A helyes értelmezésről (2. fejezet)

Bár később esküszöm, lesznek történések, de az első pár fejezet alapvetően arról szól, hogy két ember ül egy szobában, az egyik unatkozik, a másik meg aggódik. :/

Említettem amúgy, hogy 16+? 

A friss, amint látjátok, ha nem is naponta de tempósan érkezik. :) *büszke magára*

~2~

Egy percet sem aludt. Azonnal látom, ahogy belépek: ugyanabban a pózban fekszik a kanapén, ahogy tegnap este itt hagytam. Bár a szemei csukva vannak, a légzése elárulja.

Ez már a harmadik nap egyhuzamban, és komolyan fontolgatom, hogy leszedálom. Talán nem a legjobb ötlet a drogokkal való előtörténetét figyelembe véve, de az inszomnia valóban halálos lehet.

-     John.

Nem nyitja ki a szemét, nem méltat arra, hogy rám pillantson. Egyszerűen csak észreveszi a jelenlétem, ahogy mindig.

-     Aludnod kellene.

-     Nem tudok.

-     Adhatok egy tablettát.

Legalább most már a szemei nyitva vannak, végre. Tágra nyílva, tele érdeklődő csillogással.

-     Miféle pirula?

-     Nem kéne ennyire lelkesnek lenned – ráncolom össze a homlokom, miközben a rövid távú előnyöket és a hosszú távú hátrányokat mérlegelem.  –Thorazinom van.

-     Kettőt.

-     Egy. Nem alku tárgya. Kell, vagy nem?

A vágyakozás az arcán ragyogó, és el kell, hogy forduljak.

Felmegyek az emeletre a pirulákért, majd egy pohár vizet magamhoz véve térek vissza. Leereszkedem a kanapé karfájára, a feje mögött. Ebből a szögből a szeme alatti sötét karikák még ijesztőbbek – de legalább meggyőznek, hogy helyesen cselekszem. Kidugja a nyelvét, ahogy felnéz rám, mint egy kiskutya jutalomfalatra várva. Finoman a puha, rózsaszín nyelvre helyezem a tablettát; a mutatóujjam súrolja a felső ajkát. Borzongás fut végig a gerincemen. Behunyja a szemét, és víz nélkül nyeli le az orvosságot: az ádámcsutkája lassan, nehezen süllyed és emelkedik.

- Köszönöm, John.

Nem válaszolok. Olyan fiatalnak látszik most, és én alig tudom elviselni a sápadt arcának, törékeny kezeinek látványát. Az ártatlansága fullasztó. Hogy képes ennyi gyötrődést okozni, nem fér a fejembe.

Tíz percen belül már alszik.

*

Huszonhat órával később, jó hangulatban ébred. Felajánlja, hogy elmegy a Tescóba bevásárolni a reggelihez. Hagyom, még ha tudom is, hogy sosem jó jel az, ha érdeklődést mutat a mindennapi dolgok iránt. Vagy lelkiismeret-furdalása van, vagy egy katasztrofális kísérletet forgat a fejében, amihez szüksége van a beleegyezésemre. Ezúttal bizonyára az utóbbi, és meg kell mondanom, inkább örülök neki. Máris az övé a beleegyezésem, de azért persze hagyom, hogy elintézze a bevásárlást.

Még a reggelit is elkészíti: omlett, pirítós, frissen facsart narancslé és a friss újság egy nagy fatálcán a térdemre helyezve, ahogy a fotelemben üldögélek, nyakamat a háttámlára hajtva.

-     Szükségtelen megvesztegetned, csak hogy tudd. Kifogytam az altatókból.

-     Nem akarlak megvesztegetni. – Sértődött, vagy legalábbis annak akar tűni. Pár perc csönd, míg mindketten az evéssel vagyunk elfoglalva. Aztán:

-     Úgy döntöttem, egy új kísérletbe kezdek.

-     Mmm – dobom be válaszként két harapás közt a pirítósból. Az evés a legjobb módja az érzelmek leplezésének.

-     Szükségem van rád hozzá.

-     Rám?

-     Nos, nem kifejezetten rád, de egy élő emberi lényre. Te vagy a legkönnyebben elérhető, nyilvánvaló választás.

-     Milyen megtisztelő.

-     Nem fog fájni.

-     Ez egyre csábítóbban hangzik. Te aztán tudod, hogyan vegyél le a lábamról.

Beleegyezem. Persze, hogy beleegyezem, de fontos, hogy azt érezze, nem kapja meg könnyen – habár igen. Mozdulatlanul fogok feküdni, amíg elektródákat aggat rám, kiadós mennyiségű áramot vezet keresztül a testemen, pálcákkal és csipeszekkel bökdös, és ezt ő is tudja. Bármit megtennék érte, és ez részben ijesztő, részben felszabadító érzés. Többé már nem tartom lényegesnek, hogy határokat húzzak meg a vele való kapcsolatomban. Rég elhagytuk a határokat, ha léteztek is valaha. Az erőfeszítésbe, hogy leírjam a kettőn kapcsolatát, belefájdul a fejem. Bármit megtennék érte. Vajon tudja?

*

Két nap alatt megunja a kísérletet. Visszatérés a kanapéra, a saját magával való harcának színhelyére. Sosem tudok úgy ránézni erre a bútordarabra, hogy ne egy csatateret lássak. A vérével telefröcskölve. Tényleg végig kell ezt néznem? Mit kellene tennem? Nem vagyok Moriarty.

Ez az átkozott kanapé. Egy nap elégetem majd. Fogva tartja a lelkét, mint egy darab légypapír: ragadós és halálos. 

Visszakövetelem majd a lelkét. Elégetem a kanapét, miközben a karjaimba tartom őt a lángokat bámulva és nevetve. 

Azt hiszem, nem vagyok teljesen jól.

-     John. – A hátára dobja magát, a fal helyett megint a plafont bámulva; drámaian elaléló mozdulattal a homlokához emeli a csuklóját. – Unatkozom.

Nem mondod. Mostanra már a reggeli első lélegzetvételemmel képes vagyok megállapítani. Az unalma egy sötét felhő a Baker Street és fél London felett. Esküszöm, még a részvények eladási ára is zuhan a londoni tőzsdén azokon a napokon, amikor Sherlock Holmes unatkozik,

-     Mit tehetek ez ügyben?

Egy elégedetlen sóhaj.

-     Semmit. – Ezzel visszafordul a fal felé, a Union Jack párnával elbarikádozva magát gyerekesen.

Úgy döntök, felhívom Lestrade-ot, és megmondom neki, hogy sürgősen ásson elő valami kihűlt aktát, mindegy, melyik rég elfelejtett raktár poros fiókjából.

-     Tényleg ennyire rossz ezúttal? – Lestrade hangja őszintén aggódó.

-     Rosszabb, mint bármikor. Attól tartok, valami… hülyeséget fog csinálni.

Tökéletesen megérti, mire gondolok. Elvégre sokkal régebben ismeri Sherlockot, mint én: látta őt a legmélyebb pontján, mielőtt mi elkezdtünk volna együtt dolgozni.

-     Megteszem, ami tőlem telik, de nem ígérhetek semmit.

-     Azért előre is köszönöm. – Leteszem, és a visszasüppedek a fotelbe, a mobilom a könyökömnél lévő kis asztalra helyezve egy csésze félig megivott tea mellé. Remélem, Lestrade hamarosan visszahív.

Egy darabig Sherlock köntösének lusta hullámait figyelem, ahogy elterülnek körülötte, alábukva a kanapé széléről; selymesen fénylő, kék lagúna.

Nincs semmi, amit tehetnék. Várok a csodára, várom, hogy megszólaljon a telefon, hogy beessen egy ügyfél.

Tehetetlen vagyok. Gyenge. Nem tudom kigyógyítani ebből a veszélyes betegségből: az unalomból. Cserben hagyom mint barát és mint orvos.

A csoda ma elmarad.