A vég az, ahonnan elindulunk (Második rész)

Danger, 

danger,

very very fucking danger. 

(Ódám a második részhez/ről.)

Remélem, az első rész által festett idilli kép senkit nem tévesztett meg. Nem egy kedves, vidám történet ez. Most csendben és átszellemülten utálom magam. *Évának hála, már nem*

A vég az, ahonnan elindulunk

Második rész

A Sherlockkal való találkozásommal ellentétben arra a napra egyáltalán nem emlékszem, amikor a balsors először keresztezte az utam James Moriartyéval. Nem tudom, mikor jelent meg a Holmes kúriában édesapjával. Felbukkanása olyan érzést kelt bennem, mint a penészedés a falakon: talán mindig is ott volt, talán láttad, ahogyan növekszik, mégis elkerülte a figyelmed hosszú hetek, hónapok során, s te csak akkor csodálkozol rá meglepetten, mikor már nyálkás és nyúlós szagával megmérgezi az addig oly kedves, meghitt szoba levegőjét.

Moriartyék a szomszéd falutól néhány mérföldre, a folyón túl laktak, mintegy fél órás kocsiútra Sherlockéktól. Az asszony gyermekágyban halt meg, így Jamest egyedül nevelte az édesapja, aki Anglia-szerte elismert, de akkor már egy ideje visszavonultan élő sebészprofesszor volt.

Eleinte talán, azt hiszem, imponált a társaságuk,és főként azokon az estéken, mikor édesapám is csatlakozott a kúriában összeverődött társasághoz, amely többnyire a lelkészből, Moriartyékból, Mrs. Holmesból és a komornájából állt, érdeklődve hallgattam az idősebb Moriarty anekdotáit és hosszabb monológjait a legváltozatosabb témákról, és nem tűnt még fel ekkor a fensőbbséges, kioktató hangnem, amivel a társaság többi tagjához - a rangban alatta álló édesapámhoz és a vidéki lelkészhez - leereszkedett. Egyedül az volt gyanús, hogy apám fokozatosan elmaradozott ezekről az estékről, noha nekem kifejezetten nem tiltotta meg, hogy továbbra is átjárjak ilyenkor Sherlockékhoz.  

Mr. Moriarty fia, James, aki egy évvel volt fiatalabb nálam - és kicsit többel idősebb Sherlocknál - tökéletesen nevelt úri fiú volt, aki mindig kényesen ügyelt az öltözékére és a tisztaságára: az a fajta makulátlanság jellemezte, aminek valószínűtlenségébe beleborsódzik az ember háta. Legnagyobb sajnálatomra Sherlock is hamar átvette ezt a piperkőc magatartást, és ezzel rövid úton befellegzett az erdőben, hóban-sárban tett egész napos felfedezőtúráinknak. 

Egyébként is, fokozatosan átalakultak a játékaink: James sokkal nagyobb kedvét lelte a felolvasásban és a színjátszásban, és meg kell hagyni, hatalmas tehetsége is volt ezekhez. Azóta - számtalan színházi élménnyel a hátam mögött -, sem láttam olyan félelmetes Jágót, mint amit ő alakított egy emlékezetes estén, amikor Sherlockkal a pamlagon ülve a fejünkre húztuk a pokrócot ravasz sziszegése hallatán. 

Színészkedésben talán még Sherlockon is túltett, pedig barátomat is különleges hajlékony arcvonásokkal áldotta meg az ég, amit minduntalan ki is használt céljainak elérése érdekében, és most James oldalán ő is kiélhette a komédiázás iránti természetes tehetségét és hajlandóságát.  

Többnyire a kúria felső szintjén lévő könyvtár melletti fogadószobában töltöttük az időnket ekkoriban, amelynek berendezése egy hatalmas, oroszlánkörmökkel díszített kőkandalló köré csoportosult. A kandallópárkányon a nyáron gyűjtött furcsaságok sorakoztak mindenféle rendszert nélkülözve: egy elhullott madár csontjai, kipreparált bogarak, és ha jól emlékszem, még egy emberi fog is volt köztük, amit Sherlock a patkolókovács szemetét feltúrva kaparintott meg, még azokban a gyönyörű hónapokban, amikor barátom az ilyesmire nem húzta az orrát. Ez a magas mennyezetű, zegzugos terem tökéletes színhelynek bizonyult a kis három személyes drámáink számára.

Habár, attól tartok, az én alakításom csak halvány árnyéka volt annak a tobzódó és fékevesztett átszellemülésnek, amivel ők tudták megjeleníteni minden idők gonoszait és hőseit. Jómagam inkább a mellékszerepeket vagy a nézőközönség posztját töltöttem be, de nem bántam, mert figyelni is legalább akkora öröm volt őket,  mint részt venni ezekben a játékokban. 

Ha azonban őszinte szeretnék lenni, el kell ismernem, hogy voltak pillanatok, amikor cseppet sem tetszett nekem ez a túl nagy egyetértés és hasonlóság kettőjük között. Emlékszem például egy esetre, valamikor az Ingletonba való költözésünket követő tél végén, amikor odakint már olvadásnak indult a hó, de a hideg idő még szobafogságra kárhoztatott minket. Kivételesen nem az első emeleti fogadószobában, hanem Sherlock gyerekszobájában vertünk tanyát, fent az északi toronyban: ez a helyiség meghittebb és világosabb is volt. Igaz, a napok rövidsége az évnek ebben a szakában már a kora esti órákban a kandallóvilágra kárhoztatott bennünket. Magasan lobogott a tűz ezen az estén is, vibráló fényébe zárva a jelenetet, amely ma is apró részleteivel jelenik meg előttem.

Én a kis szekreternél ültem, és egy anatómiakönyv - szüleim karácsonyi ajándéka - ábráit nézegettem. Valamivel távolabb, átellenben a pamlagon hevert hanyag nyújtózkodással Sherlock és Jim. Sokadszorra kellett rácsodálkoznom arra, ahogyan Sherlock gyakran fittyet hányt az illendőségre és kénye-kedve szerint használta a bútorokat, olyasféle civilizálatlan ösztönszerűséggel, ahogyan egy kis vadállat az eredeti rendeltetésükről mit sem tudva, a maga kis értelmével búvóhelynek, vagy puha fészeknek fogná fel azokat. Volt ebben valami végtelenül bájos és gyermeki, mégis, mintha még a kúria tárgyai is Sherlock uralma alatt álltak volna: nem engedte, hogy rákényszerítsék saját akaratukat.

Kényelmesen elnyújtózva hevert, lábait a pamlag háttámláján átvetve, fejét Jim ölében pihentetve, aki egy vaskos, méregzöld vászonba kötött könyvből olvasott fel nekünk. Jim keze, amivel épp nem a könyvet tartotta, minduntalan Sherlock hajába tévedt, bágyadtan beletúrva, összeborzolva. Békés jelenet volt, nekem mégis a mai napig összeszorul a torkom, ha visszagondolok rá, talán mert az azután történt események utólag  immár csúf fekete kontúrt pingálnak a kép köré. 

Jim egyszer csak becsukta a könyvét, és hanyagul lelökte maga elé a szőnyegre.

- Elfáradtam. Teljesen kiszáradt a torkom is. John, hozz nekem szörpöt - intett felém egy primadonna affektálásával.

Engem felháborított ez az utasítgató modor, és csak azért sem mozdultam. Jim, dacomat látva, megdermedt ültében, kihúzva ujjait a fekete fürtök közül. Ekkor Sherlock is elégedetlenül kapta fel a fejét, és nézett fel rám.

- Hallottad John. Hozz nekünk szörpöt.

Mint partra vetett hal, úgy tátottam ki némán a szám ekkora arcátlansággal szembesülve. Sherlock felháborodásomat látva megenyhült, és kérlelően nézett rám. Ám ezúttal még a nagy, csillogó szemek látványa sem tette jóvá az engem ért inzultust. Látszólag engedelmeskedve vonultam le a konyhába, és kértem Maude-tól egy kancsó málnaszörpöt, amellyel nem kis fáradságomba került visszamászni a toronyszobába anélkül, hogy egy cseppet is kilöttyintettem volna. Ott aztán aztán odaléptem vele a pamlag mellé, majd a kancsó egész tartalmát Jim és Sherlock nyakába zúdítottam. Meglepetten pislogtak, ahogy a ragacsos, piros lé utat talált a fejük búbjától lefelé a ruhájukig. Nem vártam meg, hogy első döbbenetük felengedjen: mint aki jól végezte dolgát, letettem az immár üressé vált kancsót melléjük, és sértődötten hazairamodtam.

Bármennyire is szerettem volna, a családom elől nehezen tudtam eltitkolni felindultságomat. A vacsorát ugyan makacs hallgatással szenvedtem végig, azonban mikor édesanyám lefekvés előtti szokásos ellenőrző-körútját járva belépett a szobámba, és leült az ágyam szélére, miközben kérdő tekintetét rám emelte, kibukott belőlem az egész történet.

Ő türelmesen hallgatott végig, majd megcsóválta a fejét, és nagyot sóhajtott.

- Nem tesz boldoggá, hogy ennyi időt töltesz Sherlockkal, John.

- Minden rendben volt, amíg Moriartyék látogatásai nem voltak ilyen gyakoriak! - tiltakoztam keserűen.

- Sherlockon sajnos nagyon is meglátszik az édesapja hiánya - folytatta anyám elgondolkozva, ügyet sem vetve közbeszólásomra. - Hidd el, ha ősszel elmész majd az iskolába, és más gyerekeket is megismersz, te is látni fogod, hogy  nem csak Sherlock Holmes a világ.

- Nem akarok iskolába menni. Itthon akarok maradni - feleltem rá durcásan, és átöleltem édesanyám derekát.

Ő mosolyogva megsimogatta a fejem, lefejtette a karjaimat magáról, és begyűrte körém a takarót.

- Most aludj, John - szólt, és még egy csókot lehelet a homlokomra. Az ajtóból aztán visszafordult: - És ne is gondolj olyanokkal, akik semmibe vesznek. Többet érsz te annál.

*

Másnap aztán persze elégedett büszkeség áradt szét a mellkasomban, amikor reggeli után megjelent a küszöbünkön Sherlock, arcán a már oly jól ismert, bocsánatkérő somolygással.  Én némileg lecsillapodtam addigra előző esti felháborodásom után, és hajlottam a békülésre, bár egyértelművé tettem barátom számára, hogy semmiképpen sem fogom eltűrni a lekezelő hangnemet, amelyet Jim - és az utóbbi időben sajnos ő maga is - használnak irányomban.  A békülést a környéken tett hosszú sétával pecsételtük meg: jól emlékszem erre a sétára, mert ez volt az utolsó alkalmak egyike, amikor Darwin is ott kocogott az oldalunkon a maga bolondos ugrálásával és izgatott szaglászásával.

Talán egy hétre rá történt. Bertha találta meg: a kerítésre volt felakasztva egy régi nadrágszíjjal. Én csak egyetlen pillantást tudtam rá vetni, mert aztán felfordult a gyomrom, és igencsak sietnem kellett, hogy elérjek a kerti helyiségig, mielőtt a reggelim viszontlátta volna a napvilágot. Görcsök közt térdepeltem a gyalulatlan deszkákon, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyeim, és egyre az járt a fejembe, ki lehet képes ilyen ördögi gonoszságra. Darwin nem ártott senkinek: a legvidámabb természetű, leghűségesebb kiskutya volt a világon.

Vigasztalhatatlan voltam, mikor aznap délután átmentem Sherlockhoz, hogy tudassam vele a szomorú hírt.

Szerencsére egyedül találtam hátul, a csűr mellett felszerelt hintán ücsörögve: ez volt legkedvesebb helye, amikor magában akart lenni a gondolataival. Érkezésemre felkapta a fejét.

- John.  - Láthatta nem titkolt szomorúságom, mert rögtön rákérdezett: - De hát mi történt?

- Darwin... meghalt. Valaki megfojtotta az éjjel. - Ahogy kimondtam, éreztem, hogy minden nagyfiús eltökéltségem ellenére, hogy erősnek mutatkozzam, ismét elerednek a könnyeim. 

Szégyenkezve hajtottam le a fejem. Biztos voltam benne, hogy megvet, amiért ilyen lányos, nevetséges érzelmeket mutatok. Reakciója azonban meglepő volt: felemelte a kezét, és letörölte a nedvességet az arcomról.

-      Sajnálom. Bárcsak enyhíteni tudnám a bánatod.

Meghatott ez az őszinte, mélyről jövő együttérzés, melyet olyan kevés embernek volt alkalma megtapasztalni részéről. Kettős érzés kerített hatalmába: azt kívántam, bár csak mindenki, aki rosszat mondott róla, láthatná ebben a pillanatban, milyen törődő is valójában Sherlock, ugyanakkor sütkéreztem az elégedettségben, amiért csak én vagyok ilyen kiváltságos.

- Meg kell találnunk a tettest! - kiáltottam felindultan.

Sherlock elrévedő mosollyal bólintott rá.

- Meg fogjuk találni - biztosított. - Most gyere, hadd mutassam meg, milyen pompás új módszert találtam ki a vérfoltok előhívására - mondta, majd kézen fogott, és bevonszolt a házba.

Néhány hétig aztán a legnagyobb nyugalomban és békés egyetértésben folytak hétköznapjaink, annál is inkább, mert Moriartyék a tavasz beköszöntével franciaországi rokonaikhoz utaztak egy hosszabb látogatásra, így Sherlockot megint egyedül csak a magaménak tudhattam, mint a megismerkedésünk utáni gyönyörűséges hetekben.  Az elveszett édent azonban már soha többé lehetett visszahozni, és az önvád most nyirkos ujjaival szaggatja a szívem, amikor arra gondolok, milyen ostoba voltam, hogy nem láttam korábban előjeleit a közelgő tragédiának. Pedig a szemem előtt zajlott minden.

Jól emlékszem, hogy azon az augusztusi napon csak délután mentem át a kúriába, gyorsan kapkodva a lábaim, mivel már elindulásom előtt is láttam a szobám ablakából, hogy dél felől sűrű, sötét viharfelhők nyelik el a horizontot. Szerencsémre a záport jóval megelőzve értem át a Holmes-birtokra. A kis szalonban csak a komornát találtam, aki elmondta, hogy Jim és Sherlock a zongoraszobában vannak - ez talán egy-két héttel Moriartyék visszatérése után történt-, Mrs. Holmes pedig "nagyon elfoglalt, és jobb, ha az úrfi nem zavarja”.

A zongoraszoba az épület egy alig használt, lezárt részén volt, ezt a szárnyat kifejezetten csak Jim kedvéért szokták kinyitni, mikor játszani támadt kedve. Sherlockkal gyakran adtak kisebb koncerteket, már amikor barátomat rá lehetett venni ilyen szereplésekre, ami ritka alkalom volt; ilyenkor összegyűlt az egész háznép, hogy gyönyörködjön a muzsikában.

Ma azonban, ahogyan kinyitottam az ajtót, ami a szobához vezető hosszú folyosót zárta el a központi szárnytól, csupán magányos zongoraszó kígyózott a fülembe, amely az ismerős és kedves hegedű hangja nélkül szomorúnak, majd ahogy előrehaladtam a vihar előtti sötétségbe burkolódzó folyosón, már-már hátborzongatónak tetszett. Lassú, szaggatott klimpírozás, váratlanul megütve egy magas hangot, amelytől égnek meredt a szőr az ember hátán, és beleborzongtak a zsigerei.

Ahogy belöktem az ajtót, csak Jimet találtam ott a felhők mögé bújó nap utolsó, erőtlen sugaraitól megvilágított zongoránál ülve, és bár a szomszéd helyiségbe vezető ajtó ki volt tárva, odaát sűrű homályba burkolóztak a bútorok.

Jim nem nézett fel a darabból, amelyet – a kotta hiányából és az időnkénti megtorpanásokból következtetve – épp akkor komponált a fejében. Átszellemült volt az arca, és ez az átszellemültség nem kevésbé volt borzongató, mint maga a melódia, amelyet játszott.

-     Futottál a vihar elől? – szólalt meg egyszer csak, látszólag még mindig teljes figyelmét a zenének szentelve, egészen közel hajolva a klaviatúrához, mintha csak azt várná, hogy a billentyűk közvetlenül a fülébe súgják a dallamot, amit meg szeretnének szólaltatni. 

-     Nem futottam.

-     Hát nem félsz a vihartól, John? – kérdezte, és ekkor rám nézett. Kezeit az ölébe ejtette, és én nagyot nyeltem, mert nem volt kellemes hirtelen ennek az intenzív figyelemnek a fókuszában lenni. Feketék voltak a szemei, mint maga az éjszaka.

-     Nem én – szegtem fel a fejem. – Hol van Sherlock?

-     Biztos vagy benne? – Hirtelen mozdulattal lecsapta a zongorafedőt. Összerezzentem.

-     Hol van Sherlock? – kérdeztem ismét.

-     Ne érdekeljen most Sherlock. Kitaláltam egy új játékot. Csak kettőnknek. - Felkelt, és pár lépéssel előttem termett.  – Emlékszel-e a lourdes-i gyilkos esetére?

Hogyne emlékeztem volna: néhány napja olvastunk róla az újságban, és azóta is kísértettek a történet borzalmas részletei. Az újság, amit Jim lopott a konyhájukról - hisz nekünk, gyerekeknek tiltva volt a bűneseteket, botrányokat sokszor szemérmetlen nyíltsággal feltáró napilapok olvasása-, valóban ocsmány részletességgel számolt be mindenről, beleértve a tárgyalást is, és bár Sherlock szerint nyilvánvalóan kiszínezték az esetet, a tények önmagukban is elég rettenetesnek tűntek, hogy napokig nehezen aludjak,  főleg azután, hogy Jim a maga vérfagyasztó tehetségével megjelenítette azt felolvasás közben.

-     Miért kérdezed?

Én önkéntelenül is hátrébb léptem volna, ám ekkor beleütköztem egy mögöttem álló alakba.

-     Csak játék, John - hallottam Sherlock halk hangját. Ott áll egyszerre mögöttem, mintha a semmiből került volna elő. Nyugtatónak szánt gesztussal biztosan megfogta a karom két oldalról. Én egy nagyot nyeltem.

 - Nem szeretem ezt a játékot - mondtam, hiábavalóan igyekezve úrrá lenni a hangom remegésén.

Próbáltam kitépni magam Sherlock szorításából, és már akkor is jóval erősebb testfelépítésemnek hála ez sikerült is. Jim azonban utánam nyúlt, olyan szerencsétlenül, hogy megbotlottam, őt is magammal rántva. Esés közben éles fájdalom hasított a karomba, és hallottam, ahogy mellettem Jim feje hangosat koppan a kemény fapadlón. Egy pillanatig tehetetlenül vergődtem, mint a hátára fordult bogár, aztán sikerült felülnöm, és a karom magamhoz szorítva ismét éreztem a baljós fájdalmat. Odakaptam, és láttam, hogy véres lett a kezem.

- Megsérültem - suttogtam elszörnyedve. 

Jim kezében ekkor láttam meg a kis levélvágó kést, amit lassan leeresztett maga mellé.

- Véletlen volt - mondta. - Nem tudhattam, hogy ilyen hisztit csapsz, és megcsúszik a kezem.

- Apádat biztos érdekelni fogja a magyarázkodásod! - vágtam hozzá.

Neki gonoszul megvillant erre a szeme, és felém mozdult, ám ekkor már Sherlock ott termett kettőnk között.

-     John senkinek nem fogja elmondani, igaz? – nézett rám jelentőségteljesen.  A viharral terhes félhomályban egy pillanatra épp olyan ravasznak és számítónak tűnt az arca, mint Jimé, de aztán villant egyet az égbolt, és ő mosolygott, és a mosolya őszinte volt és kérlelő.

     - Fáj - biggyedt le a szám válasz helyett. 

   Sherlock mellém lépett, és a pamlaghoz vezetett, ahol jobban szemügyre vettük a vágást. Nem volt mély, éppen csak felkarcolta a bőrt, és mivel a ruhám ujja felcsúszott a Sherlockkal való hadakozás közben, azt nem szakította el. 

  Ő sötétkék kabátkája ujjával gyengéden letörölte a vért, majd még egy puszit is nyomott a sebre.

    - Látod, igazán csak egy jelentéktelen baleset, senkinek nem kell tudnia róla.

       - Ne aggódj, Sherlock. Nem fogom elmondani - feleltem rossz szájízzel.

    Nem tudtam tovább ott maradni velük: a fülembe csengtek édesanyám szavai arról a bizonyos estéről, és Sherlock különös arckifejezésének árnyéka is kísértett. - Most haza kell mennem - hazudtam, és amennyire tőlem tellett, nyugodt léptekkel elhagytam a szobát. 

Időközben szinte éjszakai sötétségbe borult odakint az ég, és kezemmel a falat kellett érintenem, hogy kijussak a folyosóról a nem sokkal fényesebb bejárati csarnokba. Az ajtón kiérve aztán futásnak eredtem, de még a vöröstölgyes fasor közepénél sem járhattam, amikor leszakadt az ég: bőrig ázva, bokáig a sárban cuppogva rohantam hazáig.

~4~

A megfázás, amit aznap szereztem, veszedelmes tüdőgyulladássá fajult. Nehezen lábaltam ki a betegségből, több hétig feküdnöm kellett. Közben ködökkel és reggeli hidegekkel beköszöntött az ősz. 

Sherlock egyszer sem látogatott meg, amíg a betegágyat nyomtam, és ez igen rosszul esett: becsapottnak, elárultnak éreztem magam. Képzeletben magam elé idéztem, ahogy a kandalló fényénél együtt olvas a pamlagon Jimmel, és hosszan elidőztem ezeknél a fájdalmas jeleneteknél, ahogy az ember a szájában lévő sebet böködi a nyelvével minduntalan, valami elferdült, sötét örömöt találva a magának okozott fájdalomban.

Az ősz érkezése az is jelentette, hogy nekem iskolába kellett volna mennem, de a betegségemre való tekintettel szüleim úgy döntöttek, hogy csak következő tavasszal küldenek el otthonról. Addig is édesapám foglalkozott velem, és hogy a tanulmányaim  újabb posztponálása miatt érzett csalódottságom enyhítse, megígérte, hogy a hamarosan esedékes, Londonban megtartott orvosi konferenciára is magával visz majd. Rettentően izgatott voltam, hiszen sosem jártam még a fővárosunkban, és izgalmam csak fokozódott, mikor egy este hazaérve apám elmondta, hogy Mrs. Holmes megkérte, nem vinnénk-e magunkkal Sherlockot is.

Az egész, mint kiderült, abból indult ki, hogy apám valamiért megemlítette, milyen nehéz igazán otthonos és kényelmes szállást találni a fővárosban, főként, hogy ismerőseinél végképp nem akar több napig alkalmatlankodni. Mrs. Holmes erre felajánlotta neki londoni házukat, amelynek igaz, már évek óta nem lépték át a küszöbét, ám egy jóasszony az utcából rendszeres időközönként ránéz, és rendben tartja a lakatlan épületet. Innen aztán szóba került apám utazásának célja, és az én részvételem is. Mrs Holmes nagyon fellelkesült, és a lehető legudvariasabban utalt rá, hogy mennyire jót tenne Sherlocknak is egy kis kirándulás, hiszen nem normális, hogy az utóbbi időben napokra bezárkózik a könyvei és a kísérletei közé, sokszor még akkor sem lehet előcsalogatni, ha Moriartyék jönnek át vendégségbe. Édesapám nem tudta és nem is akarta visszautasítani ezt a kérést, ami igazán semmiségnek tűnt cserébe azért, hogy lekerül a válláról a londoni szálláskeresés nyűge. 

Benne jártunk már a novemberben, amikor egy hajnalon anyám kihajtott velünk hármunkkal a szomszéd faluban lévő állomásra. Feldereng, ahogy félálomban bólongattam a kocsin, mikor megálltunk a Holmes-birtokra vezető bekötőút mellett, ahol Sherlock elbúcsúzott az anyjától, és miután apám segített neki elhelyezni a fekete bőrkofferét az ülés alatt, felszállt a kocsira, és leült mellém a párnázatlan deszkára.

Én még mindig nehezteltem rá, amiért felém sem nézett azóta a délután óta, amikor a betegség ledöntött a lábamról, és most elszántan alvást színleltem. Ő nem akarván megzavarni, kis idő után édesapámmal bonyolódott halk beszélgetésbe az előadásokról, amiket Londonban alkalmunk lesz meghallgatni. Amikor befordultunk az állomás elé, és a kocsi hirtelen zökkenéssel megállt – anyám, bár nemét meghazudtolva felettébb jól hajtott, mégis, hajlamos volt figyelmen kívül hagyni utasai gyomrának békességét -, már nem tudtam tovább tettetni, hogy alszom. Apám is rám szólt, hogy megérkeztünk, és segítsek levenni a csomagokat, így kénytelen voltam végre Sherlockra nézni.

-     Jó reggelt, John – mondta, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen lemásznom a kocsiról.

Én dacosan figyelmen kívül hagytam udvariasságát. Miután egy morcos ’reggelt rebegtem, felkaptam két táskát, és elindultam a kis téglaépület felé, melynek körvonala épp csak derengett a hajnali fényben. Meglepett arca azonban végig szemem előtt lebegett.

A vonatunk percre pontosan érkezett, már messziről láttuk a habosan utána úszó gőzfelhőt, mielőtt sípolva befutott volna az állomásra. Vasúton csak egyszer utaztam addig életemben, és tudtam, hogy Sherlocknak ez az első alkalom, hogy elhagyja a falut, ahol született, mégis, kettőnk közül, úgy tűnt, én voltam az izgatottabb: alig vártam, hogy felkapaszkodhassam a vagonra.

Még a fölényes közönye is idegesített most, sőt, természetellenesnek és nyugtalanítónak tűnt. A fülkében aztán szándékosan a tőle távolabb eső sarokba vackoltam be magam, és ellenállva a kísértésnek, hogy az ablak előtt elsuhanó tájban gyönyörködjem, ismét behunytam a szemem, mint aki folytatni kívánja kényszerűségből megszakított pihenőjét.

Csak akkor pillantottam fel, mikor mozgolódást, majd ajtócsukódást hallottam: apám ment ki a peronra, hogy kinyújtóztassa a lábait – a vesszőparipája volt, hogy a hosszas utazás rendkívül rosszat tesz az ember vérkeringésének -, és hogy elpöfékeljen egy pipát.

Sherlock felé fordítottam a tekintetem, aki az ablak mellett ült, lábait felhúzva magához a bordó plüss ülésen, állát és vékony kezeit a térdén pihentetve. Szomorú merengéssel bámult ki a hajnali fényben fürdő dombokra. 

Vonásaiból olyan reménytelen, belenyugvó mélabú áradt, hogy egészen belefacsarodott a szívem.

-     Sherlock – szólítottam meg.

Ekkor egy pillanatra rám emelte a szemeit, majd elpirulva le is sütötte őket, mint aki éppen rajta kapja magát arca meztelenségén. Én azonnal ott termettem mellette, és faggatni kezdtem:

-     Mi a baj, Sherlock? Mi az, ami ennyire elszomorít?

 Láttam, hogy alkudozik magával, válaszoljon-e faggatózásomra. 

-     Nagyon gyűlölsz? – bukott ki végül lebiggyedő száján a nyomasztó kérdés.

-     Dehogy gyűlöllek – tiltakoztam, és elöntött a lelkiismeret-furdalás aznap reggeli viselkedésem miatt. – Én csak… Csak kicsit haragudtam rád, amiért nem látogattál meg, míg beteg voltam.

-     Anyám nem engedte – sütötte le ismét a szemét.

Nem hittem el ezt a nyilvánvaló hazugságot: hisz számtalanszor meggyőződtem róla, hogy Sherlock bármit el tud érni az édesanyjánál, amit igazán akar, mégsem firtattam tovább a dolgot, mert nem volt más vágyam, csak hogy visszataláljunk ahhoz a békés és egyetértő barátsághoz, amelyet a betegségem, és Jim közbelépése megszakított.

- Fátylat rá - szóltam nagyvonalúan, hisz hogy is tudtam volna haragudni rá ezek után?

Mire apám visszatért, már a legnagyobb nyugalomban nézelődtünk kifelé, időnként összenézve, vagy felkiáltva egy-egy érdekes látványosság felbukkanásával. Apám a bajsza alatt mosolyogva vette tudomásul, hogy időközben kitúrtam a helyéről, majd néma megértéssel az újságjába temetkezett.

Csak egyszer kellett átszállnunk, de így is késő este volt, mire Londonba értünk. Fáradtak és törődöttek voltunk a hosszú úttól, ám azonnal felpattantak a szemeink, ahogy a külváros váltóin átrázkódott a szerelvény, majd befutott az ebben a késői órában is utasoktól nyüzsgő Paddington pályaudvarra. A peronról lelépve a vágány melletti mocskos betonkőre elmondhatatlan boldogságot éreztem:  Londonban voltam a legjobb barátommal, Sherlockkal, és édesapámnak hála az elkövetkező napokban addig sosem látott és még csak nem is képzelt izgalmak vártak rám!

Az izgalmak el is kezdődtek már rögtön a kocsiba szállásunk után, mert mint kiderült, a csapnivaló kocsis, akit apámnak sikerült leinteni a pályaudvaron, eltévedt velünk, így aztán hosszan bolyongtunk a macskaköves utcákon, mire nagy nehezen megtaláltuk Sherlockék házát.

Én ezt cseppet sem bántam, mert így alkalmam volt nézelődni és kielégíthetetlen kíváncsisággal elmémbe vésni minden egyes rejtelmesen tekergőző sikátort, dölyfös lámpaoszlopot és fényesre kopott utcakövet, ami mellett elhaladtunk. Végül azonban némi kérdezősködés és ingerült szóváltás után a kocsis megállította lovait a Baker Street 221b előtt. 

A "jóasszony", akit Sherlock édesanyja emlegetett, és aki a Mrs. Hudson névre hallgatott, már odabent várt bennünket meleg kandallóval és friss vacsorával, ami igen jólesett mindhármunknak a kimerítő utazás után ezen a nyirkos és hideg őszi napon. A vacsorát követően csakhamar ágyba is parancsolt minket apám, és meg kell mondanom, a hely idegensége és általános izgatottságom ellenére is úgy aludtam, mint akit fejbe kólintottak.

A másnap délelőttünk szabad volt, mert a konferencia nyitóelőadása csak kora este kezdődött, így némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a fennmaradó időt kitöltsük, ellátogatunk a British Múzeumba. A kocsibérlést ezúttal inkább Mrs. Hudsonra bíztuk, aki ésszerű áron egy láthatóan talpraesett kocsist kerített számunkra reggeli után. Olyannyira talpraesett volt, hogy rögtön meg is próbált minket lebeszélni választott úti célunkról:

- Menjenek az urak inkább a Bárkába - javasolta.

 - Bárka? - kérdezett vissza szkeptikusan édesapám.

- Bárka - bólintott rá a kocsis. - A Tradescant- féle gyűjtemény. Így hívják - tette hozzá lassítva a beszédén, mintha kételkedne az értelmi képességeinkben. - Izgalmasabb dolgok vannak ott, az úrfiknak is jobban tetszene bizonyosan - kacsintott ránk.

- Milyen izgalmas dolgok? - szólaltam meg félénken.

- Én ugyan még nem voltam benne, de azt mondják, meg ez van a plakáton is, hogy többek közt megtekinthető egy igazi sellő keze, egy főnixtoll, valamint egy üvegcse abból a vérből, ami Wright szigetén hullott alá az égből egy éjjelen - húzta ki magát az amúgy is vagy hat láb magas férfi, olyan büszkén, mintha csak saját maga gyűjtötte volna össze mindet.

Engem, be kell vallanom, lenyűgözött ez az ízelítő, és már épp rá akartam vágni, hogy mindenképpen látnunk kell az említett csodálatos dolgokat, amikor megszólalt mellettem Sherlock.

- Badarságok - dörmögte halkan.  - Nem vagyunk már karon ülő gyermekek, hogy ilyen mesékkel traktáljanak minket, igaz, John?

Erre aztán belém szorult a lelkesedés, és igyekeztem én is szenvtelen arcot vágni.

- Ahogy mondod - bólintottam komolyan.

Apám elmosolyodott. 

- Menjünk csak kérem, ahogy mondtam, a British Múzeumba - zárta le a vitát.

- Végül is maguk fizetnek - vont vállat egykedvűen a kocsis, és a lovak közé csapott.

Máris túltettem magam a csalódáson, hogy aznap nem fogok főnixtollat látni, amikor megérkeztünk a múzeum elé.

Meg sem próbálkozom annak az elragadtatottságnak a leírásával, amely a tekintélyes épületet megpillantva hatalmába kerített, és amely csak fokozódott, ahogyan teremről teremre feltárta előttem a titkait: még magamhoz sem tértem a múmiák okozta ámulatból, amikor máris a rosette-i kő előtt álltam, amelynek megfejtéséről annyit olvastunk Sherlockkal. Barátom most is hosszan magyarázott a módszerről, amelyet Monsieur Champollion alkalmazott, vékony ujjaival mutogatva egy-egy általa is ismert hieroglifára.

Nekem leginkább azonban a borostyánkövek ragadták meg a képzeletem a bennük ragadt , épségben megőrzött rovarokkal, egzotikus formájú növényekkel. Különösen hosszú ideig álldogáltam egy sokféle színben pompázó darab előtt, amely gyémántként csillogó cseppet őrzött magában.

- Tudtad, hogy a régi görögök a borostyánban rekedt vízcseppet csapdába ejtett napfénynek hitték? - kérdeztem Sherlockot elábrándozva. 

- Úgy látom, te még mindig nagyobb hajlandóságot mutatsz a mesék, mint a tudományos pontosság felé, kedves John - mosolygott ő, de a mosolyából teljességgel hiányzott a gúny, és a szemei rajongással telve csillogtak, ahogyan rám nézett.

Olyan jól eltöltöttük az időnket a múzeumban, hogy szinte észrevétlenül elérkezett a délután, és nekünk sietnünk kellett, ha nem akartuk lekésni a hatkor kezdődő előadást. A nagy rohanásban Sherlock ott is felejtette a kalapját az egyik teremben, és a kocsiból szaladt vissza érte, miközben apám idegesen figyelte a zsebóráját. Végül szerencsésen - és időben - megérkeztünk a Szent György Egyetem előadótermébe, ahol a galéria hátsó sorában összeszorulva pisszenés nélkül hallgattuk végig az ünnepélyes megnyitóbeszédet, és még az sem tudta letörni a lelkesedésünket, hogy bizony egy villanásnyit sem láttunk a lent zajló eseményekből. (Csak Sherlockkal villant össze cinkosan a tekintetünk időről-időre.)

Ha lehetséges, aznap este aztán, immár több élménnyel eltelve, még fáradtak voltunk, mint megérkezésünkkor. Miután Mrs. Hudsonnak beszámoltunk a napi történésekről vacsora közben, én megfogtam a gyertyánk, és felvonultam a Sherlockkal közös szobánkba, nem várva meg, hogy barátom befejezze Mrs. Hudson felvilágosítását az egyiptomi hieroglifákkal kapcsolatban, miközben az asszony a tiszta edényeket törölgette a konyhában, és lehetőségei szerint igyekezett értelmes megjegyzésekkel hozzájárulni a beszélgetéshez, melyet Sherlock egy kisszéken állva folytatott mellette.

Barátom végül egy bő negyed óra múlva csatlakozott hozzám, amikor én már az ágyamban feküdtem állig betakarózva. Ő előbb zavartan téblábolt a szobában, majd kelletlenül elvette hálóingét az ágyról, és elkezdett átöltözni. Ahogy levette az ingét és a hosszú nadrágját, azonnal megragadták a figyelmem a csuklóját és a bokáját csúfító vastag, vörös sebhelyek, melyek előző este talán az álmosság, és amiatt, hogy egyszerre öltöztünk át, elkerülték a figyelmem. Most megérezhette magán a tekintetem, mert a lehető leggyorsabban felrántotta a fehér vászon hálóinget, már magára is húzta a takarót. Csak a fekete fürtjei látszottak ki a csücske alól.

Szó nélkül elfújtam a gyertyát. Egy darabig csak feküdtem a sötétben, de aztán a mellkasomra nehezedő rettenet beszédre késztetett.

-     Ő tette ezt veled, igaz?

-     Te ezt nem érted, John.

Elfogott a vak düh. Remegő kézzel kerestem meg a gyufát, és gyújtottam ismét világosságot. Ő meglepve nézett fel a párnájáról, ahogy leültem az ágya szélére.

- Sherlock, én...

-     John - vágott a szavamba hirtelen -, meg kell ígérned, hogy nem vonod kérdőre, és nem próbálsz igazságot tenni! – Mintha félelmet láttam volna ekkor megcsillanni a szemében. Ez határozottan bántott: hát ennyire félti tőlem azt a szörnyeteget? Tőlem? Előrenyújtotta a kezét, és ragadozómadárszerű szorítással megragadta a vállam – Ígérd meg, hogy távol maradsz tőle! – erősködött, majd hirtelen hevesen köhögni kezdett, és visszahanyatlott a párnára. Én ijedten figyeltem, nem tudván, mit tegyek, és már épp azon voltam, hogy szólok édesapámnak, amikor abbamaradt a roham, ő pedig fáradt szemekkel nézett fel rám. - Ígérd meg, John.

-     Nem fogom beárulni – mondtam vonakodva, mert sosem tudtam nemet mondani neki.

-     Köszönöm – bólintott komolyan, és megint feljebb húzta a paplant. Szinte eggyé olvadt a fehér vászonnal, csak a fekete fürtjei emelték ki vékony arcának körvonalait.

-     Sherlock, én…  Én azt akarom mondani, hogy ha megtudom, hogy Jim bánt téged…

-     Csak az előbb ígérted meg, hogy nem avatkozol bele - sóhajtotta.

-     Tudom, de a gondolat, hogy bárki is fájdalmat okoz neked… - Nagyokat nyeltem, mert a felindultságtól könnyek gyűltek a szemembe, és nem akartam, hogy Sherlock is lássa őket. Gyorsan elfújtam a gyertyát, és visszamásztam az ágyamba.

-     Előfordul, hogy a fájdalomnak nagyon is van értelme - szólalt meg kis idő múltán. 

-     Ugyan hogy lenne értelme?!

-      Minden nagy tudós saját magán kísérletezett.

-     Ez ostobaság, Sherlock, te is tudod.

-     Talán nem.

-     Szóval azt mondod, hogy valamiféle kísérletnek a nyomai azok a lábadon és a csuklódon?

-     Ez nyilvánvaló, John.

Számomra egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Továbbra sem eresztett a lelkemet összefacsaró rossz érzés, akárhogy igyekeztem szabadulni tőle, ahogy behunyt szemmel feküdtem a sötétben.

Egyszer csak neszezésre lettem figyelmes: hallottam kikelni az ágyból, és mintha valamit keresett volna a holmijai közt, majd azt vettem észre, hogy a jobb oldalamon enyhén benyomódik a matrac egy másik test súlya alatt. Fészkelődött egy kicsit, én pedig nem tudtam mire vélni az egészet, de aztán megfogta a kezem, és egy érdes, hideg kődarabot csúsztatott bele.

- Mi ez? 

- Nézd csak meg - mondta, én pedig a sötétben is meg tudtam állapítani a hangjából, hogy elmosolyodik.

Nem akartam megint a gyertyával bajlódni, így - mivel ágyam az ablak mellett kapott helyet - a függönyt félrehúzva az utcáról beszűrődő fény felé emeltem a kavicsot. Majdnem felkiáltottam, amikor ráismertem: a múzeumban megcsodált borostyánkő volt, közepén a tündöklő vízcseppel. A gázlámpák fényénél most még varázslatosabbnak tetszett, mint a vitrin mögött.

- Sherlock - suttogtam ijedten -, nem lett volna szabad ellopnod! Egyáltalán, hogy... A kalap. Akkor mentél vissza érte - esett le a tantusz.

Ő halkan kuncogott. 

- Tetszik?

- Rettentően - vallottam be nem kevés bűntudattal.

Csendben feküdtünk egymás mellett egy darabig, majd megint mocorogni kezdett. Azt hittem, feláll, és visszabújik az ágyába, de meglepve éreztem, hogy ehelyett csupán összegömbölyödik, mint egy kiscica, és elégedett szuszogásokkal véglegesen befészkeli magát mellém. 

Pár perc múlva már mélyen aludt, én pedig megint azon kaptam magam, hogy lélegezni is alig merek.  

Az utcai lámpák fényénél néztem egy darabig törékeny alakját, és még ma, sok-sok évtized múltán is világosan emlékszem, hogy arról ábrándoztam fellelkesülve, hogyan költözünk majd fel együtt ide Londonba, ha eljön az ideje, hogy mindketten egyetemre menjünk, és ott a takaró alatt, csendesen már előre örültem annak a sokféle izgalmas és misztikus kalandnak, amiben majd közösen részünk lesz. 

Örültem azzal a megingathatatlan hittel és bizalommal, ahogyan a gyermekek biztosnak veszik a terveik megvalósulását, és nem félnek a jövőtől, ami pedig kiszámíthatatlan, és minden sarkon új, ismeretlen fájdalmakat tartogat számukra.