Fragmentary (Ötödik fejezet)

Sherlock feje nagyon kedvező terep a rendhagyó narratív megoldások számára. :) (Szegényre eléggé rájár a rúd…)

Ötödik fejezet: Hétszáz kilovolt

T + 61 nap

Bal kézzel hárítom a bordákat célzó ütést. Egyensúlyvesztés, de csak pillanatnyi: nem elegendő a tömegem, hogy ekkora lendülettel kibillentsem. Távolságra van szükségem. Tér a nekifutáshoz – növelnem kell a lendületből fakadó erőt. (Sokat segítene, ha le tudnám fejteni a markát a sálamról.)

Mycroft szerint gyászolok. Az idióta. Kigugliztam neki a gyász definícióját, és az orra alá nyomtam. Rámutattam, hogy egyetlen tünet sem figyelhető meg rajtam. Nem tagadok, nem vagyok dühös, sem depressziós. Nem alkudozom. Teszem a dolgom.

Újabb ütést hárítok, jobbról.

Azt mondja, akkor is épp így viselkedtem, mikor anyu meghalt. Érdekes. Nem nagyon emlékszem a halálát követő időszakra. Mintha egy üvegfalat húztak volna körém.

Oh. Ez betalált. Ellentámadás.

Megtiltja, hogy tovább folytassam ezt. Még hogy megtiltja! Ő. Pont ő! Az arcátlanságától elönt a fékevesztett harag. (Ez most kapóra jön.)

Repedt bordák. Még egy jól irányzott ütés, és eltöröm őket.

„Nem vagy megbízható, Sherlock. Egy világméretű bűnszervezet felgöngyölítésén dolgozunk, és te különféle márkájú lekvárokról küldesz nekem üzeneteket. Szedd össze magad!” Nem értem, mire célzott. Az étvágytalanságom, az inszomniám és az aszociális viselkedésem nyilván nem újdonság számára. Nem gyászolok. 

Ez az. Két törött borda – néhány kisebb zúzódás árán a jobb csuklómon. Viszont végre elengedi a sálam. A tüdők kitágulnak, friss oxigén jut az agyba. (A lélegzés pillanatnyilag egyáltalán nem tűnik unalmasnak.)

Mycroftot meg tudnám pofozni néha. Hihetetlenül lassú a felfogása – ez szinte megkérdőjelezi a tényt, hogy rokonok vagyunk.

Francba. Felrepedt ajak (alsó).

Ennek semmi köze a gyászhoz.

Bal egyenes. Hárítás jobbról.

A gyász valamiféle veszteségre adott érzelmi reakció. Engem pedig – nyilvánvalóan - nem ért veszteség. Ez csak egy átmeneti állapot.

Térdet ért lecsúszott rúgás, elhanyagolható.

Igen, egy átmenet.

Jobb horog.

Átmenet.

Lebukás.

Nem végleges.

Felegyenesedés. Megtorlás. Kimozdult állkapocs.

Rövid ideig tartó felfüggesztés. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. (Mit/hol? Később. Nem a legalkalmasabb.)

Támolyog. Rúgás – egyenesen a gyomorszájba. Összegörnyed.

Habár, a szakirodalom szerint a gyász kezdeti időszakában gyakran jelennek meg testi tünetek: torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet. Gyanítom, ezúttal ez inkább egy százkilencven centi magas izomkolosszussal folytatott öt perce tartó intenzív közelharc eredménye.

Megragadom hátul a gallérját, és lefejeltetem vele a tűzjelző fémdobozát. Eszméletvesztés. Elengedem: hagyom, hogy elterüljön a padlón. Meg kell kapaszkodnom az ajtókeretben egy pillanatra. Hiperventilláció. Homályos látás – csupán pár másodpercig. Remegés – térdek, karok könyöktől lefele. (Voltam már jobb formában.)

Talán némileg mégis megviseltek az események (az elmúlt két hónap, különös tekintettel a legutóbbi tíz percre): fokozott fizikai igénybevétel. A testem korlátai bosszantó módon az én korlátaim is. Puszta biológia.

Az eszméletlen alakon átlépve belehuppanok a rozoga forgószékbe az íróasztal előtt. Nehezen találok be az USB-csatlakozóba – még mindig remeg a kezem. Átmásolom az adatokat. Elkeserítő a gondolat, hogy még a legkedvezőbb esetben is milyen kevéssé visznek közel a célomhoz. Néhány név, néhány ügylet, ami távoli kapcsolatban állhat Moriartyval. Amit pár hétnek hittem, végeláthatatlanul hosszúra nyúló várakozás lesz. Hátradőlök a széken, és türelmetlenül felsóhajtok.

Átkozottul hiányzik John.

*

Az este a kapualjban talál. Amióta Mycroft megjelent a rendelőben, és influenzát színlelve leült mellém – az én ötletem: nem szorult belé semmi eredetiség -, ezzel pánikszerű menekülésre késztetve, azóta nincs más választásom, mint az utcán begyűjteni a szükséges információt. Az utóbbi napokban ideszoktam ebbe a kapualjba. Sötét, és optimális távolságra van a szokásos útvonalától: látni, de nem látszani.  

John, hazafelé a kórházból. Ma tűnik fel először, hogy mások a léptei.

Retrospekció: John járása. Botra támaszkodik, mikor először találkozunk. Épp, hogy visszatért Afganisztánból – még nem kopott meg a barnasága. Alig egy nappal később az oldalamon rohan a taxit üldözve – a botot Angelonál felejti. A sosemvolt sántaságát egy pillanat alatt töröltem a kórlapjáról.

A következő hónapokban láttam lefoszlani róla a háborút; láttam, ahogy fokozatosan helyet ad egy egész másfajta veszélynek: nekem. Csakhogy ez a veszély nem nyomorította meg, nem tette sérültté, ellenkezőleg: a léptei ruganyossága, lendülete eredt belőle. (Vajon ő is tisztában volt vele?)

A jelenlegi léptei: pár héttel a megismerkedésünk után, döntöm el. Már nem sántít, de még nem tért teljesen magához - a háború emlékei még nem engedik teljes lendülettel elrugaszkodni a talajtól. Lenyomják. (A csatamező ezúttal a Bart's előtti kövezet.)

Hízott is: három kiló. Viszont a régi ruháit viseli, még mindig az oldalán kopott, fekete cipővel. A teste már készen áll a továbblépésre, de ez még nem tudatosult benne. A sejtek egyszerű, primitív kegyetlensége: előbb-utóbb az életet választják, nem számít mekkora a pszichés veszteség. 

 Még nem vesz új ruhákat, nem jár el otthonról, de a teste, a teste már tudja, hogy felejtenie kell.

Tévesen tudja. Nem haltam meg. Minden egyes sejted téved, John, nem lehetsz ennyire hülye.

Csalódás. Valahol mélyen bíztam benne, hogy rá fog jönni. Ostoba, gyerekes kapaszkodás egy megalapozatlan reménybe. Hisz tettem róla – tettünk róla -, hogy ne jöhessen rá. Létfontosságú. És mégis, mégis…

Csalódás: ezúttal magamban. Többre tartom magam annál, mintsem hogy teret adjak holmi megalapozatlan anticipációknak. De John mindig is a gyenge pontom volt, nem igaz? Moriarty egyetlen, mindössze két percig tartó találkozásból rájött. Kiégetem a szíved. (Melynek létezése a mai napig vitatott kérdés.)

Beüti a kapukódot, és eltűnik. Még egy percet várok (pontosan ötvenhat másodperc), míg a lépcsőház utcára néző kis kerek ablaka előtt áthalad az árnyéka. A feszült figyelem kizárja a külvilágot – valahol a tudatom perifériáján érzékelem, hogy kinyílik a mögöttem lévő ajtó, de az ösztöneim nem jelzik a veszélyt. Csak amikor már túl késő.

Egy női hang. (Még harminc másodperc.)

-     Takarodjon innen, vagy hívom a rendőrséget.

-     Csak behúzódtam az eső elől – veszem elő legszánalomkeltőbb hangom.

-     Tudja, kinek mesélje! Egy hete figyelem, hogy itt ólálkodik! – A hangja magasabb: növekvő feszültség. (Tizenhat másodperc.)

-     Nézze, hölgyem…

Még éppen össze tudom rakni a történéseket, mielőtt az agyam megadja magát az áramütésnek. Elektromos sokkoló. A jobb kezében: furcsán a teste mellett tartotta. Észrevehettem volna, ha nem szemközti ablakra koncentrálok.

A következő kép: felbámulok a fekete égboltra. Az arcomon vízcseppek landolnak. Fájdalom a végtagokban, ahogy ismét létrejön az összeköttetés a központi idegrendszer és az izmok között. Reflexszerű utórángások. Nehezen az oldalamra fordulok. Lassan tudatára ébredek a nedvességnek: átázott a ruhám.

A nő eltűnt. Nem is láttam az arcát. A hangja: eltökélt, ideges, de utólag elemezve megdöbbentő a félelem teljes hiánya. A pályafutásom fénypontja, kétség kívül: meglepetésszerűen lesokkolt egy paranoid háziasszony. Idáig hallom a sarkon lévő térfigyelő kamera gúnyos kacaját. (Van, aki a halottakat sem tiszteli, igaz, Mycroft?)

Lassan, próbaképpen megmozgatom a karjaim, majd a lábam. Kezdem visszanyerni az irányítást a testem felett. Nem, mintha túl motivált lennék abban, hogy fájdalmasan ismét függőleges helyzetbe tornázzam magam: a fény már rég kialudt a szemközti lépcsőházban.