggódtál értem?  SH

Nem érted. A világbékéért. MH

(Már megmondtam neki, hogy a közel-keleti incidens Irene hibája volt, nem?)

Csak nem tervezel indulni a következő Miss Universe választáson?  SH

Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy a humorod hiánya a régi. MH

Az észak-londoni raktárépületet, ahol fél óra múlva találkozunk, nem lehet taxival megközelíteni. Kifizetem a sofőrt, és amikor látótávolságon kívül ér, átugrom a figyelmeztetésekkel teleaggatott kerítésen. A bozót meglepően ragaszkodónak bizonyul, ahogy átverekszem magam a felrepedezett aszfaltútig. (Nyilvánvaló erőviszony-demonstráció: az omladozó épület melletti széles betonsávon helikopter várakozik. Felvágós barom.)

Ha a helikopter nem is ér teljes meglepetésként, legkevésbé sem vagyok felkészülve a látványra, ami az épület sarkán befordulva fogad: Mycroft (a hajvonal a homlokán feljebb kúszott három milliméterrel, de legalább fogyott négy kilót; az öltönye új, a fogyás után csináltatta, másodszor van rajta), asztal (fehér damaszttal terítve), két magas hátttámlás szék (György-korabeli), teáskészlet (meisseni). Az egészet mintha csak a Ritz szalonjából emelték volna át ennek a lepusztult cementgyárnak az udvarára (Mycroftot ismerve ez nem teljesen abszurd elképzelés). Egy háromszintes ezüst kínálótálcán uborkás szendvicsek, és ahh, olyan kiszámítható: mandulatorta vastag, fehér marcipánbevonattal. (Nem fog sokáig tartani ez a mínusz négy kiló. Sosem volt kitartása.)

-     Isten hozott itthon – mutat a vele szemközt álló üres székre.

-     Nem mondtad, hogy a királynő is jelen lesz.

Gúnyos mosollyal emeli az ajkához a porceláncsészét. 

-     Gondoltam, hiányzott már egy jó csésze igazi, hagyományos tea.

-     Vagy inkább a hazatérésemben jó ürügyet láttál, hogy megtörd az eddig csodálatos módon sikeres diétád.

  Kelletlenül leülök a székre, és egy darabig a teámat kortyolgatva (Istenem, hazaértem) figyelem, ahogy a bátyám leplezetlen élvezettel adja át magát az ötödik főbűnnek. Természetesen nem menekülök meg a kedélyes csevegésre tett szánalmas kísérleteitől.

-     Úgy látom, megviselt az elmúlt év – mondja végül, mikor nem talál fogást rajtam. (Újabb uborkás szendvicsért nyúl: ez már mégis csak sok.)

-     Leginkább az utóbbi tíz perc.

-     Sajnálatos az a kis nézeteltérésed Miss Adlerrel – folytatja nem is zavartatva magát a szarkazmusomtól.

-     Nem volt más választása. Megfenyegették.

-     No igen. Mindig ésszerűtlenül elnéző voltál vele.

-     Gondoskodott róla, hogy egérutat nyerjek. Ez a legtöbb, amit tehetett.

-     El kell ismerni, Sebastian Moran veszélyesebb, mint gondoltuk. Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged az MI6 további segítségére az ügyben?

-     Kíméld a gorilláid, Mycroft. Egyedül is boldogulok.

-     Ezt mintha már hallottam volna.

Komolyan le kell küzdenem a késztetést, hogy belenyomjam az arcát a tortába. (Kár lenne tönkretenni ez a cukrászati remekművet. Egyébként is, azt tervezem, hogy viszek belőle Mrs. Hudsonnak. Biztosan odáig lesz. És most nagyban rá vagyok utalva a segítőkészségére: nem árt hát lenyűgözni.)

-     Mindent elintéztél, amit kértem? – váltok át egy más jellegű diskurzusra.

Egy lesajnáló pillantáson kívül nem méltat válaszra. (Igennek veszem.) Míg anyáskodva kitölt egy újabb csésze teát, elmélyülten tanulmányozom a beton repedéseiből előtörő gazt. Elkerülhetetlen erózió: a hőtágulás által létrehozott repedéseket a növények szívős gyökerei tovább tágítják. Helyet csinálnak az életnek. Lehetetlenül lassú, már-már sziszifuszi munka. Végül azonban célt ér: az élet életet tol maga előtt. A zöld növényzet győzedelmesen meghódítja az egykorvolt betontengert. (Én is repedésekben húztam meg magam, láthatatlanul formálva, előkészítve a felszínt. Nekünk. Vajon lehetséges a győzelem?)

-     Mi van vele? – (Remélem, hogy elég fesztelen a hangom.)

-     Jól van.

Felhorkanok: tudhattam volna, hogy az egyetlen igazán fontos kérdéssel kapcsolatban lesz lehetetlenül szűkszavú.

-     Mycroft.

Felsóhajt, és vizslató arckifejezése valahogy a régmúltat idézi. Összehasonlítás: Mycroft. Tíz éves vagyok. Fel akarok mászni a tetőre, hogy villámokat fényképezzek. Ő próbál visszatartani. Sikertelenül. Két helyen törik el a lábam. Mycroft arckifejezése, miközben kérlel, hogy ne menjek fel: egyezés.

-     Egy hónapja költöztek nagyobb lakásba. Bár a kis szoba egyelőre üresen áll, a szándék egyértelmű. Múlt hétvégén Kentben töltöttek két éjszakát a Sellőhöz címzett fogadóban, és hétfő reggel Watson doktor tíz perc késéssel ért be a kórházba. 

Átnyúl az asztal felett, és az ujjait a csészém köré kulcsolja. (Mikor döntöttem meg ötven fokos szögben? A tea lassan kezd kicsorogni belőle az abroszra.) Óvatosan kiveszi a kezemből, és visszateszi a kistányérra.

-     Sajnálom, Sherlock.

Sajnálja?  Nincs mit sajnálni. John még nem tudja, hogy nem haltam meg. Ha megtudja, az mindent megváltoztat majd, igaz? Nem ragaszkodhat egy élethez, ami hiányos információk alapján épített. (Az erózió jelenleg is zajlik. Megállíthatatlan.)

- Mennem kell - dobom hirtelen az asztalra a szalvétám.

Várakozóan ránézek, de ő ugyanolyan higgadtan ül, keresztbe tett lábbal, unottan vizsgálgatva (jobb) kezében tartott esernyőjének fényes (mahagóni) nyelét.

-     Én még várok valakit.

Sikerül megdöbbentenie (ismét), de egy pillanatra sem engedem az arcvonásaimat kikerülni az ellenőrzésem alól.

-     Felújítják az irodád, hogy itt intézed a megbeszéléseidet?

-     Mondjuk úgy, hogy ez… merőben magánjellegű találkozó.

Oh.

Ezúttal meginog az önkontrollom, és ez szemmel láthatóan mulattatja.

-     Természetesen a helikopter a rendelkezésedre áll. Nekem egy darabig nem lesz rá szükségem, és igazán kár lenne ismét kitenni ezt a pompás öltönyt a szögesdróttal való kellemetlen találkozásnak. – Finoman megköszörüli a torkát. (Vajon tisztában van vele, ebben a díszletben ez mennyire vénkisasszonyos?) – Akkor, ha nincs egyéb kérdésed, ha nem haragszol…

Felállok, és reflexből összehúznám magamon a kabátot, ha lenne rajtam kabát. Így csak végigsimítok a zakómon, és egy utolsó, hitetlen pillantást vetek a bátyámra, aki már elmélyülten nyomkodja a telefonját. 

-     Viszlát, Sherlock – szól utánam, ahogy megindulok a helikopter felé.

A levegőből aztán még éppen észreveszem a szürke BMW-t a bekötőúton a gyárépület felé haladni. (Ki hitte volna.) A propeller zaját túlkiabálva odaszólok a pilótának, hogy tegyen egy gyors kitérőt Yard felé. Szeretek biztosra menni. (No és persze hihetetlenül felemelő érzés a saját helikopteréből kémkedni utána. Semmi pénzért nem mulasztanám el.)

*

Érkezés a Baker Streetre – immár ismét taxival – tizenkilenc perc múlva. A lábtörlő rojtjai: Mrs. Hudson nincs itthon. Kevesebb, mint fél percig tart az álkulccsal bejutnom az épületbe. Mycroft szerencsére valóban gondoskodott róla, hogy a lakás üres legyen: csupán az általam kért holmik vannak bezsúfolva a nappali közepére.

(Nem alkalmas az idő arra, hogy észrevegyem a kongó üresség által kiemelt tereket, mégis: a kabátjának hiánya a (jobbról a második) fogason a létem elleni inzultus. Holnap. Holnap.)

A fiatal pár, aki az elmúlt három évben lakott is, most nyilván boldog a csodával felérő módon az ölükbe hullott örökséggel, ami lehetővé tette egy Cambridge közeli családi ház megvásárlását. Mrs. Hudson pedig egyelőre – még körülbelül másfél óráig – abban a hitben van, hogy egy olasz szobrászművész vette ki a 221/b-t. (Valahogy meg kellett magyarázni az életnagyságú viaszbábut.)

Ahogy nekiállók kibontani a holmikat, óhatatlanul eszembe jut az az ocsmány lyuk, ahol közvetlen a halálom utáni néhány hónapban húztam meg magam. (Az öt kartondoboz. Már azok is a szétfoszlottak a múltban.) Akkoriban nem voltam biztos benne, hogy valaha visszatérek a Baker Streetre. Most itt vagyok, és mégsem érzem teljesnek magam. Az ma este még előttem álló feladat? (Pontosan kidolgozott terv, csak a végrehajtás van hátra: már-már unalmas.) Az agyi kapacitásom megosztottsága: egy háromszobás külvárosi lakás fenyegető képe tolakszik minduntalan a gondolataim közé. 

A puszta, könyörtelen önuralmam, ami még irányítja a mozdulataim: mechanikusan pakolok ki, helyezem el a zsinegeket, állítom be a bábut. Egy gép vagyok, igaza volt: csak egy gép képes arra, hogy szisztematikusan végrehajtsa ezeket a lépéseket, egymás után, higgadt precizitással. Gépnek kell lennem, hogy ne vágódjak az első taxiba, és vitessem magam az ajtaja elé, térden állva könyörögve bebocsájtásért. (Kár tagadni: patetikus hősszerelmest csinált belőlem.)

Amikor végzek, végre megengedem magamnak, hogy észrevegyem a foteleket. Egymás felé fordítva, még mindig. Soha nem mozdították el őket: sem Mrs. Hudson, sem az új lakók, sem Mycroft. Miért is tették volna: tökéletes helyen vannak, a kandalló előtt. Merengésre invitálnak. Óvatosan ereszkedem le az enyémre: félek, hogy az érintésemtől szétfoszlik, mintha csak illúzió lett volna. (Nyilvánvalóan nem illúzió: ha az lenne, akkor a szemközti fotel nem tátongana üresen.)  

Kulcscsörgés. Lépések zaja a lépcsőn: Mrs. Hudson. A barátnőjénél volt a Shelton Streeten. (Megint kínozza a csípője. Mi történt a jó kezű csontkovácsával?) Meglátja a nyitott ajtót. Lelassít. (Nem gondolhatja, hogy betörtek. Bezártam magam után az ajtót.)

- Jó napot, Mrs. Hudson. Látom, szerencsésen megszabadult attól a  wickfordi gazembertől.

Elájult. Csodálatos.  

Egy idióta vagyok: számíthattam volna erre a reakcióra. Sokkhatás, egyértelműen. Felemelem, és lefektetem a kanapéra (a biztonság kedvéért az ujjaim elidőznek a csuklóján, ellenőrizve a pulzusát).

A pillanatnyi öntudatvesztése nem akadályozza meg abban, hogy amint magához tér, nekem essen:

-     Mégis mit képzelsz magadról, fiatalember, elhitetni mindenkivel, hogy meghaltál, három évre eltűnni, aztán csak így felbukkanni a semmiből, meg is ölhettél volna, tudod, hogy rendetlenkedik a szívem, mi van, ha…

-     Hoztam tortát. A konyhaasztalon van.

-     Ó, Sherlock.

A nyakamba csimpaszkodik, kiváltva ezzel a menekülőösztönt, amit hősiesen leküzdök. Ölelés, emlékeztetem magam. Mrs. Hudsonnak levendula –és verbénaillata van. (Hazaértem, kétségtelenül.) Mikor végre kienged a satu-szorításából, úgy érzem, mintha a víz alól bukkannék a felszínre. (Mindent elárasztó érzelmek: találó metafora.)

Megkönnyebbülve húzódom hátrébb, és közben átfut az agyamon: John reakciója. Kérdéses. Lehetséges forgatókönyvek: Dühös lesz. Meg fog ütni. Látni sem akar majd. (90%) De ott a maradék tíz százalék: Mrs. Hudsonéhoz hasonló reakció. (Magam sem hiszem el.) 

Később aggódom majd ezen. Most még elintéznivalóm van. Legmegnyerőbb arcomat (tágra nyílt, kérlelő szemek, enyhén lebiggyesztett ajak, szégyenlősen oldalra döntött fej) elővéve fordulok ismét Mrs. Hudson felé.

- Szükségem van a segítségére.

Együttérzően eltátja a száját, és én már tudom, hogy nyert ügyem van.

*

A lassan leszálló éjszaka a szemközti lakásban talál. Szintén üres: a tulajdonos négy hete nagyobb összeget nyert a lottón, és most valahol a Karib-tenger környékén hajózik. (A bátyám keze ijesztően messzire elér. )

Várakozás (az utolsó). Alig néhány óra választ el a feltámadástól.

Mrs. Hudson nagyszerű munkát végez: a sötétítőfüggönyre vetülő alak árnyának mozgása tökéletesen élethű. (Habár kétlem, hogy a valóságban ilyen szögletes vagyok, és mintha  némileg magasabb is lennék: elképzelhető, hogy Mycroft pontatlanul adta meg a méreteim?) Moran számára azonban meggyőzőnek kell lennie. 

Gondoskodtam róla, hogy tudomást szerezzen róla: túléltem a Nizzában előkészített csapdát. (Bár a jó ízlés általában visszatart attól, hogy levágott végtagokat küldjek postai úton, ezúttal kivételt tettem a kedvéért.) Tudja, hogy élek, és kellőképpen dühös. A düh elővigyázatlanságot szül: remélhetőleg az első kínálkozó alkalommal (ma este) le akar majd csapni. 

Az ablak előtt dohányzó alak könnyű célpont. Mrs. Hudson időnként odébb húzza a görgők és zsinegek segítségével, mintha fel-alá járkálna, de aztán időről-időre visszaállítja a kijelölt helyre. Bármelyik szemközti épületből egyetlen, tiszta lövés. (Nem csúszhat hiba a számításomba.)

Ahogy figyelem a bábu által eljátszott mozdulatot, a kezem automatikusan elindul, hogy lekövesse. Itt az idő. A belső zsebemből előhúzom a dobozt, és kiveszek egyetlen szálat. Rövid kotorászás az öngyújtó után. A tűzkő szikrázik, de nem gyullad meg. A sötétben az ujjammal tapogatom ki a szabályozó pecket, és állítom maximumra. Hosszú lángcsóva: beletartom a cigit. Mélyen beszippantom, és lehunyt szemmel kifújom a füstöt. (Hazatérés, végleg. A függőség átka: minden visszaesés egy hazatérés.)

Ahogy felpillantok, hirtelen nem látom a bábut. Nincs ott. Mrs. Hudson talán túlzottan oldalra húzta. Épp nyúlok a telefonomért, amikor árnyék vetül a függönyre. Könnyen beazonosítható: Mrs. Hudson körvonala, egy fejének szegezett pisztolycsővel.

A francba.




Megj.: Úgy gondoltam, az "Üres ház" jó alap lesz, de azért variáltam rajta, hogy ne legyen unalmas... Remélem, tetszeni fog majd nektek.