Cupcake Series: The Deleted Scenes

Mivel ennyien kértétek, és mivel nekem is hónapokig kitartó cukiságlöketet ad ezeknek a sztoriknak az írása, no meg a fantasztikus Lady Piton ösztönzésének és ötleteinek hála, íme, egy-két eddig kimaradt jelenet a Cupcake Seriesből. Időrendileg a második és a harmadik történet közé helyezem: biztosan emlékeztek még, hogy az öltözködés komoly problémát jelenthet, ha az ember csak három centi magas… Vajon hogy oldja meg Mycroft pöttöm John és Sherlock felruházását?

Figyelmeztetés: fluff. (Van speciális kifejezés az olyan fluffra, ami annyira fluff, hogy tulajdonképpen crack?)

Az imádatos fanart Sekra alkotása.

Cupcake Series: The Deleted Scenes

Bár Sherlock javasolta, hogy kanyarodjanak a Hamley’s felé, természetesen szóba sem jöhetett, hogy az öccsét – a három centisre zsugorodott, hiperérzékeny öccsét - fényes nappal szabadon eressze egy játékáruházban a gyanútlanul vásárolgató tömegben. Nem, határozottan jobb, ha egyedül intézi el ez, akármilyen megalázó is legyen. Antheával kikerestetett egy külvárosi, félre eső utcában lévő, ám kifogástalanul felszerelt üzletet. A hűséges és sokat látott asszisztensének arca ez egyszer – talán először az együtt töltött éveik során – megrezzent, ami különös aggodalommal töltötte el Mycroftot, főként annak fényében, hogy a nő általában szobormereven, unott fizimiskával figyelte a gyakran magas feszültségű elektromos áramot és különféle sebészeti eszközöket is bevonó zárt körű "kihallgatásokat".

Az autót a sarkon állította meg.  Csak finom vízpára szitált az kopottszürke égből, nyitott esernyőjét mégis egészen az arcába húzta, míg megtette a háromépületnyi távolságot az üzlet bejáratáig. Lopva körülnézett, és miután meggyőződött róla, hogy az utca teljesen kihalt, gyorsan és feltűnésmentesen eltűnt az üvegajtó mögött.

Mycroft utoljára hét éves korában járt játékboltban. Már csak halvány emlékei voltak arról a látogatásról (és arról a hét éves fiúról is), de biztos volt benne, hogy ez az üzlet, ahová most belépett, semmiben sem hasonlított a birtokukhoz közeli kisváros fapadlós, állott levegőjű kereskedéséhez.  

Egy pillanatra megtorpant, ahogy behúzta maga után az ajtót, és próbálta értelmezni a látottakat. Ám az egyetlen használható következtetése az volt a neonrózsaszín és króm high-tech enteriőrrel szembesülve, hogy mégis csak az asszisztensét kellett volna küldenie ahelyett, hogy személyesen vesződik ezzel a nonszensszel. Persze, persze Sherlock. Sherlock és a kényes ízlése. Sherlock és a lehetetlen ízlése. Nem, jó, hogy nem bízta Antheára. Majd igyekszik minél előbb letudni ezt az egészet. Aztán ugyanolyan hamar elfelejteni.

-     Segíthetek? – hangzott ekkor váratlanul egy magas, vékony hang a háta mögül.

Mycroft korát és méltóságteljes megjelenését meghazudtoló fürgeséggel pördült meg a tengelye körül. A mögötte álló narancssárga hajú, rajzfilmfigurának öltözött lány megilletődötten pillogott.

-     Nyugi, nyugi – tartotta fel két kezét maga előtt, – nehogy szívinfarktust kapjon itt nekem – mondta, majd valószínűleg megnyugtató célzattal hatalmas, zöldalma illatú rágógumi-lufit fújt Mycroft arcába. Vagy talán inkább csak tovább akarta fokozni a Brit Kormány amúgy is izzasztó zavarát - nehéz volt megállapítani ezen a ponton. Mindenesetre ha ez utóbbi volt a szándéka, figyelemre méltóan sikeres volt benne.

-     Születésnapi ajándékot szeretnék venni az unokahúgomnak – darálta Mycroft kötelességtudóan. Az esernyője nyelét minden eshetőségre felkészülve szorosan markolta jobb keze elfehéredő ujjaival.

-     Van valami elképzelése? Hány éves az unokahúga?

-     Ami azt illeti – kezdett bele egy nagy lélegzetvétel után átmenetileg megnyugodva a férfi -, igen konkrét elképzelésem van.

A lány kecsesen felvonta egyik, mandarinszín villámot formázó szemöldökét.

-     Éspedig?

-     Az unokahúgom nagy rajongója a BJD babáknak…

Az eladólány szeme izgatottan felcsillant.

-     Csodálatos babáink vannak, épp tegnap érkezett néhány. Ha engem kérdez, akkor…

-     Nem, nem- csóválta meg a fejét Mycroft színlelt sajnálkozással.  – Van már két kedvenc babája. Amiknek az öltöztetésében igen nagy örömöt lel...

-     Szóval csak babaruhát szeretne?

-     Ha lehetséges – mosolyodott el lágyan a férfi, megkönnyebbülve, hogy úgy tűnik, lassan célt ér.

Határozott léptekkel követte a platformcipőkön imbolygó lányt a pulthoz, ahol az három jól megpakolt papírdobozt tett ki elé a pult alól.

-     Ezek a legújabbak, némelyik limitált kiadású ritkaság – kezdte előszedegetni lelkesen a merev, áttetsző műanyagba csomagolt babaholmikat.  – Például ez a kézzel készített, gyöngyökkel hímzett indiai esküvői viseletet megidéző szett. Vagy itt van egy másik, ez az egyik kedvencem: ez a hernyóselyem estélyi pontos mása annak a ruhának, amit Diana hercegnő…

-     Fiú babákról van szó – szakította félbe kegyetlenül Mycroft a lány álmodozó szemű előadását.

-     Oh. Értem… Nos, ebben az esetben sajnos szűkebb a választékunk, de biztosan így is találunk valami megfelelőt. A legkülönlegesebb természetesen a történelmi korokat megelevenítő sorozat – húzott elő Mycroft megrökönyödésére újabb fél tucat dobozt hirtelen a pult alól. 

 Egyetlen egy sem volt köztük, amiről akár John és Sherlock jóindulatát feltételezve is – ez utóbbi egyébként is mindig hiú, minden realitást nélkülöző remény volt csupán – el tudta volna képzelni, hogy megfeleljen az öccse vagy a doktor számára. És őszintén szólva, inkább saját magát is megkímélte volna a látványtól, ahogyan a duó tizennyolcadik századi francia udvaroncnak öltözve sertepertél a lakásban feszes térdnadrágban és túlburjánzó zsabóval a nyaka körül.

-     Azt hiszem, valami hagyományosabb jobban megfelelne neki. Valami... életszerűbb. Hétköznapibb. Tudja, az unokahúgom korához képest meglehetősen földhözragadt.

A lány gyanakodva nézett végig Mycrofton, és duzzogva tuszkolta vissza a tógákat és az SS egyenruhákat a dobozba. 

-     Mit ért „hagyomnányos” és „életszerű” alatt? – A lenézése és a neheztelése nyilvánvaló volt. Mycroft ismét izzadni kezdett. Megköszörülte a torkát, és igyekezett fesztelennek tűnni. 

-     Teszem azt, egy jól szabott sötét öltöny, minőségi anyagból készült ing, és… - a legkínosabb és megmagyarázhatatlanabb rész előtt bátorságot öntve magába ismét megszorította az esernyőjét – semmi esetre sem műszálas fehérnemű.

Miért is nem volt egyke? Annyi életveszélyes szituáció közt hogy nem volt egy, ahol az öccse tragikusan fiatalon hősies halált halt az ügy felgöngyölítése közben?  Vagy miért nem tudta Sherlock egyszerűen csak túladagolni magát, amikor még volt rá lehetősége?

Mycroft nem hitt ugyan a magánéleti stressz munkahelyen való levezetésén – vagy fordítva – de ebben a pillanatban lelki szemei előtt valamiért élményszerű élességgel jelent meg, ahogy sorra megnyomja azon a bizonyos hivatalosan nem létező vezérlőpanelen a hívogató, piros gombokat, amelyek aktiválják a top öt terrorfenyegetést jelentő országra irányított rakétákat.

Ha babaholmikat kell vásárolnia, akkor legalább szeretné végignézi, hogyan ég porig a világ.

Nem sokáig dagonyázhatott nagyszabásúan destruktív fantáziájában, mert az aktuális jelenben is szükséghelyzet kezdett kibontakozni. Az eladólány testtartásából nyilvánvaló volt, hogy készül végleg megtagadni az együttműködést.

-     Hány éves az unokahúga? – tette fel ismét a kérdést, amely elől Mycroft az első alkalommal fifikásan kitért.

-     Tizenkettő - vágta rá számtalan diplomáciai tárgyalás rutinjával. 

-     Magával él? - Bár ő maga valószínűleg nem vette észre az önkéntelen mozdulatot, Mycroft figyelmét nem kerülte el, hogy a lány a felsőtestével hátrébb húzódik, távolabb a pulttól.

A férfinak ekkor leesett, mivel gyanúsítják itt. Hát ez egyszerűen pompás.

-     A szüleivel él Kanadában – vette elő legprofesszionálisabban higgadt hangját, amely a miniszterelnök hisztirohamai alkalmával mindig bevált. Az eladólányra azonban bosszantó módon hatástalan volt.

-     És maga odautazik, hogy meglátogassa a szülinapján? A szülei tudnak róla? – indult meg a lány keze a telefonja felé.

Mycroft az azonnali cselekvést látta helyénvalónak.

-     Tudja, most, hogy jobban meggondolom, az a történelmi sorozat mégis biztosan nagyon tetszene neki. Megtenné, hogy becsomagolja? Díszcsomagolást szeretnék, ha nem túl nagy fáradság – mosolyodott el bizalomgerjesztően, legalábbis szándéka szerint bizalomgerjesztően, semmi esetre sem egy perverz nagybácsi tenyérbemászó, negédes vigyorával.

 Azonban a helyzet szemmel láthatóan immár menthetetlen volt. Talán nem a legjobb taktika volt elterelni a témát: a lány sajnos okosabbnak bizonyult, mint gondolta...

-     A gomb a pult alatt közvetlenül a rendőrségen aktiválja a riasztót – mondta jéghideg hangon. Mycroft nem kételkedett benne, hogy így is van. Bár nem okozott volna gondot elsimítani egy ilyen nézeteltérést, a feltűnést mindenképpen kerülni akarta, a már jól ismert okokból.  – Öt másodperce van, hogy elhagyja az üzletet. – A lány szemei fenyegetően összeszűkültek.

  Amikor Mycroft négy egész hattized másodperc múlva zaklatottan az autó felé botorkált az utcán, és realizálta, hogy az esernyőjét végül ott felejtette az üzletben a pultnak támasztva, a világ három legnagyobb terrorszervezetének vezetői még nem sejtették, hogy hatalmuk virágzásának utolsó óráit élik.

*

Miért is nem ezzel kezdte. Elegáns és mindenki számára kényelmes megoldás. (A mindenki alatt természetesen önmagát, Sherlockot, és a sokat szenvedett John Watsont értette.)

Lezáratni a Hamley’s-t terrortámadás gyanúja miatt: zseniális. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi napokban egyébként is megemelkedett aktivitásról futottak be jelentések az MI6-be a közel-keleti ügynököktől, melynek okaként egy ismeretlen hatalom által vezérelt, jól szervezett, összehangolt és több országra kiterjedő tisztogató-hadjáratot feltételeztek...  

Az áruház vezetőségével nem okozott nehézséget megértetni, hogy a felesleges pánikkeltés elkerülése végett legcélszerűbb, ha a hivatalos indoklás szerint a gázvezetékek karbantartása miatt tart zárva aznap este az áruház. Mycroft arról is gondoskodott, hogy a biztonsági kamerákat ideiglenesen inaktiválják, és hogy az épületet körülvevő szigorított kordonon egy "egér se juthasson át észrevétlenül."

Minden adott volt tehát egy kellemes, relaxált hangulatú családi bevásárláshoz.

Sherlock elégedetten kommandírozta bátyját a polcok között, tempósan szedegetve össze a szükséges holmikat, míg a sokkal szerényebb igényekkel megáldott John a saját eszközeire hagyatkozva tipegett utánuk, időnként el-el maradozva.

- Nem értem, miért tartott ilyen sokáig elrendezni ezt a dolgot - piszkálta a bátyját Sherlock, miközben a Lego osztályon  kihelyezett kastélyok, holdjárók, űrhajók és egyéb objektumok között szlalomozott a bemutatóasztalon.  - Mrs. Hudsonnak igaza volt, amikor kioktatott téged a család elsődlegességéről - kezdett rögtönzött erkölcsi oktatásba a detektív. - Persze te mindig is előtérbe helyezted az ország boldogulását az enyémmel szemben...

- A helyedben nem feszíteném tovább a húrt, Sherlock - csikorgatta a fogait Mycroft.

Az öccse azonban már nem figyelt rá, mert éppen lelkendezve emelte magasba egy miniatűr műanyag koponyát.

- Erre feltétlenül szükségem van! - fordult vissza Sherlock Mycroft felé, akire egyáltalán nem ragadt át öccse felvillanyozott hangulata.  

 - Feltétlenül?  - kérdezett vissza gúnyos fintorral. - És mi lenne, ha inkább a valóban szükséges dolgokra próbálnál koncentrálni ahelyett, hogy teljességgel funkciótlan kacatokat hajkurászol? 

-     A te hibád, mert nem vagy hajlandó elhozni a koponyámat a Baker Streetről! Szükségem van rá a gondolkozáshoz!

-     Bocsásd meg, hogy vagyok hajlandó a humán vázrendszer egyetlen különálló darabját sem megtűrni a lakásomban.

-     Akkor megveszed nekem? – bökdöste Mycroft hüvelykujját kitartóan a műanyag koponyával.

Mycroft a Nagy-Britannia szolgálatában eltöltött majd’ huszonöt év alatt megtanulta megkülönböztetni a megvívásra érdemes és a teljességgel felesleges küzdelmeket. Unott arccal két ujja közé csippentette a koponyát, és bedobta a kosárba.

Sherlock büszkén fordult oldalra, hogy egy diadalmas pillantást váltson Johnnnal. Azaz váltott volna, ha John ott lett volna mellette.

-     Mycroft – csippant ijedten, amikor szembesült barátja hűlt helyével.

Az idősebb Holmes éppen azzal volt elfoglalva, hogy a szettet, aminek a koponya a vásárlók számára kihelyezett figyelmeztetés szerint elválaszthatatlan tartozéka volt, vagyis az egész nyomorult Kincses sziget a hozzá tartozó hajókkal, pálmafákkal és kalózsereggel együtt beletuszkolja a kosárba. Annyira elmerült a csendes szitkozódásban, hogy először meg sem hallotta az öccse alacsony frekvenciájú segítségkérését.

-     MYYYYYYY - CROFT – szirénázta Sherlock, amire a férfi már felkapta a fejét.

-     Hmm?

-     Hol van John?

-     Az előbb még az Elvarázsolt Kastély körül téblábolt. 

-     Nincs ott, Mycroft! Eltűnt! Eltűnt! – ismételgette kétségbeesetten a detektív.

-     Nyugodj meg, Sherlock. Itt kell lennie a közelben – szólt le neki Mycroft. Azonban maga is kissé kezdett aggódni, hiszen rengeteg olyan tényező okozhat nehézséget egy alulméretezett John Watsonnak még a szuperbiztonságosnak ítélt áruházban is, amit ő nem láthatott előre, és így a megfelelő óvintézkedéseket sem tehette meg... 

-     John! John! – kiáltozott Sherlock, miközben eliszkolt végig az asztalon, és a széléhez érve az egyik asztallábba kapaszkodva lecsusszant a padlóra.

Mycroft még épp időben ott termett, hogy a grabancánál fogva felkapja, mielőtt az apró detektív fejvesztve eliramodott volna a barátja keresésére.

-     Nem segít, ha te is eltűnsz – dorgálta, ahogy becsúsztatta az öccsét a zakója mellzsebébe.

Sherlockon szokás szerint a méretéből fakadó tehetetlenség és a negatív fordulatot vet események konfliktusa könnyáztatta szipogás formájában mutatkozott meg.

Micsoda szerencse, hogy Mycroft kedvenc acélkék díszzsebkendője éppen kéznél volt, hogy megtörölje az orrát.

-     Az egész a te hibád – hüppögte két csuklás között.

-     Természetesen –hagyta rá Mycroft. Az elmúlt időben engedékenyebb – vagy inkább csak rezignáltabb- lett, amiben az is nagyban közrejátszott, hogy mindig abszurd módon nevetségesnek érezte magát, amikor egy mezei pocok méretű Sherlockkal állt le vitatkozni.

-     Igen, így van. Neked kellett volna odafentről átlátnod és ellenőrzés alatt tartanod a terepet.

-     Talán ha nem a speciális igényeid kielégítése kötné le az időm nagy részét, akkor jutna elegendő energiám arra, hogy, ahogyan megfogalmaztad, kedves öcsém, „átlássam a helyzetet”.  Tulajdonképpen az is jelentős mértékben elősegítené a hatékony időmenedzsmentet, ha egy speciális terráriumban tartanálak… - mélázott el hangosan.

Sherlock erre az inzultusra nem tudott másként válaszolni, mint dühös ökölcsapásokkal a bátyja mellkasára. Mycroft idegesen megrándult a csiklandós érzéstől.

-     Figyelmeztetlek, Sherlock…

A detektív belekapaszkodott a zseb szélébe, és elődugta a fejét.

-     Vegyél fel a válladra – követelte -, innen nem látok semmit.

Mycroft néhány, a pszichiáterétől elsajátított speciális légzésgyakorlat után békülékenyen a zsebe elé tartotta a tenyerét, hogy Sherlock rá tudjon mászni, majd felemelte öccsét a vállához.

-     Így már mindjárt más – foglalta el figyelőállását elégedetten Sherlock. Egyik kezével Mycroft zakójának merev gallérjába kapaszkodott, másikat a polcokat pásztázva a homloka elé emelte, ahogyan John után kutattak az áruház különböző részlegeit bebarangolva.

Ne arra, Mycroft, mégis, mit keresne az akciófigurák között? Most meg mit csinálsz, te sem gondolhatod komolyan, hogy a társasjáték-részlegen van, nem fordulj inkább balra. Idióta. Meg kell találniuk Johnt. Meg fogják találni. (Ugye?)

Sherlock már majdnem teljesen felmászott Mycroft gallérján abban való igyekezetében, hogy még messzebbre lásson, hogy megpillantson valami nyomot, valamit, ami elvezeti őket Johnhoz.

-     Sherlock, megkérhetnélek, ha nem esik túl nehezedre, türtőztesd magad, és ne a fülembe csimpaszkodj? - mordult fel Mycroft egy élesebb, váratlan fájdalommal járó kanyar után.

Ekkor azonban Sherlock diadalmasan felkiáltott, és türelmetlenül toporogni kezdett a vállán.

-     Ott van!

Valóban, ekkor Mycroft is megpillantotta John Watsont. Aki… egy játékplüss hátán szendergett békés tudatlanságban az általa okozott bonyodalmak felől.

-     Nézd! Biztosan a felső polcot szerette volna elérni annak a lónak a hátán állva, amikor elaludt – magyarázta szakértő szemmel megvizsgálva a jelenetet a detektív.

-     Ez nem ló, hanem egy unikornis – javította ki öccsét Mycroft, minden körülmények között szigorúan ragaszkodva a tényekhez. 

Valóban, úgy tűnt, mintha Johnt nyújtózkodás közben nyomta volna el a buzgóság: egyik keze maga előtt volt kinyújtva, míg a másikkal a plüssbundába kapaszkodott. Ahogy feljebb emelte tekintetét, Mycroft azt is látta, hogy a John felett lévő polcon egy detektív-sapkás játékmedve terpeszkedett komoly ábrázattal. 

-     John! – szánkázott le Sherlock Mycroft zakóján, amint közelebb értek. Az unikornis fején sikerült lehuppannia, ahonnan a sörénybe csimpaszkodva ereszkedett a még mindig gyanútlanul szundikáló barátjáig. – Hát itt vagy – örvendezett hangosan, ezzel végre felébresztve a másikat.  

-     Sherlock?  – riadt fel John, összezavarodott ábrázattal pislogva a detektívre. Eltartott néhány pillanatig, míg az arca értelmesebb kifejezést öltött. - Azt hiszem, elszundítottam - közölte aztán.

- Briliáns következtetés - vonta fel a szemöldökét Sherlock, de a szarkazmusa ez egyszer hamisan csengett az örömtől még magasabb sávba kúszó hangján. Egy túl nyilvánvalóan nemtörődömnek szánt mozdulattal zsebre dugta a kezét, és zavartan rugdosni kezdte az ügyben teljesen ártatlan unikornist.  

- Azt szerettem volna megszerezni neked - bökött a sapka felé John.

Mycroft ekkor odalépett, leemelte a plüssmedve fejéről a detektívsapkát - Sherlock Holmes kalapot, ahogyan most már mindenki ismerte az ominózus kiegészítőt, emlékeztette magát gondosan elfojtott irigységgel - és a kelleténél valamivel energikusabb mozdulattal az öccse fejébe nyomta. 

Sherlock egy darabig igazgatta magán a fejfedőt.

-     Hogy festek? - vetette fel végül az állát egy önelégült mosolyt villantva barátjára.

-     Mint a nagy Sherlock Holmes – felelte neki sugárzó mosollyal John.

Mycroft zavarában inkább mellettük gubbasztó, néma megértésről tanúbizonyságot tevő plüssnyúllal keresett szemkontaktust, amikor a nagy Sherlock Holmes előrehajolt, és szégyenlősen megpuszilta a pöttöm John Watsont.