A helyes értelmezésről (5. fejezet)

Sweet agony, de az utolsó ilyen fejezet, eskü.

És most azt is elhatároztam, hogy ideje felhagynom a sakkos hasonlattal... bár időrendben ez volt az első, tekintve, hogy fandom-avató írás részemről.

Boldogan feltámasztanám Moriartyt, ha ezzel véget vethetnék ennek az agóniának. Bármit megtennék, hogy véget vessek neki. Kínlódik, és én tehetetlen vagyok, tétlen szemlélője az aláereszkedésének. Egyetlen rejtély, egyetlen kísérlet, egyetlen könyv sem tudja magához láncolni a figyelmét.

És én félek.

Félek a dolgoktól, amire unalmában ragadtathatja magát, és félek azoktól a dolgoktól, amiket kénytelen leszek megtenni, hogy megállítsam. De megteszem őket mindenképpen: már el van döntve. El lett döntve akkor, ott a laborban, amikor a kezébe adtam a telefonom, és ő darabokra szedett, majd ismét összerakott. A legkevesebb, amit tehetek viszonzásképpen, hogy nem hagyom őt széthullani. 

Bár olyan lennék, mint James Moriarty: olyan okos és gátlástalan. Vajon szerette őt, gondolkozom el rajta néha. Szerette valami kifacsart, csak általuk érthető módon? 

Biztosan. Tökéletes egészet alkottak. Csak így volt értelme. A zsenialitásuk, a szenvedélyük a játék iránt, még a nevetséges piperkőc stílusuk is közös volt. Tükörképek. 

De Sherlock úgy döntött, nem lép át a varázstükrön túlra: itt ragadt velem ezen az oldalon. Nem tartozik ide. A játszmában a helye, ő a világos király az óriási sakktáblán a tükör túloldalán. 

Miért maradtál itt velem, Sherlock? 

Magányos. Céltalanul kószál a lakásban, ötletszerűen felkapva tárgyakat, mintha azon tűnődne, hogyan törje össze őket, vagy hogy hogyan törje össze magát velük – határozottan jobban szerettem, amikor nem tudta használni a kezeit.

Szeretném megkötözni, egy helyben tartani, de gyanítom, ez puszta kegyetlenség lenne a részemről, hisz az ő szenvedését nem enyhítené. (Bár az én aggodalmamon segítene.) Milyen lehet vajon, ezek a szüntelenül zakatoló gondolatok a fejedben? Talán mintha üvegszilánkok fúródnának az agyadba, azt hiszem. 

Valójában nem tudom. El sem tudom képzelni.

Ledobja magát a kanapéra – amit még mindig nem égettem el, ám a nap már egyre közeledik, megállíthatatlanul. Ezúttal nem képes megmaradni ott. Felpattan, és megint a szobában köröz, a köntöse libben a hórihorgas alakja után, mint egy baljós madár tollazata. Végül levágódik a fotelbe, és az arcát a kezeibe temeti, melyeket most sötétkék kesztyű borít.

Mögé lépek, és megérintem a rövidebb, puha tincseket a tarkóján. Nedvesek az izzadságtól.

-     John – kérlel. – Szükségem van rá.

-     Nem, Sherlock. Beszéltünk egyszer erről, és megígértetted velem, hogy nem hagyom, hogy megtedd ezt a lépést. Emlékszel?

Ráharap a hüvelykujjára: úgy kell kierőltetnem a szájából. Minden erőmmel igyekszem nem megadni magam a fájdalomnak, ami szétsugárzik az egész testemben.

-     Nem érted - köpi felém frusztráltan.

Nem, persze hogy nem. Sem kivételesen intelligens szociopata, sem pszichopata nem vagyok. Csak John Watson, teljesen normális katonaorvos, aki szereti hosszú séták után egy csésze gőzölgő tea nyugalmát. Milyen unalmas. Nyilvánvalóan semmit nem tudok a szenvedésről, hogyan is tudhatnék?

Csakis az olyan nagyszerű elmék, mint Sherlock Holmes, képesek megérteni a mélységeket, ahová valaki kétségbeesésében süllyedhet. A játék passzív szemlélője számára nem megengedett, hogy beleélje magát; hogy gyászoljon. Az egyetlen dolog, amihez joga van, a kitartás.

A kitartás jutott nekem, ahogy Sherlocknak a magány. Egy acélgerenda stabilitása és megbízhatósága, amely állja a viharokat, mit sem törődve a széllel vagy az esővel. Vagy az utcaköveket borító vérrel. 

Megnyugtató ennek az érzéketlen tárgynak a képe. Még ha hazugság is. Hazugság, mert az acél is eltörhet.

Úgy érzem, mintha a szívem elválna a testemtől, és hirtelen a világ is megduplázódik. Két valóságra bomlik: egy a szívemnek és a fájdalomnak, és egy a testemnek, amely érzéketlen és automatikus; arra rendeltetett, hogy megvédje őt. Katasztrofális következményekkel járna, ha összekeverném a kettőt.

Megveszekedett kacagás bugyborékol a torkomban, de nem eresztem ki. Egyben kell tartanunk magunkat. A fejem lüktet, mint egy darázsfészek. Ijesztő.

Megroppanó acél hangja dördül a fülemben.

*

Este egy fecskendőt csavarok ki a kezéből. A köntöse ujja könyékig felgyűrve: így találtam rá, amikor benyitottam a szobájába. Még időben.

Erő és elkeseredettség összpontosul az öklömben, ahogy megütöm, olyan lendülettel, hogy nekicsapódunk a falnak. Nem is próbál védekezni.

Nem eresztem el; lecsúszunk a padlóra, miközben a köntösét markolom, görcsös ujjakkal. Ilyen íze van a vereségnek, felismerem a kesernyés zamatát. Képek peregnek a szemem előtt: fehér kötés a kezein; az alkarján lüktető halványkék vénához közelítő tűhegy; a vére az utca kövezetén. Vereség, vereség, vereség. Sosem leszek elég.

-     Ne. Tedd. Ezt. – Minden szót külön, lassan ejtek ki, mint egy utasítást.

Valójában inkább könyörgés. Ne tedd ezt velem.

Egy bocsánatkérő pillantás a válasz, de hiányzik belőle a meggyőződés: Nem tehetek róla, John, aztán megpihenteti a homlokát a vállamon, egy jól ismert, otthonos gesztussal. Így maradunk egy darabig. Egyik kezemmel ügyetlenül legörgetem a köntöse ujját.

-     Magamra kellene hagynod, John – suttogja, és a hangja lemondó és szomorú.  – Nem kell nézned.

Távolság: az egyetlen védelem, amit ismer. Csak azt ajánlhatja, amije van. Szegény Sherlock, hadd tanítsalak.

(De vajon valóban jobb vagyok-e legalább ebben az egyben nála?)

-     Semmi bajom – hazudom. – Csak ne csináld ezt. 

Velem. Kérlek.

Nem érkezik válasz.

-     Sherlock?

Bámul rám, egy arcára fagyott furcsa, hitetlenkedő kifejezéssel. A Baker Street 221/b egy lakatlan sziget, rajta két hajótöröttel. Előbb-utóbb az egyik felfalja a másikat.