Nalancs tanulmány

Lavvyan: A Study in Bwankets című zabálnivaló kidlockjának fordítása (a szerző engedélyével). Tudtam, hogy ezt egyszer le fogom fordítani. Muszáj volt: majd meglátjátok, miért.

A lehető legjobb történet, hogy segítsen kilábalnunk az angstokból és könnyekből és merengésből. :)

(A képet innen nyúltam.)

Nalancs tanulmány

Először is le kell szögeznünk, hogy Sherlock nem kedvelte Johnt.

Ennek több kifejezetten nyomós indoka is volt: John épp most töltötte be a négyet, míg Sherlock csak három és egynegyed éves volt, tehát nyilvánvalóan kívül esett Sherlock társasági körén (amelybe amúgy is csak Teddy, a plüssmókus tartozott bele). John szülei Anyunak dolgoztak, tehát Sherlock egyértelműen sokkal fontosabb személyiség is volt. John nindzsa akarat lenni, amikor felnő, míg Sherlock kalóznak készült: világos, hogy halálos ellenségeknek születtek. És végül, a legnyomósabb érv: Johnnak takarója volt mókus helyett.

A takarók ostobák.

Így tehát azokon a napokon, amikor a szülei nem száműzték a gyerekszobába, Sherlock fogta Teddyt, a mókust, egy szótárat és egy doboz csokicigarettát, és eltotyogott a keleti szárnyba, ahol a nyikorgós lépcső alatt rejtőzve megtanult huszonhat új szót, az A betűtől kezdve. Tudta, hogy John is valahol a közelben van, de mivel ez a „közelben” általában a kertet foglalta magába, és egy csomó kiabálást meg rohangászást miközben, nindzsának tettette magát – őszintén, valaki elmagyarázhatná már Johnnak a rejtőzködés mibenlétét – Sherlock nem szentelt neki különösebb figyelmet.

Egészen Addig A Napig.

Az A Nap épp úgy kezdődött, mint a többi. Sherlock megtanulta az „akasztófa” (készülék a halálbüntetésnek akasztás által való végrehajtására), „bizonyíték” (tény, körülmény v. adat, amely valamely állítás bizonyítására szolgál), „csalóka” (megtévesztő), „dulcián” (a nádnyelves hangszerek családjába tartozó fafúvós hangszer), „elviselhetetlen”(bosszantó, idegesítő dolog v. kiállhatatlan személy), és a „förmedvény” (megütközést keltő dolog, személy, tárgy, aki/ami kinézetével, megjelenésével felháborodást kelt) szavakat, amikor a főképp zöldborsóból álló ebéd miatt elő kellett bújnia rejtekhelyéről.

-     Ez egy fölmedvény – tájékoztatta Anyut, aki fel sem nézett az újságból, ahogy rámondta, hogy „persze, drágám”.

Ha Mycroft nem lett volna iskolában, Sherlock elkezdte volna rádobálni a borsószemeket, hogy legalább valami hasznos célt szolgáljanak. De így kénytelen volt megenni a förmedvényt, mielőtt felállhatott volna az asztaltól, hogy visszamásszon a nyikorgós lépcső alá.

Csakhogy valaki már tartózkodott ott.

John úgy ült a hátsó sarokba fészkelve magát, mintha csak oda lenne ékelve, felhúzva a térdeit egészen az állához. Kivörösödött szemekkel pislogott Sherlockra, majd egy pillanat múlva erőtlenül rámosolygott.

-     Szia.

-     Huzzel – mondta neki udvariasan, mivel a kertész lányától úgy tanulta, ez a kifejezés használatos, ha el akarunk küldeni valakit.

John habozott egy darabig, majd bólintott, és elkezdett kimászni a lépcső alól. Sherlock csak most vette észre – és a felfedezés mérhetetlenül feldühítette -, hogy Teddyhez volt odabújva.

-     Hová lett a poklócod? – kérdezte. Teddy Sherlocké volt. Teddy meg volt ijedve. Teddyt John nem kaphatta meg.

John megvonta a vállát.

-     Nemtom. – Az alsó ajka kicsit megremegett, de nem fakadt sírva. Sherlock nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Johnt sírni. Mégis, nagyon szomorúnak tűnt.

-     Akkor menj, és keresd meg – felelte bosszankodva. Igazán, ez csak logikus volt: John agya bizonyára nagyon kicsi lehet, ha erre nem jött rá magától.

John szipogott, aztán bólintott egyet és elment.

Sherlocknak sikerült előre haladnia a „félkegyelműn” (gyengeelméjű, zavaros gondolkodású személy) és a „gügyén” (élhetetlen, ügyefogyottan bamba, mafla) át egészen a „hülyéig” (kórosan csökkent szellemi képességű személy), mielőtt haragosan becsapta a szótárat.

Komolyan. John búslakodása még akkor is zavaró volt, ha nem volt a közelben. Vagy talán a kívülről szűrődő kiáltások hiánya tette? Ez volt a dolgok menete: John rohangászott és sokat nevetett, míg Sherlock üldögélt és csendben utálta a világot. Hogy merészel John valami mást csinálni helyette?!

A könyvtárban talált rá, egy polc mellett összekuporodva, a térdeit megint az állához húzva. Ha lehetséges, még szánalmasabban festett, mint az előbb.

-     Poklóc? – kérdezte Sherlock. Ha az az ostoba dolog még mindig nem került elő, kénytelen lesz ő maga megkeresni. Ennyi búslakodás igazán unalmas lehet.

-     Mosásban – felelte John szomorúan.

Oh.

Sherlocknak eszébe jutott az az eset, amikor Teddyt és a csokicigarettátit kint felejtette a napon - akkoriban, amikor még a nyugati szárny lépcsői alatt szeretett elrejtőzni -, és összeolvadtak a melegtől, és Teddy két teljes napig nem volt vele, mielőtt Anyu visszaadta volna neki, tisztán, puhán és teljesen idegenszagúan. Nem volt jó.

Csendes szimpátiával megpaskolta John térdét.

-     Maladj – mondta. Anyu kutyája hallgatott erre az utasításra, így feltételezte, hogy John is megérti. Megvárta, míg John bólint, aztán elindult.

Az egyik ágyneműtartó szekrény épp alattuk volt a hallban. Sherlock kihúzott belőle egy gyapjútakarót, amit hidegebb időben a vendégszobába szoktak tenni. Nehéz volt és levendulaszagú: tüsszentenie kellett tőle, ahogy felcipelte a könyvtárba.

Ledobta John lába elé.

John pislogott párat, aztán megrázta a fejét.

-     Nem. Sajnálom – tette hozzá, hogy az Isten verje meg a tökéletes kiejtését.

Még mindig magabiztosan Sherlock megvonta a vállát, és ismét útnak indult. Persze, hogy John nem éri be csak akármilyen régi pokróccal, mint ahogy Sherlock sem lenne elégedett egy Teddyvel, aki mókus helyett mondjuk nyúl lenne. Egyszerűen csak találnia kell egy jobb pokrócot.

A szakácsnő paplanja új volt. Sherlock hallotta, ahogy az egyik szobalánynak ecseteli, milyen obszcén módon drága volt, de abszolút megérte. Sherlock aznap kikereste a szótárból az „obszcén” szót (szeméremsértő, durván illemtelen, trágár) és le volt nyűgözve. Az a paplan nagyon különleges lehetett. Közelebbről megvizsgálva ugyan nem tűnt annak, de Anyu már mondta neki, hogy a látszat csalóka tud lenni, szóval minden rendben volt.

Kivéve…

-     Nem – mondta John. Kihúzta az egyik csoki cigarettát, ami Sherlock otthagyott mellette, és lehámozta róla a papírt. Az ujjai tiszta maszatosak lettek tőle.

Sherlock összeráncolta a szemöldökét.

-     Deez egy jó takaló – tiltakozott.

-     Túl nagy – mondta John.

Nos, ebben volt valami. Sherlock elbiggyesztette az ajkait, bólintott, és eliramodott Anyu takarójáért. Kisebb volt, mint a szakácsnőé, és egyébként is sokkal szebb. Apró kis darabkákból volt összevarrva, és úgy nézett ki, mintha egy rózsaszínben játszó szivárvány felrobbant volna Anyu ágya felett. Csodás takaró volt.

Nehéz is. Sherlock két kézzel húzta, de még így is sok időbe telt, mire végre felvonszolta a könyvtárba.

-     Itt van – mondta büszkén.

John ránézett Anyu takarójára, aztán a saját csokis ujjaira, majd megint Anyu takarójára, némiképp elszörnyedve.

-     Ez túl szép! – jelentette ki határozottan, de még mindig mentegetőzve, mintha csak tudná, hogy Sherlock milyen keményen dolgozott, és ő milyen hálátlan, így aztán Sherlock valami olyasmit tett, amit még soha: megbocsájtott neki.

-     Maladj – szólt rá ismét.

Tudta, melyik a legalkalmasabb takaró arra, hogy alaposan összecsokizzák, de amikor odavitte neki Mycroft ágyáról, John ismét szomorúan nézett rá, és azt mondta, „túl vékony”.

Addigra Sherlock már megállapította, hogy furcsán nehezére esik ránéznie erre a szomorú Johnra, remegő alsó ajakkal és nagyra nyílt szemekkel, ahogyan makacsul visszatartja a könnyeit. Így tehát gyorsan sarkon fordult, és elsietett.

Amikor visszatért Effie-a-szobalány takarójával, John „túl virágosnak” találta. Apu takarója „túl régi” volt, a nappaliban lévő dísztakaró „túl szúrós”, Sherlockét pedig, amit utolsó mentsvárként ajánlott fel neki, túl „nem a jó színűnek” találta.

Sherlock értetlenül meredt Johnra. Őszintén, miért kell ilyen bonyolultnak lennie? Az az ostoba takaró olyan ostoba volt, Sherlock még a színére sem emlékezett! John igazán kiválaszthatna egyet a kupacból, és befoghatná végre!

-     Egy fölmedvény vagy – mondta neki undorodva.

John keresztbe fonta maga előtt a karjait, és visszameredt rá. Sherlock csak pislogott. Miért kalimpál ilyen furcsán a szíve?

-     Egy rendes takaró narancssárga – jelentette ki John határozottan, azzal a felsőbbséggel, ami a Jó és Helyes dolgoknak kijár.

Sherlock megforgatta a szemét. Hát miért nem ezzel kezdte John? Már rég megoldott lenne a dolog.

-     Van egy nalancs takalóm – mondta neki. – Gyele.

Addig húzta John kezét, míg az végre felkelt. Ettől az ő ujjai is csokisak lettek, de nem érdekelte. 

Kivonszolta Johnt a könyvtárból, végig a hallon és a folyosókon a saját szobájáig, ahol becsukta maguk mögött az ajtót, hogy senki ne kérdezze meg, miben sántikálnak. Aztán bebújt a Titkos Helyre az ágya alatt.

A narancs takaró ott hevert összegyűrve, ahová az után tette, hogy a doktornéni neki adta. Azon a napon történt, amikor Apu Elment. Bár Sherlock nem sokra emlékezett abból a napból, az azért megmaradt benne, hogy a doktornéni ragaszkodott hozzá, hogy Sherlock elvegye a takarót, mert Sokkos Állapotban volt, és a takaró állítólag segített neki Nem Sokkos Állapotba kerülni. Ő maga ugyan nem gondolta, hogy bármit is segített volna, de azért megtartotta.

-     Nalancs – mondta, és átnyújtotta Johnnak, a jól végzett munka elégedettségével - mint amikor megtanulja az aznapra magának előirányozott szavakat.

John belemélyesztette az ujjait a pokrócba, és olyan sugárzó arccal nézett Sherlockra, amitől annak szíve megint azt a furcsa, kalimpáló dolgot kezdte csinálni.

-     ’át ez csodálatos! – jelentette ki, aztán az ajkait nekinyomta Sherlockéinak, majd elszaladt, és Sherlock érezte, ahogy átforrósodik az arca, bizsereg a szája, és a szíve őrült módjára kalapál a mellkasában, így hát eldöntötte magában, hogy talán, csak talán, a pokrócok nem is olyan ostobák.

És hogy talán John is fontos egy kicsit.