A Thousand Years

A hétvége különösen termékenynek bizonyult, így tádáám, íme a beígért Loki fic. Alapvetően a Loki-Thor testvéri viszonyra van kihegyezve, mert mostanában úgy tűnik, nagyon inspirálóan hatnak rám a végtelenül elbaszott testvéri kapcsolatok. A cím innen. 

(Első Loki szemszögű írásom, legyetek irgalmasak, plíz.)

A Thousand Years

A trónterem bejáratánál állsz, és a kezed zavartan próbálod elrejteni a hátad mögött, mert még ott virít rajta a maszat, ahogy a Fal vörös kövei megfestették az ujjaid, és neked nem szabad a Fal közelébe menned, és a bizonyíték, hogy megint engedetlen voltál, különösen ragaszkodó. Nem tudod ledörzsölni, akárhogy dörgölöd a ruháddal, hát eldugod a hátad mögé a kezed, és közben tudod, hogy a mozdulat maga felér egy beismeréssel, hisz miért rejtegetnéd különben, de ő egyszer csak ott van és a tenyerébe fogja a tiédet, elrejti az áruló vörösséget, és te felnézel rá, mert ő a bátyád, magasabb egy fejjel, aranyhajú és csupafog mosolyú, erős, neked pedig annyi az eltitkolni valód.

Gyerekek vagytok csak, és a háta mögé húzódsz, és még nem tudod, hogy a válla mindig szélesebb lesz a tiednél – még arra gondolsz, hogy egyszer majd utoléred, nagy leszel, nagyobb mint ő, óriás, és akkor majd te rejted el őt –, de most a háta mögé húzódsz, mert nem akarod magadra vonni Odin haragját. Beleteszed a kezed a kezébe, ne félj, mondja neked, és eltelik tíz év vagy száz, a trónteremben ültök és az asztal alatt megrúgod, ő fájdalmasan felszisszen, Odin ránéz, de ő nem árul be, később sem fog beárulni, ártatlan csínyek, kígyók, békák és rezzenéstelen arcú hazugságok után sem, mert mindig szélesebb lesz a válla a tiednél, hiába telik el tíz év vagy száz.

Fekszel az ágyadban, és az éjszakai égbolt száz mesével szól hozzád odakintről, törpökről és óriásokról és jégszörnyekről mesél, a teliholdak mint pufók arcú dajkák hajolnak föléd, és te elnézel a szivárványhíd felé - mi lehet ott, túl rajta, látni akarod, forr benned a komiszság, a tudásvágy és a kalandvágy, és ebben egyek vagytok tudod jól, de most egyedül fekszel az ágyban, és ő üresen ásító sötét termeken túl egy másik szobában fekszik egyedül felbámulva a nagyra hízott holdakra, és talán most hunyja le a szemét, hát te is lehunyod a tiédet.

Eltelik tíz év és száz és a trónterem előtt álltok, arra várva, hogy királlyá koronázzák. Már régen feladtad, hogy utoléred, és már csak azt próbálod megérteni, miért nem sikerül sosem, de ez mintha egy titkos szelencébe elzárt titok lenne, amihez nem találod a kulcsot. Viccelődtök, és csak egy pillanatra dermed meg a mosolyod, amikor a szörnyekre gondolsz, akik a pincében settenkednek. Akiket beengedtél, mert meg kell értened, mert amíg nem érted meg, nem tudod elfogadni sem, hogy miért ő, és hogyan lehetett volna másképp. Csak tudni akarod, és ebben a tudni akarásban nincs semmi rossz, mondod magadnak, de nem számolsz azzal, hogy a tudást nem lehet visszacsinálni. Nem lehet meg- nem-történtté tenni, és te már sosem leszel többé Odin fia, és ő már sosem lesz a bátyád, már mindig idegenek, ellenségek lesztek, amíg csak el nem jön a Ragnarök, mindennek a pusztulása.

Midgardon vagy, és amikor az ujjaid a Mjölnir markolatára kulcsolod, már tudod, hogy nem emelheted fel, mert a pusztulást választottad, mert vágysz rá sápadtan és kétségbeesetten, és van egy pillanat a hídon, mielőtt megadnád magad, amikor felnézel a szemébe, ahogy akkor, amikor a kezébe tetted a kezed, egy pillanat, amikor elhiszed, hogy a halálon kívül is egyek lehettek ismét, értetek tettem, mindannyiunkért, mondod, de nem értik meg, ő sem érti, érted tettem, akarod még mondani, de szomorúak a szemei, és az ujjaid lassan szétnyílnak, fehéren és erőtlenül.

Aztán zuhansz. Az igazi zuhanás, amikor a világok közt lévő űrön hullasz keresztül, nem a sötétség miatt félelmetes, ami gazdag olajként simul köréd, vagy a csend miatt, ami friss és ropogós. Az igazi zuhanás annak a rettenete, amikor lehunyod a szemed és a saját arcod látod távolodni, összezsugorodni a csukott szemhéjadon, egyetlen halvány pont már csak a távolban a csillagtenger közepén, világok, univerzumok zuhannak el melletted, és mind közelebb van, mint az a kép, annak az egykorvolt pillanatnak a képe, amikor a szemébe nézve a saját arcod is tisztán láttad. Az abszolút semmi amikor te már nem vagy, de még nincs az a másik sem, aki a helyébe léphetne, a mániákus, torz mosolyú őrült, aki leszel. Világok közti szakadék.

Eltelik tíz év, száz év a lelkedben minden pillanat alatt, zuhansz, zuhansz és egy hadsereggel a hátad mögött érsz földet, készen a pusztításra és mindarra, amit a pusztítás magával hoz, és nem csalódsz, amikor meghallod a mennydörgést.   

A legmagasabb torony tetején álltok, és fehéren izzik benned a düh az ostobaságával szembesülve, nem érti meg, hogy nem lehet másképp, hogy nincs más út, és testvérnek szólít, pedig a tudást nem lehet visszacsinálni, hát nem tudja?  Mert egyenlőség csak a pusztulásban van. Képmutató és gyenge, jössz rá hirtelen, és most csalódott vagy, ezért hoztál magaddal egy sereget? Ezért?

A többi már csak a zuhanás ívének meghosszabbítása, törött bordák és téglapor a tüdődben, aztán csend. Végül lassan megérted, hogy nincs más, nem maradt más, mint várni, várni tíz évet, százat, vagy talán tízezret, mert isten vagy és ő isten, várni amíg a világfa ágai végül visszahullnak a semmibe, amelyből növekedtek, és amelyet te immár jobban ismersz, mint a saját tenyered, mint a saját arcod, várni, és közben remélni, hogy mindennek a pusztulása előbb jön el, mint az a pillanat  - talán ezer, talán tízezer év múlva - , amikor többé már nem tudod felidézni az ő arcát sem a lehunyt szemhéjaid mögött.