A vég az, ahonnan elindulunk (Harmadik rész)

Itt a vége, fuss el véle. Jó messzire, ha kérhetem. 

~5~

Édesanyámból a próféta beszélt azon az estén, amikor a Sherlockkal való összezördülésünk után bejött a szobámba, és vigasztalni próbált. Az iskola valóban egy új világot nyitott meg számomra, amely olyan lendülettel szívott be magába, hogy az itt és most által bevilágított kört kivéve minden sötétségbe borult  egy jó időre.

Bár az otthoni gondos felkészülésemnek hála gond nélkül be tudtam csatlakozni a tananyagba, azért az első hetekben komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy lépést tudjak tartani a többi fiúval, akik már kiismerték minden egyes tanár szokásait és rigolyáit, az összes kis trükköt, és ez nagyban megkönnyítette a dolgukat. Az este így aztán gyakran ott talált a tanulószobában az egyik kopott íróasztal fölé görnyedve, ahogyan az utolsó természetes fénysugarakat kihasználva igyekszem átmásolni William Stanley füzetéből a latin névszóragozásokat vagy a több oldalon keresztül kígyózó algebrapéldákat.

William Stanley, ez a mindig vidám, nagyszájú fiú lett a legjobb barátom az első pár hét után. Soha addig, és azóta sem találkoztam olyan emberrel, akit nála vígabb kedéllyel áldott volna meg a sors, bár, attól tartok, esetében ez a gondtalan, derűs természet egyfajta felszínességnek volt köszönhető, amellyel könnyed vállrándítással lépett át az élet mélyebb problémái felett, amelyekkel véleménye szerint neki nem sok teendője akadt.

Ez a megbízható nemtörődömség Sherlock kiszámíthatatlansága után újszerű volt számomra, és jólesett, mint egy korty friss víz. Amikor nagy ritkán sikerült még napszállta előtt befejeznem az aznapra kirótt leckét, az iskolaépület mögötti sportpályákon ütöttük el a takarodóig hátralévő időt. Teljes lélekkel vetettem bele magam a fociba, krikettbe, szurkolásba és szitkozódásba, egymás heccelésébe, és bizony a meccsek utáni adok-kapokba is, ami időről-időre a nevelők közbelépését, és néhány kemény vesszőcsapást vont maga után, melyeknek csípős suhintását még most is érzem a hátsó felemen.

Williamhez hasonlóan akkoriban nem volt gondom a világra. Nővérem levele, melyet megőriztem, tanúbizonyságul szolgál, ez a mozgalmas és érdekes új élet mennyire elfeledtetett velem minden mást:

"Kedves John!

Bár előző levelemre nem válaszoltál, így senki nem vetné a szememre, ha emiatt jogos neheztelést tartanék fent irányodba, és vonakodnék tollat ragadni, azért én jó nővérhez illően mégis hírt adok az itthoni eseményekről, hiszen biztos vagyok benne, hogy azok a te érdeklődésed is felcsigázzák majd. Őszintén remélem, hogy csak a tanulmányaid izgalma vonja el a figyelmed az otthonod és családod felől, és idővel majd érkezik válasz lelkiismeretes beszámolóimra.

A legjelentősebb hírrel kezdem, annál is inkább, mert ez téged - illetve kis barátodat, Sherlockot - is közvetlenül érinti: Mrs. Holmes és Mr. Moriarty múlt vasárnap mise után végre nyilvánosan bejelentették eljegyzésüket! Már eddig is faluszerte járta a szóbeszéd, hogy hamarosan várható az kézfogó, mégis, egészen felbolydult kis községünk a hír hallatán, ugyanis a bejelentéssel egy időben kivétel nélkül mindenki meghívást kapott a jeles eseményre, melyet a kúriában tartanak ez év augusztus havának utolsó szombatján.

Itthon nálunk minden rendben van. Anya már elkezdte a húsvét előtti szokásos nagytakarítást, apa pedig egész nap zsörtölődik, mert  felfordulás közepette eltűnt pár orvosságosüveg, és meg van győződve róla, hogy anya rendrakása közben dobta ki véletlenül. Azért is haragszik különösen, mert voltak köztük igen erős mérgek is, amiket csak ritkán használt, és amiket a padláson egy kis szekrényben tartott elzárva. Anya persze minduntalan esküdözik, hogy ő aztán közelébe sem ment a szekrénynek. Nem könnyű egész álló nap őket hallgatni, és néha egyedül érzem magam.

Csak az vidít fel, hogy az egyik macskánk – tudod, a szürke cirmos, amelyik a nyár végén került hozzánk - megkölykedzett, és dajkálhatom a cicákat. Az egyik fekete, a másik pedig az anyjára hasonlít, és már most látszik, hogy még nála is kövérebb lesz.  Le is festettem a kicsiket az akvarellel, amit születésnapomra kaptam – a képeket a te szobádban terítettem ki száradni, remélem, nem bánod, hogy használom a távollétedben.

Valamelyik nap Sherlock is átjött, illetve inkább apa invitálta be, amikor látta, hogy itt kószál a ház környékén. Szerintem magányos ő is, mióta elmentél, de nem kérdezett felőled... Én azért elmondtam neki, hogy alig írsz, és mi sem hallunk sokat tőled.

Most mennem kell, mert anya bekiabált, hogy segítsek neki és Bertának kihurcolni a nagy szőnyeget a kandalló elől. Ahogy hallom, megint harapós hangulatban van, jobb, ha nem várakoztatom meg.

Remélem, hamarosan hírt adsz magadról.

Sokszor ölel szerető nővéred,

Harriett

Az otthoni hírek ugyan megleptek, de ha jól emlékszem, hamar feledésbe merültek az iskolai hétköznapok zajos forgatagában, és csak a nyári szünet kezdetekor, hazafelé készülődve halásztam elő ismét a Harriettnek hála addigra tekintélyes méretűre duzzadt levélcsomót, hogy felfrissítsem az emlékeim.

Ahogyan a vonat repített a mind ismerősebbé váló tájon keresztül otthonom felé, eszembe jutott az a fél évvel korábbi utazás Sherlockkal, és barátom szomorú arca, amely képzeletemben most szemrehányóan nézett rám, amiért mindez idáig olyan nagyszerűen elmúlattam az időm anélkül, hogy az estéket leszámítva, amikor az ablakon kibámulva a megszokott, távolban ingó világosság hiánya ránehezült a mellkasomra, különösebben megviselt volna egymástól való hosszú távollétünk.

Otthon nagy örömöt okozott az érkezésem - édesanyám hajtott ki elém az állomásra, és hazáig a karjában szorongatott, nem kis riadalmamra néha csak fél kézzel tartva a gyeplőt. A bőséges vacsora után a kedvenc gyümölcsös pitém került elő a kamrából, és miközben az asztalt körülülve az utolsó morzsáig eltüntettük - az oroszlánrészét persze jómagam -, vidáman számoltam be az élményeimről szüleimnek és Harriettnek, aki ez egyszer érdeklődve hallgatott végig, csak itt-ott szakítva félbe elbeszélésem a kérdéseivel és megjegyzéseivel.

Az egyik ilyen megjegyzéséből tudtam meg, hogy másnap délutánra máris uzsonnára vagyunk hivatalosak a kúriába.

-     A kis barátod, James szülinapját ünneplik, nagy vendégség lesz. Holnap majd elmegyünk Mr. Hampkins boltjába, hisz illő lenne, hogy megajándékozd valamivel – mondta anyám.

Leginkább egy jó adag söréttel szerettem volna megajándékozni Jimet, de gyanítottam, hogy az ötletem nem nyerte volna el édesanyám tetszését, így inkább bölcsen hallgattam, és kivettem a tálból az utolsó szelet gyümölcsös pitét, hogy abba fojtsam bánatom, amiért még a visszatértem utáni első napon sem lehetünk egyedül Sherlockkal. Most, hogy ismét itthon voltam, döbbentem csak rá arra, mennyire hiányzott a társasága. Valahogy úgy voltam, mint amikor nagy ijedség éri az embert, és csak jóval a heves szívdobogás elmúlta után veszi észre, hogy még mindig görcsösen ökölbe vannak szorulva az ujjai.

Másnap délután tehát, miután a szatócsboltban a sörétes puska helyett sikerült kiválasztanunk és becsomagoltatnunk egy édesanyám szerint igen szép, szerintem fájdalmasan érdektelen könyvet, a családunk testületileg átvonult a kúriába, ahol a parkot övező dús lombú tölgyek árnyékában már meg volt terítve az uzsonnához.

Szokatlanul napos és fojtogatóan meleg nyári idő volt aznap. A vendégek hiába kerestek enyhülést a fák alatt, csak alig járt a levegő, így aztán az asztal mellől el-eltünedeztek a kék vízével csalogató tó irányába, vagy a kúria épületének hűsebbnek vélt termei fel. Általánosan is feszült volt a hangulat, minek okát a saját részemről abban véltem felfedezni, hogy a házigazdáink helyett Moriartyék fogadták az érkezőket, és bár később Mrs. Holmes sötétkék ruhás alakja is feltünedezett itt-ott, mint a vendégek közé időnként leszálló ideges kis madár, Sherlock továbbra sem került elő.

Mintha még a dús, festett rózsák is nagyokat sóhajtva hervadoztak volna a porcelán étkészlet arany szélére hajolva. A szamócadzsem vörösen száradt rá a melegben felkunkorodó kenyérhéjjakra, és kövér darazsak keringtek körülöttünk, lakmározva az érintetlenül hagyott uzsonnánkból. Jim ünnepeltként az asztalfőn foglalt helyet a kisebbik asztalnál, amit külön a gyerekek számára terítettek meg. Dölyfösen nézett végig a vendégeken, jeges pillantással nyugtázva, amikor egy-egy újabb emelkedett fel közülünk a székéről, hogy eliszkoljon a felnőttek tekintetének sugarán kívülre.

Engem a hőség és a Sherlock távolléte miatt érzett düh makaccsá és dacossá tett: csak azért is maradtam, és álltam a pillantását, még akkor is, amikor már csak mi ketten ültünk az asztalnál. A vigyor, amivel eltúlzott udvariassággal felém nyújtotta az utolsó szelet tortát, kiszámított és hideg volt. Elég volt csak ránéznem a zsírosan csillogó tejszínhabra, hogy elfogjon az émelygés. Vadul megráztam a fejem.

- A tied lehet - mondtam nagyvonalúan.

 - Pedig nincs ám megmérgezve – felelete még mindig vigyorogva, és mohón lenyalta villájáról a maradék vaníliakrémet.

Ez már nekem is sok volt: undorodva álltam fel az asztaltól, azzal az eltökélt szándékkal, hogy végre előkerítem Sherlockot. A kúria felé vettem hát az irányt.

Szerencsére hamar megtaláltam őket, amiben nagy segítségemre volt, hogy tisztában voltam Sherlock kedvenc zugaival. Ott álltak a könyvárszobában: a behúzott bársonyfüggönyök kevés fényt eresztettek át, de így is ki tudtam venni az alakjukat, ahogy Sherlock átölelte az édesanyja derekát.

- Még vissza lehet csinálni – szólalt meg éppen, gyerekes duzzogással a hangjában.

- Sherlock – suttogta Mrs. Holmes -,  meg kell értened... Még ha olyan becstelen lennék is, hogy az adott szavam visszavonom, akkor is ott a gyötrő bizonytalanság... Semmi sincs már abból a pénzből, amit apád ránk hagyott. Ki fog rólunk gondoskodni?

- Majd én gondoskodok rólad - szegte fel a fejét öntudatosan Sherlock.

- Ó, kicsim - hajolt fölé az anyja, és megcirógatta az arcát. - Hát persze, hogy gondoskodnál rólam. De Mycroftnak be kell fejeznie az iskolát, és ez egy ideig még további terhet ró ránk. El kellene adnunk a kúriát mindenképpen, hogy finanszírozni tudjuk, de Moriarty professzor van olyan jó...

- Nem érdekel, hogy mit ígért! Meg fogom akadályozni, hogy hozzámenj! - kiáltotta Sherlock dühösen, majd kitépte magát az anyai ölelésből, és kirohant a könyvtárból, észre sem véve engem, aki ott álldogáltam az ajtó takarásában. Ahogy utána fordultam, láttam, hogy a Miss Campbell, a komorna is ott téblábol pár lépéssel mögöttem.

- Nagyon nincs ínyére, hogy többé nem kommandírozhat majd mindenkit kénye-kedve szerint - csóválta a fejét. - Pedig az asszonyom már megállapodott Moriarty úrral, hogy ősztől James és Sherlock is bentlakásos iskolába mennek, ahogyan John úrfi - bökött felém elégedetten a fejével, minek következtében a nyakában lévő hamis gyöngysorok kusza tekervénye vadul kolompolni kezdett. – Rájuk fér egy kis fegyelem, főleg Sherlockra, én mondom – csóválta meg a fejét, az előbbinél is hangosabb kolompolást indítva útjára ezzel.

- Jane? - szólt ki ekkor Mrs. Holmes a könyvtárból, meghallva a komornája közelségét jelző jól ismert hangot.

- Jövök már, asszonyom - felelte rá Miss Campbell, majd egy utolsó pillantást vetve rám eltűnt a szemem elől.

Én visszamentem az udvarra, ahol anyám már keresett, mivel éppen indultak volna hazafelé. Sherlockot sehol sem láttam, így nem tudtam elbúcsúzni tőle – sőt, valójában egyetlen szót sem tudtam vele váltani, mióta megérkeztünk. Szomorúan kászálódtam fel a kocsira, és egyre az imént látott jelenetet forgattam a fejemben.

Másnap aztán ő maga volt az, aki keresett engem: szokása szerint egyszer csak megjelent a küszöbünkön reggeli után. Előző nap a könyvtárszoba sötétségében, és az alatt a szemvillanásnyi idő alatt, míg elrohant mellettem, nem tűnt fel, hogy mennyivel magasabb lett, mióta nem láttam. 
Majdnem akkora volt már, mint én, pedig több, mint két év volt köztünk. Igaz, én az iskolai sportoknak hála megizmosodtam, és a tartásom is magabiztosabb, stabilabb lett, míg ő mintha csak még vékonyabbá, törékenyebbé vált volna a hirtelen növésnek köszönhetően. Szerettem volna leültetni, és belé diktálni egy nagy adagot édesanyám zabkásájából, amivel reggelente rémisztgetett engem.

Ekkor döbbentem rá, hogy hirtelen nagyon különbözőek lettünk. Sherlock gyerek maradt, amíg én magam mögött hagytam a tojáshéjat, amit az ismerős, otthonos környezet és a szüleim közelsége jelentett: megtettem az első lépéseim a nagyvilág felé. 

-     Hallottam, hogy hazajöttél – mondta köszönés helyett.

-     Tegnap reméltem, hogy találkozunk – feleltem különösebb következetesség nélkül.

-     Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem – mondta, miközben elindult vissza az út felé, hátra sem nézve, hogy követem-e. Úgyis tudta, hogy mindig ott vagyok a nyomában. 

Elgondolkozó volt azon a reggelen.  Némán sétáltunk egymás mellett az úton, a dombok felé, a kúriától ellenkező irányba. Ahogy oldalra pillantottam, többször is láttam, hogy szólásra nyitja a száját, aztán minduntalan be is csukta, és hunyorítva makacsul összepréselte az ajkait.  Szemlátomást azt fontolgatta, hogy megossza velem az őt nyomaszó gondokat, de valami visszatartotta tőle. Akár komikusnak is tűnhetett volna ez a komoly kifejezés keskeny, gyerekes arcán, ha nem süt róla az őszinte gyötrődés.

Én nem faggatóztam: az iskoláról, az új barátaimról, éppen eszembe jutó mindenféle dologról kezdtem beszélni, hosszan és bőségesen, abban bízva, hogy a szóáradatom áttöri hallgatásának baljósan fölénk tornyosuló gátját. Reményem hiábavaló volt.

Ahogy ahhoz a kis emelkedőhöz értünk, amelynél az út elfordult kifelé a faluból, Sherlock egyszer csak megtorpant, felnézett rám szörnyülködve, mintha valami rettenetes hírt közöltem volna éppen, majd megcsóválta a fejét.

-     Sajnálom, John – motyogta, és további magyarázat nélkül hátrafordult, majd elrohant.

Én földbegyökerezett lábbal, értetlenül álltam az út közepén. Egy pillanatra elfogott a késztetés, hogy utána szaladjak, és kiszedjem belőle, mi volt ez az egész, de tapasztalatból tudtam, hogy Sherlock annál jobban magába zárkózik, minél inkább igyekszik közel férkőzni hozzá az ember. Lassan hazaballagtam hát, egyedül, és este, miközben szokásomhoz híven vártam, hogy az erdő felett a toronyban kialudjon a gyertyafény, csak nehezen sikerült elűznöm magamtól a rossz érzéseket, amik azóta kísértettek kitartóan, hogy felszálltam a hazafelé tartó vonatra.

*

Mrs. Holmes és Moriaty professzor esküvőjét sosem tartották meg. A szertartás kitűzött napja előtt egy héttel Mrs. Holmes már a ravatalon feküdt, abban a finom ezüstszín ruhában, amelyet az esküvőjére csináltatott. Hirtelen halt meg: este lett rosszul, és hajnalban már nem lélegzett többé. Az, hogy megmérgezték, édesapámnak, akit a Miss Campbell sietve riasztott az éjszaka közepén, amikor úrnőjére rátörtek a görcsök, már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt.

A Mrs. Holmes halálát követő a szörnyűséges pár napnak az eseményei összefolynak, és csak egy-egy jelenet sejlik fel előttem, ahogy próbálom foltozgatni emlékeim szövetét, és ezeknek a megmaradt emlékeknek mindegyike hozzá kötődik: Sherlock az édesanyja ravatala előtt, meredt arccal nézve maga elé, tőle szokatlan módon hagyva, hogy a felnőttek irányítgassák. Sherlock a temetésen, ahogy annyira aprónak, elveszettnek tűnt a hatalmas ébenfekete koporsó mellett.

És a legszörnyűbb mind közül, Sherlock, amikor érte jöttek. Ez talán egy-két nappal a temetés után történt: átmentem a kúriába azzal a szándékkal, hogy megpróbáljam vigasztalni barátom, vagy legalább hogy vele legyek a szomorúságában.

 Ahogy kiértem a fasor takarásából, meglepve vettem észre, hogy apám kocsija, és egy idegen, rácsos ablakú fehér hintó is ott áll kúria épülete előtt. Nem emlékeztem, hogy édesapám említette volna, hogy itt van dolga, így igen különösnek találtam az egészet.

Odabent aztán kisebb csoportosulásba botlottam, amely apámat magát, a személyzet néhány tagját, és két ismeretlen, fehér köpenyt viselő férfit foglalt magában. Épp meg akartam kérdezni, mi történik, amikor a lépcső tetején megpillantottam Sherlockot. A bátyja, Mycroft volt vele, aki egy héttel előbb érkezett haza a temetésre, és hogy átvegye a birtok ügyeit, amelyek így immár rá hárultak. Utolsó évét kezdte volna meg a katonai iskolában, ám most bizonytalan időre kénytelen volt megszakítani a tanulmányait. Nekem a kezdetektől fogva unszimpatikus volt pöffeszkedő stílusával és túl sima modorával. 

Míg jöttek lefelé a lépcsőn, nem kerülte el a figyelmem, ahogyan tenyerét Sherlock vállán pihentette, nem hagyva, hogy Sherlock gyorsítson a léptein, amikor megpillantott engem.

- Mi ez az egész, Sherlock? - kérdeztem még mindig megilletődötten.

- Sherlock nincs jól az utóbbi időben - válaszolt helyette Mycroft, megállítva öccsét a két idegen előtt. - Egy hosszabb pihenésre van szüksége.

- Pihenésre?

Ekkor apám is közbeszólt:

-    Mr. Holmes, nem tartom  a legjobb ötletnek…

- Ha kérhetem, Mr. Watson - vágott felé egy fancsali képet Mycroft -, tudom, hogy ön a család közeli barátja és orvosa, de tényleg, őszintén kérem, maradjon ki ebből. Talán jobb lenne, ha most hazavinné Johnt - nézett rám erőltetett mosollyal.

 Közben az egyik fehér köpenyes férfi megfogta Sherlock karját, és elindult vele kifelé, a feljáró felé.

-     John – nézett rám hátra Sherlock, és erőtlenül felém nyújtotta a kezét, de férfi durván  továbbrángatta.

-     Sherlock! - szaladtam utánuk. Közben a másik férfi is csatlakozott hozzájuk, és beszálltak a kocsiba.

-     Nem ő tette! – ordítottam, amikor hirtelen -megkésve - összeillesztettem a háttér darabkáit. 

Hirtelen nem értettem, a felnőttek közül miért nem tesz senki semmit. Még apám is csak mozdulatlanul figyelte, ahogy Sherlockot beteszik a rácsos ablakú kocsiba, és elviszik. - Nem ő tette -  kiáltottam oda nekik is, abban bízva, hogy a hangom majd megtöri a dermedt bénaságukat.  

- Kérlek, nyugodj meg, John - szólalt meg végül Mycroft higgadt hangja.

 - Nem hiheted, hogy ő volt!

-     Sherlock könnyedén manipulált mindenkit a környezetében már egészen pici gyerekként is. -  A szavait ezúttal apám felé intézve, mintha magyarázkodna irányába. - Az öcsém sajnálatos módon… mindig aggodalomra adott okot számomra. Édesanyánk a józan ész határain túl kényeztette, és attól tartok, ezzel elérte, hogy Sherlock egyáltalán nem tudja felmérni a tettei következményeit...

-     Nagyon is jól fel tudja mérni őket! A testvéred nem őrült! - kiabáltam közbe megint. - Nem hagyhatod, hogy oda vigyék!

-     Én küldtem oda - hajtotta le a fejét ekkor Mycroft. - Értsék meg,valamit tennem kellett. A mérget megtalálták a szobájában. Az öntől eltűnt fiolákban, Mr. Watson. Miss Campbell szerint  pedig Sherlock megfenyegette anyámat nem sokkal az esküvő előtt...

- Megfenyegette?! Hiszen csak nem akarta, hogy James a mostohatestvére legyen!

- Gyerekes butaság - csóválta a fejét Mycroft. - Tennem kellett valamit - ismételte meg. - Moriarty professzor tajtékzott a dühtől, amikor az ügy részletei világossá váltak előtte, és ha nem bizonygatom ilyen kitartóan, hogy Sherlock nem teljesen felelős a tetteiért, nehezen tudtam volna eltusolni a dolgot. Így viszonylag csendben, nagyobb botrány nélkül megoldódik az ügy, ami mindenkinek  - Sherlocknak is - a legjobb.

- Te gyáva! - keltem ki magamból, és egyetlen ugrással nekiestem, ököllel találva telibe az arcát.

- John! - lépett közbe ekkor apám, lerángatva Mycroftról, aki a meglepetés után próbálta visszanyerni az egyensúlyát. - Valóban jobb lesz, ha most hazamegyünk - szólt rám szigorúan, én pedig megadóan tűrtem, hogy ahogyan az imént Sherlockot, kirángassanak az épületből. A szemeim elborították a düh, a felháborodás és a tehetetlenség okozta könnyek. Gyűlöltem az egész világot, átkozva benne minden felnőttet, akik túl ostobák voltak, hogy megértsék, mi folyik itt. Homályosan láttam csak, hogy a bekötőút mentén  a vöröstölgyek koronáját vadul cibálta a szél, vérfoltokkal pettyezve be előttünk az utat. 

~6~

A gondolat, hogy Sherlock egy elmegyógyintézetben van elzárva, azt hiszem, fizikailag is beteggé tett. Napokig egy falat étel sem ment le a torkomon, és éjszakába nyúlóan zokogtam a szobámban, csak hajnal felé találva némi enyhülést két lidércnyomás között. A végén már maga édesanyám kérlelte apám, hogy vigyen el meglátogatni őt, miután megelégelte, hogy minden vigasztalásomra tett kísérlet makacs ellenállásba ütközik. Hogyan is gondolhattam volna egy pillanatig bármi másra, mint a durva kezekre, amik megragadták, és betuszkolták a kocsiba; az igazságtalan vádra, a félreértésre, és a rosszindulat mocskos habokat vető tengerére, amely körülvette őt?

 Apám, vonakodva ugyan – hiszen nagyon is jól tudta, hogy nem gyereknek való hely az -, de végül beleegyezett, így egy reggel gyászos hangulatban indultunk útnak ketten a kis lovas kocsinkkal.

Az útról már messziről megpillantottam a vastag, fehérre meszelt falakat a tömörfa vaspántokkal megerősített kapuval, mely lassú nyikorgással tárult ki előttünk, mikor apám közölte a kapussal jövetelünk célját. Az embernek az az érzése támadt, hogy ha ezek a masszív kapuszárnyak egyszer bezárulnak a háta mögött, már talán soha többé nem nyílnak ki.

Maga az épület a fehér falakról lassan csorgó reménytelenséggel még ijesztőbben festett, és ösztönösen közelebb húzódtam apámhoz, ahogy áthaladtunk a főbejáraton, be a lépteinktől visszhangzó csarnokba, ahol egy-két beteg lézengett céltalanul, a sarokban egy kis asztalnál ücsörgő marcona őr szúrós tekintete alatt.  

A megállt idő súlya alatt roskadozó vállak, a rémképek és téveszmék kipárolgásától málladozó vakolat a falakon, a nyirkos, fehér csend, melyet csak néha szakít meg egy kiáltás, egy sikoly: mindez összeszorította a torkom és léleknyomorító rettenettel töltött el, és minden vágyam ellenére, hogy láthassam barátomat, bizony alig vártam, hogy minél előbb ismét a falakon kívül lehessek.

Az őrtől megtudtuk, hol találjuk Sherlockot: az első szint világosabb folyosóján kapott egy külön kis szobát – nyilván a bátyja vagy Moriarty professzor közbenjárására.

Az ajtó előtt apám megtorpant:

-          Menj csak be hozzá. Én megpróbálom előkeríteni a doktort. – Biztatóan mosolygott, de nem kerülte el e figyelmem a mosolya mögött megbúvó aggodalom.

 Óvatosan nyomtam le a kilincset, majd beléptem a valóban aprócska, cellaszerű szobába. A sarokban egyszerű vaságy volt: az ajtó nyikorgására a rajta fekvő ismerős, vékony alak megmozdult.

-          John?

Sherlock, akartam mondani, de az elém táruló látvány elnémított. Sherlock. Bár örökre kitörölhetném a képét annak a nyomorúságos szobának, benne vele, ahogyan nehezen ülő helyzetbe tornázza magát, amikor felismer, gyenge kezeivel csak alig találva fogást a dohos ágyneműn. Az erőlködésének a rátörő erős köhögés vetett véget, minek következtében visszahanyatlott a takaróra, még mielőtt odaléphettem volna, hogy segítsek neki. A haja izzadt tincsekben hullott előre finom homlokába.

-     Istenem, Sherlock, ki kell jutnod innen! – kiáltottam fel elszörnyedve, miközben leereszkedtem mellé az ágyra, és a zsebkendőm előhúzva letöröltem a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket. Az ő arcára, ahogy enyhült a köhögése, boldog mosoly ült ki.

-          Tudtam, hogy eljössz értem – zihálta, és felém nyújtotta a kezét, ahogyan aznap is, amikor túl messze volt, hogy elérjem. Most könnyen a tenyerembe zártam a kézfejét.

-          Persze, hogy jöttem. Haza foglak vinni.

                              

Oldalra döntötte a fejét, és elmosolyodott, azzal a különös, mindentudó mosollyal, ami mindig annyira zavarba ejtő volt vékony arcán. Hirtelen aprónak és ostobának éreztem magam.

-     Ó, John.

- Ne ó Johnozz nekem, hallod! Nem hagyom, hogy az ostobaságod miatt megint magad ellen fordíts mindenkit!

Megcsóválta a fejét.

-          Nincs bizonyíték… – mondta elcsukló hangon. - És a méreg... tudod, tényleg én loptam el a mérget. Az én hibám, hogy...

-          Nem te vagy a hibás! – próbáltam védeni az önmagával szembeni vádaktól.

-          De igen John. Én vagyok a hibás – válaszolta, majd makacsul összepréselte az ajkait. Már túl jól ismertem ezt az arckifejezést: nem hagyhattam, hogy megint visszahúzódjon a csigaházába. – Na ide figyelj – kezdtem bele -, először is, találni fogok bizonyítékot. Valamit, bármit. Aztán pedig beszélek Mycrofttal, a felügyelővel, bárkivel. Majd meggyőzöm apám, hogy segítsen. Ő sem hiszi el, hogy te tetted. Aztán pedig eljövök érted, és hazamegyünk – fejeztem be kipirult arccal, ahogy magával ragadott a tettvágy.

Ő mindössze egy szomorú mosollyal válaszolt. Éteri, hátborzongató bölcsesség sugárzott a szemeiből, aztán lassan elfordította a fejét.

-          Tégy belátásod szerint, John.
     

Néhány percig csendben ücsörögtem az ágya szélén, majd amikor sípoló lélegzetvételének ritmusa hírül adta, hogy elaludt, felemelkedtem, és apám keresésére indultam. Megkönnyebbülésemre nem kellett sokáig bolyonganom a lidérces folyosókon: épp felém igyekezett, ahogy kiléptem az ajtón.

Az addig magamra erőltetett felnőttes tartás ekkor végleg megroppant: a karjaiba vetettem magam, és kétségbeesetten sírva fakadtam, miközben egyre azt ismételgettem, hogy ki kell hoznunk, ki kell hoznunk.

-          Én bármit megteszek, én elmegyek a rendőrségre, még Londonba is, addig megyek, amíg valaki nem hisz nekem. – Már nem is igyekeztem értelmesen gondolkozni, a felnőttek tehetetlensége és értetlensége annyira felháborított, hogy úgy éreztem, nekem magamnak kell valami nagy, jelentős lépést tennem.

Édesapám azonban nem nevette ki gyerekes fenyegetőzéseimet. Fölém hajolt, és letörölte a könnyeimet.

-     Felesleges, kisfiam. Sherlockot ki fogják engedni. -  Értetlenül felnéztem rá, és ekkor ugyanaz a szomorú, bágyadt mosoly jelent meg az arcán, amit nem sokkal korábban barátom ajkain láttam. Ez rossz érzésekkel töltött el, mert fogalmam sem volt a jelentéséről. Kell hogy legyen valami, van itt valami, gondoltam, amihez nem érek fel. Valami, ami akkor még láthatatlan voltszámomra, és aminek csak a nyomasztó jelenlétét éreztem.

~7~

Persze apámnak igaza lett. Sherlock hazajött: hazaengedték meghalni.

Utólag visszatekintve, már londoni utazásunkkor is látszottak a betegségének jelei, de igazán súlysora csak az intézetben elszenvedett hetek után fordult. Én vele voltam egészen a végéig: apámmal és a bátyjával felváltva őrködtünk az ágya mellett azalatt a másfél hónap alatt, amíg a tüdőbaj  végzett vele.

Mycroft Holmes, azt hiszem, az öccse betegágya mellett egyik napról a másikra öregedett meg, miközben nézte, hogy Sherlock arca mind jobban hozzáfakul a hófehér párnahuzathoz. Keserűen vádolta magát, és sajnos nem teljesen alaptalanul, hisz kétségtelen, hogy ha nem teszi ki öccsét a nyirkos, fűtetlen cella miazmás levegőjének, talán elég időt nyerhettünk volna, hogy a megfelelő kúrával jobbra fordítsuk állapotát. Soha nem tudtam neki megbocsájtani, még az után sem, hogy egy délután úgy találtuk ott apámmal, ahogy Sherlock ágyának szélére borulva aludt, egyik kezéből kicsúszva a könyv, amit nemrégiben még az öccsének olvasott fel, másikkal Sherlock apró tenyerét szorongatva. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy barátom, aki sokkal jobb és bölcsebb volt nálam, végül megbocsájtott neki.

Édesapám egy idő után belenyugodott, hogy úgysem tud távol tartani a betegágytól, és igyekezett legalább időnként rávenni, hogy hazamenjek egy váltás ruháért és egy kiadós vacsoráért. Minden alkalommal rohanva kapkodtam magamra a ruhát, és sietve lapátoltam be az ételt is, mert nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha túl sokáig vagyok távol Sherlocktól, talán már soha többé nem lesz alkalmam szólni hozzá.

Emlékszem, egy hideg novemberi napon történt. Nem sokad aludt azon az éjjen, egyre csak forgolódott, ki-és belépve az öntudatlanság kapuján, én pedig alig tudtam csak enyhíteni a kínján. Valamikor hajnal felé, mikor már egy ideje megint ébren volt, váratlanul megszólalt:

-     James ölte meg Darwint.

-     Tudom – feleltem meglepetten, mert ekkor hirtelen tényleg világosnak tetszett, hogy nem történhetett másképp.

-     Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni.

-     Nem a te hibád volt.

-     Azt mondta, a te nyakad is csak annyi lenne elroppantani, mint a Darwinét.

-     Ahhoz azért lett volna egy-két szavam.

-     Hát nem érted, milyen veszélyes?  – suttogta ijedt szemekkel.

-     Még mindig félsz tőle? Már nem bánthat. Nem hagyom neki – fogtam meg a kezét, mert ebben a pillanatban egy erős köhögő roham vett erőt rajta. Odatartottam a zsebkendőjét, amit csakhamar pirosra festett a vére.

-     Sosem érdekelt, hogy engem bánthat-e… – suttogta, mikor ismét szóhoz tudott jutni a megerőltetés után. – Én csak…

-     Ssss – nyugtattam, miközben egy tiszta, nedves kendővel letöröltem gyöngyöző homlokát. – Tudom. - Ő elmosolyodott, mint aki csak erre a megerősítésre várt.

Hamarosan elaludt, és nem is ébredt már fel többé.

Néztem az arcát, amely nyugodt volt, utolsó mosolyának sejtelmével az ajkain. Sokáig néztem a haját, amelyet sosem volt bátorságom megérinteni, és most már mindörökre lefogta kezem az a lelkünk legmélyéről jövő tilalom, amely nem engedi, hogy megzavarjuk a halottak nyugalmát. Végül néztem a kezét a kezemben, és ekkor elkezdtem sírni.

Később, felnőtt életem során, a háborúban és orvosi praxisom folyamán sok embert láttam meghalni, talán többet is, mint amit ép lélekkel el lehet viselni. Láttam meghalni férfiakat - bátor férfiakat -, és nőket, akik szótlan elszántsággal tűrték a fájdalmat. Megtanultam, hogy a halál ölthet fenséges, hősies álarcot, és egyesek láthatnak bele értelmet, valamiféle fensőbb, magasztos célt. Tőlem mindezek távol állnak: a halál számomra az örök, kegyetlen ellenség, a hatalmas fogakkal húsunkba maró szörnyeteg, aki elől gyermekként fejünkre húzzuk a takarót, és csendben reszketünk a szobánkban.  A halál számomra már mindig annak a percnek a kétségbeesett rettenete és egész életemre rávetülő sötétsége lesz, amely elragadta tőlem Sherlock Holmest azon a fájdalmas emlékű novemberi hajnalon.

*

Thomas J. Wright utószava:

A nagybátyám, John H. Watson elbeszélése itt ér véget. Úgy gondolom, meg kell említenem, hogy amikor a halála után kipakoltam a házát, és a holmijait dobozokba raktam, a hálószobájában az éjjeliszekrénye fiókjában egy diónyi borostyánkövet találtam, közepében, mintha csapdába ejtett napfény lenne, egy tökéletes tisztaságú, ragyogó vízcseppel.

Bár sosem fordítottam különösebb érdeklődést az ásványtan iránt, mégis, lenyűgözött, ahogyan talán több ezer éven keresztül megőrizte a megkövesedett fagyanta ezt a tünékenynek tetsző anyagot. Arra gondoltam, mennyire igazságtalan, hogy a mi emberi létünk, érzelmeink, örömünk és szenvedésünk nyom nélkül múlnak el, ahogyan lassan mindenki meghal, aki elmesélhetné őket, átírva az igazságtalan, aljas tévedéseket a történetben, legyőzve helyettünk a James Moriartykat és sokadszorra is feltámasztva bennünket a  fehér papírlapokon.