In a world I never made

Egyértelműen Sherlock/Mycroft hét van, annak a maroknyi olvasómnak nagy örömére, aki rajtam kívül megmagyarázhatatlan rajongással viseltetik a páros iránt. (A többieket meg világgá rémisztem, de sebaj.)

A történet fordítás, Lbmisscharlie azonos című írása itt található angolul. Olvass többet a róla a bevezetőben a vonal alatt, ha elmúltál 18. 

A kép Wu-Liao Yuzi alkotása innen, és szerintem tökéletesen visszaadja azt az emlékekből-álmokból-hangulatokból összemosódó valóságot, amit az írás tár elénk.

Az alapötletet az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film adta: Sherlock és Mycroft egymásba gabalyodnak valamikor Sherlock kamaszkora tájékán, viszont egy jellemzően vakmerő könyvtári indcidens során a szüleik tudomására jut a dolog, akik nincsenek lenyűgözve... A megoldás: Sherlock a filmből ismerős emlékmódosításon megy keresztül a szülei és Mycroft nyomására, hogy elfelejtse az inceszt viszonyt. Viszont, ahogy a filmből is kiderül, egy szerelem nem múlik el nyomok nélkül... 

Felesleges lenne próbálkoznom azzal, hogy elmondjam, mekkora hatással volt ez az írás (és a film is) rám és mennyire összetörte a szívem miközben napokig nem ment ki a fejemből. Inkább beszéljen helyettem ő maga.

In a world I never made

-          Nem szoktál néha elgondolkozni azon, van-e valami baj velünk?

A várakozás, míg Mycroft válaszol, végeérhetetlen. Persze, hogy az: hogyan is lehetne másképp?

A mocsokkal fülledt levegő elfogy közben. Mycroft a padlóhoz érinti az esernyője hegyét, egyetlen egyszer, a hang mégis harangzengésnél is hangosabb.

-          Minden élet véget ér. Minden szív összetörik.

Két igaz állítás. Sherlock sosem látta az egyiket, de a másiknak naponta szemtanúja: pusztuló hús és vér, az élet teljese hiánya. A szülei holttestének látvány, fadobozokban, a drogkábulaton keresztül, és Mycroft elsuhanó keze a hátán.

A másikról csak olyan tudása van, mint a sejtosztódásról, a szívdobogásról vagy a napsugárzásról. Megfigyelhető tény. Ismeri, még ha nem is érezte soha.

Ez zavarba ejtő.

-          A törődés nem előny, Sherlock.

Mycroft próbál valakit meggyőzni, de kit? Sherlock elveszi a cigarettát, beleszív, és Mycroft a száját nézi közben.

Zöld szikrák táncolnak a szeme sarkában, de ahogy elfordítja a fejét, csak a szürke kórházi falat látja. Nem néz Mycroftra. Amikor leereszti a kezét, egy fuvallatot érez az ujjhegyén. A bátyját maga mögött hagyva elsétál.

*

A ház háta mögött szalad – talán anyu elől? Nem biztos benne. Befordul a sarkon, egyik kezét előrenyújtva, hogy egyensúlyozzon; a tégla durva érintése az ujjbegyei alatt.

Megáll, amikor eléri a hátsó kertet, és zihálva dől neki a falnak. A nap egy bizonytalan tavasz halványsárgájával ragyog,  a fák pedig még csak most bontják a leveleiket. Fuvallat az ujjhegyein, és ahogy lenéz, egy égő cigarettát talál köztük.

A hamu túl hosszú a végén, mintha már régóta ott lenne, és elfeledkezett volna róla, pedig még csak most érkezett. Rátoppant egyet az ujjával, és felemeli a szájához. A szemét behunyva letüdőzi a füstöt.

Ahogy ismét kinyitja a szemét, a bátyja ott áll előtte. Az arca épp elkezdte elveszíteni fiatalos kerekségét, keményebb, komolyabb élt öltve. Emlékszik erre. Mycroft elment az egyetemre, és kiélesedve jött haza – minden értelemben. Ő tizennégy, talán tizenöt éves, Mycroft pedig huszonegy.

Kifújja a füstöt és ellép a faltól. Aztán még egy szippantás, ahogy összeérinti a lábfejüket. Mycroft csak figyeli, de az arckifejezése – sajnálat, bánat és veszteség – nem olyan, mint amire emlékszik.

Sherlock felemeli a fejét és kilélegzi a füstöt. Mycroft beszívja a levegőjét, a hamuját, az oxigént, amit az ő teste nem használt fel, és Sherlocknak csak pár centit kell közelítenie, hogy összeérintse az ajkukat.

Mycrofté hideg és mozdulatlan az övé alatt, és ez nincs rendben, ez nincs. Elhúzódik.

-          Nem így történt – mondja a bátyja, és a szemei sarkában a zöld fény kezd megszürkülni.

-          Történhetett volna. Lehetett volna… - És ismét összeérinti az ajkaikat, lábujjhegyre állva, ég a vádlija, mert a hirtelen növésig még egy évet várnia kell. Nőni fog, nőni, egészen három centire megközelíti majd Mycroftot, mintha mindig csak őt követné. Mintha soha nem érné utol.

-          Nem. Nem lehetett volna. – Mycroft tenyere a vállán, a csuklóján. Ellöki magától.

-          De igen, de igen! – kiált Sherlock, ahogy a ház omlani kezd, színevesztetten, és ez nem helyes, ez nincs rendben. – Ne!

-          Nem tarthatod meg, Sherlock, nem lehet. – Mycroft szomorúbbnak tűnik, mint amilyennek valaha is látta, még szomorúbbnak, mint a szüleik sírjánál. – Nem alakíthatod valami olyanná, ami sosem volt, csak hogy megtarthasd.

-          Nem! Nem lehet a tied, én nem… ez az enyém, az én elmém – de a szavak elhalnak, ahogy a világ összeomlik körülötte.

*

Megigazítja a lepedőt a válla körül, és leül a szófára a Buckingham palotában. A bátyja területe, igen, és élvezi, hogy kicsit rendezetlenebbé teszi.

-          A szex nem rémít meg – csattan fel, és ez jobban felbosszantja, mint amennyire hagyni szeretné.

 Ahogy Mycroft azt mondja, hogy, ahogy azt gondolja, hogy, ahogy azzal a kis sértett fintorral néz rá, mintha ez olyasmi lenne, amit Sherlock nem tudhat.

-          Honnan is tudnád? – jön Mycroft válasza, és Sherlocknak tudnia kellene. Tudnia kellene. Az ő teste, végül is, az ő elméje és vágyai.

*

-          Igen. Úgy értem, ez megtörtént.

-          Valóban – válaszolja Mycroft fájdalmas arccal.

-          Itt, az ágyadban.

-          Igen.

-          Megérintettelek, pont így. – És megteszi, a tenyere rálapul bátyja széles mellkasára.

-          Igen.

-          És így.

-          Igen.

-          Itt is.

Igen, igen, igen, ez minden, amit Mycroft mond, tónustalan, távoli hang, nem olyan, amilyen valójában volt. Igen, igen, igen, mondja, még ha Sherlock azt kiáltja is, nem. Az ágynemű felgyűrődik körülötte, egy helybe szegezve, fehér pamut a csuklója körül. Ahogyan a fehérség elmosódik, a kötelékek is átváltoznak valami mássá.

*

Hegedül, de nem biztos benne, kinek is játszik. John, megbízható és türelmes. Ismerős. Kényelmes. 

Irene, érdekes és kiszámíthatatlan. Támadó. Ismeretlen.

Egyik sem passzol, egyik sem helyes. Érdeklődés és bosszúság, odaadás és reménytelenség, de nem szerelem. De végül, honnan is tudná?

A repülőn, a holtak járatán, Mycroft sajnálkozó. Amikor felcsattan, amikor kiabál, Sherlock ellenállásra számít, haragra, szitkokra, fenyegetésre. Mycroft egyikkel sem szolgál: pusztán csalódott. Nem Sherlockban, hanem magában. A saját képtelenségében, hogy meglássa, a saját ítéletének helytelenségében. A saját bizalmának hiányában.

-          Én vezettelek el hozzá. Sajnálom. Nem tudtam. – Ezek a legigazabb, legsúlyosabb szavak, amelyeket egy Holmes kiejthet a száján.

Irene Mycrofttal alkudozik utána, Sherlock már nem számít, de csapatként mégis jobban működnek együtt, mindig is jobban működtek, még ha Sherlock tiltakozik is ellene, és amikor Mycroft visszavonul, amikor megadja magát, Sherlock meglepetésszerűen támadásba lendül.

-          Az érzelem a vesztesek kémiai fogyatékossága. – És Sherlock nem veszít, hanem újratárgyalja a játékszabályokat.

-          Sejtem, hogy John Watson azt gondolja, a szerelem rejtély számomra – mondja, és nem látja, ahogy Mycroft szeme megrebben.

*

-          Sajnálom.

-          Ez nem a te… még megállíthatod.

A szülőházuk halljában állnak, az ismerőssége megtévesztő: minden egyes járólap és burkolatdarab és oszlop évek hosszú sorának emlékeivel van átitatva. Tudja, hogy némelyiket megtarthatja, de ezt nem, ezt a pillanatot nem.

Begörbíti az ujjait és felnéz a bátyjára, és azon tűnődik, vajon hiányozni fog-e.

Mycrofton kabát van, és épp Sherlock felé nyújtja az övét. Sherlock vergődik – karok ellen, amik nincsenek is itt, hiszen csak ketten vannak. Két fekete, két fehér négyzet a járólapok sakktáblamintáján kettőjük közt, és Sherlock arra gondol, átugrik egyikről a másikra – ne lépj a vonalra, Mycroft, különben elsüllyedsz – a fejükben játsszák le a partit.

-          Így kell lennie, Sherlock.

-          Nem, nem kell! Ez az én elmém, Mycroft, nem teheted… - Sherlock hevesen megrázza a fejét, és próbál elrugaszkodni, de a lába megcsúszik a padlón. Csúsznak és ő zuhan, elmosódik a fekete-fehér padló, összeolvadnak a négyzetek és Mycroft hangja halk a fülében, távoli nesz csupán.

-          Hagyd, hogy megtörténjen. Így kell lennie. Sajnálom, amit tettem veled.

*

John két lépéssel mögötte, készen várva a tervre, a cselre, a trükkre. Egyik sem az előbbiek közül: csak Mycroft.

Mycroft, aki egy kisebb irodabirodalmat épített magának a meggyőzőerejével. Mycroft, aki még mindig bedől a megfelelő hangsúlynak, az öccse hangjának megfelelő ívű emelkedésének.

-          Helló, kedves bátyám – hízelgi, és a kis éles lélegzetvételből már tudja, hogy nyert ügye van.

*

A hely homályos, de Sherlock felismeri: Mycroft első londoni lakása, hűvös és személytelen. A letisztult, modern vonalakat egyszerű lesz eltüntetni.

Mycroft tekintete súlyos és sötét, vonakodó és vágyakozó. Tökéletesen mozdulatlan: Sherlock az, aki moccan, aki érint, Sherlock az, akinek az ajkai rásimulnak a bőrére, akinek a kezei letépik a gombokat. Drága bátyám, duruzsolja, a nyelve a nyakán, érzi a pulzusát, Mycroft halkan, megtörten nyög fel.

Kérlek, mondja Sherlock, kérlek, és Mycroft megteszi, és megteszi és megteszi addig, amíg Sherlock vállai végül már nem tudják megtartani a rájuk zuhanó falakat.

*

-          Tudod, mennyire felzaklatja anyut. – A keserű élt a hangjában Sherlock nem tudja hová tenni, és ez végtelenül frusztrálja.

-          Én zaklatom fel? Én? Nem én voltam, aki felzaklatta őt, Mycroft! – vág vissza, és Mycroft arca megrándul, noha éppen csak Sherlock számára észrevehetően. A szüleik meghaltak, mielőtt ő bármi igazán felzaklatót tehetett volna. Autóbaleset: közönséges módja a halálnak, unalmas és hétköznapi. Ahogy a temetés is az volt. Még a vonaton belőtte magát, aztán kerülte Mycroft tekintetét, miközben mindarra a sokkal érdekesebb dologra gondolt, amit csinálhatna.

Mycroft szemei most rászegeződnek és ettől a tarkóján viszketni kezd a bőre. Elindul Johnnal az oldalán, ott hagyja, és közben a torkában izgalom és tiltás ízét érzi, mintha csak éppen hogy megúszott volna valamit. A levegő nedves és hideg, és a tudata átsiklik az eső kopott bőr illata felett.

*

Nem akarja kinyitni az ajtót, érezni a sima fafelületet a tenyere alatt.

-          Nem teszem meg – motyogja maga elé -, nem teszem meg.

-          Muszáj – feleli egy hang, de nem ismeri fel, kié.

-          Nem – ismétli meg, határozottan, a kezeit a zsebébe süllyesztve, a szemei makacsul összeszorítva.

 Aztán Mycroft hangját hallja, megtört és halk, olyan közelről, hogy érzi a leheletét a fülén.

-          Kérlek, Sherlock.

Felnéz, de a bátyja nincs ott. Az ajtó kinyílik anélkül, hogy hozzáérne.

Pontosan olyan, mint mindig: málladozó könyvek magas, tekintélyes oszlopokba rendezve, az apjuk íróasztala súlyos tömeg a kopott keleti szőnyeg közepén. A következő pillanatban már a falnak szorítva áll, fél, és ez nincs rendben, mert akkor nem érzett félelmet. Valójában, akkor – nem most, ebben a megváltoztatott, összetákolt emlékben – spicces volt, vakmerő, és kicsit talán részeg is.

Mycroft is itt van, az egyik keze Sherlock csípőjén, az arca bocsánatkérő, ami szintén nincs rendben. Izgatottnak kellene lennie, miközben az ajka bűnös mosolyra húzódna, és a keze elindulna lefelé, az ajkai pedig hozzáérnének Sherlock nyakához. Ehelyett az érintése hideg, felületes, és amikor térdre ereszkedik, csak egy tompa, lemondó puffanás hallatszik.

Az érzésnek jónak kellene lennie – az volt, tudja – de most fájdalmat okoz a mellkasában, mintha kiszorítaná onnan a levegőt. Mycroft ujjai dobolnak a csípőjén, és rájön, hogy a bátyja visszaszámol. Az ajtó kitárul, és a dobolás megszűnik.

Mycroft felemelkedik, és Sherlock eltakarja magát, anyu homályos arca és apué - vörös, felháborodott - közvetlenül mögötte. Kiabálás, sikoltozás, Sherlock meg sem tud szólalni, és Mycroft azt kiáltja, az én hibám, az enyém, és ez sincs rendbe, kivéve, hogy tényleg így volt. Ezt modnta, de nem volt igaz.

Sherlock halványan emlékszik, ahogy az apjukat félrelökve kirohant a szobából, fékevesztetten és dühösen. Ám most csak vár. Vár, amíg a könyvek lehullanak a polcokról, és a szoba összeomlik körülötte.

*

Mycroft ellátogat a Baker Streetre. Nem sűrűn fordul elő: a hely teljes egészében Sherlock és John területe – épp annyira él bennük, mint ők benne -, és Mycroft nem szereti az olyan területeket, amelyeket nem uralhat. Az olyan helyeket szereti, ahol a szabályok határozottan neki kedveznek; a helyeket, amelyek elbátortalanítják a belépőt. A 221b otthonosságában kényelmetlenül érzi magát, és ez harapóssá és nyugtalanná teszi.

Állva marad, míg az Irene-problémáról beszélnek, miközben John reggelizik a kinyúlt csíkos pólójában, Sherlock újságot olvas, és Mrs. Hudson rendezkedik körülöttük. Kioktatja Mycroftot – a család minden, amink marad végül, Mycroft Holmes – és ahogyan ő ráförmed, az teljességgel váratlan és zavaró.

*

-          Egyszerűen csak szökjünk el – mondja, kérlelve. – Nincs szükségünk rájuk. Veled megyek Londonba. Már tizenkilenc vagyok, elég idős.

Mycroft megrázza a fejét, és hátralép.

-          A család minden, amink van.

Valóban ezt mondta, igen, de még mindig semmi értelme.

-          Te vagy a családom. És én a tiéd. Nincs szükségünk másra.

-          Nekem kellene megvédenem téged.

-          Nincs szükségem védelemre.

A mosolyban, amivel Sherlockra néz, benne van az ellenkezése. Ezúttal Mycroft alakja minden másnál hamarabb tűnik el.

*

-          A fiatalkorunkon gondolkoztam – mondja, erőltetett könnyedséggel.

-          Valóban? – kérdez vissza Mycroft közönyösen.

-          Ó igen – legyint Sherlock, a vonó a kezében szabálytalan kört ír le a levegőben. A szemei lehunyva, az ujjai a húrokat simogatják. – Azokon a boldog szép napokon, a fűzfa alatt – kockáztatja meg, nem teljesen biztosan abban, miért tolakodik a fűzfa súlyos, védelmező ágainak képe a csukott szehéjára. Hallja, ahogy Mycroft moccan, és résnyire kinyitja a szemét, épp annyira elfordítva a fejét, hogy lássa, ahogy Mycroft makacsul másfelé néz. A keze erősen szorítja az esernyője nyelét.

-          Mondani is szeretnél ezzel valamit, Sherlock?

Sherlock egy hosszú pillanatig csendben van.

-          Nem. Csak elmerengtem.

Mycroft feláll, és egy mappát dob az ölébe.

-          Akkor merengj inkább ezen.

Sherlock figyelmen kívül hagyja. Ellopott rakétatervek: már nincsenek az országban, kétségtelenül. Unalmas. Felnyúl, elég gyorsan, hogy elkapja Mycroft kezét, mielőtt elrántaná, és a hallja a bátyja éles, hirtelen lélegzetvételét a lakás csendjében.

Visszaadja neki a mappát; Mycroft vonakodva veszi el tőle.

-          Nem.

-          A helyes dolgot cselekednéd. Az ország biztonsága érdekében.

Sherlock szemei összeszűkülnek, miközben előrehajol ültében.

-          Nem érdekel a helyes dolog, Mycroft.

Az ajtó odalent becsapódik, és mindketten meghátrálnak.  Sistereg a levegő a szobában.

*

Csendes itt a fűzfa alatt: mindig is ilyen volt. Sherlock kedvenc menedékhelye, ahol elbújhatott. Ahol elbújhatott azokkal a dolgokkal, amelyeket nem lehetett megmutatni, mert különbözőként bélyegezték volna meg.

-          Senkinek sem ártunk vele – mondja dacosan.

-          Nem tudhatod. – Mycroft közelebb lép, de aztán megáll. – Csak tizenhét vagy – mondja, mintha ez magyarázat lenne.

-          Elég idős ahhoz, hogy tudjam, mit akarok – feleli, és a fű még őrzi alatta a teste lenyomatát, a keze még ragadós és nedves. Mycroft haja hátul össze van borzolva, az inggallérja gyűrött.

-          Ez nem helyes. – Mycroft hanga messziről lebeg hozzá, még ha itt is van egy karnyújtásnyira, két lépés arrébb a száraz füvön.

-          Pusztán a helytelen egyes definíciói szerint.

Mycroft megrázza a fejét és a világ is elbillen vele. Sherlock oldalra csúszik, a talaj megemelkedik, és mindkettő nem történhetne egyszerre, ez pusztán egy benyomás, de mégis megtörténik. Zuhan, zuhan, és aztán felébred a saját ágyában.

*

A Diogenész bántó csendje arra készteti Sherlockot, hogy zajongjon, csattogjon, köhögjön élesen és hangosan és egyáltalán-nem-helyénvalóan. A tény, hogy mégsem teszi, jelez valamit Mycroft számára, ebben egészen biztos.

A tervek készen állnak, és már csak a pók következő mozdulatára várnak. Ez már Mycroft játszmája, minden játék következő lépések sorát határozta meg, és Sherlock neheztel érte, ahogy gyerekként is tette. Sherlock mindig is ötletszerűbb, lobbanékonyabb volt: ha a jelen játék unalmas, nem érdekli a játszma egésze.

-          Talán ez az utolsó alkalom, hogy látlak, kedves bátyám.

Mycroft oldalra néz, lefelé néz, bármerre néz, csak nem Sherlockra.

-          Igen – feleli röviden. – Vigyázz magadra.

Sherlock szája gúnyosan megrándul. Felemelkedik a székéből. Mycroft ekkor végre felemeli a tekintetét, és az megállapodik Sherlock csuklóján, amely meztelenül villan ki, ahogy feltűrte az ingujját. Mintha ez a pillantás a szemkontaktus egy biztonságosabb alternatívája lenne.

-          Sherlock, én…

Elhallgat, és Sherlock hálás neki ezért.

*

Arra ébred, hogy bőrpántok szorítják le a csuklóját, és Mycroft arca hajol fölé.

-          Gyűlöllek – mondja neki, de az okát már nem tudja.

Mycroft arca megviselt: túl öreg a huszonhat évéhez.

Tudom – válaszolja, és elkezdi kioldani a pántokat.