2013. december 14., szombat

All of my heroes are dead


Skyfall/Sherlock crossover. Zenének ezt ajánlom mellé, hogy kellően áthasson benneteket a heroikus pátosz és a patriotikus maszkulin kötelességtudat, miközben homlokráncolva meredtek a távolba.

Angliának szüksége van hősökre. Ezek a hősök általában csak látszólag magányosak – és szinte mindig csak látszólag halottak. Ilyenkor ugyanis közös hobbijuknak hódolnak…
.
Műfajilag crack. Teljesen.



All of my heroes are dead


-     Késtél.
-     Elnézést. Az a tűzvédelmi gyakorlat…
-     … a Lloydsnál. Nem tűzvédelmi gyakorlat volt – biccentett kurtán Sherlock, befejezve Bond helyett a mondatot.

Miután egyetlen bennfentes pillantással megosztották egymással információikat a éppen elhárított terrortámadásról, Sherlock megköszörülte a torkát, és zavartan lenézett a cipőjére.

-     Én… – itt ismét erőltetetten köhintett egyet -, még sosem csináltam ezt valaki mással.

-     Nem nagy ügy – dugta magabiztosan zsebre a kezét Bond. Morózusan összevont szemöldökkel felmérte a terepet, végül szakértő pillantással kiszúrta a tető északi sarkát. – Itt jó lesz – bökött a fejével a betonpárkány felé.

Megálltak egymás mellett azon a ponton, ahol egyikük a város északi, másikuk a keleti része felé fordulva még bőven hallótávolságon belül voltak egymástól. Arcukat szélirányba fordították, és éber, őrködő tekintettel elnéztek a horizont felé.

A detektívnek néhány perc után feltűnt, hogy az általában magányos alakját körülvevő misztikus és baljóslatú légkör teljességgel szétfoszlik egy másik fél jelenlététől. Nem tudott szabadulni a kínos gondolattól, hogy így egyszerűen csak két idiótának tűnnek, akik ácsorognak a háztetőn.

-     Tudtad, hogy az Államokban is csinálják? – szólalt meg végül csevegőnek szánt hangon.   - Egy Wayne nevű alak…

Bond megforgatta a szemét.

-     Ugyan már. Annyira túldramatizálja. Az a denevéres reflektor... Túlzás.  – csücsörítette össze a száját Bond. Sherlockot a férfi így határozottan Muriel nénikéjére emlékeztette, aki hasonló gesztussal fejezte ki a nemtetszését, mikor ő egyszer kiásta a kert végében az előző nap elpusztult perzsamacskája tetemét, hogy felboncolhassa. Ezt az analógiát azonban, úgy döntött, megtartja magának.

-     Annyira gáz,valóban - helyeselt inkább hangosan.

Újabb hosszú, bajtársias csend következett, mialatt a délután egyszerre megélénkülő, majd épp olyan gyorsan kaotikussá is váló forgalmat szemlélték odalent.

Bond időnként a szeme sarkából Sherlockra sandított. Feltűnt neki, hogy a detektív haja milyen drámai hatással lobog a háztetők felett süvítő erős szélben, tökéletes összhangot alkotva a hosszú, melírfekete kabáttal. Egy pillanatra elfogta a féltékenység, de aztán eszébe jutott, hogy elvégre mindenkinek a saját stílusát kell követnie. És ő határozottan a letisztultabb, keményebb vonalakat kedvelte, emlékeztette még magát.

Sherlock stílusa meg, ha őt kérdezi valaki, amúgy is túlzottan intellektuális jellegű…

Azért csak nem tudta levenni a szemét a kabátról.

-     James? – szólalt meg egy idő után frusztráltan Sherlock, megérezve magán a másik férfi tekintetét.
-     Igen?
-      Kérdezni szeretnél valamit?

Bond sértett meglepettséget színlelt.

-     Nem – felelte a rá jellemző lapidáris stílusban.

A nap lassan eltűnt a hátuk mögött, utolsó, narancsvörös sugaraival körberajzolva alakjukat, ahogyan ott álltak a tető szélén.

-     Belstaff – mondta megenyhülve Sherlock újabb öt perc után.

Bond komoly bólintással vette tudomásul a detektív közlendőjét, de egyébként nem válaszolt.

Később, amikor végre esti szürkületbe borult a város, és egymás után kigyulladtak körülöttük London fényei, mindketten mocorogni kezdtek, vért pumpálva az érzetre is szoborszerűvé dermedt végtagjaikba.

- Egy élmény volt - biccentett Bond.
- Ugyan. Részemről az öröm - udvariaskodott Sherlock

 - Jó érzés másokkal is megosztani a szenvedélyed - ütötte tovább a vasat az ügynök.
- Igen - merengett el a detektív. - Azért lenne egy kérésem - tette hozzá óvatosan.

Bond kérdően pislogott vissza rá.

- Ha esetleg véletlenül összefutnánk, amikor ott van John is - mondta halkan, kicsit közelebb hajolva Sherlock -, szeretném, ha nem tennél említést neki erről.

Bond rosszalló fintora láttán Sherlock úgy érezte, további magyarázatra szorul a dolog.

- Tudod, ő elég érzékenyen reagál a hobbimra azóta a bizonyos... incidens óta.

A titkos ügynök arcán megértés suhant át.

- Nos, valóban sajnálatos eset volt - felelte. - Ez is azt mutatja, az embernek meg kell válogatnia, kit avat be a magánéletébe. Főként, hogy általában ostoba megnemértés övezi a nem teljesen megszokott időtöltéseket.

-     Pedig nincs semmi szégyellnivaló abban, amikor érett, magukkal tisztában levő férfiak összejönnek, hogy kicsit kieresszék a gőzt - biztosította a másikat, és valószínűleg saját magát is Sherlock.

-     Legközelebb talán elhozhatnád a bátyád - javasolta Bond. 
-     Infantilis időpocsékolásnak tarja – kámpicsorodott el Sherlock, egy tehetetlen kézlegyintéssel kifejezve véleményét Mycroft hozzáállásáról. – Persze némaságba burkolózva tespedni naphosszat egy szobában tíz másik túlkoros, pocakos politikussal, az maga a Hatékony és Átgondolt Cselekvés eklatáns példája. 

Bond cinkosan elmosolyodott Sherlock felháborodását látva, és már épp együttérzően a másik vállára tette volna a kezét, amikor észbe kapott, és egy nemtörődöm fültő-vakarással korrigálta a mozdulatot.

-     Akkor legközelebb – dörmögte az orra alatt.

-     Legközelebb – értett egyet a detektív. 

 - Apropó, nem szoktál véletlenül kötni? - bukott ki a váratlan kérdés Bondból. 


Sherlock a megrökönyödését leplezendő úgy tett, mintha az éppen leereszkedő helikopter zajától nem hallotta volna. Bond nem erőltette a dolgot. 

Egy szoros, határozott, férfias kézfogás után az ügynök eliramodott a tető túloldalán rá várakozó jármű felé, Sherlock pedig zsebre dugta a kezét, és miután egy utolsó, kacér pillantást vetett a párkány széle felé, komótosan távozott a lépcsőházba vezető vasajtón keresztül.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szerz. megj: Majdnem elfelejtettem: a legfőbb inspirációt ez a blog adta. (Szerelmes vagyok ebbe az emberbe. Fülig.)

8 megjegyzés:

  1. http://replygif.net/i/1032.gif

    Kérlek szépen, meghalok :D Illusztris, kellőképpen esztétikus halálhörgéssel, de meghalok és ezért Te vagy a hibás :D Ezek a brit, komoly, tetőn ácsorgó pasik.. és Te, aki olyan magabiztosan kezeled őket! Könyöröghetek folytatásért? :D

    "Nem tudott szabadulni a kínos gondolattól, hogy így egyszerűen csak két idiótának tűnnek, akik ácsorognak a háztetőn. " Hát én se, én se tudok szabadulni a gondolattól, de én- Sherlockkal ellentétben- élvezem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már ezért a gifért megérte. :D Folytatást nem tervezek, de bármi megeshet ezekkel a komoly brit pasikkal... *köhömm*

      Törlés
  2. Szóval általában azt irom, hogy a földön hempergek a nevetéstől, ami úgy effektive nem igaz, de most itt megtörtént. Szebályosa, valóban, a maga fizika értelmében, és nemcsak az elmében lévő padlóra, feküdtem le, hanem a valóságos, fizikai padlóra is, kezembe temettem az arcom és artikulátlan vinnyogás közben ide-oda hemperegtem.
    Körülbelül, mint egy retardált viziló.
    Anyám átjött, rámnézett, vetett a ficcre egy pillantást (kivételesen engedélyt adtam rá), újra rám nézett, megértően bólintott, majd magamra hagyott az elmebajommal.
    Sajnos a szekrény nem volt ily megértő, mert felállás közben nekem jött, de ez mellékes.
    Ez a fic, ez kérem, ez egy naggyon jól sikerült, kiváló humorral megírt darab, igazi komédia, crack ide-vagy oda, és most ez egy színházas dícséáret akar lenni, amit nem osztogatok nagyon sűrűn, csak jól megindokolt esetekben.
    Ez jó meg volt indokolva.
    Kész, végem van. K.O.
    Zseniális vagy.
    Éjjel rosszat álmodtam (nagyon, nagyon rosszat), kozmetikusnál voltam (pattanásokat nyomkodott, az se volt épp ötcsillagos élmény), plusz az időjárás, meg az az átkozott cserépkályha (ami már végre működni is hajlandó), és úgy voltam vele, hogy ez a nap úgy lesz szar, ahogy van.
    Aztán jött ez a fic, látott, és a depresszió Sherlock meg Bond között levetődött a tetőről.
    Köszönöm, hogy olvashattam!
    U.I: Berekedtem a nevetéstől. Én vagyok Charlie! Jég, dupla whiskeyvel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig az a legnagyobb dicséret számomra, amikor azt hallom, hogy sikerült feldobnom valakinek a napját egy történettel... ilyenkor nem bírok magammal, és szeretném megölelgetni az illetőt. Szóval most küldöm virtuális öleléseimet Neked innen a távolból, és köszönöm!

      Törlés
  3. te jó ég... németórán olvastam el... és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy a hatalmas vigyorommal ne áruljam el, hogy már régen nem a múlt idő érdekel :D
    Köszönöm az élményt! Imádom a stílusod!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsi. :P Majd kiírom a figyelmeztetésekhez, hogy némelyik ficem, nem németóra-kompatibilis. XD
      Örülök, hogy ennyire tetszett! ;)

      Törlés
  4. Ember... *sírvaröhög* szinte látom hogy Q és John eggyütt kötnek sálat a két marhának hogy meg ne fázzanak a háztetőn.

    VálaszTörlés