Blue Notes 2.

Tádááám, jazzkorszak-karácsonyi-börtön Sheriarty. Yes, that's a thing.

Az előző rész nélkül is olvasható, bár annak ismerete azért erősen ajánlott. 

Blue notes 2.

A kikötő mocskos vízbe mártózó kövei egyre távolodtak. A rájuk dermedt az algaréteg, amely haragoszöld gallért vont a sima víztükör felé, mindinkább csak egy halvány vonalnak látszott a város reggeli napsütésben derengő sziluettje alatt. A komp a detektívet leszámítva szinte teljesen üres volt, egyrészt a korai órának, másrészt a dátumnak köszönhetően: karácsony másnapja volt, a városlakók még az ünnepi vacsora által okozott gasztroenterológiai bonyodalmakat igyekeztek kiheverni.

Bár talán annak a ténynek is lehetett valami köze a járat szembeszökő kihasználatlanságához, hogy a komp úti célja a szárazföldtől másfél mérföldre fekvő börtönsziget volt. Pedig naponta mindössze egyetlen járat indult útnak kora reggel a kikötőből az év háromszáz-hatvanöt napján, hogy aztán valamivel ebéd után térjen vissza a szárazföldre. Soha, senki nem panaszkodott még a börtön megépülte óta eltelt huszonhat évben, hogy ez a menetrend meglehetősen szigorú keretek közé szorítja a látogatási időt.

Sherlock Holmesnak, ahogy ott állt a korlátra támaszkodva, arcát direkt a csípős szél felé fordítva, végképp nem jutott eszébe panaszkodni. Sőt: ez a kérlelhetetlen, halaszthatatlan időpont, amely pontot tesz majd látogatása végére, inkább jóleső biztonságérzettel töltötte el.

Rajta kívül mindössze egyetlen személy tartózkodott a fedélzeten. Az ősz hajú nő szótlanul ült a padon, néhány méterrel arrébb tőle, a hajó orra felé, és időnként összerezzent, majd felkapta a fejét, mintha egy láthatatlan alak érintette volna meg a vállát. Aztán, miután körülnézett, és meggyőződött róla, hogy senki nem áll mellette, visszasüllyedt az apátiájába.

Félúton járhattak már, és a világítótorony éles fénye körül mind tisztábban kivehetőek voltak a börtönépület részletei ezen a szokatlanul tiszta, kemény téli reggelen. A detektív, miközben figyelte a lélegzetvételei nyomán gomolygó gőzfelhőt, felidézte magában a tárgyalás részleteit: a bíróság épületét körülvevő áthatolhatatlan rendőrkordont, a zavarodott esküdteket és azt, ahogyan Moriarty mindinkább megbabonázta a sajtót, míg a szalagcímek, úgy tűnt, már nem is az általa – vagy parancsára – elkövetett bűntényekről, hanem a gengszter aznap elsütött szellemes fricskáiról, extravagáns öltönyeiről és sármos mosolyáról szóltak.

És Moriarty gondoskodott róla, hogy minden egyes napra jusson egy megfelelően cupákos csont a sajtónak. One-man-show volt ez a javából, amelyet James Moriarty dirigált, mintha csak ő személyesen szólna a rikkancsok hangján városszerte a reggelente munkába siető polgárokhoz.

Igazán nem rajta múlott, hogy Holmes az utolsó utáni pillanatban eljuttatta az ügyészhez az addig nagy erőkkel keresett, de soha meg nem talált könyvelést Moriarty amúgy legálisan működő klubhálózatának valós bevételeiről. Holmes még most is önkéntelenül felhorkant az ügy abszurditásán.

Adócsalás. Emiatt ítélték el végül az amúgy igen sokoldalú gengsztert , aki derűs nagyvonalúsággal vette tudomásul az ítéletet riadt szemű ügyvédei gyűrűjében. Nyamvadt másfél év adócsalás miatt.

Időközben megérkeztek, és a komp odamanőverezett a sziklafalba vájt keskeny feljáróhoz. Holmes egy darabig még a korlátnak támaszkodva álldogált, felnézve cementszürke falakra, majd hirtelen elszántsággal ellökte magát a fémrúdtól, és megindult a gyalogösvény felé.

-     Hé, uram! – hallatszott a kompkezelő kiáltása, ahogy lelépett a rámpáról.  – Uram!

Holmes megtorpant, és türelmetlenül hátrapillantott a válla felett.

-     Itt felejtette a csomagját – nyújtotta felé a sötétkék vászonszatyrot a kivörösödött arcú férfi.

   Holmes egy pillanatig bambán meredt maga elé, majd elvette a szatyrot.

-     Nem vagyok hozzászokva, hogy csomaggal utazom – motyogta a detektív kínosan köszönet helyett.

Kezdett elmenni a kedve ettől a látogatástól, de aztán erőt véve magán hosszú léptekkel neki vágott a felfelé vezető kaptatónak, mely a tömörvas börtönkapu előtt ért véget. Ahogy visszanézett a szárazföld felé, arra gondolt, hogy Moriarty keresve sem találhatott volna magának jobb helyett az egész város szemmel tartására. A város, amelyért harcolunk, merengett el Holmes, mielőtt ököllel megkongatta volna a vaskaput.

Odabent a vastag falak között kanyargó folyosókon majdnem annyi ideig tartott keresztülvergődni az őt vezető őr nyomában, mint megmászni a sziklát. Nem kerülte el Holmes figyelmét, hogy egyre védettebb és tisztább, jobban karbantartott szárnyakon haladtak keresztül.

Maga a cella, börtönviszonylatokhoz képest, mondhatni, pazarul volt berendezve. Holmes a faliszőnyegeket és a párnákkal megpakolt ágyat látva igyekezett nem gondolni a saját nappalija tapétáját mind feljebb rágó penészfoltokra és a huzatos ablakra a hálószobájában. Egyébként is, kit érdekelnek a fizikai körülmények, - egyedül a munka, a hajsza az, ami számít, gondolta csak alig megkeseredő szájízzel.

-     Helló, öreg harcos! Minek köszönhetem?

Moriarty, úgy tűnt, őszintén örült neki. Ezúttal nem öltönyt, csak egy inget, és az ing fölé vett házikabátot viselt. Haja szokás szerint simán és fényesen simult a koponyájára, semmit sem takarva el a férfi mindig élénk mimikájából.

-     Azért jöttem, hogy személyesen közöljem, ne küldj több levágott testrészt.

-     Nem tetszett a kis ötletem? Elég rendhagyó adventi naptár, nem igaz? Minden napra egy rejtvény. Tudom ám, hogy mást sem csinálsz, mint az orrod lógatod, mióta engem bekaszniztak.  

-     Nem értem, miből gondoltad, hogy a leginkább egy félbehasított fej vidítana fel karácsony reggelén.

-     Ugyan. Valld be, hogy imádtad.

Holmes kelletlenül elhúzta a száját, és zavartan lenézett a kezében tartott szatyorra, mintha most vette volna észre, hogy az ott lóg, és ő nem is emlékezett volna rá, mikor s milyen körülmények között kerülhetett oda. Előbb lassan felemelte suta mozdulattal, aztán hangos koppanással leejtette a cella közepén terpeszkedő asztalra.

Moriarty egy gyerek izgatott, mohó kíváncsiságával bogozta ki az összecsomózott füleket, aztán kicsit lejjebb hagyott az érdeklődése, amikor előhúzta a szatyorból a piros mázas fedővel borított porcelántálat. Gyanakodva emelte le a fedőt.

-     Mi ez?

-     Gőzöm sincs – vont vállat a detektív.

-     Mérgezett? – csillant fel Moriarty szeme.

-     Valószínűleg – bólintott Holmes. - Az asszisztensem felesége főzte.

Boldog Karácsonyt, Sherlock, betűzte Moriarty trillázva a mellékelt kártyáról, majd ál-fontoskodó hangnemre váltva felolvasta az aláírást is: barátaid, John és Mary.

-     Milyen helyesek.

Holmes válasza mindössze egy savanyú fintor volt.

-     Őrség – intett a gengszter egy dekadens római császár bágyadt mozdulatával az ajtó mellett szobrozó unott arcú smasszernek. – Tányérok. Evőeszközök. De ízibe ám.

Holmesban most ismét felöltött az első találkozásuk, és a pillanatnyi zavarodottsága azt illetően, hogy Moriarty eltúlzott ripacskodása valójában vajon nem csak mesteri álcázása-e az igazságnak? Pofonegyszerű, ám zseniális: játszd el, hogy csak eljátszod. Senki sem gyanítja majd, hogy a tények mindvégig ott voltak az orruk előtt.

Vagy még egy csavar lenne a játékban? Lehetetlen volt megmondani, még Holmes számára is.

    

Közben visszaért az őr, és komótosan lecsapta eléjük a fából készült étkészletet.

-     Nem vagyok éhes- tiltakozott automatikusan Holmes.

-     Ne legyél már ilyen ünneprontó – duzzogott Moriarty. - Tiéd lehet a répatorta. Szereted a répatortát? Nekem, bevallom, az egyik gyengém… de a kedvedért hajlandó vagyok lemondani róla.

A férfi beszéd közben ügyes, praktikus mozdulatokkal kettéosztotta az ételt, a bordó vászon ágytakarót átavanzsálta asztalterítőnek, és az ágy mellett álló, fémhálóval átfont lámpát az asztal közepére helyezte.

Holmes kényelmetlenül toporgott, ahogyan a szín kezdett határozottan otthonos hangulatot ölteni. A gyomra árulóan kordult meg – nem tudta felidézni magában, mikor evett utoljára, az pedig végképp nem, mikor evett utoljára nem a lakása magányában egy papírdobozból.

-     Hé – noszogatta a detektívet Moriarty egy széles ívű, invitáló kézmozdulattal. - , mit állsz ott némán, mint akinek kivágták a nyelvét? Bár ha gondolod, azt is elintézhetjük…

-     Fogd vissza a lelkesedésed – válaszolta Holmes kimérten, és helyet foglalt az ajtóhoz közelebbi széken.  Nem vette le a kabátját, annak ellenére, hogy az kezdett kellemetlenül rámelegedni.

-     Tudod, az a probléma az őrülettel, hogy nem lehet csak félszívvel csinálni – avatta be filozófiájába a másik.

Ezután egy darabig mindössze az odakint süvítő szél hangját lehetett hallani, miközben csendben ettek, Moriarty látható élvezettel cincálva fogaival a húst, és időnként megnyalva száját az áfonyadzsem után, Holmes pedig duzzogva bökdösve lekerekített ágú villájával a süteményt.

-     Remélem, tényleg mérgezett – szólalt meg egyszer csak Moriarty. – Rettentően romantikus lenne együtt meghalni, nem gondolod?

-     Nem. – Holmes kimérten letette a villát, és a karjait szorosan összefonva maga előtt hátradőlt a székén. A szék tiltakozva nyikordult meg alatta.

Moriarty kuncogott, de nem szólalt meg többször, míg be nem fejezte az evést. Akkor eltolta maga elől a tányért, és a könyökével az asztallapra támaszkodva előrehajolt, nagyra nyílt szemekkel felnézve a detektívre.

-     Várni fogsz rám odakint?

-     Kellene?

-     Drágám – hajolt még közelebb Moriarty, Holmes kezére helyezve óvatosan a tenyerét. Az ujjai puhák és forróak voltak. Az őr tessék-lássék gesztussal már moccant volna feléjük, ám Holmes egy szemvillantással jelezte, hogy nincs szükség a közbelépésre. – Nemsokára könnyes búcsút veszek a fiúktól idebent, és amikor kiszabadulok, az első utam a fodrászom után hozzád vezet majd.

-     Megtisztelő – rándította meg a száját Holmes.

Moriaty azonban ügyet sem vetve rá folytatta, egyszerre elkomorodó arccal:

-     És akkor kitépem a szíved. Már úgy értem, szó szerint. Felnyitom a mellkasod – külön tartogatok egy tőrt erre a célra, antik darab – és a kapzsi kis ujjaim a még dobogó, forró szíved köré fonom – magyarázott Moriarty tárgyilagosan –, aztán egyszerűen fogom, és kitépem a testedből.

Holmes megborzongott. Az őr zavartan nézett lefelé a bakancsára, és igyekezett minél közelebb helyezkedni az ajtóhoz. Ebben a pillanatban senki nem szeretett volna Moriartyval egy szobában tartózkodni. Egy épületben. Egy világban.

A detektív felállt, és lassan betolta maga után a széket. Lenézett Moriartyra, aki láthatóan még mindig a véres fantáziájában volt elmerülve, átszellemült arccal, távolba révedő szemekkel.

-     Boldog Karácsonyt, Jim – mondta neki halkan, búcsúképpen.

A gengszter nem válaszolt. Valószínűleg észre sem vette, hogy a látogatója távozni készül. Az őr idegesen babrált a kulcscsomójával, majd nagy nehezen beleerőltette a zárba az egyik robusztus fémdarabot.

Holmes az ajtóból egy utolsó pillantást vetett Moriartyra: a férfi a kezeit a szája elé emelte, és valamit motyogott magában. Már messze járt tőlük.

-     Mostanában szokta ezt csinálni néha – dörmögte az őr, ahogy végigkísérte a detektívet a folyosón. -  Kikészít vele teljesen. De hát itten ugye nem olyan egyszerű, normális emberek vannak, mint maga meg én, nem igaz?

*

Az ég a súlyos, szürke felhőknek köszönhetően már kora esti sötétségbe borult, és ahogy kilépett a börtön kapuján, Holmes közelgő hó illatát érezte a levegőben. A kompkikötőig vezető rövid út alatt az odabentről magával hozott meleg nyomtalanul elgőzölgött a néhány réteg ruhán keresztül.

Összébb húzta a kabátját, és rágyújtott egy cigarettára.