Christmas Cupcakes

Készvégem ássatokel. Miniatürizált karácsonyi elmebaj. Egyben vádirat Gatiss és Moffat urak ellen. (A vádlottak padján helyet foglal még Csajkovszkij is, ó, minden giccs ősatyja.) Mindenképpen javaslom az előzményeket, mert ez így elsőre brutáltömény. 

Lady Pitonnak megint ezer köszönet az ötletdömpingért!

 Valamint küldöm ezt a történetet karácsonyi üdvözletként minden kedves olvasómnak, különös – de nem kizárólagos - tekintettel Reyklanira, Hard Candyre, Kiddyre, Viaszra, Carmen Blackre, Corvus Coraxra, Krikóra, Lady Pitonra, Sliverre, Wynduára, Estilla Vályira, Claudiára, Menta Vadra, Doctor Tatienne-re, Holdfénypatkányra, Scale-re, Brokkolira, Sophie-ra, C Maryre, Valerinre, Ivy-re, Curious Girl-re, D.L.L.-re Lianne H-ra, Hobbitlánykára, továbbá minden egyes olvasómnak, aki vette (virtuális csoki) vagy nem vette (virtuális virgács) a fáradságot, hogy kommentet hagyjon az oldalon!

 Békés, Boldog Karácsonyt Nektek!

Christmas Cupcakes

-     Jobbra, John, jobbra! – piggyegte türelmetlenül Sherlock, ahogy a hatalmas mobiltelefont próbálta egyensúlyban tartani az egyik oldalsó élénél megtámasztva.

John a másik oldalon fájdalmasan felszisszent, mikor a készülék a jobb nagylábujján landolt.

-     Ha annyira jól tudod, csináld egyedül! – dühöngött.

-     Csak rátok várunk, fiúk – dobolt lábával az asztalon Moriarty, akire a tárcsázás feladata jutott, csak azután persze, hogy Johnnak és Sherlocknak sikerült odamanővereznie a BlackBerryt a hangmanipulátor elé. Még szerencse, hogy ez utóbbi – egy fémdobozra erősített, gigantikus, acélszürke tölcsér - önmagától is stabilan állt az asztalon.

Mycroft a háta mögött összekulcsolt kézzel figyelte az általa vezényelt hadműveletet a tölcsér túloldaláról. Egy felfordított teáscsésze tetején állt, hogy feje megfelelő magasságba kerüljön, amikor majd bele kell szólnia a manipulátorba.

Végre Moriarty a billentyűzeten tapicskolva kikereste Mycroft mobilján a CIA főnökének számát, és kéjes élvezettel rátenyerelt a tárcsázás gombra.

-     Halló? – hallatszott jó pár csengéshang után a vonal túl feléről.

Mycroft miután vett egy nagy levegőt, megköszörülte a torkát és még jobban kihúzta magát, mintha az a néhány milliméter számítana bármit is, majd beleszólt a tölcsérbe cérnavékony hangján.

A brit hírszerzés közeli jövője szempontjából kulcsfontosságú volt ez a beszélgetés, és az, hogy Mycroftnak mennyire sikerül kimagyaráznia a múlt heti, váratlan munkaképtelenségének köszönhető fiaskót.  Mennyire sikerül kompetens, a helyzetet irányítása alatt tartó személy benyomását keltenie az amerikaiakban.

Mycroft tehát bátran beleszólt a telefonba a tölcsér előtt pipiskedve, és tonnányi súlyok libbentek le a válláról, amikor a manipulátornak köszönhetően a hangja mélyen és öblösen zengett fel a szobában. 

Megtörölte eddig öntudatlanul ökölbe szorított, izzadó tenyerét a nadrágja szárában, aztán teljes mellszélességgel belevetette magát a helyzet felvázolásába.  Immár magabiztosan és elmélyülten göngyölítette a beszélgetés fonalát a saját mag által kreált labirintusban, miközben a beszélgetőpartnerének fogalma sem volt róla, hogy az orránál fogva vezetett jámbor Minótauroszként baktat az idősebb Holmes nyomában. 

Természetesen nem azt mondom, hogy a mi oldalunkon nem fordultak el apróbb mulasztások, ismerte el az arc nélküli hang néhány perc múlva, kiérdemelve ezzel Mycroft önelégült somolygását. Igen, tisztában vagyunk vele, hogy a dubai tárgyalások sikertelensége nagyrészt a mi felelősségünk... Nem, valóban nem tettük meg a megfelelő intézkedéseket, ami a megelőzést... Nézze, őszintén sajnálom mindezt, de...

Mycroft a mentegetőzést hallva dagadozó fensőbbségtudattal bólogatott a csésze tetején állva. Végül is, az igazi hatalom nem méret kérdése, ugyebár.

 - Nos, ha ennyire ragaszkodik hozzá, talán fontolóra vehetem a további együttműködés lehetőségét, ehhez azonban az eddigieknél sokkal magasabb fokú professzionalizmusról kell tanúbizonyságot tenniük – csipogta bele  a telefonba... 

Csipogta??? 

-     Hoppáka – szabadkozott Moriarty ártatlan szemekkel felemelve maga előtt a kezeit, ahogy hátrébb lépett a hangmanipulátor kapcsolójától.  

 John az öklét rázva megindult a bűnöző felé, dühében teljesen elfeledkezve a telefonról, amit Sherlock egy darabig igyekezett egyensúlyban tartani, de a készülék végül túl súlyosnak bizonyult, és vészesen elkezdett oldalra dőlni. A detektív apró, totyogó lépésekkel próbálta korrigálni a szöget, hasztalanul.

Mycroft megkövülten figyelte, ahogy a BlackBerry alábukik az asztal szélén, magával rántva Sherlockot a mélybe, miközben a CIA főnöke még mindig vonalban volt.

 - Miféle ízetlen tréfa ez Mr. Holmes? Mr. Holmes? Hall engem?

Mycroft lélekben felkészült a váratlan és szokatlanul korai nyugdíjazására, ahogy hallgatta a vonal túl felén a zaklatott amerikait, egyre távolabbról, egyre halkabban, 

                                                                             halkabban,  

                                                                                         halkabban…

Kipattantak a szemei, és riadtan, zihálva ült fel ágyában. Az saját ágyában, amin végigért a párnától csaknem a láblécig, száznyolcvanötegészhattized centiméter hosszan, nyugtázta, ahogy a lélegzetvételei lecsillapodtával visszafeküdt, és felrángatta a megnyugtatóan puha takarót az álláig. Csak egy ostoba álom. 

Bár Mycroft általában örvendetesen nyugodt álommal aludta végig az éjszakáit, most nem csodálkozott a különös lidércnyomáson. Karácsony reggele - hajnala - volt. Az elmúlt napok csak geológiai léptékkel mérhető nyomás alá helyezték a Brit Kormányt, akinek nem elég, hogy féken kellett tartania az év vége előtt meghibbant képviselők hadát (jövőre ugyanis választások voltak esedékesek), de a szokásos teendői mellett még egy súlyos titkot is a vállán cipelt. Illetve, a három 'súlyos titok' együttesen sem nyomott talán többet húsz dekánál, mégis, Mycroft számára úgy tűnt, minden egyes nappal közelebb sodródik egy pazar, látványos  idegösszeomláshoz.

A karácsony csak egy újabb kegyetlen próbatétel volt. Meglepő módon, Sherlockkal még csak-csak elboldogult volna, John és Moriarty azonban napok óta rágták a fülét az ünnep miatt...

- Remélem, legalább karácsonyra valami egészségesebbel állsz elő - dünnyögte a doktor egy reggel, méla undorral forgatva a kanalát a szokásos, tejjel és mézzel elegyített zabpehelyben, amit Mycroft tett eléjük a játékboltból beszerzett tálakban.

- Orvosként talán tudhatnád, hogy ez egy rendkívül magas tápértékkel bíró, egészséges, és, ami a fő szempont, gyorsan elkészíthető étel - kérte ki magának Mycroft.

- De nem túl változatos, naponta kétszer. - John nem adta fel. 

- Én is követelem a hagyományos karácsonyi vacsorát - tolta el maga elől a tányérját Moriarty. - Fogolyként jogom van hozzá. 

Sherlock egy szkeptikus pillantást vetett a másik kettőre, és ahogyan mindig, most is érintetlenül hagyta a tányérját. Ami azt illeti, Mycroft emiatt is aggódott az utóbbi időben. Még egy tétel a listáján. 

Karácsonyi vacsora, tehát. Nem olyan nagy probléma: majd Antheával rendeltet valami, amit kellően kis adagokra tud porciózni. Ő maga általában a klubjában tölti az ünnepek java részét, de persze ez idén nem jöhet szóba. Mrs. Hudson elutazik az unokahúgához - senki nincs, aki felügyelne a kicsikre. Megoldja valahogy. Csak a személyzetet ne kellett volna elküldenie... De hát a diszkréció és biztonság mindenek előtt. 

A takaró kellemes melegében Mycroft a másik oldalára fordult. Nem tudott visszaaludni, és nem csak a fejében kavargó gondolatok, aggodalmak miatt. 

Valami nem volt rendben: igen, a sötét szobában fekve mindinkább hatalmába kerítette az érzés, hogy valami határozottan nincs rendben. Kinyitotta a szemét, és tudatosan fülelni kezdett. Néhány másodperc után aztán meghallotta: egy alig kivehető, pihegő-szuszogó hang a padló irányából.

Mycroft felkattintotta az éjjeli lámpát az ágy mellett, és kihajolt az ágyból, végigpásztázva a szőnyeget.

Semmi. 

A hang azonban nem szűnt meg. 

Felült, és lassan belecsúsztatta a lábát a szövetpapucsába, amikor is... valami puha és meleg dolognak ütődött a nagylábujja. Ijedten kapta vissza maga alá a lábait, aztán a megértés átsuhant az arcán: felemelte a papucsot, és kirázta belőle az álomtól kótyagos John Watsont. 

- John, az ég szerelmére, van fogalmad róla, hogy agyontaposhattalak volna? Hányszor mondjam, hogy próbálj ne a legváratlanabb helyeken elaludni!? - hordta le a megszeppent doktort.

- Nem tehetek róla, Mycroft! Sherlock és Jim egész éjjel hangosan veszekedtek a Cluedo-táblán rohangálva, nekem meg szükségem van a napi tizenhat óra alvásomra!

- És úgy gondoltad, hogy épp a házipapucsom belseje a legmegfelelőbb fekvőalkalmatosság?

John bűntudatosan sütötte le a szemét Mycroft tenyerén csücsülve.

- Puha volt és meleg. Hívogató - magyarázkodott, bár egészen biztos volt abban, hogy  Mycroft nem érti meg az odúszerű búvóhelyek iránti különös és ellenállhatatlan vonzalmát. Tulajdonképpen ő sem értette, de ez nem akadályozta meg abban, hogy minden kockázatot vállalva megpróbálja kielégíteni.

Mycroft egy reménytelen sóhajjal letette a töpörtyűnyi ex-katonát a szőnyegre.

- Na sipirc. Sherlock már biztosan kisírta a szemét utánad. 

Mint azonban kiderült, Sherlock egyáltalán nem sírt John után. Sherlock fortyogott a dühtől. Ezt onnan lehetett látni, hogy az arca aszott citromszerűen összeráncosodott, a karjait görcsösen összekulcsolta a mellkasa előtt. 

- Mit kerestél odafent? - esett neki Johnnak egyből, mikor az lehuppant az utolsó lépcsőfokról.

- Aludtam - vetette oda neki John félvállról,ahogy elhaladt mellette.

- Mycroft hálószobájában - egészítette ki jegesen Sherlock.

- Ugyan, kérlek, öcsém. - Mycroft John mögött lépdelt lefelé, egy gyors reggeli ellenőrzőkörutat járva be a lakásban. 

Sherlock egy dermesztő pillantást vetett a bátyjára - nyilvánvalóan nem számolva a ténnyel, hogy méretéből kifolyólag kevéssé ért célt vele -, aztán végigtrappolt a nappalin, és bevágta maga után a babaház ajtaját. (Amit a rendszeres, napi szintű kirohanásainak köszönhetően már így is csak a szentlélek tartott a helyén.)

-     Komolyan megijeszt, amikor így dúl-fúl – csimpaszkodott Mycroft pizsamanadrágjának szárába Moriarty, az isten tudja, honnan kerülve hirtelen elő. – Mint akinél nincs minden rendben - tette hozzá rettenettől elkerekedő szemekkel.

Mycroft megforgatta a szemét, egy finom lábrándítással lerázta magáról a konzultáns bűnözőt, aztán visszamászott az emeletre, hogy erre az őrült reggelre pontot téve felöltözzön végre.

A hálóba érve a rémálmának nyomait viselő, bevetetlen ágyra pillantva ugyan elfogta a késztetés, hogy a párna alá dugja a fejét, és egy jólesőt ordítson, de aztán keményen megacélozta magát, a nehézségeknek férfiasan a szemébe meredve felvetette a fejét, és továbbindult a gardrób irányába. 

Amikor Mycroft legközelebb, a reggeli nem tervezett zaklatottságát a szokásos nappali szorongására cserélve ismét lemerészkedett, akkor Johnt és Moriartyt ott találta, amint még mindig a babaház előtt toporogtak tanácstalanul.

- Kizárt minket - panaszolta John.

- Karácsony napján - csóválta a fejét Moriarty. - Miféle bánásmód ez, kérdem én.  - A bűnöző aznap láthatóan úgy gondolta, az ünnepre való tekintettel a szokásosnál is jobban kitesz magáért, és egy manósapkával kiegészített aranyszínű kezeslábast választott az aprónép extenzív ruhatárából.
Messze voltak már a westwoodos, krokodilbőr cipős idők...  Moriartyt leszámítva mindannyian visszasírták őket.

John még mindig csíkos pizsamájában, mezítlábasan nyomult mellette. 

- Amíg lecsillapodik, feldíszíthetnénk a karácsonyfát  - indítványozta optimistán a doktor.

- Karácsonyfát? - vonta fel a szemöldökét Mycroft. Karácsonyfát. Hát persze, hogy akarnak karácsonyfát. Gondolhatta volna.

A Moriarty átszellemült, várakozó arcára és John már elve bánatos kifejezésére vetett futó pillantás meggyőzte róla, hogy nem a legbölcsebb döntés közölni velük, hogy nem lesz itt semmiféle fa. 

Mély levegő. Telefon. Anthea. 

- Nem tudom, hol vannak a díszek. Egy dobozban kell lenniük valahol a házban - felelte, miközben sms-t pötyögött. - Reggeli után megkereshetitek őket.

Briliáns. Ha szerencséje van, ezzel ellesznek legalább késő délutánig. Főként, hogy a takarítónője valószínűleg már évekkel ezelőtt megszabadult a Mycroft által még a szüleitől megörökölt üveggömböktől és az egy tengerikígyó alattomosságával állandóan összegabalyodó, zárlatos izzósortól.

Elégedetten dugta zsebre a kezét, és elballagott a dolgozószobája felé, hogy némi Beethowen és pár pohár Talisker segítségével ünnepi hangulatba hozza magát. 

Azonban még nem zengtek el a Missa Solemnis utolsó, fennkölt taktusai, amikor éktelen csörömpölés ütötte meg odakintről a fülét.

- Megtaláltuk - sipította Moriarty, amint Mycroft kidugta fejét az ajtón.

Csakugyan, megtalálták, és azzal a lendülettel sikerült az emeleti tárolószekrény teljes tartalmát átzúdítaniuk a galéria korlátján. Két hüvelykujj méretű krapek számára ez ugyan lehetetlen feladatnak tűnt, de Mycroft ez egyszer nem számolt Moriarty destruktív zsenialitásával.

A fent nevezett zseniális bűnöző most büszke, diadalmas mosollyal csimpaszkodott a korlátról alálógó, elveszettnek hitt izzósorba.

- Megtaláltuk - ismételte lelkesen.

- Látom - jött Mycroft lakonikus válasza. 

A Brit Kormány éppen eldöntötte, hogy tulajdonképpen senkinek nem hiányozna egy bajkeverő ír és egy kiszuperált katonaorvos, ám ekkor szerencsére megszólalt odalent a csengő.

Mycroft fejében ekkor újabb, sötét terv kezdett körvonalazódni.

- Anthea, kedvesem - nyitott ajtót legszélesebb mosolyát az arcára tapasztva.

A tüchtig fekete kiskosztümöt viselő nő faarccal nyomta Mycroft kezébe a karácsonyi vacsorát tartalmazó dobozokat, majd visszasétált a kocsihoz, hogy elvegye a sofőrtől a fekete műanyaghálóba csomagolt, döglött bálnabébire emlékeztető fenyőfát. A tűlevelűt aztán minden teketória nélkül az ajtóban várakozó munkaadója lábának támasztotta, tekintve, hogy annak keze még mindig a dobozokkal volt tele.

- Tehetek még önért valamit, uram?

- Nos, arra gondoltam, mennyire sajnálatos, hogy év közben olyan ritkán van alkalmunk kötetlenül beszélgetni - kezdett bele Mycroft. - Mivel tudom, hogy idén nem utazik el meglátogatni a családját, arra gondoltam, tölthetnénk együtt a szentestét.

- Úgy érti, magával, a három centis, szociopata öccsével, valamint annak szintén mérethiányos barátjával, és az Interpol kőrözési listáját vezető pszichopatával? - kérdezett vissza éteri mosollyal Anthea.

 - Igen - nyelt egy nagyot Mycroft, bevetve titkos segélykérő pillantását, amit a fegyveres fenyegetettség esetére vezettek be egymás között.  

HO - HO - HÓÓÓÓÓÓÓ, hallatszott Moriarty víg dalolászása odabentről, ahogy hintáztatta magát a korlátról lengő izzósoron. 

Anthea merev arccal lépett hátra egyet. 

-      -  Igazán nagyon szívesen maradnék, Mr. Holmes, de már hónapokkal ezelőtt jelentkeztem önkéntesnek a Tiszta szív alapítvány karácsonyi ételosztó akciójára - válaszolta, és már szélsebesen sarkon is fordult, hogy alámerüljön a fekete Bentelybe.

    A bestia.

   Mycroft megnyúlt arccal csukta be az ajtót utána, és egy darabig reményvesztetten meredt maga elé. Ennyit a tervéről az helyettes bébiszitterről.

De nem Mycroft Holmes lett volna, ha hagyja, hogy a kétségbeesés hullámai végleg magukkal sodorják.

Kezdetnek beállította a fát a nappaliba, Johnra és Moriartyra bízva, hogy oldják meg a díszítést, ahogy tudják, ha már annyira odáig voltak ezért az ostobaságért, majd begyűjtötte az előszobaasztalra tornyozott dobozokat, és elvonult a konyhába, hogy megpróbáljon miniatűr adagokat gyártani a karácsonyi pulykából, a vegyes párolt zöldségből és az áfonyadzsemből.

Még hogy karácsonyi ételosztás, füstölgött ismét az asszisztense szemtelenségén, mikor a gallérja vasalásából annyira nyilvánvaló, hogy egyedül tölti a lakásában az estét.

- Arra számít, hogy a szomszédjában lakó, szintén egyedülálló fogorvos áthívja magához.

- Sherlock - rezzent össze Mycroft, ezzel leplaccsantva egy kiskanálnyi áfonyadzsemet a fehér ingére.

A detektív gúnyosan elfintorodott.

-  - Végeztél mára a duzzogással? - érdeklődött Mycroft.

- Kénytelen voltam. Moriarty hozzákötözte Johnt a fenyőfatalphoz, és épp egy nyaka köré csavart csillagszórót készült meggyújtani, amikor közbeléptem - közölte szemrehányóan. - Gyerekfelügyelőnek is legalább olyan csapnivaló vagy, mint szakácsnak - meredt a bíbor lekvárfoltra Sherlock.

Mycroft úgy döntött, nem veszi fel a kesztyűt. Ha nagyon felbosszantja Sherlockot, a detektív a végén még a vacsorát is képes lesz bojkottálni sértettségében. Így is aggasztóan csenevész volt már.

A vacsora az előzményekhez képest viszont meglepően - Mycroft igyekezett elhessegetni a gyanúsan szót - nyugodtan zajlott. Ennek oka talán az volt, hogy Moriarty lendületéből sokat visszavett, hogy a csillagszórós eset után Mycroft jobbnak látta elővenni az íróasztalfiókjában tartott apró bilincseket.

- Rémesen fárasztó így az evés - nyavalyogta a gengszter, teátrálisan csörgetve a két karperec között feszülő láncot, ahogy ott ült az ebédlőasztalra helyezett kisebb babaasztalnál Sherlock és John társaságában.

- Amilyen briliáns elme vagy, majd csak megoldod valahogy - szúrta oda neki ecetes hangon John, és fájdalmasan megtapogatta a nyakát.

- Még mindig fáj? - hajolt közelebb Sherlock, szemügyre véve a fémdrót által hagyott halványpiros vonalat.

 - Nem vészes, láttam már rosszabbat is - vont vállat John.

Sherlock meztelen csodálattal az arcán nézett vissza rá. John pirulva elmosolyodott. Mycroft olyan arcot vágott, mint akivel most közölték, hogy az év végi diplomáciai fogadáson neki kell eljátszania a királynőt.






Később átvonultak a nappaliba, ahol már csak egy rezignált hunyorgásra futotta tőle, mikor szembesült a ténnyel, hogy Moriarty és John ténykedése következtében az amúgy hagyományos brit értékeket tükröző helyiség úgy nézett ki, mint a Mikulásgyár üzemi baleset után. Mycroft el nem tudta képzelni, hogy ennyi csillámboa, üveggömb, konfetti és szerpentin mind ez idáig észrevétlenül megbújt a lakásban az ő tudta nélkül. Valamennyi még a fenyőre is jutott belőlük.

Fáradtan lerogyott a füles fotelbe, és egy elnyújtott, halk sóhaj kíséretében hátrahajtotta fejét a háttámlára, majd lehunyta a szemeit. Csak pihen egy pár pillanatot... Normálisan nem szokott napközben, vagy akár az éjszakába nyúló megbeszélések alatt sem elálmosodni, de az utóbbi időben duplán égette az energiáit, és most teljesen kimerültnek érezte magát. Igazán, csak egy kép percet...

Mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, odakint már sötét volt, és az egész lakásban csend uralkodott. Semmi halk neszezés, puha motoszkálás, vagy éles, magas hangú kiabálás a padló irányából. A szoba félhomályba borult, csak a fenyőfára művészi véletlenszerűséggel felaggatott izzók adtak halványsárga fényt.

Feljebb lökte magát a fotelben, hogy szemügyre vegye a terepet.

 - Mycroft - szólt ekkor egy suttogó hang a bal füle mellől.

- Sherlock?

- Itt vagyok - mondta a detektív, és előrébb sétált a fotel karfáján.

Mycroft nem először csodálkozott rá, hogy a három apróság az eltelt pár hétben milyen mókusszerű ügyességgel hidalta át a saját és a berendezés mérete közti különbséget. Igaz, Sherlock előtt sosem volt akadály a berendezés, emlékeztette magát.

- Hol vannak a többiek?
- John a karácsonyi díszek kiürült dobozában alszik a vattapamacsok között. Moriarty a manikűrollóddal próbálja átfűrészelni a bilincset a fürdőszobában.

Egy pár percig csendesen üldögéltek egymás mellett, a fenyőfa felé fordítva tekintetüket. Mycroftban, mielőtt még el tudta volna fojtani a szentimentális és sehová nem vezető gondolatot, homályos alakot öltött a kérdés, hogy vajon Sherlock felismeri a díszeket, az üvegmókust, az ezüst jégcsapot és a kristály hópelyheket, amiket Mycroft megtartott, megőrzött gyerekkoruk óta? Vajon szóvá teszi? Emlékszik rájuk egyáltalán?

- Te is észrevetted? - szólalt meg mintegy mellékesen Sherlock.

Mycroft rögtön tudta, hogy az öccsét nem olyan érzelmes témák foglalkoztatják, mint a gyerekkoruk karácsonyai.

- Hát persze.

- Mit gondolsz, mennyi idő?

- Nehéz megjósolni. Egy dolog nyilvánvaló: a növekedésetek exponenciális. Most még nem tűnik fel Johnnak, és Moriarty is  talán csak kezdi gyanítani, de néhány napon belül számukra is egyértelművé válik.
- Én is így gondolom - bólintott komolyan Sherlock. - Ki hitte volna, hogy magától visszafordul a folyamat...

 - A remény mindig megvolt...

- A remény ostobáknak való - fújt morcosan Sherlock, leginkább csak amiatti dühében, hogy így nem tőle származik a megoldás.

-  Akárhogy is, a hozzávetőleges kalkulációm szerint egy, maximum másfél hónap, és eléritek az eredeti méreteteket.

Sherlock kihallotta Mycroft hangjából, hogy nem teljesen elégedett a helyzettel. A detektív azt gondolta, megérti: a folyamatos növekedésük szinte állandó ruhavásárlással jár majd. Bár ő, köszöni szépen, remekül megvan egy szál lepedőben is, John igényli a meleg, bolyhos holmikat, Moriarty extravagáns ízlése pedig állandó sokkforrás mindannyiuk számára.

Már csak egy-két hónap.

Sherlock felnézett Mycroftra, aki az egyik padlón csillogó üveggömbre szegezte a tekintetét, miközben a szája egyenes vonallá simult. Sherlock számára furcsán idegenszerűnek tűnt ez a kifejezés a bátyja arcán: nem tudta beazonosítani, bár teljesen biztos benne, hogy már látta valamikor… Keresgélt, kutatott az emlékeiben, visszapörgette a napokat, heteket, éveket... mígnem hirtelen meglelte.

Oh.

Mycroft szomorú.

De miért lenne szomorú? Éppen most, amikor már látni lehet a végét ennek a nyilván számára is kellemetlen és terhes szituációnak?

Sherlock zavartan ráncolta össze a szemöldökét, ahogy szórakozottan birizgálta a karfa kárpitját a bátyja viselkedésének rejtélyével szembesülve. 

Aztán egyszerre lesett neki.

-     Mycroft?

-     Igen, Sherlock?

-     Én… Köszönöm, amit tettél. Teszel. Ez… nagyon… nemes gesztus tőled.

-     Nemes gesztus? – húzódott fájdalmasan gúnyos fintorra Mycroft szája. – Végül is, gondolom, ennyi, amit képes vagy megérteni. Hiba lenne túl sokat várnom tőled, nem igaz? – dörmögte a bátyja az orra alatt, és Sherlockot bosszantotta, hogy úgy érezte, nem is annyira neki szóltak ezek a megjegyzések, mint inkább saját magának. 

És egyáltalán, miért gondolja Mycroft, hogy ő nem képes megérteni?

-     Nem tudom, hogyan boldogultunk volna nélküled – próbálkozott ismét, éberen lesve a bátyja reakcióját. Ezúttal kedvezőbb: Mycroft szemei kíváncsian nagyobbra nyíltak. – De ha vége ennek – folytatta felbátorodva a detektív -, azt akarom, hogy tudd, azért akkor is szükségem lehet… szükségem lesz – javított gyorsan -, akkor is szükségem lesz rád. 

-     Sherlock… - döntötte oldalra a fejét Mycroft, még az arcán viselve az előző fájdalmas fintor árnyékát. 

Sherlock közelebb húzódott a karfán a bátyja kezéhez, mielőtt odabújt volna a tenyeréhez, két karjával átfogva Mycroft hüvelykujját.

Mycroftban előbb meglepetten bennakadt a lélegzet, de aztán finoman felemelte a mutatóujját, és megsimogatta a kisöccse koromfekete feje búbját.

- Boldog karácsonyt, Sherlock - mondta végül.

- Boldog karácsonyt, Mycroft.