A Spoonful of Sugar (Cupcake series II.)

Mini John&Sherlock strikes again. A kezdeti fluffból egyre inkább crack lesz, és talán most kéne ráharapnom egy pisztolycsőre - de szerencsétlenségetekre túl jól szórakozom.  Aki a fluffot amúgy sem nagyon bírja, az meneküljön, amerre lát. A zabálnivaló kép Hard Candy alkotása, millió köszönet neki még egyszer! <3

Az előző rész tartalmából: Sherlock és John kb. három centisre zsugorodtak, mert csak. Az ebből fakadó tömény cukiság ki is teszi a cselekmény nagy részét.

A Spoonful of Sugar

Sherlock figyelte az óráját: Mrs. Hudson már tizenöt másodperce sikított folyamatosan. Felmerült a kérdés, vajon hogy fér egyáltalán ennyi levegő a tüdejébe. Fiziológiai képtelenség, döntötte el magában, hacsak Mrs. Hudson testfelépítése nem mutat némi hasonlóságot az versenylovakéval, akiknek köztudottan fajtársaikénál jóval nagyobb a tüdőkapacitása.

John próbálta nyugtatni az asszonyt, de esélye sem volt arra, hogy túlcincogja az ablaktáblákat megrezegtető visítást. A sok misziszhádzönözéstől és ugrálástól viszont megint alaposan kifáradt, és le kellett ülnie az időközben - mert két napig csak enniük kellett valamit, amíg a házinéni távol volt - alaposan megfogyatkozott cukordarabkára. (Még szerencse, hogy a kancsóban maradt pénteken némi tea, mert különben nagy gondban lettek volna, ami a folyadék-utánpótlást illeti. John így is ingerlékeny volt a második nap végére a tisztálkodási lehetőségek korlátozott volt miatt a konyhaasztalon.)

Mikor végre abbahagyta a sikítást, Mrs. Hudson szükségesnek érezte, hogy kijelentse a nyilvánvalót:

-     Összementetek! Egészen aprók vagytok!

Sherlock nem tudta megállni, hogy ne szorítsa ökölbe – mint megtudta, egészen apró – kezeit.

-     Nyugodjon meg Mrs. Hudson, és figyeljen rám!

-     Óóó Sherlock drágám, a hangod!

-     Igen, tudom – mondta elgyötörten – kérem, figyeljen rám. Egy sajnálatos baleset miatt, mint láthatja, pillanatnyilag nem állunk a helyzet magaslatán - hogy ilyen képszerűen fejezzem ki magam. Mármost…

-     Az ég szerelmére, Sherlock – csipogta mögötte John. – Térj a lényegre!

-     A lényeg az, hogy a segítségére lenne szükségünk. Egy darabig lehet, hogy magára leszünk utalva.

-     De hát mit tehetek én? – nézett rájuk sajnálkozva az asszony.

-     Kezdetnek leemelhetne minket az asztalról – javasolta szerényen John.

Az elmúlt napokban többször is oda lukadtak ki hosszas viták után, hogy sajnos Mycroft segítségét kell kérniük a probléma megoldásához. Sherlock kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, de kénytelen volt belátni, hogy Mrs. Hudsonnak sem a kellő tudása, sem a megfelelő eszközei nincsenek meg, hogy még ha Sherlock irányításával is, vissza tudja fordítani állapotukat.

-     Mégis, hogy történt ez? – értetlenkedett tovább Mrs. Hudson, miközben óvatosan a tenyerébe vette, majd leeresztette a padlóra őket.

-     Sherlock kísérletezett – dünnyögte egykedvűen John, és azonnal eliszkolt a fürdőszoba irányába. Azt már korábban is felfedezte, hogy lábainak megrövidülése azzal járt együtt – öröm az ürömben -, hogy sokkal szaporábban tudta szedni őket.

A zuhanytálcába bemászva azonban rájött, hogy a problémáik nem oldódtak meg a konyhaasztalról való lejutással.

-     Mrs. Hudson – sipította az ajtóból.

-     Igen, drágám?

-     Ha megtenné, hogy kinyitja a zuhanyt. És behajtja az ajtót. Köszönöm – szólt az asszony után, majd mikor meggyőződött róla, hogy egyedül maradt, kibújt a ruháiból, és beállt a vízsugár alá, amely trópusi vízesésként masszírozta kellemesen a teáscsészében való alvás miatt fájdalmasan megmerevedett tagjait. (Az elmúlt két napban zavarba ejtően sokat aludt.)

Legalább negyed órán keresztül élvezte a langyos zuhanyt, míg végül elbóbiskolt, és arra riadt fel, hogy a víz a lefolyó irányába sodorja. Persze ahhoz túl nagy volt, hogy átcsusszanjon a szűrőn, de így is elég nehéz volt visszaküzdenie magát a csúszós kerámián a tálca széléig. Egészen kifáradt bele.

Megpróbáltatásai azonban itt még nem értek véget: amikor kimászott, szembesült azzal, hogy nincs törölközője. Most az egyszer örült, hogy Sherlock rendetlen: a detektív lila inge a szennyestartó mellett hevert ledobva. John beletörölközött az ujjába (megfogadva, hogy ezt Sherlock soha, semmilyen körülmények között nem tudhatja meg), majd jobb híján visszavette a ruháit, amik vele együtt zsugorodtak össze.

„Meg kell kérnem Mrs. Hudsont, hogy szerezzen be néhány babaholmit” – gondolta. „Ez lesz életem legmegalázóbb élménye. Természetesen ez is Sherlock hibája” – heccelte magát, képzeletben jól megrázva Sherlockot a felelőtlenségéért, mert, „valljuk be, titkos katonai laborból lopott ismeretlen vegyi anyaggal kísérletezni nem, hogy felelőtlen, de egyenesen Darwin-díjra esélyes tett.”

Amikor kijött a fürdőszobából, mégis azonnal elpárolgott a haragja: Sherlock a szoba közepén ült a szőnyegen, a térdei felhúzva az álla alá, és gyanúsan dörzsölgette a szemét. John egészen ledöbbent. Máskor is látta már a barátját sírni, illetve inkább könnyezni, de mindig csak valamilyen cél érdekében: ha információt kellett kicsikarni egy szemtanúból, vagy meg kellett nyerni egy hozzátartozó jóindulatát. Igaziból még soha. Nem is volt benne biztos, hogy képes rá.

-     Sherlock? – tipegett oda hozzá óvatosan.

-     Ne gyere ide! – morrant rá a detektív, és a köntösébe temette az arcát.

-     De hát miért sírsz?

-     Nem tudom, mi ez. Furcsa érzéseim vannak, John.

-     Furcsa, hogy érzéseid vannak – bólogatott a másik, és letérdelt Sherlock mellé, átkarolva a barátját. – Azért elmondod, mi a baj?

-     Hogy mi a baj? – nézett fel a sírástól vörös arccal Sherlock. – Hogy mi a baj?! Az a baj, hogy semmit nem érek fel! Hogy mindenben Mrs. Hudsonra, vagy ami még rosszabb, Mycroftra leszek utalva! És… - Lesütötte a szemét.

-     Igen?

-     És téged is magammal rángattalak ebbe – dörmögte bűnbánó arccal.

-     Ó, Sherlock – paskolta meg a vállát meghatottan John -, miattam nem kell aggódnod. Még a lefolyóval is egész jól megbirkóztam.

-     Te mégis miről beszélsz?

John elmondta, mire Sherlock szörnyülködött egy sort. Miután nagy nehezen mégis megnyugodott, és a könnyeit is letörölgette a köntöse ujjával, útnak indultak, hogy megnézzék, mit zajong Mrs. Hudson a konyhában. Legnagyobb megdöbbenésükre az asszony épp egy babaházat törölgetett nagy lelkesen.

-     Nézzétek, mit találtam nektek! Tudtam, hogy megvan még valahol! – mondta, és letette nekik a földre a menthetetlenül pasztellszínű épületet. Ők egy darabig gyanakodva vizslatták kívülről – John megesküdött volna rá, hogy Sherlock még meg is szaglászta -, majd John magához ragadta a kezdeményezést, és benyitott. Pár másodperc múlva aztán felháborodottan dugta ki az orrát megint.

-     Csak egy hálószoba van benne! – osztotta meg felfedezését barátjával.

-     Na és?

John megbotránkozva nézett rá.

-      Te úgyis a teáscsészében alszol – vont vállat Sherlock.

-     Te alszol a teáscsészében! – rázta felé az öklét John, és bevágta maga után a babaház ajtaját.

-     Óvatosan, fiatalember! A nagynéném hagyta rám ezt a házat! – méltatlankodott Mrs. Hudson.

Sherlock nem várta meg a vita fejleményeit, inkább úgy döntött, ideje kihasználni a még mindig zubogó vizet a fürdőben, és elindult, hogy ő is lezuhanyozzon. (És közben emlékeztette magát, hogy ne merészkedjen a lefolyó közelébe – gyermekkorában volt egy visszatérő rémálma, aminek lehetetlenségéről ugyan meg volt győződve, de biztos, ami biztos.)

Mikor végzett, szólni akart Mrs. Hudsonnak, hogy elzárhatja a vizet, de az asszony közben eltűnt: nyilván átment valamiért a saját lakásába. Ott hagyott viszont nekik a bejárat előtt két kis müzlistálkát. Sherlock lábujjhegyre állva belekukucskált előbb az egyikbe, amiben összemorzsált teasütemény volt, aztán a másikba, ami színültig volt… tejjel. 

Mrs. Husdonnal sürgősen közölnie kell, hogy attól, hogy összementek, még nem változtak kiscicává, vagy a télapó manóivá, vagy valami egyéb szánalmas lénnyé, jegyezte fel magának Sherlock. Ezzel bement ő is a babaházba, aminek enteriőrje igazodott a külsején megjelenő színekhez: pasztellkék, barackszín és rózsás árnyalatok domináltak a meglepő gondossággal elkészített bútorokon és textíliákon. Igyekezett figyelmen kívül hagyni az émelygő érzést a gyomra tájékán, ahogy keresztül vágott a nappalin a hálószoba felé, ahol az ágyon összegömbölyödve - mostanában így szeretett szundikálni -, megtalálta a barátját.

Elnézte Johnt egy darabig, majd anélkül, hogy egy pillanatra is fontolóra vette volna a teáscsésze lehetőségét, bebújt mellé az ágyba.

*

Sötét volt (nem tudta, hogy már, vagy még), mikor legközelebb kinyitotta a szemét. Ahogy ott feküdt a babaágyban John ütemes szuszogását hallgatva, próbálta megacélozni a lelkét az előtte álló kikerülhetetlen feladatra: meg kell kérnie Mrs. Hudsont, hogy értesítse Mycroftot. Meg kell tennem, győzködte magát sokadszorra, Johnért legalább. A gondolattól érezte, hogy megint gombóc nő a torkában, és próbált vidám dolgokra koncentrálni. Egy sem jutott eszébe.

A francba, szisszent fel, ahogy érezte, hogy menthetetlenül megint könnyek gyűlnek a szemébe. A legaggasztóbb a helyzetükben kétség kívül a méretváltozás idegrendszerükre tett hatása volt. Talán naplót kéne vezetnie, ötlött fel benne, hiszen ebben a módosult állapotban tett megfigyelései később forradalmi jelentőségű felfedezésekhez vezethetnek a pszichológia és az agykutatás terén. 

Mikor John végre, órákkal később felébredt, meglepetten pislogott, ahogy átfordult a másik oldalára, és így szemtől szembe került Sherlockkal.  

-     Mi a jó fenét csinálsz itt?!

-     Aludni próbáltam, de magas frekvencián horkolsz. Rémesen zavaró.

-     Tünés kifelé az ágyamból!

Sherlocknak egyből lebiggyedt a szája.

-     Nem is a te ágyad! Senki nem mondta, hogy a te ágyad.

-     Most mondom – dohogta John, miközben feltápászkodott – még a babaágy is kicsit magasnak bizonyult számukra, de legalább nem rózsaszín volt. (Azt John már nem élte volna túl.)

Mrs. Hudsonnak felkelés után szerencsére első dolga volt bekukkantani hozzájuk, így miután Sherlock a szájába rágta, mit mondjon Mycroftnak a telefonba, még reggeli előtt lebonyolította a rettegett hívást. Nem volt más teendőjük, mint várni.

Sherlock egy ideig frusztráltan tipegett ide-oda a konyha és a nappali között, majd idegességében kikövetelte, hogy Mrs. Hudson vegyen le neki egy nikotintapaszt. Azt azonban sem az asszony, sem John nem sejtették, hogy ahelyett, hogy egy méretarányos darabot használna fel, az aprócska detektív egyszerűen ledobta a köntösét és a pólóját, majd kezét-lábát szétvetve ráhasalt a narancsszínű pacára. John pánikszerűen rángatta le róla.

-     Meg akarod ölni magad?! Van fogalmad róla, hogy a jelenlegi testtömegeddel ekkor dózisú nikotin végzetes is lehet?!

-     Szükségem van rá! És egyébként se ordibálj velem! – De ekkor már megint szipogott. John egy kezdődő idegösszeomlás viszkető előjeleit érezte a tarkóján. 

-     Ne reagáld túl a dolgot. Ha kicsit gondolkoznál, beláthatnád, hogy…

-     Nem reagálom túl – fújta fel az arcát Sherlock, és a köntösét magára rángatva elvonult az ajtótámasz mögé duzzogni.

Ekkor megszólalt a csengő.

-     Ó, na végre – kiáltott fel Mrs. Hudson leplezni sem próbált megkönnyebbüléssel.

Mycroft hangját hallották lentről, majd a következő percben a szokásos jól szabott, galambszürke öltönyét viselő férfi megjelent a konyhaajtóban.

-     Mrs. Hudson szerint akadt egy kis méretproblémátok.

-     Rém vicces – dugta elő (még mindig felhúzott) orrát Sherlock.

-     Meg kell találnunk az ellenszert, Mycroft – csiripelte John. – Sherlock ma háromszor fakadt sírva.

-     Te meg tizennyolc órákat alszol naponta! – durcizott ismét a detektív, mogorva arccal és zsebre dugott kézzel rugdosva Mycroft esernyőjének padlóra támasztott hegyét, mintha arra számítana, hogy ki tudja rúgni a bátyja alól a támasztékot. Az egója legalább a régi maradt, gondolta John.

-     Ó, te jó ég – suttogta maga elé elszörnyedve Mycroft, ahogy közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette őket. – A helyzet súlyosabb, mint hittem. Köszönöm, hogy telefonált, Mrs. Hudson.

-     Úgy tűnik, az agyunk rohamos gyorsasággal igyekszik alkalmazkodni az új méretünkhöz– igyekezett további magyarázattal szolgálni John.

-     Sherlock viselkedésén semmi rendkívülit nem tapasztalok – nézett Mycroft kételkedve az öccsére, aki feladva a rugdosódást, visszakuporodott az ajtótámasz mögé, dühösen motyogva az orra alatt valamit, amiből csak a "hatalmaskodó" és az "öntelt hólyag" kifejezéseket lehetett kivenni.

-     A legkisebb mértékben sem vagy humoros, Mycroft. És nem megyek veled – ordította feléjük, amikor meghallotta, hogy róla van szó.

-     Dehogy nem jössz. – Mycroft válaszra sem várva lehajolt, és megragadta Sherlock köntösének gallérját azzal a szándékkal, hogy felemeli, ám Sherlock szemfüles volt, és a kezét kiszabadítva az ujjakból ügyesen kicsusszant a köntösből, majd visszahuppant a padlóra. – Sherlock Holmes!  - vette elő a szigorúbbik hangját Mycroft – (John ijedten rezzent össze, és belekapaszkodott a pompomba Mrs. Hudson papucsának orrán a hang hallatán), - hagyd abba a gyerekes hisztit, és viseld felnőtt férfiként a tetteid következményeit!

Ahogy a hatalmas kéz köré zárult, és óvatosan felemelte, Sherlock elpityeredett, nem tudni, hogy a bátyja dörgedelmeitől, vagy a megaláztatástól. Mycroft felemelte szemmagasságba, és egy pillanatig meghökkenten nézte az öccsét – John gyanította, hogy utoljára talán gyerekkorukban láthatta sírdogálni –, majd némiképp megenyhülve a mutatóujjával megpaskolta a feje búbját. – Minden rendben lesz most már, Sherlock.

Miután az öccsét finoman becsúsztatta a mellényzsebébe, Johnt következett: meglepő gyorsasággal és biztonsággal kapta el az ő grabancát is, akárcsak egy anyamacska az elbitangolt kölykéét.

-     Kikérem magamnak, Mycroft! Az, hogy kisebb vagyok, nem jogosít fel, hogy lekezelően bánj velem! - tiltakozott John a méltatlan bánásmód ellen.

-     Most legalább megtapasztalhatod, mit élek át harminchat éve – morcogta Sherlock a zsebből, ahol egy szempillantás múlva a barátja is csatlakozott hozzá.

Mycroft induláshoz készülve ismét magához vette az egyik széknek támasztott esernyőjét.

-     Várjon, fiatalember – szólalt meg ekkor Mrs. Hudson, és felemelte a babaházat, aztán minden további teketória nélkül Mycroft kezébe nyomta, aki, mire felocsúdhatott volna a döbbenetből, ösztönösen a mellkasához fogta a holmit. - Erre még szüksége lesz - mosolygott jóindulatúan a házinéni. 

A Brit Kormány épp csak annyira tudta összeszedni magát, hogy egy elhaló köszönömöt rebegjen, amikor Sherlock negédes hangon ismét kiszólt a zsebből:

- Ne felejtsd el megmondani a sofőrödnek, hogy a Hamley's felé kanyarodjon. Johnnak és nekem szükségünk lesz néhány váltás ruhára.

John érezte, hogy kárörvendő vigyor kúszik az arcára: a kép, amint Mycroft Holmes babaruhákat válogat egy játékáruházban,  nagy mértékben kárpótolta az eddig elszenvedett kellemetlenségekért.