2013. május 16., csütörtök

Minden valaha tett ígéretünk





Kidlock. Két dolog inspirált nagyon: Poe gyönyörűen szomorú verse, az Annabel Lee (magyarul itt tudod elolvasni) és ez a kép. 

A Fragmentary második fejezete után jött az ötlet, kicsit továbbgondoltam Sherlock előtörténetét, és hozzácsaptam kid!Johnt. Mondtam már, hogy ez a fandom azoknak való, akik szeretik magukat érzelmileg öncsonkolni? (Úgy rémlik, igen.) Fuck this shit, valaki vigasztaljon meg. L




Minden valaha tett ígéretünk


"It was love at first sight, at last sight, at ever and ever sight."

Vladimir Nabokov, Lolita

John a hideg ablaküvegnek nyomja az orrát, úgy nézi az új fiúkat. Sötétedés után érkeznek; a rozoga Opel hangja ébreszti fel, ahogy eldöcög a házuk előtt. Az öreg Holmesék háza a domb túloldalán van, de a gyerekszoba ablakából pont a kocsibejárójukra lehet látni.

Tudta, hogy új gyerekek költöznek a szomszédba hamarosan: a szülei sajnálkozó fejcsóválással tárgyalták meg vacsoránál a Holmes néni lányának halálát, és a „szerencsétlen kölyköket”. John nem sajnálkozott, ő csak örült, hogy lesz kivel játszania végre. Nagyon unalmas volt itthon, mióta Harry elment a lányiskolába tavaly ősszel.

A kocsinak kigyulladnak a féklámpái, majd megáll. A kültéri világítás narancs fénye csak arra elég, hogy John ki tudja venni az alakokat: a Holmes néniét, majd a hátsó ülésről kiszálló magas, dundi fiúét. Táskákat kezdenek kipakolni a csomagtartóból. Hamar egész kis falat építenek belőlük a terasz szélén. Johnnak ez nagyon tetszik. De hol van a másik fiú?

Végre kiszáll ő is, mikor elkezdik behordani a házba a cuccokat. Vézna, sötét hajú gyerek.  Lóg rajta a hosszú ujjú fekete pólója: olyan mint a denevér, amit egyszer apával fogtak a veranda alatt. Ijesztő, de mégis szánalmasan törékeny állatka volt, John érezte az apró csontjait az ujjai alatt, ahogy megfogta. Nagyon óvatosan kellett a tenyerében tartania. Selymes volt, és egyre nyitogatta az undorító kis száját.

A fiú felkap egy hátizsákot a kupac tetejéről, és bevonul a házba. Többet nem is jön ki, nem segít behordani a csomagokat. John összeráncolja az orrát, ahogy elhúzódik az ablaküvegtől. Határozottan nem szimpatikusak neki a Holmes fiúk. Csalódottan bújik vissza az ágyba, és a fejére húzza a takarót.

*

- Összefutottam az új szomszédainkkal a közértben.  
Anya a pultnál aprítja a répát a vacsorához, apa meg a pult szélének támaszkodva issza azt a zöld dobozos sört, aminek olyan büdös, kesernyés szaga van. Beszélgetnek, ügyet sem vetve Johnra, aki a mosogatóban épp egy sütis dobozról áztatja le a címkét. A nyelvét is kidugja a nagy igyekezetben, nehogy eltépje a repülőt ábrázoló képet.
- És?
- Szegénykék nagyon megszeppentnek tűntek. Borzasztó, amin keresztül mennek, nem is tudom, hogy lehet ezt feldolgozni. Add ide a karalábét.
-  Én is láttam őket tegnap délelőtt a kórházban. Az öreglányt meg a kisebbiket. A pszichológus előtt ültek.
- Hányadik söröd ez már?
- Ne a gyerek előtt.

*

A mezőn találkoznak először. Térdig gázol a hangában és a perjefűben, amikor majdnem hasra esik benne.

-     Te mit csinálsz itt?

A fiú nem felel: fekszik a hátán, karjai, lábai szétvetve, és nagyra nyitott, meredt szemmel nézi az eget.

-     Hallasz, vagy mi van?

Miután nem kap választ, John megvonja a vállát, és épp továbbállni készül, amikor távoli hangokat hoz a szél.

-     Sherlock – hallatszik a domb mögül a Holmes néni hangja. – Sherlock, merre vagy? – csatlakozik hozzá egy éppen mutáló tenor is.

-     Előlük bujkálsz? – fordul vissza John.

-     Úgy nézek ki, mint aki el van rejtőzve? – tagolja lassan Sherlock, alig mozdítva az ajkait. Nem néz a másikra.

-     Hát akkor mit csinálsz?
-     Halottat játszok.
-     Az meg mire jó?
-     Kísérlet.
-     És mi a célja a kísérletednek?
-     Azt akarom érezni, amit a halottak.
-     A halottak nem is éreznek semmit.

Sherlock most először felnéz. A haja kócosan mered a négy égtáj felé, a szél még bele is borzol. Lassan végigméri Johnt.

-     Te nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol.

Hullámzik a szélben a hangatenger.

*

-     A szüleim azt mondják, kuka vagy.
-     Hülyék.
-     Nem hülyék! – húzza ki magát John, mint egy támadni készülő kiskakas. – Miért nem szólsz senkihez?
Sherlock nemtörődöm módon elhúzza a száját.
-     Hülyék.
-     De velem szóba állsz.
Egy lesajnáló pillantás a válasz: nyilvánvalóan, John.

A hangatisztáson vannak megint, fekszenek a letaposott fűben. Sherlock még mindig a kísérletét végzi, John segít neki. Segít neki halottnak lenni.

Idővel elunja, meg aztán szúrja is a ropogós fű a párás melegben odaizzadt meztelen lábszárát. Fészkelődni kezd, és próbálja szóra bírni Sherlockot. Ez sosem egyszerű feladat, titkok, izgalmas, a konyhában suttogva elmondott dolgok kellenek. „Ne a gyerek előtt”

-     Azt is mondják, hogy ketyós vagy.

Sherlock megrezzen.

-     Meg hogy diliházba fognak vinni.

John a szeme sarkából lesi az újabb reakciót, de a másik ezúttal mintha nem is hallotta volna őt. A szemei egy láthatatlan pontot néznek magasan felettük, talán a felhők között.
Egyszer csak végiggördül egy könnycsepp az arcán, majd még egy. Mintha ezt sem venné észre. John azonban feltámaszkodik a könyökére, és Sherlock fölé hajol.

-     Sírsz – mondja megszeppenve. – Ne haragudj, nem akartalak bántani – de ekkor már ő is szipog.

-     A halottak nem sírnak. És én most halott vagyok, tehát nem sírok.

Johnnak szöget üt a fejébe, hogy lehet az, hogy Sherlock, aki mindig mindent előbb vesz észre nála, és olyan dolgokat tud a felnőttekről, amit még Harry sem, elsiklik az előtt a tagadhatatlan tény előtt, hogy könnyek szánkáznak végig az arcán.

-     Hagyd abba a kísérletet most már, jó?  - kéri, és odanyomja az arcát a másikéhoz. Nedves lesz a könnyektől.

 John rég lemondott a válaszról, mikor egyszer csak egy kéz landol a fején, és visszahúzza őt a földre: hirtelen megfordul a világ, és ő ismét Sherlock mellett fekszik, felbámulva az azúrkék nyári égboltra.
A lába lassan megint hozzáizzad a fűszálakhoz, de már egyáltalán nem bánja.

*

- Nem mehetek így haza – hüppögi John.

Belelestek a patakba. Utólag visszagondolva, az összekötözött kartondobozok talán valóban nem alkalmasak hosszabb vízi utazásra – ahogyan azt Sherlock előre megmondta, gondolja keserűen. Most aztán jó kis fejmosásra számíthat otthon.

Sherlock csak sztoikus nyugalommal szemléli átázott ruháit. Az egyik cipőjét is elhagyta.
-     Tehát nem megyünk haza – közli, mintha ez olyan természetes lenne, hogy Johnnak is igazán eszébe juthatott volna.

-     Akkor aggódni fognak.

-     Pontosan – mosolyog ravaszul Sherlock.

John értetlenül mered rá.

-     Egyrészt, megszáradnak a ruháink, amíg keresnek. Másrészt, annyira fognak örülni, hogy megtaláltak, hogy a szidásról meg is feledkeznek. Az erősebb hatás elve.

Meggyőzően hangzik. Sherlock mindig meggyőző – Johnt ez csodálattal tölti el.

Nekivágnak a domboknak, Sherlock fél pár cipőben megy elől, mindketten bőrig ázva kóvályognak egyre messzebb a házaktól. Kezd lemenni a nap, és John pólója még mindig nyirkosan tapad a mellkasára. Fázik. Fáradt. Fáj a lába, ahol a nedves anyag kidörzsölte a lábfejét.

-     Meddig megyünk még?
-     Tudok egy vadászlest a Cartright tanyától nem messze. Oda felmászhatunk éjszakára.
-     Azt hittem, estére már otthon leszünk – áll meg hirtelen John.
-     Ugyan, még mindig vizesek vagyunk. És valószínűleg még el sem kezdtek keresni.
-     De én fázom! –szakad el a cérna Johnnál. A gondolat, hogy anya hiába várja haza, hogy idegesen tördeli a kezeit miatta, fojtogató bűntudattal tölti el hirtelen.  – Sherlock?
-     Gondolkozom! – vágja rá frusztráltan a másik. Inkább bosszúsnak tűnik, mintsem elveszettnek. Bűntudatnak végképp nyoma sincs az arcán. John ezt ismét csak csodálja, de egyúttal furcsának is találja. Nyugtalanítónak. – Várj meg itt – veti oda neki végül Sherlock, és eliramodik toronyiránt.

Egy foszlott szélű, kék pokróccal jön vissza.

-     Ezt hol találtad?
-     A tanyánál. A szárítókötélen.
-     Elloptad?
-     Csak kölcsönvettem. Kell vagy nem?

Johnnak most már nagyon rossz érzései vannak az egész kalanddal kapcsolatban, de nem akar nyuszinak tűnni a másik előtt. Egyébként is, ő az idősebb.

-     Másszunk fel a vadászlesre, majd ott leveszem a vizes cuccokat – dörmögi, és szedni kezdi a lábait, Sherlock alig tud lépést tartani vele.

Odafent mindketten kibújnak a pólójukból. John leplezetlen megdöbbenéssel méri végig a másikat.

-     Neked kilátszanak a bordáid. Mint a kutyánknak, mikor nagyon beteg volt. Beteg vagy?

-     Hagyjál – fordul el szégyenlősen a másik, és egy pillanat múlva magukra teríti a pokrócot.

John csak a bordákra tud gondolni. Ijesztőek. Sherlock a legijesztőbb dolog, ami valaha történt vele.

Másképp ijesztő, mint a sötétség, ami furcsa formákat kölcsönöz a tárgyaknak, naggyá és rémisztővé teszi őket. Fogakat rajzol a komódfióknak, és vérfoltokat fest a függönyre.
Nem, Sherlock más.

Most, itt a pokróc alatt összekucorodva arra gondol, hogy anya otthon várja. Meg az ágyára is gondol, ami meleg, és az ágyneműjén a cowboyok bugyuta vidámsággal mosolyognak. Néha már szégyelli ezeket a cowboyokat, mégis, elképzelhetetlen lenne nélkülük a gyerekszoba sötétsége.
Már nem egyértelműek a dolgok.

Ahogy rájuk borul az éjjeli égbolt – csak egy távoli fény pislákol a tanyán, de mintha az is pusztán gúnyból tenné–, előmásznak az éjszaka hangjai az erdőből. Formátlan árnyékok vonulnak a vadászles alatt, ennivaló után kutatva. John időnként összerezzen egy-egy váratlan, ismeretlen hangra. Sosem éjszakázott még a szabadban.

Valahogy mégis elalszik, miután leterítették az időközben megszáradt ruháikat a csupasz, gyalulatlan deszkákra, és betakaróztak a pléddel. Csak egyszer riad fel, kora hajnalban, amikor az ég alja mintha felinná a horizontról a világosságot. Sherlock ébren van, és őt figyeli.
John ekkor jön rá, hogy többé nincs szüksége a cowboyokra.

*

-     John?
-     Igen?
-     Ha majd felnövök, és kalóz leszek, velem jössz a hajómon? Az igazi hajómon?
-     Veled.
-     Megígéred?
-     Meg.

*

John ideges. Az ujjai feszülten babrálnak a kapucnija madzagjával, görcsös csomókat kötve a végére. Egy csomó, két csomó, nem bírja majd kibogozni, és anya megint le fogja szidni.
Sherlock sanda pillantást vet rá a kisasztalon kifeszített madártetem felett.

-     Valami baj van nálatok – mondja.
-     A szüleim veszekedtek. A nővérem miatt.
-     Itthon volt a hétvégén – bólint Sherlock. – Mit csinált?
-     Bejelentette, hogy leszbikus. Ez azt jelenti, hogy a lányokat szereti – teszi hozzá bizonytalanul. A szereti szónak szétfolyik az értelme, mint a nyári napon felejtett jégkrémnek. Johnt ez aggasztja.
-     Tudom mit jelent – vág unott pofát Sherlock.
-     Nem értem, a szüleim miért vannak kiakadva. Én nem találom undorítónak, ahogy anya.
-     Cseppet sem érdekel ez engem – motyogja Sherlock, miközben a szikével felhasítja a szárnyat a testtel összekötő hártyaszerű bőrredőt.
-     Anya még azt is mondta, mikor Harry már elment, és sírt, hogy mi van, ha én is buzi leszek. De azt már nem tudom, mit jelent.
-     Az olyan fiú, aki a fiúkat szereti.
John egy darabig csöndben mered maga elé. Az arca egyre gondterheltebb.
-     Mi van, ha én is buzi leszek? Nem akarom, hogy anya engem is utáljon – fakad ki végül.
Sherlock felnéz, kezében a véres szike.
-     Miből gondolod, hogy az leszel?
-     Én csak… nem tudom. Az osztályban már két fiú is csókolózott lánnyal. Én meg még nem – vonja össze a szemöldökét. – Úristen, már biztos, hogy az vagyok.
-     Miért, a fiúkat szereted?
John ismét hosszan gondolkozik.
-     Nem tudom, még fiúval sem csókolóztam. Nem tudom, melyiket szeretem. Honnan tudjam, ha nem próbáltam?
-     Próbáld ki – von vállat Sherlock, és visszafordul a madártetemhez.
-     De ha egyszer senki sem akar velem csókolózni! –Ujjai újabb csomókat kötnek a sötétkék madzagra.
-     Én megcsókolhatlak, ha annyira akarod – csapja le a szikét frusztráltan Sherlock.
-     Azt mondtad, nem érdekel.
-     Azért kipróbálnám. Tapasztalat – int fölényesen a kezével. – És legalább végre abbahagyod a nyavalygást.
-     Tényleg megtennéd?
-     Meg. Gyere ide.

Letérdel Sherlock mellé, aki lehúzza kezéről a gumikesztyűt, és felé fordul. Összenyomják az orrukat.

-     Várj… várj – kapja el a fejét John.
-     Mi van? – néz rá türelmetlenül Sherlock.
-     Te csókolsz meg engem, vagy én téged?
-     Az mindegy, John. Csókolózni fogunk. Ki kell nyitnod a szádat – mondja tárgyilagosan, majd közelebb hajol.

Mielőtt John ismét tiltakozhatna, minden nyálas lesz, és a Holmes néni almás pitéjének az ízét érzi a szájában. Sherlocknak csukva van a szeme. Ezt furcsának találja. Aztán meg azt, hogy az övé nyitva van: hát ő is becsukja, hátha ez a módja. Sherlocknak nagyon puha a szája, nem számított ennyi puhaságra.

A csók egy puha, meleg, piteízű dolog, állapítja meg. Vajon meddig kell ezt csinálni?

Hirtelen kinyílik az ajtó.  Mycroft jelenik meg: épp csak megrándul az arca, mielőtt végleg visszarendezné a vonásait szokásos sztoikus maszkja mögé. Erőltetve megköszörüli a torkát, míg a két fiú a száját törölgeti idegesen a ruhaujjával.

- A nagyi nem lenne boldog. Legközelebb legyetek diszkrétebbek – mondja kimérten, és behúzza maga után az ajtót.
A kínos döbbenetük csak lassan enged fel annyira, hogy ismét szóhoz jussanak.

- Sherlock?
- Igen?
- Akkor mi most buzik vagyunk?
- Nem tudom – néz rá tanácstalanul a másik nagy kék szemeivel.


*

Pedig John cseppet sem az, ahogyan hamarosan felfedezi. Timéknél történik. Timnek van egy nővére, aki már tizenegy éves. Emilynek hívják. Fehérebb a bőre, mint a lányoké John osztályában, és valahogy olyan kerek mindene. Még az arca is, ahogy mosolyog, mikor süteménnyel kínálja Johnt. Tim többi barátjára általában mogorván néz, de John ekkor már tudja magáról – anya barátnői mindig ezt mondják -, hogy ő „aranyos fiú.”  Anya barátnői még a szőke haját is szeretik megsimogatni – gyere csak ide, Kisherceg -, ám ezt ő kifejezetten utálja.
Azt viszont nagyon is szeretné, ha Emily is megsimogatná a haját. Jó érzés erre gondolni: Emily keze a hajában.

*

Ebben az időben ritkábban találkozik Sherlockkal. Sherlockot nem érdeklik a lányok. John titokban lenézi ezért.

*

Idővel Emily megengedi, hogy megcsókolja. A kertjükben, a hintaágyon ülnek.
Emily ajkai szorosan összepréselődnek, miközben drámaian hátradobja a fejét, ahogy a romantikus filmekben a hősnők. Egészen nevetséges, Johnnak kuncoghatnékja támad, de leküzdi férfiasan.
Csak az zavarja, hogy így nem érzi az almáspite ízét, és a meleg puhaságot. Egy kicsit csalódott emiatt.
Próbálja nagyobbra nyitni a száját, átdugni a nyelvét Emily szájába, keresi az ízt, a puhaságot, a nedvességet. Ahogy a nyelve hozzáér a másik ajkaihoz, Emily ellöki magától.
- Pfúj, nyálas vagy, undorító – fintorog.
John megállapítja, hogy a lányok hülyék.

*

Ősz van, vénasszonyok nyara. Sherlock öt órára hívta át, pontban ötkor, legyél a pajtában pontban ötkor, John, mondta a telefonba aznap délelőtt. Időben elindul otthonról, nem akar késni.

Rég látta Sherlockot: nyaralni voltak a szüleivel és Harryvel, aztán meg a nagyit látogatta meg Portreeben, ahol mindig esett és kabátban kellett járni. Azért mégis tetszett neki: a nagyi minden nyáron elviszi megnézni a fókákat a hajójával. A hajóról eszébe jutott Sherlock. Hogy milyen lenne vele elmenni, felfedezni a szigeteket, nem a nagyival, aki rászól, ha bele akarja dugni a kezét a nyomukban felhabzó hullámokba.

A pajta a ház mellett van, kicsit odébb, ahol a gyep elkezd felkúszni a domboldalra. Délutáni napfény süt be a fenyődeszkák között, átvilágítja a port és a perjeszálakat, keringenek a fényben. Ahogy belép, kell egy pillanat, hogy a szeme megszokja a furcsa fényviszonyokat. Egy darabig csak a napfényes sávokat látja. Aztán megpillantja: Sherlock, ahogy egy halom feltornyozott rekesz tetején áll. A nyakában kötél, ami a főgerendáról csüng alá. Meglátja Johnt, és elszántan felemeli az állát.

-     Sherlock, ne! – jön a felismerés, későn.

Lelép a faládáról, könnyedén, arcán azzal a mindenre elszánt, halálos komolysággal, amivel csak játszani lehet. Meglebben utána a fehér inge. John szalad, napcsíkok a szemhéján, Sherlock leng a kötélen, odakint messze a templomtoronyban öt órára harangoznak, bimm-bamm, bimm-bamm.

Egy pillanat telik el, míg világokon rohan keresztül, fényen és sötétségen, de már ott is van, megragadja a térdét, alig kell erőt kifejteni, hogy felemelje - vagy talán csak a félelem teszi emberfelettien erőssé. A ledőlt rekeszre fellépve egyik kezével szorosan magához karolja, miközben a másikkal kapkodva, ügyetlenül meglazítja a hurkot, és áthúzza a fején. Elvágódnak a porban.
Fekszenek, John feje Sherlock mellkasán, hallgatja a lélegzését, hallgatják a lassan szétmálló harangszót, és John csak ekkor kezd el sírni. Az ujjai összenőttek a fehér pamutinggel. Sherlock fészkelődik alatta, végül a kezét megpihenteti az arcán. Elmorzsolja a könnycseppeket, mintha a tapintásukra lenne kíváncsi.  

-     Nem akartam igazából meghalni. Csak játék, John. Tudtam, hogy leszedsz majd onnan.

John ökölbe szorított kézzel, dühös elszántsággal törli le a még mindig patakzó könnyeit.

-     Még egyszer ilyet csinálsz, és megverlek. Az pedig fájni fog. Nagyon.
-     Nem csinálok ilyet többet. Semmi értelme. Nem láttam semmit.
-     Nem láttál semmit? Mégis, mi a fenét akartál látni?!
-     Ez egy… kísérlet volt – nyögi Sherlock, de a hangja hamisan cseng. – Az agy oxigénhiányos állapotában megjelenő hallucinációkra voltam kíváncsi.
-     Ugyan milyen… - John hirtelen elhallgat. A megértés mellbe vágja. – Látni akartad az anyukád – mondja halkan.

Sherlock nem válaszol. Elfordítja a fejét. Johnnak nincs szüksége válaszra. Elengedi végre az inget – szinte fáj, ahogy lassan kinyújtja az ujjait, és ismét visszatér beléjük a vérkeringés –, majd megfogja Sherlock kezét.

Felemeli összekulcsolt ujjaikat a fény felé, nézi, ahogy leereszkednek rájuk a csillogó porszemcsék, amiket a zuhanásuk felkavart. Az unokanővére esküvője jut eszébe, és az aranyszínű stóla, amivel a pap összekötötte Stella és Larry kezét. Egy stóla őszi napfényből és csillogó porszemekből.

John szeretné lelopni a foszladozó szélű kékséget az égről: beleburkolni magukat, hogy megvédje Sherlockot.

-     Soha ne csinálj ilyet többé – sóhajtja.
-     Nem fogok.
-     Megígéred?
Sherlock idegesen rágcsálja a szája szélét. John nem tágít.
-     Ígérd meg!
-     Megígérem – mondja végül.
-     Sherlock.
-     Igen, John?
-     Csak hazudtál, hogy megnyugtass, igaz?


*Megj.: A Nabokov idézet magyar fordítása: "Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra."




18 megjegyzés:

  1. "Csak hazudtál, hogy megnyugtass, igaz?"

    Bőgök. Majd mindjárt. Pedig mennem kéne mentalistát darálni, de kinek van kedve ezek után?

    Csodás volt. Nagyon köszönöm, és gratulálok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne sírj, nem tudhatjuk, hogy tényleg hazudott-e... (Én legalábbis nem vagyok százas benne. :/ ) Azért örülök, hogy tetszett, és köszönöm! :)

      Törlés
  2. *diszkrét torokkaparászás* khm... ennek lesz folytatása? *reménykedőn csillogó nagy kék szemek*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajaj, ne sugallj ilyen ötleteket... Nem terveztem neki folytatást, bár itt most úgy tűnik, többen jelezték igényüket kid!Moriartyra, szóval valami hasonló lehet, befigyel.

      Törlés
  3. Az A Kép.
    10 percen keresztül ültem, bámultam és beleszerettem.
    Aztán jött a történet és a háttérben folytonosan az zakatolt a fejmeben, hogy összeillenek, bár ezt te is említetted.
    És azok a tájleírások, te jóságos ég! Hidd el nekem tökéletesen mindegy, hogy miről ír valaki ha ilyen tájat varázsol körém. De te erre még rátettél egy lapáttal, és az egész valami fájdalmasan gyönyörű mozifilm lett. Nem is annál jóval több, hiszen csupa íz, illat, hangulat, érzés pergett körülöttem, erre csak a fantázia képes, meg egy ilyen novella.
    Meg maga a hangulata is annyira fantasztikus lett! Nekem Stephen King jut eszembe, ne haragudj, de neki vannak olyan tájleírásai, hogy mindegy hány oldalasak, nem lehet eltekerni őket. És elővett ugyanaz a hangulat. Nem tudom értelmesen megmagyarázni, szóval összegzem: Tetszett. Elragadott. Elbűvölt.
    Zárójeles kérdés: Ezekután várható kid! Moriarty is? Engem nagyon érdekelne ez a vonulat.
    Jah és a legszebb, hogy Sherlockot John denevérhez hasonlítja. A denevéreket lebilincselőnek találom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy kid!Moriartyért megvesznék a te stílusodban, Lidércke! Kérlek! Lécciléccilécci

      Törlés
    2. Nagyon örülök, hogy észrevetted a tájleírásokat! Az egész történet írása alatt egy meseszerűen gyönyörű helyen jártam, ha esetleg nézted régen a váratlan utazás című sorozatot, akkor olyat képzelj el, mint a Prince Edward sziget, napsütötte domboldalakkal, és szélben hullámzó derékig érő fűvel... vadvirágokkal... napfény, rengeteg napfény. Féltem, hogy ez mennyire tud átjönni a történetben, igyekeztem, de ugye nem biztos sosem, hogy az olvasó is azt látja, amit én. Így aztán olyan jól esett, amit írtál! :) Stephen Kinget pedig én nagyon jó írónak tartom, annak ellenére, hogy a művei közt vannak elég gyenguszkák... de amikor összeszedi magát, az odabasz.

      Silvernek is mondom, hogy a gondolatot sikeresen elültettétek a fejemben kid!Moriartyról, ígérem, nem fogom vissza magam, ha valami jönni akar! :)

      Törlés
  4. Na jó. Akkor most hegyezd a füled,Lidérc: A kedvenc versem a Lee Annácska. A legeslegszebb vers. Mikor olvasni kezdtem a kidlockod,azt hittem,hogy valami elcsépelt kis ,,cucc,, lesz,semmi több.
    Na,de nézd: ÉN ILYEN JÓ JOHNLOCK FICET MÉG SEHOL-ISMÉTLEM:SEHOL-NEM OLVASTAM. SE REISUTO-NÁL,SE SENKINÉL.KOMOLYAN,ANNYIRA SZÉP VOLT. SÍRTAM,NEVETTEM,MOSOLYOGTAM ÉS A VÉGÉN SZA-BÁ-LYO-SAN-BŐG-TEM.
    Köszönöm.Komolyan.Tényleg.<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *nézi a monitort megilletődve* Nem is tudom, mit írjak erre. Egyrészt, Reisuto tagadhatatlanul hatással volt rám (kire nem, úgy őszintén, amikor annyira erőteljes a stílusa, hogy belet tudnál fulladni, és élveznéd?), persze ennek próbálok nem teret adni, de pont ennél az írásnál éreztem kicsit... vagy csak én látom bele? Nem tudom. Visszaolvasva, van egy régi HP fandomban írt sorozatom, amire szintén emlékeztet a történetem, szóval bogozza ki ezt, akinek van rá ideje, én csak megyek tovább. Másodszor: ritkán kapok véleményt, aminek ennyire örülök (bár ma úgy tűnik, többször is :) ), és tudod miért? Mert ha a Lee Annácska a kedvenc versed, és szeretted a történetem, akkor nekem már több nem is kell, míg a világ és két nap! Köszönöm még egyszer.

      Törlés
  5. Ez nagyon... aranyos volt. Bizonyos szempontból. Meg persze a szokványosan Sherlockosan beteg. Olyan fura, és szörnyű dolgokat csinál folyamatosan, mégis olyan gyermekiesen ártatlan, meg logikus! Különben minden gyerek ilyen egy kicsit, nem? Csak nem pszichopaták közben, ezért nem ennyire. XD Különben ezért utálom őket, mármint a gyerekeket, főleg azokat, akik csak néznek azokkal a nagy, csillogó szemeikkel, és hallgatnak, és nem értem, hogy mit akarnak. Úgy értem, a kutyák se beszélnek, azokat mégis értem. XD
    Azért John szegénykém, annyira normális, én nem értem mit akar Sherlocktól. Olyan kis befolyásolható!
    Tudom... jövök itt az értelmetlen kommentekkel. Na mindegy... Szerettem, ez a lényeg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A gyerekek mindig logikusak, nem tudtad? :) Sherlock is, és egyáltalán nem pszichopata (ezt már jó sokszor írtam, de még fogom is párszor, úgy érzem), csak kibaszott okos, de annyira, hogy szó szerint fáj neki. John-t viszont jól látod, normális és befolyásolható az okosabb által - mint minden gyerek -, viszont talán pont ezért vonzódik Sherlockhoz, azt hiszem. Örülök, hogy jöttél a kommenteddel, ami egyáltalán nem volt értelmetlen.:)

      Törlés
  6. nagyon ciki az egyetemen zokogni? mind1, már úgyis megszokták, hogy nem vagyok komplett.
    ez... ez... ez... hát, igen, ez. basszus, ez annyira gyönyörű volt. megnevettettél és elszomorítottál egyszerre. folyton kitéped a szívemet a helyéről, már lassan dobozban fogom tartani itt magam mellett. és igaza van pandának - imádom Reisutot, Isten látja lelkem - de ez a fic őt is kenterbe veri. a lábaid elé borulok, mester. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne tedd dobozba előlem a szíved - úgyis megtalálom, muhaha (mondja moffatos énem :) Amúgy ne hozzatok zavarba, közel sem vagyok olyan profi, mint Reisuto, csak célozgatok ide-oda, és néha véletlenül beletalálok. Rám fér még a gyakorlás bőven. Egyébként meg imádlak, és hihetetlenül jólestek a szavaid! :) Puszillak! :)

      Törlés
  7. Zokogok. Ez tényleg a leggyönyörűbb dolog, amit valaha olvastam. ;w,
    Nem tudok mit mondani. Úristen.
    Úristen.
    Basszus, ez gyönyörű.
    A leggyönyörűbb.
    Édes Istenem.
    Én meghaltam.
    Zokogok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, és bocsánat... *odanyújtja a zsepijét lovagiasan*

      Törlés
  8. Legpontosabb becslések szerint a fenti művet még olyan 98142774-szer fogom elolvasni. Újból és újból, mígnem a könnycsatornáim végleg elapadnak. Ez a közeljövőben valószínűleg nem igazán fog megtörténni.
    Csak hogy tudd; nem szerettem a kid!lock-okat. Vess máglyára, döfj át rajtam egy dárdát harci csatakiáltással vagy anélkül, de nem szerettem őket. És most lassacskán kezdem észrevenni, hogy 'did somebody say kid!ock' felkiáltással vetem rá magam az első ilyen témájú ficre, ami szemben jön velem az utcán (ők ilyenkor általában egy halálsikoly kíséretében megfordulnak és elfutnak) Szóval valamit nagyon jól csinálsz.

    Látod, mit tettél...?! LÁTOD?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Látom... *szégyenkezve elvonul kivasalni a kezét*
      Ha ez megnyugtat, én magam sem szerettem a kidlockot, aztán egyszer csak jött ez a történet valahonnan, és meg kellett írnom. Még egyet nem tudnék szerintem, pláne, mert még élénken él bennem azoknak a napoknak az emléke, amikor tavasszal ezen dolgoztam. (Jó időszak is volt azt, Istenem.) Szóval semmiféle függőségért nem vállalok felelősséget, viszont nagyon köszönöm a véleményed! :)

      Törlés
  9. Ohhohhó, imádom! ♡ egy kid!moriartyra én is benevezek! :)

    VálaszTörlés