Fragmentary (Tizenhatodik fejezet)

Nem is mondok már semmit. (És ez most egy jó kis paradoxon, haha.)

Tizenhatodik fejezet: Mínusz egy

A külső behatolásra utaló nyomok pusztán a helyszínre érkező rendőrök megtévesztését szolgálják. Teljesen világos. (Dimmock persze beveszi. A barom.) Lyall Street: egész Londonban a legalacsonyabb a bűnözési ráta ezen a környéken. Bár a belső biztonsági rendszer gyanús körülmények közözz meghibásodott, a külső térfigyelő kamerák felvételei engem fognak igazolni.

Kettős gyilkosság . (Ez majd helyrebillenti a bűnözési statisztikákat egy időre.) Pisztolylövés. Fej, mellkas, mindkét holttesten szinte milliméterre pontosan ugyanott. Az ebédlőasztal két oldalán, egymás felé borulva. (Szimmetria. Gyönyörű.)

Az áldozatok: fiatal házasok. (Gyűrűk: maximum egy éve.) A halott férfi mozgásképtelen anyja telefonált a rendőrségre, amikor meghallotta a földszintről érkező lövéseket.

-     Hát nem borzasztó? Jövő héten költöztek volna be az új házukba.

Donovan: sajnálkozó arckifejezés. (Céltalan és ostoba kommentárját ignorálom.)

-     Az ápolónőn és az öregasszonyon kívül senki nem lakik itt?

-     A személyzet többi tagja bejárós. A férfi bátyának van még kulcsa a házhoz, de őt eddig nem sikerült elérnünk.

Visszafordulok az asztal felé, a teljesen identikus sérülések lenyűgöző problémájához. A golyók is mindkét esetben hasonló szögből érkeztek: a gyilkos megkerülte az asztal a második lövés után az utolsó kettőhöz, amelyek a nővel is végeztek. (De az miért nem próbált időközben menekülni? Nyugodtan ülve várta, hogy fejbe lőjék? Életszerűtlen.)

Módosítás: két gyilkos volt. Behunyom a szemem. Forgatókönyv: egyszerre felemelt pisztolycsövek. Két egyszerre meghúzott ravasz. Összehangolt mozdulatok: koreográfia. Óramű. Az elképzelt jelenet szépsége megejtő.

-     Jézusom, próbáljon nem elélvezni.

(Mit keres Donovan még mindig itt? Határozottan hátráltatja a nyomozást.)

Kontradikció: amennyiben két elkövető volt, mégis kívülről kellett jönniük. (Azonban már meggyőződtem róla, hogy nem így volt. Nem tévedek.) Frusztráló.

Még egy kört teszek a földszinten. A bútorok elrendezése: széles sáv hagyva a helyiségek közepén. Tolószék. Kutatás kopások után a parkettán: találat. Hónapokkal ezelőtt keletkeztek. Ez megerősíti az öregasszony (elismert, évek óta visszavonult festőnő) betegségéről hallottakat.

Felkattintom a lámpákat: túl erős fény. Festéshez? Negatív: a tetőtéren van a panorámaablakos műterem. (Kinek gyenge a szeme? Nem lényeges.)

Visszatérek a bejárati ajtóhoz: ugyanarra jutok. Félrevezetésnek szánták.

-     Gondolkoznom kell – vetem oda Donovannak a hátam mögött, és elhagyom a helyszínt. 

       Mindent láttam, amire szükségem lehet.

*

Ellentmondás: a tények diszharmonikus egymásnak feszülése. Belső munka. Két gyilkos. Hogy lehetnek egyszerre igazak? Külön-külön talán lehet megfelelő indítéka a bátynak (nyereségvágy, nyilván), az ápolónőnek (a férfi szeretője?), az öregasszonynak (noha az indok kétséges), esetleg tehette valaki a bejáró személyzetből (lefizették? bosszú?), de nem látok módot, hogy két gyilkosra elegendő indítékot találjak. 

Összefüggés. Mi lehet az összefüggés?

Három határozott kopogás szakít ki a gondolataimból.

-     Mrs. Hudson – emelem fel a fejem a kanapéról kétségbeesetten. Csöndre van szükségem ennek az ügynek a kibogozásához.

Mi oka lehet bárkinek is a személyzetből szinte rituális módon meggyilkolni őket? Ahhh. Írnom kell Dimmocknak, hogy küldje át az anyagokat. (Milyen megalázó.)

Már megint kopognak. Az erősségből ítélve váratlan – és nem kívánt – látogatóm egy nő. 

-     Mrs. Hudson!

Nem jön válasz. Kénytelen vagyok magam ajtót nyitni. (Hogy lehet így dolgozni?! Hiányzik John. Vagy egy komornyik.)

-     Nézze, hölgyem… - kezdek bele, ahogy leérek a lépcsőn, és megfogom a kilincset, de aztán elharapom a mondatot, mikor felismerem a küszöbön álló alakot.

-     Mary.

Még rosszabbul néz ki, mint legutóbb. Az esküvőhöz képest legalább hat kilóval vékonyabb.; mélyültek a szemeit két oldalról keretező ráncok, amik élesen kirajzolódnak, ahogy hunyorog a hátam mögül szűrődő fény miatt; viaszos-sárga arcszín.

 Ugye nem könyörögni jött?  Émelygéssel tölt el a gondolat, hogy esetleg (eredménytelenül) megpróbál majd a lelkemre beszélni. (Eldöntöttem, és semmi sem változott azóta: amikor ennyire szükséged van valamire (ahogyan nekem rád) akkor nem vagy nagylelkű. Akkor egyszerűen csak kinyújtod a kezed, és elveszed azt a valamit.)

De nem, Mary nem az érzelmeimre akar hatni: a gyengesége jól leolvasható jeleinek ellentmond a kevélyen felszegett áll és az elszánt tekintet. (Ellentmondások. Üldöznek.)

-     Sherlock – biccent. – Bemehetek?

-     Ha nagyon muszáj.

Előreengedem a lépcsőn. Az öltözékének frissen vasalt illata egészen közelről csap meg, ahogy eloldalaz mellettem. Világoskék blúz (az unásig hordja ezt a színt), viszonylag új fekete szoknya, a kényelmes magas sarkú, aminek már ismerem a kopogását. Megerősítés: valóban nem úgy öltözött, mint aki az érzelmeimre próbál hatni. (Egyébként sem teljesen hülye, ezt sajnos el kell ismernem. De akkor miért jött?)

A nappaliba érve a bordó fotelre mutatok, kényszerű udvariassággal hellyel kínálva. Lefitymálóan végigméri, majd magabiztosan elfoglalja az én fotelem.

 Csak egyetlen ember merte eddig ezt megtenni. (És beleborzongok, ha eszembe jut, mire volt képes.) 

Mary legalább annyira ért ahhoz, hogy felbosszantson, mint Moriatry. Veszély. (Remélem, ezúttal legalább a sokkolót otthon hagyta.)

-     Megkínálnálak egy csésze teával, de sajnos még nem igazán rendezkedtem be.

-     Nem teázni jöttem.

Oh. Rendben. Elő a lapokkal.

-     Akkor hát minek köszönhetem?

Fészkelődik. Körbenéz a szobában. Felméri. Aztán lassan elmosolyodik.

-     Tartasz tőlem. - (Nem kérdés.) 

      Kinyújtom az ujjaim, és unottan tanulmányozom a körmeim. Tökéletes közöny. Noha tudom, érzem, hogy nem tévesztem meg. Tartanék tőle? Miért? Nevetséges feltételezés. Ismét végignézek rajta tetőtől talpig. A gondosan vasalt élek sem rejtik el a kopásokat a blúz (hosszú) ujján, a bolyhosra hordott szoknya fakóságát. A keze, ahogy a karfán pihen: relaxáltnak szeretne tűnni, de a felső ujjpercek befelé görbülő, görcsös íve alapján köteteket írhatnék tele a szorongásáról.

És mégis… 

A (szintén jól ismert) gyűrű az ujján.  A selyemsál, aminek haszontalan, pusztán a dekórumot szolgáló volta sehogy sem fér össze az ő praktikumra törekvő természetével: nyilvánvalóan John ajándéka. A pillantásom UV fénye ragyogó narancsvörösen rajzolja ki John érintéseit a karján; a nyakán; a csuklóján. A bizonyítékok egyértelműségének köszönhetően magától lefutó rutinként állnak össze a jelenet darabjai, és pereg végig a film a szemeim előtt. Kényszermozi. (Elektrosokkra nincs is szükséged, Mary, ugye tudod? A jelenléted is megteszi.)

Nem kerüli el a figyelmem, hogy közben ő is engem tanulmányoz.  Mit láthat? A férje volt(?) szerelmét. Gondolom, ez vagyok. Röhejesen hangzik. „Lakótárs” – a meghatározás nem fedi le teljes mértékben a kapcsolatunk.

 „Barát”: a definíció ernyője alól bántóan kilógó részletek: a keze az zakózsebemben; az összebilincselt csuklóink; az egymáshoz simuló combunk, ahogy Kitty Riley lehetetlenül kicsi, kiült kanapéján várakozunk a sötétben. (Egyikünk sem akarta felkapcsolni a villanyt.)

„Szerető”: nem, ezt a lépést sosem tettük meg. Nem volt idő (hazugság); alkalom (hazugság). 

Az igazság az, hogy ostoba voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy akarom. Hogy akarom Johnt. Nem, a "szerető" meghatározásért nem nyúltunk (nyúltam) időben. 

Kénytelen vagyok kibékülni azzal, hogy a szerelme vagyok, attól tartok. Kellemetlen. A szó konnotációja által létrehozott térbe sehogy sem érzem odaillőnek magam. Összehasonlítás: Mary. Mary otthonosan mozog benne. Egészen biztosan érti az elsuhanó, egymást súroló pillantásokat, a bizonytalanul puhatolódzó érintéseket, két test közeledésének-távolodásának dinamikáját. (Sosem ülne mellette a sötétben előre szegezett tekintettel, a félelemtől bénult tagokkal, mint egy idióta.)

Lenézek a saját kezeimre a karfán: az ujjvégek belevájnak a puha bőrbe. (Ezúttal nem értékelem a szimmetriát. Az iróniát még kevésbé.) 

Ő is észreveszi a feszültségem. Elfintorodik.  

-      Tudod Sherlock, katasztrofális következményekhez vezethet, ha az ember nem veszi észre időben, hogy el kell engednie valamit. Vagy valakit.

Hát ez bájos, gondolom. Függők egymás között. Jól értem, hogy fenyegetni próbál?

-          Talán úgy értesültél Johntól, hogy bármikor is visszatartottak a lehetséges katasztrofális következmények?

Még szélesebb vigyor. Ez a nő kifejezetten kezd az idegeimre menni. Túl magabiztos. Mint akinek nincs vesztenivalója. Közelebb hajol, és a jobb kezét finoman a kézfejemre teszi. Anyáskodó gesztus: viszket alatta a bőröm.

-          Ugyan Sherlock -  bizalmasan halkra fogja a hangját, jól felépített titkosszolgálati vallatásokat idézve -, mit tudsz te nyújtani neki?

-          Meghaltam érte.

Felnevet. (Van képe kinevetni.)

-          Meghaltál? Meghalni akárki tud. Hiszen nem is különösebben nehéz: egy kis szúrás elég lehet, te is tudod. De vajon tudnál érte élni?

-          Miről beszélsz?

-          Az idődről, Sherlock. A figyelmedről. Két dolog, amit, ahogy hallom, mindig szűkmarkúan mértél. Amit persze meg kellene köszönnöm neked. John annyira hálás azért a kis plusz törődésért, amivel föléd licitálok, és tudod, még csak meg sem kell erőltetnem magam. Ha belegondolok, hogy tőled még ennyit sem igényelt… - Megcsóválja a fejét, miközben lesajnáló kifejezésbe szelídül az arca. Mindenem tiltakozik ez ellen a beszélgetés ellen (a kezdetektől fogva).

-          Elég.

-          Fáj az igazság?

-          Ezért csinálod? – (És miért vagy ilyen jó benne?)

-          Pedig eddig még csak a felszínt kapargattam. Nézzünk egy kicsit előre. Öt év, tíz év. Szereted a kísérleteket, igaz? Mit szólsz egy gondolatkísérlethez? Nézzük meg, mi lesz Johnnal tíz év múlva, ha velem marad.

-          Nem sok izgalmat ígér ez a te kis „kísérleted”. A végeredmény – a szinte elhanyagolható valószínűséggel rendelkező változókat kizárva – ott van az orrunk előtt. A hátsó, kisebb szoba a lakásotokban: gyerekszoba. Még korainak tartjátok, de már terveztek vele. Két éven belül apa lenne, öt éven belül pedig talán a második gyereketek is megszületne. A fizikai tulajdonságaitok nagy mértékű hasonlóságának köszönhetően szinte biztosra mondható, hogy szőke, kék szemű, nem túl magas, erős testfelépítésű utódok várhatóak – darálom unottan. - Mivel John megbízható, lelkiismeretes munkaerő, és bár nem kiemelkedően tehetséges, de kétségtelenül ért a szakmájához, előbb-utóbb kinézne neki egy, a mostaninál kedvezőbb anyagi feltételeket biztosító állás, még ha vidéken is. De te mindig is vidéken akartál élni, igaz, Mary? London azt a rosszul sikerült kanyart jelenti neked, ami a nagynénéd halála után következett; menekülnél innen, amint lehet. Vidék, tehát. Családi ház, kerttel. John is és te is inkább kutyapártiak vagytok, de nem szeretitek a felfordulást, és nem éltek különösebben aktív életmódot. Kistestű kutya. A gyerekek mellé persze autó is kell: gazdaságos, tágas modell - (futó pillantás az órájára) -, a német márkákat részesíted előnyben, ugye? Egy használt, sötétkék Corsa - fejezem be, ahogy elfogy a levegő a tüdőmből a monológ végére. 

A várt meglepetés helyett azonban mulatva húzza fel a szemöldökét.

-          Tényleg rémisztően meggyőző benyomását nyújtod egy robotnak.

A megjegyzése: egy arculcsapás. Nem várt helyről.

Elmondta volna neki? Az utolsó beszélgetésünk szemtől szembe, amikor saját vakságáról és ostobaságáról tanúbizonyságot téve érzéketlen gépnek nevezett? Valami összenyomja a mellkasom. Ez fájt, John. Fájt akkor, azóta, és most: hogy neked köszönhetően Mary felhasználhatja ellenem.

Kihátrálnak a gondolatok a szavaim mögül: azon kapom magam, hogy némán tátogok. Zavartan zárom össze az ajkaim. Robot. Mary így lát: egy kifinomult, ám érzelmekre képtelen, mechanikus rendszer, ami önmagától képtelen a változásra, ezért nem lehet túl sokat várni tőle. Megvannak a korlátai. Az én korlátaim: a törődés, az odafigyelés. Szeretni valakit.

John is így látott, akkor, a laborban, abban a pillanatban. 

Így láttál, igaz? Abban a pillanatban amikor dühösen felemelted a kezed az arcod elé, csak hogy aztán rögtön utána lemondóan elfordítsd a tekinteted és rám vágd az ajtót három évre. A normalitás szemszögéből ennyire taszító kép egy megbízható racionalitás alapján operáló rendszer? Én?

Igazuk van, gondolom. Az ő nézőpontjukból mindenképp. És vajon nem ez-e a lényeg? John sosem fogja megérteni, hogyan szolgálnak a a racionális döntéseim végül, a nagy egész felől nézve minket. Kettőnket. Az ő szemszögéből elhagytam három évre. Nem vagyok több, mint egy makacs halott. (Egy gépnél is kevesebb.) 

-          Még nem fejeztük be a kísérletünk – szólal meg ismét Mary. – Mi történik, ha téged választ? Ez már érdekesebb kérdés, igaz?Nem olyan kiszámítható, a lehetőségek szerteágaznak, minden pontból számtalan új út nyílik. Hisz te még azt sem tudod garantálni, hogy két hónap múlva is életben lesz, vagy tévedek, Sherlock?

-          Gondolod, nem tennék meg mindent, hogy megakadályozzam, hogy bármi baja essen? – (Ahogyan eddig is tettem.)

-          Ezt nem kétlem. De nem tudod garantálni, hogy egy éven belül, pár hónap múlva, esetleg már a jövő héten nem fúródik egy eltévedt golyó a homlokába.

A fogalmazásának képszerűsége: a védelmi rendszerem megkerülve közvetlenül az agyam fájdalomközpontjára hat. Nem, nem tudom garantálni, és ezzel ő is tisztában van.

-          Katona volt – préselem ki utolsó, gyenge visszavágásként.

-          Volt.

Volt. Valóban. Hazajött, sérülten, megnyomorítva… de én elfeledtettem vele a sosemvolt sántaságát… értelmet adtam a mindig harcra kész idegeknek, a közvetlen életveszélyben is rezzenéstelenül stabil kéznek… Nem számít.

Mindez nem számít. Az átlőtt homlokának képe, a vörös, perzselt szélű lyuk, ami minduntalan előtérbe tolakszik a Maryvel (magammal) folytatott vitában, és ami hipotetikus pontot tesz John létezésére, olyan súlyos érv, ami a további alkudozást teljesen hiábavalóvá teszi.

A dedukció elemei tökéletes illeszkedéssel simulnak egybe, gyönyörűen, ahogy a látszólagos ellentmondás után magában a definícióból következik a feloldás. Szeretem őt: a perzselt szélű lyuknak a homloka közepén a megengedhető legmagasabb valószínűsége nulla. (Gyakorlatilag persze sosem nulla, de minél távolabb van tőlem, a szám annál inkább konvergál a zéróhoz.)

Nem is kell elvinni a végletekig a gondolatmenetet: nem kell a pisztolylövés drámaisága ahhoz, hogy belássam Mary igazát, realizálom most, megkésve. Feltételezés: John és én. T+ 5 év, T+10, T+20 év. Sosem születnek meg a (feltételezhetően) szőke, kék szemű gyerekeik. John sosem lesz apa. Lassan megöregszik mellettem. Továbbra is ügyeket oldunk meg, továbbra sem jut rá nem hogy teljes, de még elegendő figyelem sem a részemről. 

És egyszer csak már nem lesz képes az éjszaka közepén végigrohanni fél Londonon a nyomomban. Az ízületek, a tüdő, a szív egyre jobban tiltakoznak majd az életmód ellen, amit rákényszerítek. Szemüveggel olvassa fel nekem a reggeli híreket. (És én akkor sem fogom hallani, mert az aktuális rejtély szálai szövik át keresztül-kasul az elmém. Miért lenne másképp?) Felnéz: látja, hogy nem vagyok vele. Fáradtan a homlokára tolja a szemüveget, és megdörzsöli a szemét. Magányos.

Nem lesz más neki, csak én, és én nem vagyok elég, nyilvánvalóan. 

-          Gratulálok. Elegáns megoldás, Mary – biccentek felé. - Hibátlan. 

-          Hogyan?

Miért néz rám ilyen elképedten? Nem számított rá, hogy végül én sem vagyok legyőzhetetlen? Hogy sikerül neki az, ami eddig senkinek? Hogy okosabb nálam? Őszintének tűnik a meglepetése.

-           Azt mondtam, gratulálok. Nem tudok és nem is akarok tovább részt venni ebben, mert igazad van: az ideális megoldás, ha John veled marad. Racionálisan, és… - Elhallgatok.

-          Igen?

-          És… érzelmi szempontból is.

-          Attól tartok, nem tudlak követni – Tetetett ártatlansággal nagyra nyitja a szemét. Végig akarja játszani. Addig úgysem megy el. Látom a megvetemedett céltudatosságot a vállában; a nyaka ívében; a szemében. Pont neki mondjam ki?

-          Nem vagyok elég neki. Többet érdemel. Jobbat. Azt akarom… én az első változatot szeretném látni megvalósulni. Család. Gyerekek. Kutya. Kertes ház, meg az összes ostoba kellék – köpöm ki egy frusztrált, szakadt lélegzettel. Az utolsókat rúgom. Semmi sem volt még ilyen nehéz. Az elmúlt három évem egy túl hosszúra nyúlt búcsúnak tetszik, és már nem maradt erőm az utolsó tétel eljátszására. Mary öncélú kegyetlensége undorít. Egyedül akarok lenni.

-          Ha nem bánod, most, hogy megoldottnak tekinthetjük a mi hármunk problémáját, egy másik ügy is igényli a figyelmem. Hálás lennék, ha távoznál.

Nem mozdul. A tekintetének intenzitása alatt érzem, ahogy elsápad az arcom. (Meddig kell még várnom, hogy nyugodt magányomban összeomolhassak? Semmiképpen sem előtte. Sosem előttük.)

-          Nem - ejti ki végül határozottan ezt az egyetlen szót.

-          Tessék? – A kölcsönös értetlenségünk már-már komikus. Nyilván alapvetően más elvek vezérlik mindkettőnk részéről a diskurzust. Miért van olyan érzésem, hogy mindig egy lépéssel előttem jár? Irritáló.

-          Nem, Sherlock.

-          Mit akarsz még, Mary?! – A hang: idegenül cseng a saját fülemben. A kezek remegnek. (Visszafojtott düh.) Közel járok hozzá, hogy kidobjam a lakásból.

Valami történik vele. 

A szemeim előtt változik át: újabb hasonlóság – csak Moriarty volt képes ilyen megdöbbentő metamorfózisra. A diadalmas Mary, a fölényes Mary egy szempillantás alatt megtört lesz és fáradt.

-          Nem hittem volna, hogy képes leszel erre. Erre az utolsó áldozatra. De nincs rá szükség. – A keze megindul a táskája felé. Belenyúl: nem látom, mit húz elő belőle. Az ökölbe szorított tenyerét a teázóasztal felé emeli, és tompa koppanással leejti a benne tartott tárgyat.

Egy sakkfigura. Világos királynő. Az oldalára dőlve kört ír le a tengelye körül, majd megállapodik az asztal széle felé félúton.

A döbbenet az arcomon tényleg komikus lehet: erőltetetten felnevet. (A nevetése: nem csak én táncolok a saját határaimon.)

-          Nem túl gyakran szoktak meglepetést okozni neked, igaz? Kivételesnek kell éreznem magam ettől?

-          Azt hiszem. - Nehezen jönnek a szavak, még mindig. – Magyarázatot.

Világos királynő. Sosem voltam jó a költői szimbólumok értelmezésében. Igaz, ez elég egyértelműnek tűnik. Mégsem merem elhinni. Nem lehet…

-          Blöfföltem, te pedig bevetted. Ó, gyönyörű volt a vívódásod, bár talán azt hitted, jól leplezed az érzelmeid.

Megint közelebb hajol, és ezúttal az arcomhoz érinti a tenyerét. (Valamiért már nem irritál.)

-          Nem vagy robot, Sherlock – mondja halkan. Mosolyog. - John pedig szeret téged – húzódik vissza egy rezignált sóhajjal. - És most már látom, hogy ez az egyetlen lehetséges - helyes - lépés - bök a figura felé a fejével.

-          De akkor… te… ez az egész…

-          Az ég szerelmére, állítólag zseni vagy, próbálj meg végre koherens mondatokat alkotni – forgatja a szemeit. Egyre frusztráltabbnak tűnik. (Mikor cseréltünk szerepet?)

-          Elhagyod Johnt.

-          Így van. Pontosabban, megelőzöm, hogy ő hagyjon el engem. Miattad. Mert ez következne, tényleg volt valaha egy pillanatnyi kétséged is?

Pillanatnyi? Életemben először fordul elő velem, hogy az az érzésem, valaki túl sokat gondol rólam. Még hogy pillanatnyi. A kétségek, attól tartok, jelenleg egy egész szintet foglalnak el az elmepalotámban.

Maryn a sor, hogy hitetlenkedjen, ahogy felméri a kínos arckifejezésem, amivel a beismerés és a tagadás közt egyensúlyozok.

-          Jézusom, te aztán tényleg oda vagy, igaz? – csóválja meg a fejét, és a táskájáért nyúl, ezúttal világosan induláshoz készülve.

-          Várj – szólok rá, megállítva a mozdulat közepén. – Csak, hogy biztos jól értem-e… Te… a bábu. Azt jelenti, hogy félreállsz az útból. Mert John egyébként is engem választana.

-          Lényegében – von vállat. – Persze ne legyenek kétségeid: rendkívül nehézzé, hosszadalmassá és fájdalmassá tehetném ezt mindhármunk számára. A lényegen azonban az már mit sem változtatna. – Feláll, és még egyszer körbe néz a szobán. Bizonytalannak tűnik, mintha nehezére esne megtenni az első (utolsó?) lépést. 

Az érzés ami szétárad bennem, megkeserítve a szám: bűntudat? Nincs miért.

 Szánalom? Igen.

Én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy az ok-okozati viszonyok láncolata ebben a speciális csomóban gabalyodjon össze. Úgy áll ott, mint egy kihullott szem a láncból. Nem kapcsolódik már semmihez: ebben az új konstellációban nincs helye.

Végre erőt vesz magán, és elindul.

-          Mary – szólok utána, amikor a küszöbnél jár.

-          Igen, Sherlock?

-          Olyan a hajad, mint az édesanyámé. – Az arca: meglepetés. Aztán felszegi a fejét, behúzza maga után az ajtót. 

*

A lakás egy katasztrófa, veszem észre kis idővel Mary távozása után. Túl sok üres térben randomszerűen elhelyezett, funkciótlan tárgyak. A viaszbábu, ahogy a helyszínelők félrehúzták az egyik sarokba, maga alá fordult bal kézzel, megnyomódott fejjel. Néhány ruhadarab; a köntösöm kirajzol egy ingatag könyvtornyot a padlón, ahogy ledobtam, mielőtt reggel elindultam Dimmock hívása után. A hűtő teljesen üres, a konyha romokban. Céltalanul téblábolok, megragadva, majd mindenféle gyakorlati megfontolást nélkülözve ötletszerűen máshova helyezve a dolgaim.

A látszólagos rend kialakítására tett szánalmas kísérletem Mrs. Hudson érkezése szakítja félbe valamivel később.

-          Fészekrakás? – kedélyeskedik, ahogy átlép egy üres rekeszen, és az asztalra teszi a kezében szorongatott tálcányi süteményt.

Fogja be, Mrs. Hudson, idézném Mycroftot épp, ha nem csippanna meg a telefonom.

"A boncolás során nagy mennyiségű tetrahydrozolint találtak a két áldozat szervezetében." Dimmock

Oh.

Tetrahydrozolin; túl erősre állított fények - valaki rosszul lát. Szemcsepp. A férfi anyjának betegsége: könnyen szimulálhat teljes mozgásképtelenséget. De mi az indítóok?

„Tudod Sherlock, katasztrofális következményekhez vezethet, ha az ember nem veszi észre időben, hogy el kell engednie valamit. Vagy valakit.”

„Hát nem borzasztó? Jövő héten költöztek volna be az új házukba.”

A gyilkosság rituális jellege. Tetrahydrozolin mérgezés: már kómában voltak, amikor lelőtte őket. Ezért nem próbált menekülni a nő. Hát persze. (Én ostoba.) Katasztrofális következmények, valóban: őrületté fajult ragaszkodás. 

Már írom is a válaszom Dimmocknak:

„Ha használ szemcseppet, és az utolsó orvosi lelete egy évnél régebbi, tartóztassák le a férfi anyját" SH

Rövid gondolkozás után még egy üzenetet gépelek. Johnnak, ezúttal. Nem kell sokat várnom a válaszát jelző pittyenésre. Mosoly terül szét az arcomon, ahogy olvasom.

 „Ahogy meggyőződhettél róla, értelmes nő: nemet mondana neked.” JW

„Te viszont sosem tiltakoztál, mikor idiótának neveztelek.” SH

„Már úton vagyok.” JW