A helyes értelmezésről

Régebbi, angolul írt tíz fejezetes ficem magyar változata. Visszaolvasva úgy döntöttem, nem utálom, és nekiállok feltenni. Johnlock, azon belül angst - ismertek, tudjátok, mire számíthattok -, valamint POV John. 

A történet Sherlock visszatérése után indul: mindkettőjüknek vissza kell találniuk valahogy a normál életbe, de ez elég nehéz egy poszttraumatikus stressz szindrómával küzdő John és egy szokás szerint önző és őrült Sherlock számára. (Mary elegánsan egyszerűen csak nem létezik itt.) 

A történetet részben ez a mondat ihlette:

"'From the point of view of the criminal expert,' said Mr. Sherlock Holmes, 'London has become a singularly uninteresting city since the death of the late lamented Professor Moriarty.'"  

The Adventure of the Norwood Builder

(Kiddynek üzenem: látod, van benne Sheriarty is. John legalábbis shippeli őket. Bár ennek senki nem örül.)

Rövid fejezetek lesznek, amelyeket anno John blogbejegyzéseiként képzeltem el, de ezt a sémát szerintem megtöröm a későbbi fejezetekben. A rövidségért cserébe viszont gyakran frissítem majd a történetet. 

~1~

Az átlagember. Soha, senki nem beszél, ír vagy forgat filmet az átlagos, derék, kitartó ipséről, aki felkel, elmegy dolgozni, mosolyog az emberekre napközben, aztán hazaesik fáradtan, hogy tévét nézzen míg csak el nem alszik a kanapén összekuporodva, tökéletesen megelégedve a jelentéktelen sarokkal, ami osztályrészéül jutott. Az emberről, aki egy naptár vízszintes és függőleges vonalai közé szorítva éli életét, melyek meghatározzák az alvás-ébrenlét ritmusát.

Minden nagyszerű történet hősökről és gonoszokról szól. Sherlocké is. És Moriartyé, természetesen. A tökéletes páros – annak a gazembernek igaza volt az elejétől fogva, de Sherlock sajnos csak túl későn vette észre. Egyformák voltak, és Sherlocknak szüksége volt rá. Még mindig szüksége van rá, de Moriarty többé már nincs mellette. A jing-jang feketéje eltűnt. Üresség. Mi lesz így Sherlockkal?

Persze vannak kisebb, jelentéktelen esetek: emberrablás, zsarolás, és szerencsés napokon még egy gyilkosság is becsúszik a szórakoztatására, de így is látom, ahogyan mind mélyebbre és mélyebbre süllyed az unalom sűrű posványába, minden egyes mozdulatával.

Vannak napok – hosszú, komisz napok – amikor a Baker Street csendje nekifeszül az idegeimnek. Nem csoda, hogy ő is unatkozik.

Egy rugóra járt az agyuk, és látom – még ha ő ezt soha nem is ismerné be -, hogy gyászolja őt. A hős és az ő ősellensége. Nincs hely itt számomra, legfeljebb a sarokban; egy csendes megfigyelő, aki nem sok vizet zavar.

Teljesen elégedett vagyok ezzel, köszönöm.

Egy csésze gőzölgő tea reggelente, amíg átfutom a lapokat, kutatva valami Sherlock figyelmére méltó hír után. Aztán a nap további részét azzal töltöm, hogy megpróbálom őt megakadályozni abban, hogy fogdába vagy elmegyógyintézetbe vitesse magát. Ez teljesen rendben van. Sosem akartam a középpontban lenni, sosem akartam a főszerepet ebben a darabban. 

Nem vagyok James Moriarty, és nem is tudnék az lenni. Jó lenne azt mondani, hogy azért nem, mert nem vagyok pszichopata, de a teljes igazság az, hogy nem vagyok elég intelligens. Nem vagyok elég briliáns. Nem vagyok zseni. Közel sem vagyok hozzá. Egy átlagember vagyok. Sherlock sosem látna bennem egy veszélyes ellenfelet. Nem vagyok hozzá mérhető, az ő zseniális elméjéhez. Inkább amolyan kerítésféleként szolgálok, függőleges és vízszintes vonalak rendszereként, amely azon a területen belül tartja őt, amelyet „való világnak” nevezünk.  Nem engedem túl messzire kóborolni.

Hiányzik neki. Látom rajta, ahogy ott fekszik a kanapén, felhúzott térdekkel, a plafonra bámulva meredten, várva minden idegszálával, hogy valami történjen. Az elméje darabokra tépi önmagát.

Tegnap este együtt tévéztünk. Egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor tényleg érdekelte is a műsor – egy dokumentumfilm minden idők leghírhedtebb sorozatgyilkosairól. Persze folyamatosan kijavította a narrátort, de élvezte, és én szeretem ilyen bosszúsnak és felvillanyozottnak látni; szeretem a szikrákat a szemében. Mostanában ez elég ritka.

Nincsenek gyilkosságok, vagy csak triviálisak, néha egy hatos. Moriarty túl magasra tette a lécet, tízes volt, vagy talán afölött. Végül is, Sherlocknak meg kellett ölnie magát ahhoz, hogy legyőzze. Elválasztotta tőle Sherlockot. Okos volt.

Azt hiszem, én még egy ötöst sem tudnék elérni. Szerencsére nem ez az én feladatom.

Tegnap este kuncogott és nevetett és morgolódott a kommentáron. Kilépett abból a sötét szobából az elmepalotájában, ahová mostanában olyan gyakran visszavonul. Tegnap este velem volt: láttam őt mosolyogni, ahogy rám nézett, és nem önmaga felé fordította megint a tekintetét. Abban a pillanatban elég érdekes voltam ahhoz, hogy rám nézzen. Persze nem úgy, ahogy Moriartyra tette, nyilván – azzal a teljes, feszült figyelemmel –, de legalább észrevette a jelenlétem, és én beértem ennyivel.  

Valamikor, az ismeretségünk elején azt gondoltam, hogy egyszer talán lehetséges lesz számomra is magamon tartani a tekintetét, csak magamon, de aztán hamar rájöttem, hogy ez soha nem fog megtörténni. Túl könnyen kiismerhető vagyok számára. Egy nyitott könyv: itt nincsenek rejtélyek, feladványok. Unalmas. Ez vagyok én.

 De valahogy nem bánom, addig, amíg megosztja velem az életét. Tudom a szerepem és elégedett vagyok vele. Tényleg. 

Igaz, a szövegem elég ismétlődő. „Csodálatos.” „Briliáns.” „Fantasztikus” A cselekvésem is ökölharcra és ravaszhúzogatásra szorítkozik. Kivételes alkalmakkor enyém lehet a katalizátor szerepe, amely beindítja azt a kémiai reakciót a zseniális elméjében, amely elvezeti őt végül a gyilkoshoz. Ilyen alkalmakkor őszintén boldog vagyok.

Az egyetlen dolog, ami bánt, az az, hogy néznem kell, ahogyan széthullik. Minden nap rosszabb lesz. Tegnap este olyan volt, mint azelőtt: Moriarty halála előtt. Együtt nevettünk, thai kaját rendeltünk, emberi időben lefeküdtünk. Hallottam, ahogy elalszik, mielőtt felmentem a szobámba.

Ma viszont megint távol sodródik tőlem. Lehúzza az elméje, és én figyelem, ahogy küszködve próbál a felszínre bukkanni. Időnként felemeli maga elé a hosszú karjait, hosszan bámul rájuk, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy még mindig, valóban birtokol egy hús-vér testet.

-     Unatkozom, John – panaszkodik, mint egy nyűgös kisgyerek.

Odaadom neki a Sudokut az újságomból. Megfejti két perc alatt, aztán papírpisztolyt hajtogat a lapból, amit a fejéhez tart, és meghúzza a képzeletbeli ravaszt. Halottnak tetteti magát. De látom, ahogy a szeme sarkából lesi, figyelem-e.

Csak egy szemforgatásra méltatom, mielőtt odalépek, kiveszem a kezéből a papírt, és belehajítom a kukába.

-     Mi van a kísérleteddel? Azzal, amihez a körmök kellettek?

-     Befejeztem. Egyébként is, előre tudtam az eredményt. Csak ellenőrizni akartam. Engem igazolt.

-     Hát persze.

Sóhajtok, és minden erőmmel próbálok előállni valamivel, de el kell ismernem a vereséget. Nem vagyok Moriarty. Nem tudom lefoglalni öt percnél tovább. Nem tudom megadni, amire szüksége van.

Elfoglaltság.

Ez bánt. Nem, mintha féltékeny lennék, vagy bármi, de a szenvedése közvetlen utat talál a szívemhez, és lassan hasogatja azt. Épp, ahogy az egyedülálló, briliáns elméje darabokra szakad.

 Talán fel kéne adnunk egy apróhirdetést: „Jó állapotban lévő agyat és szívet vennénk. Keresse John Watsont a Baker Street 221b alatt.”

-     John. – A hangja, megint.

-     Igen?

-     Unatkozom. Csinálj valamit.

Ó Istenem. Hosszú lesz ez a nap.