2013. május 6., hétfő

Sherlock meta, avagy miért olyan, amilyen


Most jött el az ideje ennek a posztnak, mivel a készülő történetemhez elég erősen el kellett gondolkoznom azon, hogyan is értelmezem Sherlock, mondjuk úgy, a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyó, és gyakran minden empátiát nélkülöző megnyilvánulásait.



Már az elején szögezzük le, hogy bár a sorozatban saját maga is így diagnosztizálja önmagát, Sherlock nem szociopata. Kifejthetném itt, hogy miért is nem, de ezt szerencsére már megtették helyettem olyanok (például itt), akik nem csak mellékesen tanultak pszichológiát egy-két évig. (Magyarul lásd a szakirodalmat vagy a Wikipédia idevonatkozó részét.) Természetesen még kevésbé lehetne pszichopataként diagnosztizálni -  ebben a sorozatban csak egy pszichopata van, és ő a Jim Moriarty névre hallgat.

Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor mi okozza ezt a (néha látszólagos, néha nagyon is valós) érzéketlenséget másokkal szemben, miért mondja John az utolsó részben, hogy “volt, hogy abban is kételkedtem, ember vagy”?

Alapvetően én abból indulok ki, hogy Sherlock kivételesen intelligens, sőt, nyugodtan nevezhetjük zseninek. Olyan dolgokat, összefüggéseket lát meg, amiket a környezetében senki más – tudjuk jól, hogy ezt sokszor kaján örömmel az orruk alá is dörgöli. Joggal feltételezhetjük, hogy már gyerekkorában is birtokában volt ennek a képességeknek – megfigyelés, és logikus következtetések levonása – még ha nem is annyira tudatosan irányította, mint később. (A zsenialitásban egyébként is mindig van egy nem teljesen tudatos rész, amit nem lehet közvetlenül befolyásolni.) Kis Sherlock ebből kifolyólag egyrészt rettentően magányos lehetett – mivel az ő szemszögéből a többiek viselkedése sokszor kifejezetten furcsának, értelmetlennek tűnhetett -, másrészt gyakran szembesült olyan dolgokkal, amire egy hat, hét, tízéves gyerek lelkileg egyáltalán nincs felkészülve. Az agyával megért olyan dolgokat, amiket érzelmileg nem tud hová tenni. (Egyszer olvastam egy ficet, ahol például az apja hűtlenkedéseire jött rá, és ártatlan arccal tálalta az anyjuknak, csak hogy egy ilyet említsek.)

Viszont a gyerekek rettentően alkalmazkodóképesek és hajlékonyak. Sherlock is hamar kifejleszti a maga önvédelmi mechanizmusait, ami szükséges ahhoz, hogy kezelni tudja az amúgy bántó, sértő, megnyomorító információkat: érzelmileg eltávolítja őket. A következtetés a mindig csak egy logikus végeredmény, nem kapcsol hozzájuk érzelmeket. Ezt jól látjuk a TGG-ben, a sokat idézett vitájukban Johnnal.

Ez a távolság nem csak kényelmes, de szükséges is számára. Talán nem a legjobb hasonlat, de én egy savval teli tartályt képzelek el: a sav a fémtartályt is szétmarja, ha nem megfelelő az ötvözet, nincs védőbevonat. Sherlock különleges képességei nem csak a környezete számára bántóak olykor: legbántóbbak saját maga számára, hiszen míg mások csak időnként szembesülnek a következtetések kínos igazságával, Sherlock nem tudja kikapcsolni azokat!

Irene megmondja a frankót a ASIB-ban: "I think you're damaged, delusional and believe in a higher power. In your case, it's yourself." ("Sérült, kiábrándult, és hisz egy felsőbb hatalomban... ami ugye önmaga." - Nem az én fordításom, ez van a szinkronban.) Igen, Sherlock sérült, ám sérültsége épp a zsenialitásából adódik, elválaszthatatlanok, mint egy papírlap két oldala.Sherlocknak nagyon is vannak érzései, csak saját maga érdekében leszigeteli őket.

Az viszont tagadhatatlan, hogy ez sokszor az önzésig fajul – ám néha nagyon nehéz megmondani, hol a határ egészséges, és másokat bántó önzés között. Szerintem a Reichenbach Fallnak is ez az egyik központi témája: Sherlocknak meg kell tanulnia, hol van ez a választóvonal, méghozzá a saját bőre árán. Tehát, amit ki akarok hozni ebből: Sherlock önző. Ez tény. Azonban az önző emberek is éreznek, csak utálják, mert akkor kénytelenek mással is foglalkozni, és ez nagyon szar érzés. (Már ha önző vagy, persze.) Ugyanakkor az énközpontúsága szintén a már említett önvédelmi rendszernek a része: ha nagyon másképp látod a dolgokat, mint a legtöbb ember körülötted, akkor óhatatlanul választanod kell, hogy a saját észlelésed tekinted torzultnak, vagy a többiekét. (Te vagy őrült, vagy mindenki más.És igen, tudom, hogy egyszerűen el lehetne fogadni, hogy sokféle nézőpont létezik, ám Sherlock elég intelligens ahhoz, hogy megértse, hogy a többiekben a különbözőségük ellenére is van valami közös, egy konszenzus, aminek ő nem része, és nem is akar talán az lenni.) Jól ismerjük Sherlock válaszát: a legtöbb ember idióta. Bár pofátlanul nagyképűen adja elő, mégis, ha végiggondoljuk, hogy azért mondja ezt, hogy ne kelljen saját magára azt mondania, hogy idióta.... Akkor legalábbis elnézőbbek vagyunk vele. (Irene egyébként kimondja: "delusional". Amit nem értem, hogy tudtak kiábrándultnak fordítani, de mindegy.) Mindezzel nem mentegetni akarom, vagy szépítgetni a hibáit, csak megérteni. 


Nagyjából én így értelmezem őt, a leglényegesebb tulajdonságokra koncentrálva. Próbáltam olyan keretbe helyezni őket, ahol értelmet kapnak, persze ez nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen lehetőség. Van még néhány headcanonom vele kapcsolatban, ezek többsége kiderül szerintem a ficekből az oldalon.

8 megjegyzés:

  1. *yay, ismét az élvonalban, enyém az első komment!*
    én is elgondolkodtam már komolyabban ezen a problémán, ha nevezhetem így, és azt kell mondjam, hogy megint csak egyet kell veled értenem.
    az én headcanonom szerint szegény sherlocknak piszok egy gyerekkora volt. egyszerűen legalábbis én nem tudok mást elképzelni hozzá - és persze, én sem vagyok pszichomókus, de a gyerekkori traumák azért igen csak ki tudnak hatni az ember személyiségének fejlődésére. sőt.
    sherlocknak szerintem túl korán meg kellett tanulnia, hogyan védje meg magát, és az érzelmek kimutatása számára egyet jelentett a gyengeséggel. mert ha ismerik az érzelmeit, bánthatják - minél közelebb áll hozzá az illető, annál inkább, és szerintem Mycrofttal is éppen emiatt olyan a kapcsolata, amilyen, és ugye nyilván ezért sincsenek barátai sem.
    na, nem tudom, h ez így most mennyire volt érthető/összeszedett, mert hulla vagyok, képtelen a normális agyműködésre, de azért próbálkozom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *ezennel odaítélem neked a Hónap Élkommentelője címet! :) Cserébe kérhetsz egy egyperces történetet, ha gondolod, bármilyen párosítással :)*
      Én egyébként nem is annyira klasszikus gyerekkori traumával magyaráznám - bár persze a szüleik halála is benne lehet - mint inkább a nem hétköznapi észjárásával, ahogy az a posztból is kiderül. Abban azonban egyetértünk, hogy hamar meg kellett tanulnia védeni magát, és hogy Mycrofttal is itt van a bibi valahol...

      Törlés
    2. wiii! *kitöröl egy könnycseppet a szeméből*
      szavadon foglak áám :D ha már így felajánlottad, akkor legyen valami Lokis :) mindegy, hogy kivel-hol-mikor-minek-mit-miért, csak legyen benne Loki :D *igen, mert johnlockék mellett ő a második szerelmem*

      Törlés
    3. Lokival nem lesz gond, én is szerelemmel viseltetek iránta! :)El is kezdek ötletelni...

      Törlés
  2. Szerintem remekül látod Sherlock-ot. Nekem ő valahol mindig olyan volt mint Spock. Egy végtelenül intelligens, zseniális, racionális lény akinek időnként nagyon durván beint az élet, pusztán azzal a ténnyel hogy ember. (vagyis Spocknak azzal hogy részben az)

    Mycroft... szerintem ő nem csak nagytestvér, és főleg ebben látom a kapcsolatukban rejlő feszültségeket. Ahogy én megfigyeltem az összes Sherlock Holmes-os élményem alatt, Mycroft tipikusan úgy viselkedik mint azok a nagytestvérek akik kénytelenek voltak szülői szerepeket is betölteni és ezen tevékenységük során sokat hibáztak.
    Egy gyerek nem elég érett hogy effektive a testvére apja legyen, mégis sok olyan helyzet adódhat amikor egy idősebb testvért ebbe a helyzetbe sodor az élet. Ilyenkor rendszerint orbitális hibákat követnek el, leginkább azzal hogy mivel gyerekek, a nevelést egyszerűen úgy fogják fel hogy a kissebbnek azt kell csinálnia amit mondanak neki és kuss. Ebből adódnak a "testvérem csak én bánthatom és senki más" jellegű megmozdulások, valamint az, hogy még évek múlva is képesek ellenőrizgetni a másikat, akkor is számonkérve hogy mit csinált a hétvégén, ha az illető már harminc éves és három gyereke van.
    Ráadásul Mycroft is zseniális pasas, szóval nem elég hogy apáskodhatott Sherlock felett, de nagy a valószínűsége hogy a környezetükben élők mind azt a hozzáállást várták el amit tőle. Szülői szerepei miatt pedig Mycroft ugyebár sokkal kompetensebb a világgal. Kénytelen volt azzá válni, különben hogyan védte volna meg az öccsét?
    Tehát Sherlocknak nem elég hogy pótapaként kellett elviselnie, de még a világ is duplán nyomta hogy miért nem olyan szociális a drága mint a bátyja.

    Szóval jah, szerintem is pocsék gyerekkoruk volt. xD vagy az egész eszmefuttatásom egy orbitális baromság és dobhatom a kukába, de hm... képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle ha Mycroftra gondolok.
    Épp ezért szeretem a Mystrade ficceket. Egy "egész britannia apja vagyok" típusú fazonnak kell egy elveszett molylepke akivel eggyütt bebábozódhat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon jó amit mondasz Mycrofttal kapcsolatban: most eszembe is jutott az a jelenet, amikor a Buckingham Palace-ben teáznak, és Mycroft mondja, hogy "I'll be mother", mire Sherlock: "And there is a whole childhood in a nutshell.", vagyis hogy "íme egy egész gyerekkor dióhéjban"... Hát igen, nagyon bele tud rondítani az életbe, ha valakinek a saját szüleit kell eljátszania.

      A Mystrade ficekkel nekem általában az a bajom, hogy nem érzem a kémiát kettőjük között, bár olvastam már olyat, ami tetszett.

      Törlés
    2. Szerintem azért, mert Mycroftot mindig aszexuális angol úriemberként ábrázolják, Lestrade meg a szétesés határán egyensúlyozó családapa és nyomozó. A maga nemében szintén kissé aszexuális karakter.
      Nehéz mozgatni őket valamiféle romantika irányába. Azt hiszem olyan Mystradet ami tényleg maradéktalanul elvarázsolt, csak Nussynál láttam. A "When The Storm Comes Down" című ficcéért meg vagyok veszve xD

      ... egyébként lassan kicsinálnak itthon. Mióta olvastam a Fragmentary fejezeted, folyamatosan Itzhak Perlman Tangóját hallgatom... csak hogy tudd hogy a klaviatúrádon szárad majd a halálom, ha a család megunja xD

      Törlés
    3. Igen, gyanítom, hogy ez lehet a háttérben. Már repülök is elolvasni a ficet, köszi az ajánlást. :)

      A halálodért sem én, sem a klaviatúrám nem vállalunk felelősséget. XD Viszont a zenét meghallgattam, és most az én fejemben is ez szól... a legtöbb, amit tehetek, hogy igyekszem a folytatással, hátha az valami másért kiállt, és megnyugodhat a család is. :P

      Törlés