Permanent

Sherlock/Mycroft post-Reichenbach hurt/comfort, hogy ilyen rondán felcímkézzem. A holmescest inkább csak olyan benne, mint a videóban. 

Szokás szerint „dekadens és beteg”, ahogy megfogalmaztátok.  Szóval emiatt 16+, bár amúgy semmi nem történik benne. Tényleg semmi. Szinte semmi. 

Permanent

A reluxák a vízszinteshez képest negyvenöt fokos szögben lefordítva. Megcsíkozzák a szobát. Fényszeletek.

Az ágy alattam nyirkos; hideg.

Hidegség, amely a kabát vastag gyapjúszövete ellenére is szinte ellenállás nélkül tör utat a a test külső védőrétegein keresztül – epidermis, dermis, hypodermis, zsírszövet és izmok – a gerincemig. 

Ritmikus kopogás az ablaktáblán: esik odakint.

A lakásban nem megy a fűtés. Ahhoz, hogy bekapcsoljam, fel kéne kelnem. Túl fáradt vagyok. A hajsza utáni kiégettség. A szokásos kellemes utórezgések ezúttal hiányoznak: pürrhoszi győzelem.

Az a visszavonuló haderők felégetik maguk után a városokat. Füstcsóvák. Mindent elégettem. Helyesbítés: mindenem elégette. Megígérte, hogy így lesz, és nem okozott csalódást.

A nulláról kell újra kezdenem. Összekaparnom, amit még lehet. (Lehet, csakugyan? Érdemes?) Kellemes most belesimulni a reménytelenségbe. Ideiglenesen megengedem magamnak. Ritkán élvezhetem ez a luxust. Utoljára akkor. (Nem alkalmas az idő belépni abba a szobába.)

Talán ez most az az idő, amikor számba kell vennem a veszteségeim. Így szokás, nem? Ostobaság. A veszteség totális; megsemmisítő. Nincs mit számba venni.

Be kellene kapcsolni a rohadt fűtést. Az arcom is átfagyott. Nem védi semmi. Az oldalamra fordulok, és belefúrom a dohos szagú pokrócba alattam. Idegen; mocskos; offenzív. Nem képes megadni a védelmet, amit vágyok.

 A tenyerem bepréselem a durva anyag és az arcom közé. Valamivel jobb. Ritmikus dobolás az ablakon. 

Esik. 

Fényszeletek. (Összefolynak.) 

Hideg. 

Dobolás.

Hideg.

*

Léptek neszére ébredek. A hangja, még mielőtt kinyitnám a szemem.

-     Már nem kell tovább alakítanod a zavart, szuicid szélhámost, Sherlock.

Menj a fenébe, Mycroft, akarom mondani, de a fogaim kocogása megakadályozza az artikulálást. Most veszem észre, hogy reszketek. (Azt álmodtam, hogy Johnnal autózunk valami különösen rázós földúton, egy eltűnt gázbojler ügyében nyomozva. Van némi értelme, így utólag.)

Kinyitom a szemem: közben besötétedett. Árnyalak hajol fölém. Mycroft, tudatosítom megint magamban, elnyomva a hirtelen szintén felriadó üss-vagy-fuss reflexet. Nem, mintha bármelyikhez is éreznék motivációt.

Kezek a vállamon: megmarkolják a kabátot.

-     Sherlock – szólal meg ismét, az utolsó szótagot elnyújtva. Rosszallás; atyáskodás; aggodalom; féltés; méltatlankodás; harag. (És mindazok a dolgok, amiket bezártam abba a szobába.)  - Mióta fekszel itt a véres, átázott kabátodban?

-     Évek óta? – kockáztatom meg.

Türelmetlen sóhaj. (Feladja vajon egyszer az elvárásait? Nem valószínű.) Léptek. Kimegy a kis előszobába. Babrál a fűtéssel. Üres kattogás.  Eredménytelen.

A hátam mögé nyúlok, és kirángatom a betűrt takarót, próbálva magamra húzni. A szaga továbbra is visszataszító, de a melegség (melegebbség) reményében leküzdöm az undorom. Ahogy erőlködöm, fájdalom nyilall a végtagjaimba, a csontokba. Rossz jel. A szervezetem legyengült a vérveszteség miatt – természetesen a saját, előre levett vérem volt, amit szétlocsoltak, nem követhettem el ilyen amatőr hibát; valószínűleg megfáztam itt fekve.

Mycroft jön vissza.

-     A nappaliban van egy működőképes kandalló – mondja, és kihúzza a kezemből a pokrócot. Aztán a mellkasomra csúsztatja a kezét, a sötétben tapogatva ki a gombokat és fejtve le rólam a kabátot. – Vajon megtanulsz egyszer vigyázni magadra? Az idő múlásával egyre csökken a valószínűsége, gondolom – és ismét türelmetlenül sóhajt egyet. Ez a türelmetlen sóhaj az ő védőfala: ahogy kifújja a levegőt, mintha eltávolítaná magától a tényt, hogy törődik. Hogy rákényszerítem, hogy törődjön. Még mindig. 

    Elmosolyodom.

-     Akkor a létezésed értelme lekorlátozódna az alacsony rangú kormányhivatalnokok ugráltatására, és a csúcsminőségű cukrászati termékek élvezetére.  Milyen sekélyes is lenne – motyogom magam számára is meglepően rekedt hangon.

Egy pillanatra megáll a mozdulat közben, ahogy a kabátot lehúzza a másik karomról is. A jobb kezét a homlokomra tapasztja.

-     Lázad van – mondja.

-     Tudom – vonok vállat, jelezve, hogy engem aztán nem érdekel. A legkisebb mértékben sem. Ha ő foglalkozni kíván a problémával, hát az ő döntése. Rám ne számítson.

A sötétben is látni vélem, ahogy összeráncolja a szemöldökét.  Ne dühöngj, Mycroft. Ismered már a játékot, nem? Kár tiltakoznod. Úgyis te vagy, aki kénytelen beismerni – na nem szavakkal, ennél mi kifinomultabbak vagyunk, igaz? – a törődését. Akár át is ugorhatnánk a kellemetlen huzavonát.

Ellép az ágy mellől. (Ha nem, hát nem.) Ezúttal az én szám hagyja el az a bizonyos sóhaj. Lassan félülő helyzetbe emelkedem.

-     Engedek fürdővizet – mondja.

A fürdőszoba felé félúton azonban megáll. Sápadt fény: elővette a telefonját. 

Ah. Antheának üzen.

Visszadőlök az ágyra. Vízcsobogás. A tagjaim kellemesen belesimulnak a forró fürdő előérzetébe. Valami megváltozik: a dermedt tehetetlenségem lassan felenged. Amikor John megfogta a csuklóm, szorosan magamhoz szorítottam a karom, hogy elnyomjam a pulzusom: a testem a szerepbe fagyasztottam. Csak most kezdek kiengedni. A hasogató fejfájás és a láz viszont mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy teljesen átvegye az uralmat.

Mycroft alakja.

-     Nem foglak cipelni. – Nem néz rám: még mindig a telefonján pötyög eszeveszetten. (Védelmi vonalak, védelmi vonalak.)

A kelleténél (látványosan) nehézkesebben tornázom fel magam. Egyik kezében a Blackberryt tartva felém nyújtja a másik karját. Ignorálom, és a falba kapaszkodva eltámolygok mellette. Szorosan mögöttem halad, ahogy kétszemélyes temetési menetként kivonulunk a fürdőbe.

Levágódom a rozoga kis szekrényre a mosdó mellett; keservesen ropognak a deszkák alattam. A fáradtságomban nincs semmi megjátszott. Az ujjaim érzéketlenek, ügyetlenek. Rövid próbálkozás után feladom a gombokkal való babrálást, és a homlokom a mosdókagylónak támasztom. Hiba: jégszilánkok fúródnak a szemgolyómba, ahogy a hőmérsékletkülönbség igyekszik kiegyenlítődni a hideg porcelán és a felhevül bőröm között. Felszisszenek. (A tökéletes alakítás, amikor már magad sem tudod, játszol-e.)

Mycroft végre leteszi a mobilt a mosdó szélére, éles koccanás, hanghullámok rezegnek át a halántékomon. Összerándul az arcom.

Látom rajta, hogy tépelődik. Elég kényszerítőek-e a körülmények?

-     Ha itt hagylak, megint el fogsz aludni, igaz? – Oh, de óvatos. Nem adom meg a rábólintás feloldozását. 

     A tekintetem a jobb kezére téved. Ahol a gyűrű kecsesen öleli körbe az ujját. Nem tudom levenni a szemem róla. Mint egy tiltás. (Az érintésének emléke: elsuhanó; gyengéden irányító.)

Égnek a csontjaim. Hátravetem a fejem, és félig leeresztett szemhéjak alól nézek fel rá. Ez a legkritikusabb része. Egyikünk sem pislog hosszú másodpercekig. Megnyalom az ajkaim, amelyek száraz papírszeletekként tapadnak össze kellemetlenül. Ő nem rezzen.

Végül nagyvonalú, egész mellkasomat összerántó köhögés siet a segítségünkre. Mycroft megcsóválja a fejét, és közelebb lép. Fél térdre ereszkedik előttem, miután kibújt a zakójából, és a fehér ingét feltűrte könyékhajlatig. (A köhögés utáni levegőhiány feszíti a mellkasom.)

Maga felé húz, és lecsúsztatja a vállamról a zakóm. Az arcom puhán a vállába fúródik, ahogy lehúzza a hátamról. Emlék: John, amikor ellátja a vállsebem, a glasgow-i eset után. A póz ugyanaz, ahogy akkor a fájdalomtól előregörnyedtem.  Az illat, az érzet mégis teljesen más. Most a behódolás szaga terjeng a levegőben, nehezen és nyirkosan telepedve ránk, mint a fürdőkádból felszálló gőz. Johnnal sosem éreztem. 

 Az ingem következik. Mycroft teljesen néma. A mozdulatok megfontoltak, takarékosak. Elképzelem, ahogy otthon vetkőzik, esténként, egyedül. Módszeresség. Akkurátusan összehajtogatja a ruháit. Mindig is precíz volt. Karót nyelt. Már gyerekkorában is kínos rendet tartott a szobájában. 

Összeszedett. Végtelen, zsigeri örömmel élvezem, ahogy képes vagyok szétszedni. 

Csak én. Egyedül én.

Ne haragudj. A mai után szükségem van erre az apró diadalra. Szabad?

-     Tényleg borzasztó állapotban vagy – suttogja, és tudom, hogy magának szól.

A védőfalak után mindig ez jön: racionalizálás. Szakmai ártalom. A tett, az intézkedések abszolút szükségessége. A körülmények hajlíthatatlansága; nincs más lehetőség. Az apró tény, hogy a meg kell tenni és a meg akarom tenni összemosódik, könnyedén eltűnik a szőnyeg alatt. Az ideális mindig szükségesnek lesz beállítva, míg végül elegáns Windsor-csomóba simul az érvelés.

A hosszú ujjak súrolják a csuklóm, majd az ingem is csatlakozik a zakómhoz a padlón. Ezután felgyorsulnak a mozdulatok, és a sebességváltozás nem tisztázott, hogy annak az igyekezetnek köszönhető-e, amivel a még súlyosabb megfázást akarja elkerülni, vagy annak, ami által igyekszik kínosnak beállítani a helyzetet.

Félre fordítja a fejét, miközben kigombolja a nadrágom. A gesztus jellegzetesen az övé: a félrefordított fej. Ebből az egyetlen mozdulatából ki tudnám bontani az egész személyiségét. Ha szükségem lenne rá. Ha nem ismerném.

A behajlított ujjai a hasamhoz simulnak egy pillanatra. (A megfázás hidegrázással jár, ezt neki is tudnia kell.)

-     A többi a tiéd – szólal meg, és a hangja fojtottnak tűnik a gőzfelhőben.

A csapra támaszkodva felállok: a nadrág magától lecsúszik. Elfordulok. Hallom, ahogy kimegy, és becsukja maga után az ajtót. Halkan. Diszkréten. Seggfej.

A víz már kihűlt annyira, hogy ne forrázzam le magam. Csalódott vagyok. (Az ő hibája lett volna.) A két nedves tenyerem zavarba ejtő lassúsággal csúszik végig az arcomon.

A bejárati ajtó kinyílik odakint: Anthea. Szatyrok landolnak a laminált fapadlón, egy kettő, három. Elsuttogott félszavak. Ajtócsukódás.

Aztán megint itt van.

-     A hajad még mindig véres – jegyzi meg, és felém nyújt egy aranysárga flakont. Philip B. Kényeztető Sampon Fehér Szarvasgombával, kapom el a feliratot a címkén.  Peh. Ki hitte volna, hogy egy sampon lehet ennyire fellengzős.

-     John nem ezt szokta venni – vetem oda kényesen. Megpihentetem a fejem a kád karimáján, és közönyöm jeleként lehunyom a szemem.

Élesen beszívott levegő. Levágja a flakont a kád szélére. Törölköző susogása, ami a földön landol; térdek puffannak rajta. A bal kezének két körme koccan a műanyagon, ahogy a samponért nyúl.

Édeskés, gazdag illat tölti be a helyiséget, és a tagjaim elernyednek, miközben masszírozza a fejbőröm. Már nem kapkod: ráérős, körkörös mozdulatok, a halántékomtól indulva a fejtetőig, majd vissza. Pedig azt hittem, már közel járok. Hogy már mindjárt kibillentem. Nyilvánvalóan fejlődött az utóbbi időben. Kemény idők pedig kemény fellépést követelnek.

Fészkelődöm egy kicsit, kiemelve a mellkasom a vízből. A nyakam, igaz, így lehetetlen szögben csuklik hátra. Teljesen kifeszül. Érzem, ahogy az ádámcsutkám szinte át akarja szúrni a torkom minden nyelésnél. Minden lélegzetvételnél. (Lassan szívom be a levegőt az orromon, és még lassabban lélegzem ki a számon át.)

-     Kifröcskölöd a vizet – sziszegi mögöttem. A sziszegése gyönyörű melódia, amit én írok, éppen most. Minden lélegzetvételemmel. 

Befejezi a hajmosást, és már éppen várnám, hogy ismét megszólaljon, amikor feláll, és váratlan, erőteljes mozdulattal lenyomja a fejem a víz alá. Aztán lent tart. Épp csak egy pillanattal tovább, mint ami a tüdőkapacitásomnak kényelmes lenne. A szívem vészcsengőként kolompol, levegő, levegő.

Prüszkölve bukok a felszínre, amint tudok. A szemembe csorgó vízcseppeken át is látom az elfojtott mosolyt a szája szegletében.

-     Megcsúsztam a nedves kövön – mondja lágyan.

Meg tudnám ölni. Ehelyett csak kinyújtom a kezem a törölközőért (az egyik sarka hideg, nedves; valóban nem kellett volna fröcskölni), amit aztán magam köré csavarok, miután ő megint egyedül hagyott, én pedig a falikarba kapaszkodva kiemelkedtem a kádból. (A szívritmusom fokozatosan közelít a normál görbéhez.)

Épp, hogy végzek a törölközéssel, mikor visszajön.

Sötétkék bársonyköntöst nyújt felém, finnyásan maga előtt tartva a két vállánál megcsippentve. Oldalra fordítja a fejét, miközben belebújok, de a tenyere elidőzik a felkaromon, miután rám simította az anyagot. Bocsánatkérés? Mióta lettél szentimentális, Mycroft?

Átvonulunk a nappaliba, amely talán kevésbé szánalmasan személytelen, mint a lakás többi része. A kihúzható kanapéágy meg van vetve (mikor volt ideje erre?), a kandallóban elektromos tűz szabályos narancs fátyla.

A tenyere, az orrom előtt. Két jelöletlen, fehér pirula.

-     Nem vagyok találgatós hangulatban. Melyik a méreg, essünk túl rajta. – Másodszorra találkozik a tekintetünk az este folyamán.

-     Miből gondolod, hogy opcionális? – feleli. 

    Fintorgok, és elveszem őket.

Üvegpoharat nyom a másik kezembe, a tenyerével kulcsolva köré az ujjaim. 

Forró a tenyere. Stabil. Hagyom, hogy a karom teljesen ellazuljon, és a számhoz emelje vele a poharat. Nézi, ahogy nagy kortyokban lehúzom a vizet.

Ahogy a megtartó érintést feloldja, végigdőlök az ágyon. A neszezése körülöttem, pohár koccan az asztalon, takaró landol rajtam. Távolodó léptek, a zaj most a fürdőből jön. Nyikorog az egyik csap. Mit csinál?

Figyelem a tüzet a kandallóban, és megnyugszom: valami végletes, természetellenes nyugodtsággal vagyok tudatában a testemnek, ahogy belesimul az ágyneműk fészkébe. Egy gyanú motoszkál bennem, de hamar ellibben, akár a  lángok.

Talán csak a fáradság; a hajsza hirtelen, brutális végetérte. (De vajon nem pont így csinálná, nem ezt az érzést akarná megerősíteni bennem? Nem lehetek biztos: az érvelés a saját farkába harap szemtelenül.) A lángok narancsvörös szája tátogva kiáltja Moriarty hazugságait. 

Tűzkígyók. 

Kígyónyelvek.

Sziszegő parázs. Saját farkába harapó kígyó: szédelgek, ahogy elnézem.

Ezúttal soká jön vissza.

-     Azt hittem, már alszol.

Teljesen fel van öltözve, és az elmúlt órák erőfeszítéseinek, hogy megbontsam a tökéletességét, nyoma sincs. A zakója makulátlan, a haja friss rendezettséggel tüntet, és az arca nyugodt, halott víztükör. Gyűlölöm.

-      Akárhogy is, nekem mennem kell – teszi hozzá, büszkén kihúzva magát az utolsó, végzetesen precíz találat után.

   - Várj - rándul meg a kezem, karikatúrájaként egy mozdulatnak, ami vissza akarja tartani. Halva született, torz kis gesztus.

-     Igen, Sherlock? – A precízen kivitelezett meglepetés az arcán akár a könyörület jeleként is értelmezhető lenne, ha nem ismerném jobban. 

-     Nem… nem vagyok jól – nyögöm vonakodó megadással.

A mosolya. 

A „diabolikus” nem fedi le a ravaszságnak, kiszámítottságnak és gonoszságnak mindazon rétegeit, amelyek most felszabadulnak a csendes elfojtottság alól. Próbálok új szóért nyúlni, de jelenleg minden kapacitásom a vizualitás emészti fel. Mycroft mosolya.

Közelebb lép, leül a kanapé szélére. Én mindent elkövetek, hogy reménytelenül, súlyosan betegnek, már-már beszámíthatatlannak látszódjam. Valakinek, aki nem felelős a saját szavaiért. Meglepően könnyen megy, és ez a könnyedség megint gyanúval tölt el. (Mit adott be nekem vajon?)

-     Mindig olyan makacs vagy, Sherlock – simít végig a homlokomon. - De nézd meg, végül mi értelme – fejezi be, ahogy óvatosan végigdől mellettem a kanapén. A tenyere közben a homlokomról a tarkómra vándorolt, hátulról megtartva a fejem, mintha egy levegővel teli labda lenne.

Nem hagy méltósággal veszíteni, és ez el kellene, hogy tántorítson; el kellene rántanom a fejem.  Ehelyett csak odaadóan belesimulok az érintésbe, és lehunyom a szemem.

Vannak játszmák, amelyeket akkor is megéri játszani, ha garantált a vereség.