A helyes értelmezésről (7. fejezet)

Igazán, őszintén és mélyen sajnálom.

7. fejezet

A következő gyilkosság csak idő kérdése. Sherlock már kikövetkeztette, tehát meg kell történnie.

Valahogy közelebb vagyunk egymáshoz ezekben a napokban, pedig már nincs meg a sérülésének ürügye. Egyszerűen a mi választásunk a közelség. Az érintésekben épp olyan tartózkodó, mint eddig, és fogalma sincs ennek a visszafogottságnak a  rám tett hatásáról. Hagyja, hogy megkössem a sálját a nyakában; nekidől a vállamnak a kanapén. Apró kis intimitások százai, amelyek sörétként hatolnak át a testemen.

Borzasztó gondolatok keringnek a fejemben. Szeretném a padlóhoz szegezni; lefogni a karjait, elárasztani ezzel a vággyal. A bizalma őrjítő. Mit sem tud ezekről a fantáziákról: sosem gyanítaná a jeleneteket, amik állandóan a szemeim előtt peregnek, ha behunyom őket. Alig merek hozzáérni, attól tartva, hogy kieresztem a szörnyeket. Bármit megtennék, hogy megvédjem: hányszor kell még leírnom, kimondanom, belevésnem a 221/b ajtajába? 

Akárki mondta is, hogy a szerelem a legszebb, legtisztább, legfelemelőbb dolog a világon, fájdalmasan nagyot tévedett. Valójában elveszíted benne önmagad. Egyre közelebb sodródsz a teljes megsemmisüléshez, és talán –  ha nagyon-nagyon szerencsés vagy – valaki újként, másként, egészként és talán jobbként kerülsz ki a végén belőle. Ha a megfelelő személlyel találkozol. Ellenkező esetben csak darabokra hullasz, és ott maradsz egyedül, hogy összekapard a darabkákat. Ez a szerelem.

Vajon te segítesz majd egyben maradni?

Megragadom a karját, és ő elfordítja a fejét a tévé felől, rám pillantva. Nem vagyok biztos benne. Még mindig látom a vérfoltos gézpólyát a kezén. Már több mint egy hete levettem, és valójában sosem voltak vérfoltosak, de a védtelenség aurája veszi körbe, ami az elmémben – gondolom – megtalálja a tökéletes vizuális kifejeződést. Egy metafora. Csak egy metafora, emlékeztetem magam. Nem valóság. A briliáns elméjén kívül alig van valamije, amivel megvédhetné magát. Szüksége van rám: a kezeimre, amelyek a pisztolyt tartják. Tudtam, tudtam a legelső alkalommal. Szükségem van rád, John. Ugye lelövöd ezt a férfit értem? Ugye betöröd a rendőrfőnök orrát értem? Leszel értem szökevény? Végignéznéd, ahogy meghalok, kérlek? Nem is veszi észre. Sosem veszi észre. Vesz észre.

Vérfoltos gézpólya. Csak egy metafora. Nem hallucináció.

Gondterheltnek tűnik, és a tenyerét a még mindig őt szorító kezemre teszi: egy megnyugtatónak, biztatónak szánt gesztus. Nem fájdalmasnak elviselhetetlennek.

Elhúzom a kezem, és ő sértettnek tűnik. Nem találjuk a szavakat. Vajon fogjuk-e bármikor?

*

Az áldozat ezúttal egy ápolónő. A kollégája talált rá az éjjeli műszak végén. A megrendezett jelleg torzítja el ismét a helyszínt: a test egy plafonon futó radiátorcsőről lóg egy üres kórteremben – öngyilkosságra utal, csakhogy nincs a közelben semmiféle alkalmatosság, amire felállhatott volna. A terem teljesen üres. Hogy kötötte fel magát oda?

Ez, valamint a fekete festékkel mázolt felirat a lába alatt – Celia Hobbes – egyértelműen az előző esethez kapcsolja a gyilkosságot.

Ezúttal sem kell a Goggle-nél messzebb mennünk, hogy kiderüljön: Celia Hobbes egy ápolónő volt a negyvenes években, aki eltett láb alól néhány, a gondjaira bízott pácienst. Ő eutanáziaként fogta fel, de lényegében hidegvérű gyilkosság volt: az áldozatok egy esetben sem szenvedtek valóban halálos betegségtől. Sosem ítélték el, mivel a gyilkosságok csak a halála után derültek ki, amikor az egyik rokona megtalálta, és szép anyagi haszon reményében publikálta a nő naplóját.

Még egy fél óra, és Sherlock azt is kideríti, hogy az elmúlt hónapokban több gyanús haláleset ügyében is kivizsgálás indult a kórházban.

Ezután beszámolunk Lestrade-nak a Sherlock honlapján talált üzenetről.

-     Nos, úgy tűnik, ezúttal a tett helyszínén hagyott neked szerelmes levelet – bök fejével a felirat felé.

-     Valóban – bólint Sherlock, a padlón virító hatalmas fekete betűk felé irányítva a tekintetét. Az egész terem festéktől és fertőtlenítőtől bűzlik: agresszív, fejfájdító szag. – A gyilkos férfi – teszi hozzá egy pillanat múlva.

-     Ez minden, amit meg tudsz állapítani? – kérdezi Lestrade.

-     Dehogy.

Tökéletesen jól ismerem a zseniális következtetéseit felvezető csöndet. Mellém lép, összetámasztja az ujjait az álla alatt, és halk, mély hangon kezd bele.

-     A gyilkosunk, ahogy már mondtam, egyértelműen férfi. Negyven körül, plusz-mínusz öt év. Erős erkölcsi érzék. Orvosi, talán sebészi múlt. Valószínűleg látta a pár hete sugárzott dokumentumfilmet a legsikeresebb sorozatgyilkosokról… az előző esetet említették benne, és egy kis kutatással találhatott még egyet, ami illett az elképzeléséhez.

Hirtelen elhallgat, és az arca megdermed, mintha kővé vált volna. Lestrade, úgy tűnik, nem veszi észre, hogy befejezés nélkül félbeszakadt a monológ: nyilván nem vár további magyarázatot, mert elsétál, hogy utasításokat adjon a hulla körül sürgölődő helyszínelőknek.

-     Hazamegyünk – jelenti be Sherlock, és kiviharzik a helyiségből. Követem.

A taxiban ülve a tekintetem minduntalan az ő alakja felé téved, lopott pillantások sorozata a szemem sarkából. London most ébredezik körülöttünk: a város zaja egyre hangosabb és összetettebb lesz, mint egy számtalan árnyalattal és árnyékkal gazdag festmény. Csak ő marad teljesen néma. Én csendben figyelem, talán még a szám is elnyílik enyhén. A reggeli fény kirajzolja az alakját az ablak által keretezve. Az életünk ilyen taxi utak végeérhetetlen sorozatának tűnik.

-     Mit gondolsz a következtetéseimről, John? – szólal meg váratlanul.

Kényelmetlenül megköszörülöm a torkom.

-     Amennyire én meg tudom ítélni, jól látod a helyzetet.

Bólint, és hosszan néz vissza rám. Én a vérfoltos szövetet figyelem a kezén. Nem emlékszem, hogy került vissza.