Fragmentary (Negyedik fejezet)

Most jöttem rá amúgy, hogy én tulajdonképpen nekiálltam írni egy olyan lávsztorit, ahol az egyik karakternek fogalma sincs a szerelem szó jelentéséről, és úgy általában annyi érzelem szorult belé, mint egy uborkába, a másik meg halottnak hiszi ezt a karaktert, és egyébként is heteroszexuális. Hát kérdem én, normális vagyok? :/ Szóval nagy elvárásaitok ne legyenek...

Negyedik fejezet: Hat leütés

“Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban(...)”

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

T+30nap 

A kukájának tartalmából könnyedén összerakom az előző este történéseit. Üvegek. Legalább kettőben még folyadék is volt, mikor kidobták őket, a többi üres. Közepes minőségű, közepes árfekvésű, közepes ízű whisky gyors, tiszta lerészegedéshez. Kidobta őket, de csak miután berúgott: a vastagabb üvegdarabok – egy pohár alja (még használ poharat) –, árulják el.

A szomszédok hívták a rendőröket hajnalban. Dulakodás, üvegcsörömpölés, majd lövések zaja. Mire lövöldözött? Ah.

A hegedűm. A hegedűm maradványai, egy zacskóban a kuka mellett. (Mycroft az asszisztensével járt itt – ő sosem vesződne a takarítással.) Három lövés a korpuszon, egy a nyakon. Egyetlen húr sem maradt épen. (Rugdosás? Ütések?) Fehér festéknyomok a lakkrétegen. Körbenézek: a hálószobaajtó. Ehhez vágta hozzá.

Nézem a megcsonkított hangszert. Fáj. Emlékszem az érintésére az állam alatt, a fogására, ahogyan átkulcsoltam ujjaimmal a nyakát. A test lassan felejt. A tenyerem behajlik, önkéntelenül felidézve a mozdulatot: a negatív képe leszek, örökre hiányos része egy egésznek. Az ujjak begörbülnek, a receptorokat megcsalja a jól ismert mozdulat: ezerszer megerősített reflex. Érzékelik a már nem létező fél érintését. Szellemhegedű. Szinte hallom a hangját. 

Megrázom magam. Nosztalgia. Olcsó. (És annyit is ér.) John úgy döntött, nincs szüksége szellemekre. Én is megleszek nélkülük.

Felegyenesedem, és körbenézek a lakásban: nem sokkal nagyobb az enyémnél, a tájolása is hasonló. Az ablakok nem az utcára, hanem a hátsó tűzfalra nyílnak – nehezebb megfigyelni. Okos.

Mindössze a különnyíló hálószoba nyújt némi plusz kényelmet. A berendezés egyszerű, puritán-mint nálam. Mégis, mintha az egész lakás valamiképpen tükörképe lenne az enyémnek: John balkezes, a mindennapi használati tárgyak az ellenkező oldalon vannak elhelyezve. A távirányító a bal karfán, a csészék a vízforralótól balkéz felé, a lámpakapcsoló befelé fordítva a vezetéken. Hirtelen rácsodálkozom, hogy a Baker Streeten sosem kerültünk konfliktusba az ellentétes irányba tendáló szokásainkkal.

Összehasonlítás: vízforraló – John; távirányító – csak John; lámpakapcsoló – általában John; laborfelszerelés – én; a fürdőszobapolc – felosztva jobb-és baloldalra. Csakúgy, ahogyan a nappaliban a széles íróasztal. A két rész összesimult a mindennapi életünkben a 221b-ben. Most szétválva léteznek tovább. (Örökre csonka részei egy egésznek.)

A hálószobaajtó félig nyitva: John keresztben elnyúlva alszik az ágyon. Rajta a tegnapi ruhája. Lestrade ment érte a fogdába – némi elégtétellel tölt el, hogy a rendőrök, akik a szomszédok telefonja után bevitték, holnap reggel már valamelyik mocskos külvárosban irányítják a forgalmat.

 A fogdában éjszakázott. Nyilvánvalóan túl nagy hitet fektettem Mycroftba. (A csalódások, úgy tűnik, elkerülhetetlenek vele kapcsolatban, még ennyi év után is.)

Öt milligramm Lorazepamtól a testsúlyát figyelembe véve még legalább hat-nyolc órán keresztül aludni fog. Ennyi időm van. Időnk. (Mire? Mit csinálok?) Ellenőrzöm, hogy nem áll-e megfigyelés alatt. (Mycroft már megtette. Racionalizáció.)

Tulajdonképpen a kapcsolatunk metaforája is lehetne ez a szituáció: John áldott öntudatlansága, miközben én megfeszítetten gyártom az újabb és újabb magyarázatokat. Néha kifejezetten irigylem. Például most – meglehet, a mesterséges öntudatlanság gyönyöre nem ismeretlen számomra. (A teljes központi idegrendszerem belebizsereg az emlékbe.)

Talán az elmúlt hetek után én is megérdemlek egy szelet öntudatlanságot – ami Johnnak, mindenkinek állandó adottság, képesség, mint a lélegzés, az nekem drágán mért jutalom.

Grammonként mért jutalom. Lassan ismét készen állok rá. De ma még nem, még nem. Ma még itt van John.

A szája elnyílva, folyik a nyála: természetes fiziológiai reakció mély kábultság esetén. A feje furcsa szögben oldalra dőlve. Tartály. Moriarty a kétséget próbálta elhelyezni benne, én a halálom. Vajon John tudja, hogy a harc végül az ő fejéért folyt? A gondolataiért. (A hitéért: nem félek kimondani. Magamban.)

A harc eldőlt: Moriarty elérte, hogy az ő verzióját erősítsem meg. Azonban még így is kudarcot vallottunk. Ketten együtt sem voltunk elég zseniálisak, hogy egy percig is kételkedjen bennem. Miből lehetsz, John?  Nem következtetésekből és logikából. Nem sakklépésekből és komplex stratégiákból. A zseni irracionalitása te vagy, nem én. A kétség oda nem illő, idegen elem, a hűséged kiveti magából, mint egy frissen beültetett implantátumot.

A kézfeje lelóg az ágyról. Mindig is csodáltam a praktikusságát. A kéz: cselekvés. Az eszköz, ami végrehatja a központi idegrendszer parancsait. John keze ennek a funkcionalitásnak a legtökéletesebb kifejeződése. Maga a csupasz funkció. Izmos stabil, mégis elég finom a célzáshoz, a szikéhez, a tűhöz. Tökéletes.

Tökéletesen kiegészítője a következtetéseim anyagtalanságának: a puszta okoknak. Kinyújtom a kezem – hirtelen túl nagy a kísértés hogy a részeket egyetlen mozdulattal összeillesszem. Nem szabad. Megvan rá az esély, hogy az érintésem felébreszti. Vagy, ha nem is ébred fel, emlékezni fog – egy amputált kar fantomfájdalma. Nem akarom. (Szellemérintés: az ujjai a tenyeremben.)

Felállok, és körbepásztázom a lakást: kamerának, lehallgató készüléknek semmi nyoma. Kinézek a nappali-konyha ablakán: az egyetlen szemközti ablak, ahonnan ide lehet látni, egy irodai munkát végző középkorú nő lakásához tartozik: a függönyválasztás árulkodó. A hálószobája.

Váratlanul megjelenik. Fiatalabb, mint amit az üvegtáblák által meghatározott négyszögbe foglalt információk alapján kikövetkeztettem. Piszkoskék selyemköntös van rajta – az az émelyítő árnyalat, ami drágám, olyan jól kiemeli a szőke hajad. Közhelyes.

Vajon John is így gondolná? Neki tetszene. Nyilván. Szereti a közhelyeket: abba a hamis biztonságérzetbe ringatnak, hogy tudod, mi fog történni. Illúzió. (Habár a hétköznapi élethez szükséges illúzió, gondolom.)

Behúzom a függönyt. Nincs szükségünk rá, igaz, John? Hiszen a veszélyt választotta. A kiszámíthatatlant. Engem. (Megfogtad a csuklóm, mikor menekültünk, emlékszel?)

Szellemérintések. A keze a csuklómon. A hajamon – lesöpör róla valamit. A haj halott szövet: keratin és némi víz. Biztonságos érintési pont, akárcsak a csukló: nem olyan intim, mint a kézfej. Közhelyek. Arra szolgáltak, hogy megnyugtassanak: tudod mi fog történni. Nem tudtad. (Vajon én tudom? Nyugtalanító.)

A hűtő feltöltve, de nem ő vásárolt be: Mycroft asszisztensének keze nyoma a bevásárló listán. Egészséges, tápláló, a fehérje-szénhidrát arány ideális. Megengedhető mértékben áldoz az élvezeteknek. (John nem ezt a márkájú dzsemet szokta venni.)

 Kiveszek egy almát. Miközben eszem, SMS-t írok:

Az asszisztensednek: a Bonne Mère-féle dzsemet szereti. SH

Biztos, hogy nem tudod jobb hasznát venni az idődnek? És az enyémnek? MH

A reggel történtek után kétségbeejtően kevéssé hat meg, hogy mire fecsérled az időd, Mycroft.

Visszamegyek a hálóba. A laptopja az éjjeliszekrényen. Nem változtatta meg a jelszót. Blogbejegyzések, amiket sosem tett közzé. Elküldöm őket a címemre. (Be kellene osztanom őket: grammonként mért jutalom.) Megnyitom a legrégebben mentett piszkozatot. Három hete.

Meglepő: egyetlen szó ismétlődik. Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?:  két oldalon, hatvannyolc soron keresztül.

Nézem a képernyőt, és lassan megértem: az automatizmusok megnyugtató ereje. Az ujjakba beleégő ritmikus mozdulat. Írd ki, John, öt egyenlő erősségű leütés a klaviatúrán, majd az hatodik, a kérdőjel, erősebben. Nyomatékosabban. Egy ritmus: 

. . . . . _

Egy ritmus, amit nekem komponáltál. A maga letisztultságában, egyszerűségében gyönyörűbb, mint Mozart Rekviemje. Nyers egyszerűség: miért haltál meg? (Miért kellett meghalnod?) Az egyetlen kérdés, ami számít: ha megtalálnád a választ, vége lenne. Gyönyörű.

Az esztétikát félretéve, a hideg igazság viszont, hogy sosem fogod megtalálni, amíg én úgy nem döntök. Részegítő érzés: csak az a valóság számodra, amit én a szemed elé tárok. Szenvedsz. Én tudom, hogy a szenvedésed csak egy nagyobb terv része. Vajon te is sejted? Reménykedsz benne?

A tervet csak én látom át. Irene azt mondta, hiszek egy felsőbb hatalomban: önmagamban. (Irene-nek bosszantóan gyakran van igaza.) Valóban hiszek abban, hogy irányítani tudom a játék szereplőit, mert olyan szögből látom a táblát, ami az ő szemeiknek befoghatatlan. Madártávlat. (Aprók vagytok, ó, annyira aprók.)

Fölé hajolok és a fülébe suttogok, talán a hangom áthatol az öntudatlanságán (vágyvezérelt gondolkodás, nyilván: ez a lakás egy aknamező a tiszta logika számára):

 Nem haltam meg, John.