Fragmentary (Második fejezet)

Aki bújt, aki nem… Nagyon szerettem írni ezt a fejezetet. Ez nem tudom, mit árul el rólam. :/

2. fejezet: Öt kartondoboz

T+9 nap

Ahogyan magamra borítom, felér egy hazatéréssel. A visszaszerzésére bevetett fifikák és ravaszságok szövevényének kifundálása pedig egy banánköztársaságban megszervezett katonai puccs előkészítésével vetekszik. Épp ezért bíztam Mycroftra.

A Belstaff kabát. Az anyag kicsit merevebb, mint megszokott, és a tisztító erős vegyszerszaga árad belőle. A zsebei feszülnek, nehezen engednek, ahogyan becsúsztatom a kezem. Nem az ismerős, invitáló, körülölelő puhaság. Mégis: az én kabátom.

Egy feldúlt otthon, de otthon. Engedélyezek magamnak néhány percet, hogy elidőzzek ennél az érzésnél, miközben felnyitom a többi papírdobozt.

Összesen öt darab, szabvány méretű barna kartondoboz, széles, enyvszínű ragasztószalaggal lezárva. A legszükségesebb holmik, amik nélkül nem tudnék előrelépni. És persze a koponya. Meg a kabát: ismerős érintéssel simul körém.

A mikroszkóp: oldalára dőlve, kitéve az apróbb tárgyak – üveglapok, kémcsövek, szikék - okozta  esetleges karcolásoknak. Mycroft csomagolt. John tudta volna, hogyan kell megfelelően elpakolni, vigyázott volna rá. Az esetlegesség Mycroft fölényes, nemtörődöm mozdulataira vall, nem John precíz, hozzáértő gondosságára.

A második doboz könyvekkel van tele, ezt csak felnyitom, de érintetlenül hagyom. A lakásban nincs polc, ahová kitehetném őket. Garzon: egyszemélyes ágy a sarokban, éjjeliszekrény és egy kétajtós ruhásszekrény az ablak másik oldalán. Puritán. A konyhát jelentő zugban lehajtható pult két darab székkel – az egyiken a tegnapi ruháim ledobva.

A következő doboz: akták. Nem a Baker Streeti lakásból, hanem a Yardról és Mycrofttól. Minden eddig begyűjtött információ Moriarty hálózatáról. Talán lesz köztük valami használható. Kiteszem az aktákat az asztalra.

A sniccer sikítva fut végig a következő szalagon, ropog a karton, ahogy szétfeszítem a doboz füleit. Laborfelszerelések. A laptopom. A koponya. Mycroft öregszik: kezd szentimentális lenni.

Az legalsó doboz alján megtalálom a hajkefét. (Mycroft határozottan öregszik.) Emlékek. Ebbe a tárgyba rejtettem a múltnak egy szeletét. Anya és a betegsége. A legkorábbi emlékem, hogy tudom, hogy beteg. Ő még nem tudja. Mycroft sem. Csak én.

Néha megremeg a keze, amikor odanyújtja a bögrém. Apró kis rángás, alig észrevehető. Csak én veszem észre. Pár tized másodperccel hosszabban gondolkozik a szavakon. Agydaganat. Nem mondom meg. Azt hiszem, a felnőttek tudják. Hogy ez is olyan dolog, amit tudnak, de nem akarnak nekünk elmondani: sok ilyen dolog van. Azt hiszik, én nem veszem észre. Jobb meghagyni őket ebben a hitükben. Anya meg fog halni. (A felnőttek tudják, nem?) Tudniuk kellett volna. Ezért nem szóltam.

Magamba zártam. Rettegtem. Mi lesz velünk, ha anya meghal? Senki nem beszélt róla. Ezt nem találtam furcsának. Sok dologról nem beszélnek. Velem sem. Pedig én okosabb vagyok, mint a többiek. Már akkor is tisztában voltam vele.

Anyának hullik a haja. Mindig egyre több szál marad a hajkefében. Kemoterápia. Nehezen artikulál. Mycroft gondoskodik rólam. Minden nap megszámolom a hajszálakat. Függvényt rajzolok: exponenciálisan növekszik. Ám mielőtt elérné a csúcsot, anya leborotválja a haját.

Tavasszal halt meg. A házunk melletti tóban fejlődő ebihalak növekedéséről vezettem naplót. Napról-napra átváltoznak: lenyűgözött ez szemem előtt zajló metamorfózis.

Mycroft a tóparton talál meg. Tudom, hogy mit akar mondani, nem nézek fel a kockás füzetemből. Elmondja, én bólintok: tudomásul veszem, hogy a számításaim helyesek voltak. Puszta bizonyíték a hipotézisre – nem alapvetően új információ. Mégis: kitörik a ceruzám hegye. Lenézek a kezeimre: remegnek. Elszörnyedve pillantok Mycroftra.

-     Nem akarom, hogy meghaljon. – Elsírom magam. Szégyellem. Már nagyfiú vagyok. 

     Mycroft lehajol hozzám, és átölel. Nem tudok többé az ebihalakra nézni. Gyűlölök minden metamorfózist.

A szertartás után ketten vagyunk otthon. Csomagolunk. Várjuk, hogy a nagyi visszajöjjön értünk, miután kivitte a vendégeket az állomásra. Mycroft megtalálja az anya betegségéről vezetett füzetem az ágy alatt. Végigpergeti a lapokat, időnként bele-bele olvasva. Látom, ahogy elfehéredik az arca.  Elfordul. Megfeszülnek a vállai. Az ujjai begörbülnek a tenyere felé, nem szorítja ökölbe a kezét, de nehezére esik leküzdeni a késztetést. Harag. Rám haragszik? Minden bizonnyal.

-     Te már akkor tudtad, Sherlock?

Ekkor értettem meg: nem hazugság volt. Nem titkolták, egyszerűen nem vették észre. Csak én vettem időben észre.

 Hét éves vagyok. Éppen eltemettem az anyám. Éppen szembesültem azzal, hogy megmenthettem volna. Ha okosabb vagyok. Ha jobban olvasok a felnőttek hazugságaiban.

-     Azt hittem tudjátok – mondom száraz torokkal.

Honnan kellett volna sejtenem? Annyi mindenről hazudtok. A Télapó hozza az ajándékokat. Rexi megszökött az éjjel, de ne aggódj: biztos talál új gazdát magának. Anya egészséges. Csak hagytam, hogy hazudjatok nekem, ahogy mindig. Alig hat éves voltam, Mycroft. Ostoba.

Meg lehetett volna menteni. Összehúzom magamon a kabátot. Leteszem a hajkefét a mikroszkóp mellé. Még mindig benne van néhány hajszál. Az utolsók, mielőtt mindet leborotválta volna.

Megmenthettem volna. Tudom. Ezerszer visszajátszottam. Amikor az első tüneteket észleltem, még jó eséllyel kezelhető lett volna.

Veszélyes hazudni a gyerekeknek. A Télapóról. A döglött kutyájukról. Arról, hogy a halottak a mennybe kerülnek. Nem kerülnek a mennybe. Egy speciális szobába viszik, majd elégetik őket. (Ahogy anyát.)

Kikotrom az utolsó tárgyakat a doboz aljáról. A nagyító nem az enyém: Johné. Tőlem kapta, hasonlít, de kevesebb karcolás van rajta, a színe is kevésbé kopott. Forgatom a kezemben.

Végül én is felnőtt lettem miattad, John. Hazudok neked, ahogy egy gyereknek. Azt hiszem, ezzel megvédelek.

Valóban megvédelek. Mert az én hazugságom jobb, mint az övék. Nem szépíti meg a valóságot. Fájdalmat okoz: egy erős hazugság. Körbevesz, mint egy golyóálló üvegfal. Nem látsz mögötte, de itt vagyok.

Itt vagyok a tükröződő üveg mögött, John. Láss mögé. 

Hogyan is láthatnál. Egy megtévesztett gyerek.

Én is alig látlak: homályos vagy, mint egy emlék. A kézzelfogható, a valóság az öt üres doboz a szoba közepén. A valóság Moriarty hálózata: a feladat, ami előttem áll. A valóság egy üres koporsó. (Mindenki belelátja a saját halottait.)

Besötétedett időközben. Ideje útnak indulnom. A kabátot nem viselhetem odakint, túl jellegzetes a sziluett, azonnal felismernék. Csak a négy fal között lehetek Sherlock Holmes. Leveszem: nélküle névtelen vagyok. Akárki.

Ma éjjel, döntöm el, bulizni induló diák leszek. Előkotrom a kapucnis pulcsit a széken heverő ruhakupacból. Felborzolom a hajam. Metamorfózis. Gyűlölöm. (Szükséges.)

A tükörbe pillantva ellazítom a vonásaim, mosolygok: tíz évet fiatalodom hirtelen. Hazugság. Gyűlölöm. (Szintén szükséges.)

Az ajtóból visszanézek. Öt kartondoboz. A koponya, a kabát, a fésű. Minden a helyén. A várt összhang helyett pattogó üresség dobol a fülemben, amikor kilépek az éjszakába.