A Sherlock párja, kifejezetten Slivernek ajánlva, akinek már jó előre beígértem. (Bár ahogy látom, az első részt végül elég sokan olvastátok.)
Második, és szerintem utolsó Holmescest történetem, mert aki azt gondolja, hogy a Johnlock angstos, az ártatlan lélek. (Biztosan fogok még róluk írni, de a testvéri viszony keretein belül maradva.) Nem igazán folytatás, és nem is simán Sherlock szemszögű átírása az előzőnek, inkább egy sok közös vonással, és még több különbséggel rendelkező variánsa... (Testvére. Most jövök rá basszus, hogy ezek a törik testvérek. :) )
Figyelmeztetés: Incest utalások (kb. olyan részletességgel,
mint az előzményben), diszfunkcionális kapcsolatok, valamint az ebből fakadó
lelki sérülések. Szóltam.
A cím innen. (Baromi sokat hallgattam ezt a dalt, miközben írtam. Meg azóta is.)
Over the Love
„Never is an awfully long time.”*
~Prológus~
Sherlock mindig is
tisztában volt vele. Nem volt egyetlen, megvilágító erejű pillanat. Egy
mellbevágó realizáció, egy váratlanul leejtett pohár, ami - szigorúan tízszeres
lassítással lejátszva - szétrobban a padlón, egy látványos leborulás, drámaian
két tenyerébe fogott fej, egy kétségbeesett falbaöklözés. Egy pillanat, ami kimerevedik, ahogy ránéz.
Nem volt ilyen pillanat.
Sherlock mindvégig tudta, miközben nézte, ahogyan a szavak a szemei előtt
foszlanak fel sorban, míg végül csak Ő marad.
~1~
A lépcső tetején áll,
egyik kezével a legfelső oszlopba kapaszkodva. Másfél éves: még nem éri fel a
korlátot.
Másik kezével egy narancssárga
gumilabdát ölel magához, készül ledobni, de ehhez a tenyerébe kellene fognia. Ügyetlenül manőverezik, gondterhelt arccal, míg végül véletlenszerűen leejti.
Tumm tumm tumm pattog a
gumi a lakkozott fán, végig a lépcsőfokokon. Sherlock eltátott szájjal néz
utána. Gurul, gurul a labda, és útjának végén egy szürke nadrágszárnak ütődik
puhán. Mycroft lehajol érte, biztosan a kezébe fogja, és visszadobja
Sherlocknak, akinek erre felderül az arca. Majd a következő pillanatban megint elejti
a labdát, ezúttal egy összeszedettebb, irányítottabb mozdulattal.
A labda legurul a
lépcsőn. Mycroft visszadobja.
Sherlock kiejti a kezéből.
A labda legurul a lépcsőn.
Mycroft visszadobja.
Sherlock szája egyre szélesebb
mosolyra húzódik.
~2~
A három éves Sherlockot
rettentően bosszantja, hogy pontosan tudja,
hogyan kell megcsinálni a dolgokat, mégsem képes
megcsinálni őket. Tudja, hogy a bögrét le kell venni a polcról (ehhez oda
kell húznia a széket a konyhaszekrény elé, hogy felérje), aztán ki kell nyitni
a középső ajtót, ahol a kakaó van, óvatosan ki kell húzni a dobozt, leereszteni
a pultra (nem, előbb le kell tenni a bögrét, el ne felejtse letenni a bögrét),
majd a kezét az ülőkére támasztva lemászni a padlóra (bal láb után a jobb),
visszahúzni a széket, végül kivenni a tejet a hűtőből (második polc, lábujjhegyen).
Menni fog, menni fog,
motyogja, ahogy a széken egyensúlyozik, megvan a bögre, már nyitja is
kredencet, az ujjai ráfonódnak a nyuszis dobozra, lassan húzza ki a cukortartó
és a műanyag lisztesbödön közül. Ám ahogy elválik az alátámasztástól, a doboz túl
nehéznek bizonyul, lehúzza a kezét. Sherlock megbillen, és majdnem elejti, de
az utolsó pillanatban egy kéz kulcsolódik a csuklójára, őt magát is ismét
egyensúlyba lökve.
-
Vigyázz. Miért
nem szóltál?
A kérdés pusztán költői:
Sherlock nem szól, mert nem beszél egy szót sem. Figyel. Tanul. Próbálja
összhangba hozni a tudni-t a képesenek lenni-vel.
Mycroft óvatosan leteszi
őt a földre, aztán levesz még egy bögrét, és mindkettőjüknek elkészíti a
kakaót, amit tévé előtt isznak meg, miközben Mycroft a Discoverert nézi, Sherlock pedig Mycroftot.
De Sherlock nem akarja,
hogy Mycroft a tévét nézze: azt akarja, hogy rá figyeljen. Anélkül, hogy
észrevenné, elnyílnak az ajkai, és egy szót formálnak, előbb némán, majd ahogy
többször eltátogja, bizonytalanul csatlakozik hozzá a hangja is:
-
Mycroft.
A bátyja azonnal felé
fordul, és meglepetten elmosolyodik.
Az anyjuk az ajtóban áll.
Próbálja leküzdeni a keserű fintort, ami kiül az arcára.
~3~
A szigetet egy zöld paca,
vérvörös temperaragacs a tenger körülötte.
A szigeten két pálcikaember, egy kisebb és egy nagyobb. Mindkettőnek
korona van a fején, a nagyobb alak koronáján még egy csillag.
-Mi vagyunk, My, ez vagy te, ez vagyok én –
magyarázza Sherlock fontoskodva.
- A tengert kékre kellett
volna festened, te kis buta.
~4~
Négy éves kora körül
történik: egyszerre megtelik zajjal a feje. Egy étteremben vannak, Mycroft, ő,
anya, és az új apukájuk, aki most költözött hozzájuk.
Hirtelen megint
elkezdődik, ahogy nézi az embereket, sok-sok ember, sok-sok élet, és a zaj, ami
belőlük árad bántja őt. Lecsúszik a székről, becsukja a szemét, és a fülére
szorítja a kezét. Anya nem szereti, ha ezt csinálja, és az új apukájuk furcsán
néz rá, látja, hogy anya szégyelli magát miatta, bár odajön és beszél hozzá,
mond valamit, mintha próbálná megnyugtatni, de az ujjai közben árulkodóan erősen
szorítják meg a csuklóját. Sherlock tudja, hogy dühös, mások csak azt látják,
hogy anya mosolyog, és nem sejtik, hogy Sherlock csuklóját holnapra négy ujjat
kirajzoló lila karkötő fogja díszíteni, és egy vastagabb, átlósan: anya
hüvelykujja.
Csak Mycroft látja az
ujjakat. Igen, Mycroft észreveszi őket, Mycroft mindent észrevesz.
Odajön hozzá, anya
kezére teszi a kezét, majd én. Letérdel,
és magához húzza Sherlockot, suttog a fülébe, megszelídíti a zakatolást, a
záporozó dolgokat, formákba rendezi
őket, hogy ne legyenek ijesztőek. Mycroft nélkül a világ csak összefüggéstelen
információk áradata lenne, de ő értelmet ad nekik, és ez teljességgel lenyűgöző
Sherlock számára.
Ami még jobban lenyűgözi,
az a szégyen teljes hiánya Mycroft arcán. Nem, a bátyja nem szégyelli őt, nem
haragszik rá lopva, ahogy anya, nem tartja furcsának, ahogy mindenki más: Mycroft
szemében csak meztelen csodálat van.
Később megtanítja Sherlocknak,
hogy ő is fel tudja fűzni az értelmetlen hangokat, és ezt dedukciónak hívja.
Ekkoriban kezd el éjszakánként átosonni Mycrofthoz, bebújik mellé az ágyba, és
felteszi neki a kérdéseket, amire rajta kívül senki nem tud válaszolni, és
Mycroft ekkoriban áll elő az anyjuknak az ötlettel, hogy Sherlocknak talán jót
tenne a zenetanulás, hát elkezd hegedűleckéket venni (addig sincs láb alatt).
Sherlock szereti a
hegedűleckéket, de ilyenkor is csak az estét várja, amikor villanyoltás után
lábujjhegyen végiglopakodik a folyosón a bátyja szobájáig, aki hamar
megtanulja, hogy üresen hagyja neki az ágy bal oldalát.
Sokat beszélgetnek, és
még többet hallgatnak, mert elkezdik fél szavakból, aztán szavak nélkül is
érteni egymást, ebben az időszakban teljes szimbiózisban élnek, és csak Mycroft
tudja még, hogy ez nem fog örökké tartani.
~5~
üres üres üres minden nincs a nappaliban nincs a
kertben üres a szobája a néhány arcraesett könyv az (üres) polcon az (üres)
szekrényében nincsenek ott a ruhái (üres) sötét ásítás ahogy kitárja az ajtaját
csak egy régi ing már rég kinőtte újakat kapott mielőtt elment egy tucattal felemeli
ezt az inget Mycroft illata van mint a párnájának hátrahagyott tárgyak amikre
már nincs szüksége (mint ő) az (üres) szobájában egyedül (üresen) nélküle por
ereszkedik az asztalára pókháló feszül majd az ujjai között ahogy itt vár rá a
szőnyegen ülve egy kinőtt inggel az ölében az illata
Mycroft Mycroft Mycroft
~6~
Előbb-utóbb persze
hazajön. Téli szünetre, nyári szünetre, néha közte is rövidebb időre. Sherlock
is elkezdi az iskolát abban az évben, de az emlékek összefolynak, mert csak az
a nap maradt meg benne élesen, amikor a mostohaapjuk autója befordul a ház elé,
és kiszáll belőle Mycroft.
Ő a teraszon áll,
sértetten és dacosan. A bátyja leguggol előtte (hirtelen lett magas ő is, ahogy
majd pár év múlva Sherlock), megfogja az állát, és felemeli a fejét.
– Utálsz?
Igen, szeretné mondani, nem, szeretné
mondani, végül nem mond semmit, csak odabújik hozzá, hozzányomja az orrát a sötétkék
zakójához, Mycroft itthon van, és végre elcsendesedik a ház a hó alatt.
Az anyjuk parancsolja be
őket hosszú percekkel később, amikor Sherlock még mindig szorosan öleli a
bátyját, mintha az élete múlna rajta, és Mycroft belemosolyog a hajába.
Ez az utolsó éjszaka,
amikor együtt alszanak. Sherlock otthonos természetességgel fészkeli be magát
Mycroft ágyában, fejét a válla alatti mélyedésben nyugtatva, így alszanak,
akkor utoljára, amikor reggel kinyílik az ajtó, Mycroft álmosan pislog, és az
anyjuk elvörösödő arcát látja Sherlock fekete fürtjei fölött átnézve.
Aznap mindenki szótlan, a
levegő feszült, a bátyja szokatlan sutasággal jár-kel a házban, Sherlock érzi magukon
a felnőttek figyelő tekintetét, vacsora után pedig a mostohaapja közli, hogy
beszélni szeretne Mycrofttal négyszemközt. Becsukódik mögöttük a
könyvtár ajtaja, és Sherlock soha nem tudja meg, mit mondott akkor a
mostohaapjuk Mycroftnak, de aznap éjjel hiába nyomja le a kilincset a bátyja
szobájának ajtaján, az zárva van.
Másnap nem kér
magyarázatot, csak csendben duzzog, ám amikor Mycroft előveszi a sakktáblát a
szokásos délutáni partijukhoz, becsapja a könyvét, és felvonul a szobájába.
Fekszik az ágyon, mereven nézi a kilincset, és amikor az megmozdul, kikiabál:
-
Hagyj békén,
Mycroft.
Mycroft nem zavartatja
magát az öccse tiltakozásától (ekkorra tehető a kezdete ennek a bosszantó
szokásának, állapítja meg évekkel később visszatekintve Sherlock). Belép a
szobába. A kezében egy sötétkék papírba csomagolt négyszögletű valami – könyv,
egyértelműen.
-
Sherlock.
-
Azt mondtam,
hagyj békén, süket vagy?
-
Tudom, hogy
haragszol.
-
Kizártál.
Visszajöttél, csak azért, hogy megmutathasd, nincs szükséged rám.
-
Ne beszélj
butaságokat – mondja, és leül az ágy szélére. Megborzolja Sherlock hosszú,
rakoncátlan fekete fürtjeit.
-
Megnőtt a
hajad.
-
Nem hagyom,
hogy levágják. Nem bízom bennük – húzza fel az orrát az öccse.
-
Akarod, hogy
holnap levágjam neked?
Sherlock beharapja az alsó ajkát, megint küzd magával, még túl őszinte, túl
fiatal, túl simulékony ahhoz, hogy sokáig haragudni tudjon, de már restelli,
amiért nem tud. Elvörösödik, ahogy lassan rábólint Mycroft felajánlására.
-
Az nagyon jó
lenne – dünnyögi az orra alatt.
Mycroft egy megkönnyebbült sóhajt ereszt ki, átkarolja az öccsét, és az ágy
szélére teszi a kék csomagot.
-
Milyen könyv
ez? – kérdezi gyanakodva Sherlock.
-
Mesekönyv.
Karácsonyra vettem neked, de nem tudtam várni holnapig.
-
Nem szeretem
a mesekönyveket – háborodik fel.
-
Tudom. De ez
tetszeni fog.
Sherlock kinyújtja érte a
kezét, és visszaadja a bátyjának.
-
Felolvasod?
Mycroft lefejti a
sötétkék selyempapírt a könyvről, gombóccá gyűri, és laza mozdulattal a papírkosárba hajítja. Sherlock hosszasan fészkelődik az ágyon,
míg megtalálja a legkényelmesebb pózt: a fejét a bátyja ölében nyugtatva,
térdeit felhúzva várja a felolvasást. Mycroft megköszörüli a torkát.
„Minden gyerek felnő, kivéve egyet…”*
~7~
(álmomban két fecske szabálytalan röppályája
voltunk a villámok tördelte égbolton csupa keresés kutatás zavart mámoros
szabadság egymást keresztező eliramodás mígnem az egyik fecske villámsújtottan
hullott alá az égből és a füvön én feküdtem véres tollpihéket köhögve fel)
~8~
Egyszer csak a teste is
zajos lesz: éppen olyan hirtelen és váratlanul történik, ahogyan annak idején
elárasztották a hangok a gondolatait. Megmagyarázhatatlan bizsergések és elgyengülések
járnak kényük-kedvük szerint ki-be rajta. Ha eddig oda nem illőnek érezte magát
az iskolában, hát most még inkább kívülálló lesz. A többiek mintha élveznék,
ami velük történik akaratuk ellenére, mintha nem lennének megrettenve a másik,
új arctól, ami visszanéz rájuk a tükörből. Ő elszörnyedve nézi a borzasztóan
hosszú kezeit és lábait.
Szerencsétlenségére
Mycroft ekkor kezd el az egyetem utolsó éve mellett a kormánynak dolgozni,
Londonban él, legénylakásban, önálló és független, és szívszorítóan tökéletes,
amikor hazalátogat tavasszal. Huszonhárom éves: már sejteni lehet mindazt a hatalmat,
ami a kezében összpontosul majd egyszer, abban a kézben, amiben most esernyőt
tart, a tenyere ráfonódik a hajlított keményfa nyélre, az ujján az apjuk, az igazi apjuk jegygyűrűje.
Mycroftnak elég csak
ránézni, és máris hátrál egy lépést, hátrébb löki a leplezetlen sóvárgás, ami
az öccse tekintetéből süt. Mögöttük feszülten nevetgél az anyjuk és a
mostohaapjuk, nagyot nőtt, mióta nem
láttad, igaz?
Sherlockot bántja ez a
plusz egy lépésnyi távolság, már biztos benne, hogy valami nincs rendben vele,
de nem érti, mi az, csak azt tudja, igen, ebben a pillanatban teljesen biztosan
tudja, hogy Mycroft megszüntethetné a zajt, ahogy mindig is tette. Sherlock
szeretné visszahúzni őt, közelebb, de a másik három ember viselkedése
óvatosságra inti, miközben azon gondolkozik, mi lehet a baj, melyik az a része,
ami ellöki tőle Mycroftot, mert akkor ezt a részt el kell távolítania, ki kell
metszenie magából örökre.
Csakhogy nem tudja
feldarabolni ezt magát, jut az elkerülhetetlen következtetésre. Nem tudja
feldarabolni ezt a hatalmas erőt, ami túlnő rajta, hisz ő maga az, ami túlburjánzik a dolgokon, korlátokon, fogalmakon, még
a sejthártyák gondolata is megrémiszti, ez a nett felosztottság, az örökítő
anyag takaros kis rekeszekbe rendezve.
Mycroftot ellenben nem
zavarja a felosztottság, ő el tudja választani a dolgokat, nem feszíti az a
kínzó érzés, hogy minden egy és
következtetésképpen minden ő maga, ahogy
Sherlockot.
Ahogy nézi a zakója alól
elővillanó patyolatfehér mandzsettát, ami vakító keretbe foglalja a finom
csuklót, az addig formátlan zaj elkezd alakot ölteni, és Sherlock arca
felderül, mint amikor az ember megtalál rég elveszettnek hitt, de soha el nem
feledett kedves tárgyat.
Aznap éjjel fekszik a
megbontatlan ágyán, élvezi, ahogy a gerince hosszú vájatot ír a gondosan
elrendezett ágytakaróba. A bátyja még nem érti, de meg kell értenie, meg fogja
érteni, dönti el magában.
Hamarosan meg fogja
érteni.
~9~
„Ha behunyod a szemed, és elég szerencsés vagy,
időnként megpillanthatsz egy halvány színekben játszó, alaktalan ködöt a
sötétségben lebegve; ha ezután még szorosabban összezárod a szemhéjaid, a köd
elkezd alakot ölteni, és a színek olyan élénkké válnak, hogy még egy kis
szorítástól rögtön lángra kapnának.”*
~10~
Sherlock már jóval
azelőtt hallja, ahogyan a Ford befordul a ház elé, hogy az anyja felderülő
arccal elkiáltaná magát: Megjött Mycroft!
Nem mozdul, bár innentől kezdve
egyáltalán nem tud a kezében tartott könyvre koncentrálni. Fegyelmezi magát
egészen addig a pillanatig, másfél perccel később, amikor az anyja valóban
felkiált. (Megjött Mycroft,
nyilvánvalóan.)
Ekkor lassan becsukja a
könyvet, és tíz másodperccel azután – lehunyt szemmel számolja-, hogy a szülei
elhagyják a szobát, megengedi magának, hogy ő is lemenjen üdvözölni a bátyját. Kimért,
higgadt léptekkel rója a lépcsőfokokat (huszonhárom darab), nem gyorsít fel, és
főként, nem rohan.
Mycroft felnéz rá, ahogy
kiszabadul az anyai satu-ölelésből. Sherlock ekkor felhasznál a magának előre
kiszabott hatvan másodpercből pontosan három másodpercnyi szemkontaktust, majd
ismét az ajtó melletti ingaórára irányítja a tekintetét. A koreográfiát mesteri
precizitással hajtja végre. Leszámítva az egyre
növekvő gombócot a torkában és a gyomra remegését, amikor végül leér a hallba,
és hagyja, hogy a bátyja átölelje – négy másodpercig -, csak mert anya csalódott
lenne, ha nyíltan ellenségesen viselkedne Mycrofttal.
Pedig nagyon szeretne,
főleg azután, hogy a bátyja a válla rejtekében a fülébe súgja, látom, még mindig nem tetted túl magad
rajta.
Igen, szeretne ellenséges
lenni vele, hovatovább szeretné megütni, vagy legalább az arcába vágni, hogy nem
az ő hibája hogy Mycroft ostoba, és hogy soha, soha nem fogja túltenni magát,
és Mycroft egy kiállhatatlan idióta.
Nem, soha nem fogja
túltenni magát azon az estén, és azon a kioktató, leereszkedő hangnemen, ahogyan közölte vele – mintha jobban ismerné
az ő, Sherlock érzéseit saját magánál -, hogy ez az egész nem több
egészségtelen és éretlen (!)
rajongásnál, amit ha nem fojt el magában sürgősen, akkor egy életre tönkreteheti
vele nem csak a kettőjük kapcsolatát, hanem az esélyeit is egy normális,
felnőtt életre. Mintha csak egy rohadt pszichológiakönyvből olvasta volna fel:
mintha nem is a saját szavai lettek volna.(De hát mit várt, ő volt az ostoba,
miért számított Mycrofttól emberi reakcióra egyáltalán?)
Soha nem fogja túltenni
magát azon, ahogy ott állt, megalázva, lebámulva a mezítelen lábfejére Mycroft
szobájában, miközben hideg veríték áztatta át a pizsamáját.
(A labda végigpattog a
lépcsőfokokon, tumm tumm tumm de senki nem fogja meg. Gazdátlanul gurul
tovább.)
A legmegalázóbb volt
megfordulni és visszamenni a saját szobájába; befeküdni a hideg, ropogósra
vasalt ágyneműk közé, amelyek Mycrofthoz hasonlóan teljesen érzéketlenek az
iránt a feszítő vágy iránt, amit egy életre kapott, de most még tizenhét évébe
van belesűrítve, és ki akar pattanni, mint a túl kicsire összenyomott rugó.
Szétfeszíti a testét,
ahogy az ágynemű dörzsöli, ahogy dobálja magát fájdalmában. Mikor már alig tudja csendben elviselni a
kínt, (és a szégyent, ó a szégyen a leborzasztóbb) egy utolsó, reménytelen
mozdulattal elvágja magától ezt a vágyat. Elvágja, hogy létezni tudjon.
Lélegezni.
Nézi, ahogy ellebeg, és
megkönnyebbül.
Újonnan tanult
érzéketlensége mindaddig tökéletesen működik, amíg távol van Mycrofttól.
Azonban ma ez nem egy
ilyen este lesz, ma, amikor Mycroft hazajött az ünnepekre. Ma, amikor körbeülik
a vacsoraasztalt, és előkerülnek a szokásos témák, az ezerszer megválaszolt és
ezeregyedszerre is feltett kérdések (erről szól a család, gondolja Sherlock, és
végtelenül unja), mivanazegyetemen,
miértnemhívszgyakrabban, vanvalakid, miértnincs, mikorlesz.
-
Nem hevert ki
egy csalódást – kotyog közbe a bátyja, és Sherlock ereiben elhűl a vér. Ennyire
érzéketlen lenne, tényleg?
-
Hallgass,
Mycroft!
-
Ó, szegénykém
– veszi elő anyaian együttérző arcát (hamis,
hamis, a régi színjáték, lila ujjnyomok a csuklóján) az anyjuk. - Minél
előbb túllépsz rajta, annál előbb örvendeztethetsz meg egy csinos vacsoravendéggel.
-
Hallgass
anyára, Sherlock. Senki sem méltó rá, hogy ilyen bús képet vágj miatta – áll Mycroft
is az ellenség oldalára. (Akár fel is kaphatná a finoman recézett ezüstkést a
tányérja mellől, és belevághatná a hátába, ezzel az erővel.)
-
Ebben talán
igazad van – mondja, és ledobja a szalvétát az asztalra. (Nyolc lépés az
ajtóig.)
A terasz jeges, a lépcsőt
megint betemette a délután megindult hóesés. Nem bajlódik azzal, hogy lesöpörje
a legfelső lépcsőfokot, mielőtt leroskad rá. Élvezi a fájdalmas, metsző
hideget. Lassan elzsibbasztja. Talán tíz perce ülhet ott, mikor nyílik a
teraszajtó. Nem kell hátranéznie, hogy megismerje a nyugodt, puha lépteket.
-
Gyere be,
Sherlock.
-
Nem mulattál
még eleget a rovásomra? Sajnálom, Mycroft, mára be kell érned ennyivel. Azért
ne aggódj: biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalmad lesz még belém rúgni - szól hátra, és megveti magát, amiért remeg a hangja.
Egy ijedt, hirtelen
beszívott lélegzetvétel jelzi, hogy a bátyja meglepődött. Sherlock igyekszik
elpislogni a szemébe gyűlő könnycseppeket. Zavarba ejtő. Az utolsó dolog, amit
mutatni akar Mycroftnak, az a sebezhetősége. Igazságtalan, hogy semmit nem tud
eltitkolni előle, és pont ő az, aki a legnagyobbat tud ütni rajta. Undorítóan
kiszolgáltatott.
-
Én… ne
haragudj. Nem volt tapintatos dolog tőlem. - Egy meleg, biztos kéz landol a vállán. Megszorítja.
- Gyere vissza a házba, kérlek. Meg fogsz fázni.
A fagy éget, gondolja
Sherlock, és lerázza magáról a kezet. Mycroft hidegsége a testvéri aggodalom képmutató
álarcát ölti. (A fagy őszintébb, gondolja még hozzá Sherlock.)
-
Ne csinálj
úgy, mintha érdekelne.
A bátyja reakciója
megdöbbenti: Mycroft leül mellé a lépcsőre, és magához húzza őt. Sherlock
mélyen belélegzi a cserzett bőr, a drága, finom arcszesz és a nyers selyem
illatát. Egyszerre élvezi és tölti el fájdalommal a testvéri érintés: élvezi,
mert érintés, és fáj, mert testvéri.
Mégis, tudja, hogy ebből
az emlékből fog élni a következő hónapokban, a végeláthatatlanul unalmas
előadások, a csoporttársai ostoba és megalázó heccelődései, az egyedül töltött
hétvégék alatt elég lesz majd csak visszaidéznie ezt az illatot, hogy megvédje
mindentől.
(De csakugyan elég lesz
vajon?)
Belefúrja az arcát
Mycroft vállába.
-
Miért nem
hiszel nekem? – kérdezi fojtottan.
-
Tizennyolc
éves vagy. Azt sem tudod, mit akarsz.
-
De igen!
Téged, csak téged… mindig csak téged.
-
Elég,
Sherlock! – suttogja Mycroft őszinte ijedtséggel a hangjában, és elhúzódik.
Sherlock nem tud
felnézni, mert ekkor már folynak a könnyei, így lesüti a szemeit, és zavartan
elfordítja a fejét.
-
Ez nem fog
megtörténni. Nem történhet meg – mondja még mindig suttogva, de elszántan
Mycroft.
Sherlocknak csendben
rázkódnak a vállai.
Mycroft ökölbe szorítja a
kezét. Belevájja tökéletesen manikűrözött körmeit a saját tenyerébe, és vesz
egy mély levegőt. Maga köré rendezi huszonöt éve minden bölcsességét. Aztán
visszahúzza Sherlockot gyengéden az ölelésébe.
Ülnek a lépcsőn
összeborulva, és Mycroft puszikat nyom Sherlock feje búbjára, utoljára talán
akkor csinálta ezt, mikor az öccse hat éves volt, és kontrollálhatatlan
kíváncsiságában véletlenül eltörte a kanárija nyakát (hiszen Sherlock nem tehet
róla, hogy sosem látja a szakadékot, ami a korláton túl tátong). Közben halkan
duruzsol neki, majd könnyebb lesz, el fog
múlni, idővel elmúlik, meglátod, kérlek, hagyd, hogy megtartsam magunkat,
különben tönkretesz minket, túl veszélyes, nem engedhetem meg, amikor ekkora terveim vannak, kérlek, duruzsolja.
Sherlock tudja, hogy
Mycroftnak igaza van, mert mindig igaza van, mert ő az okosabb, a
tapasztaltabb, a nagyobb, és összezavarja, hogy egyszerre azt is biztosan
tudja, hogy Mycroft téved, mert ő ebbe belehal, és hogy magyarázhatná ezt el
Mycroftnak, hogy magyarázhatná el azt a sötét elhatározást, amit, úgy tűnik, a
lelke nélküle hoz meg, azt a nyirkos feketeséget, ahová leereszkedik, és a
félelmet és a magányt, mindez hogy magyarázhatná el neki?
(És ha neki nem, hát
kinek?)
Ahogy feltápászkodnak a
jeges lépcsőről, Sherlock nézi Mycroft arcát, nézi a száját, a pengevékony
ajkakat, és közben arra gondol, hogyha nem ezek a szigorú, mindig ellenőrzött
ajkak, akkor senkié.
A lelkére messzire hangzó
dübörgéssel zárul rá a hatalmas vaskapu.
~11~
Nem tudnak sem közelebb
kerülni, sem teljesen eltávolodni egymástól. A kettőjük közti távolság
ekkoriban áll be a legfájdalmasabb állandó értékre.
Sherlock stratégiai megfontoltsággal választja meg a helyeket, ahol túladagolja magát. Mindig időben
beviszik a kórházba, és a zsebében talált iratok alapján felhívják Mycroftot.
Mycroft jön. Aztán kezdődik előröl.
Sherlock túladagolja magát.
Felhívják Mycroftot.
Mycroft jön.
Sherlock túladagolja magát.
Felhívják Mycroftot.
Mycroft jön.
Sherlock tőle szokatlan
módon nem tudja megunni. Úgy érzi, végre minden a helyére kerül. Mycroft sosem
kérdez rá. Sherlock azért mégis válaszol
neki:
-
Tudod, miért.
~12~
„Elképzelni sem lehetett gyönyörűbb látványt, de
senki nem volt ott, hogy szemtanúja legyen, kivéve egy fiút, aki az ablakon
bámult befelé. Megszámlálhatatlan olyan örömöt élt át, amiben más gyerekeknek soha nem lehetett része, de az ablak túloldalán mégsem tudta levenni a szemét arról az
egyről, amiből ő mindörökre ki volt rekesztve.” *
~13~
A Bentley fenyegető,
fekete szellemként suhan végig a terebélyes fákkal szegélyezett bekötőúton.
Sherlock önkívületben látja magukat felülről, a kocsinak nincs teteje, látja
elől a sofőrt, és hátul a széles, süppedős bőrülésen magukat, ahogy szótlanul
ülnek egymással szemben. Mycroft összeszedett, makulátlan megjelenése groteszk
ellenpont az ő szétzilált külsejének, könnyen ellibbenő tudatának. Úgy érzi,
most ez a felülről látott jelenet megérteti vele: mindig így volt. Hogy nem
vette eddig észre? A bátyja higgadt egykedvűséggel figyeli, ahogy ő széthullik.
Nem segít. Meg sem rezzen. Kényelmesen hátradől a pazar bőrfotelben, körülötte
a Társadalmilag és Erkölcsileg Helyes magatartás öntelt fölénye, és figyel.
Soha nem fog tudni áttörni rajta, érti meg ekkor.
Suhan az autó, a kilométerek,
lassan megérkeznek a klinikára.
Ahogy megállnak, hirtelen visszazuhan a saját
testébe: kellemetlen, fájdalmas visszatérés. Összerándul.
Kinyitja a szemét,
hunyorog. Mycroft arca.
-
Örülök, hogy
végre itt vagy köztünk.
-
Fogd be –
nyögi. A szájának egészen fura a textúrája, mintha kiszáradt szivacs lenne a
nyelve és a szájpadlása.
-
Végre
beláthatnád, hogy ideje olyan módot találnod a megbüntetésemre, amellyel nem
ártasz magadnak is.
Erőtlenül megrázza a fejét, miközben a ruhaujjába törli a száját.
-
Miért ez a
csökönyös ragaszkodás egy olyan játszmához, amelyikben nincs nyertes
forgatókönyv?
Sherlock ajka ijesztő, bágyadt vigyorra húzódik.
-
Nem akarod
megérteni, igaz?
-
Én? Én nem
akarom megérteni, Sherlock? Nem én viselkedem úgy, mint egy fafejű kölyök, akit
csak az érdekel, hogy megkapja, amit akar, de a következmények már hidegen
hagyják.
-
Mindig
elfelejtem, hogy te vagy Nagy-Britannia lelkiismerete.
-
Sherlock, én…
- teszi fáradtan az öccse térdére a tenyerét Mycroft. Megtörtnek
látszik. Sherlockot ez elégedettséggel tölti el, és gúnyos fintorral rázza le a
kezet magáról.
-
Spórold meg a
magyarázkodást, Mycroft. – Ezzel
kinyitja az ajtót, és nem minden nehézség nélkül, de a maradék méltóságát
összekaparva felemelkedik az ülésről. Mycroft az esernyőjét keresztbe tartja az
ajtó előtt.
-
Bekísérlek.
-
Semmi szükség
rá. Egyedül is betalálok.
-
Nem raklak
csak így ki a kapu előtt.
Minden erejét összeszedve
félrelöki az esernyőt, és a lendülettől majdnem ki is esik az ajtón. Elfehéredő
ujjakkal kapaszkodik a karfába, hogy megtartsa magát. Ahogy felegyenesedik,
visszanéz a bátyjára. Lenéz rá.
A vékony száj az elmúlt
néhány hónapban tovább élesedett, a szürke szemekből sugárzó öntelt
fontosságtudat pedig végképp áthatolhatatlan betonfalat emelt az egykori kíváncsi,
élénk fény elé.
- Sajnállak, Mycroft.
Nézz magadra. Olyan hatalmasnak és fedhetetlennek látszol. Ki hinné, hogy
rettegsz.
~14~
(álmomban az égen átcikázó villám voltam lesújtottam
minden kézre amely valaha érintett téged
égett hús szagát éreztem és gurgulázó kacagás kísérte vakító fényemet
vajon tudod-e hogy mindegyikről tudok muszáj tisztában lenned vele és nem
érdekel mégsem ahogy árulkodik a hajtás a mandzsettádon az arany gomb tizenöt
fokos elfordulása az alaphelyzethez képest a tincs a homlokod felett ami
világgá kiabálja hogy hozzád nyúltak és nem én voltam egy elektromos kisülés
testetlen fényjelenség csupán bár el tudnálak pusztítani téged is mikor
elvillanok)
~15~
John. Le kell szögeznünk,
hogy mindketten nagy reményeket fektettek Johnba. Az egyetlen ember, akit Mycroftot
leszámítva Sherlock valaha is közel engedett magához.
John volt Sherlock
egyetlen lehetősége, hogy ő is elhagyja Mycroftot; hogy éreztesse vele, milyen
hátrahagyottnak lenni. Ha Johnnal jól alakulnak a dolgok, talán…
De nem alakultak jól.
Sherlock sokat
gondolkozik majd, halálának három éve alatt, hogy Mycroft tudatában volt-e a
saját féltékenységének, és annak, hogy ez őt mennyiben motiválta a kezdeti
lépések megtételében. Nem, mintha nem vonzódott volna Johnhoz, ó, nagyon is
vonzódott hozzá. És látszólag Mycroft is szívből
örült nekik.
Azonban ott voltak a
pillanatok.
A pillanatok, amikor
egymásra néznek, John zavart, fonalat vesztett tekintetétől kísérve, és befejezik
a másik helyett a mondatot.
A pillanatok, amikor Sherlock
John vállára teszi a kezét, és Mycroft hirtelen erősebben szorítja az esernyője nyelét.
A pillanatok, amikor
Sherlock szeretne felpattanni a fotelből, köntösben végigrohanni London zsúfolt utcáin a bátyja belgráviai lakásáig, megkérdezni, hogy tényleg ér-e ennyit az a széles íróasztal, ami mögül irányítja a fél világot (és amire elcserélte őt).
Mindezek a pillanatok
persze elmúlnak: gyorsan, nyom nélkül fojtja el őket John házias neszezése a
lakásban.
Ez a neszezés hatékonynak
bizonyul a Sherlockot időnként még mindig kínzó zaj elnyomásában is. Sherlock
nem érti, hisz annyira finom, szinte bocsánatkérő hangok, amik John körül
rezegnek. Mégis működnek.
Csak egyszer mondanak csődöt,
igaz, épp akkor, amikor Sherlocknak a legnagyobb szüksége lenne rájuk: ahogyan
ott áll John hálószobájának ajtajában. A keze már a kilincsen, amikor lenéz. Meglátja
a meztelen lábfejét, és egyszer csak eszébe jut a másik ajtó, akkor, a hangja (Őrültség, mégis mit képzelsz?), az elutasítás, és a szégyen, a
szégyen ami a legszörnyűbb, és ő kínzóan meztelen a hidegen bíráló üvegszemek
tükrében. (Menj vissza a szobádba,
Sherlock.) Az elárult odaadás magába forduló gyötrelme, még mindig iszonyúan fáj, Mycroft, nem
élné túl még egyszer.
Érthetetlen reakció a testétől: összeszorul a
tüdeje, nem kap levegőt, nincs levegő, ki
kell jutnom, lerohan a lépcsőn, és a kabátját felkapva kiesik az utcára. Órákon
keresztül bolyong. Hajnal felé, egy padon alszik el. Mikor felébred, nem
lepődik meg, hogy ott ül mellette.
-
Ezen a
környéken nem a legbiztonságosabb egy padon tölteni az éjszakát.
-
El fogom
veszíteni.
-
Biztosan
tehetünk valamit az ügyben. Egy megfelelő ajánlattal talán…
-
Lefizeted,
hogy maradjon a szerencsétlen szociopata öcséddel? Ez még tőled is különösen
gusztustalan, Mycroft.
*
Abban a pillanatban, amikor
az akadály elé érve elrugaszkodik a talajtól, már tudja, hogy nem lesz képes
átugrani a lécet. Az ütés erejét azelőtt érezi a térdén, hogy elkaszálná lábaival
az akadályt. A salak lenyúzza a bőrt a térdéről és az alkarjáról, ahogy
elvágódik.
Mycroft a lelátón ül, és
figyel.
Sherlock kilenc éves.
*
John Watson május végén,
egy szombati napon lép frigyre Mary Morstannal.
Az esküvő utáni estén, amikor az ifjú pár már
egy órája felszállt a Párizsba tartó gépre, a jól ismert fekete autó áll meg a
Baker Street 221b előtt. Sherlock a behúzott sötétítőfüggöny szélét markolva
figyeli, ahogy Mycroft odalép a bejárati ajtó elé, aztán sokáig hallgatja a
dörömbölést, de nem nyit ajtót.
Mycroft meglepően kitartó, ám idővel feladja,
és a zakóját frusztráltan lesimítva visszaül az autóba.
Sherlock sms-t pötyög.
Ez lenne a „normális élet”, amire mindig
hivatkoztál? SH
Nem jön válasz, de nem is
számított rá. Azért elküld még egyet, az éjszaka közepén, amikor az önsajnálat
hullámai végleg átcsapnak a feje felett.
Sosem
mondtad, hogy azért, mert nem akarod. SH
Talán gyáva vagyok, de hazug nem, Sherlock. MH
~16~
A halál egy nagy kaland,* gondolja,
és könnyedén lelép a Barts tetejéről.
*
Egy évvel később, Montpellierben, borotválkozás közben felfedezi az első ősz hajszálát. Egy manikűrollóval precíz
mozdulattal elmetszi a tövénél. Borítékba teszi, és elküldi neki.
~17~
Mycroft rendíthetetlen
nyugalma sosem volt még ennyire áttetsző. A szürke öltöny most törékeny,
foszladozó celofánréteg. Lehámlanak róluk a hazugságok, a játszmák, ahogyan itt
állnak, megint a Baker Street-i lakásban, amit Mycroft három évig őrzött neki,
minden ugyanott van, a hegedűje a mellé helyezett vonóval, mintha csak az imént
zengett volna el az utolsó hang, az üres teáscsésze, amiből aznap reggel ivott,
mielőtt elindult meghalni: pont úgy áll a dohányzóasztalon, ahogyan letette.
Nézi az egykorvolt
életének gondosan bebalzsamozott maradványait, aztán ránéz a bátyjára, és
döbbenten ébred rá, hogy még most sem tudja teljes szívből utálni. Nem tudja
utálni, amiért ugyanazt tette vele, amit a lakással, a tárgyaival: megőrizte
egy már nem létező formában, bebalzsamozta őt tudni vágyó, önző és éhes
kamaszként, hogy ne kelljen szembenéznie a saját lelkiismeretével. (Mert az
önzés, úgy tűnik, alapvetően Holmes-vonás.)
Nem tudja utálni: hogy is
utálhatna valakit, akin ilyen léleknyomorító imádattal csüng? Akinek a neve volt az
első szó, amit valaha kiejtett a száján?
Akit szeret minden megnevezhető és
megnevezhetetlen módon.
(A szavaim felfeslenek, és csak Te maradsz, örökké.)
(A szavaim felfeslenek, és csak Te maradsz, örökké.)
-
Sosem fog
elmúlni, Mycroft – mondja halkan, de teljes bizonyossággal: maga is csak most
szembesül, ahogy kimondja, ennek az egyszerű igazságnak a mindent porrá zúzó
súlyával.
-
Tudom – nyel
nehezen Mycroft. – Mindig is tudtam.
Először el sem
hiszi, amit hall, de aztán látva a reményvesztett belenyugvást a bátyja arcán,
kénytelen elfogadni. És ekkor üvölteni szeretne
vele, szeretné megpofozni: fél perc alatt visszafiatalodott és olyan dühös
daccal haragszik rá, mint amikor karácsony napján átölelte az anyjuk szeme
előtt, és épp olyan dühös daccal vágyik is rá. Semmi sem változott, csak az ősz
hajszálainak száma.
Mycroft láthatja a
közelgő vihart a szemében, mert odalép, és ahogy Sherlock durcásan leszegi a
fejét, finom, de biztos kézzel felemeli az állát, a szemébe néz, bocsáss meg ezért, mondja, és
Sherlocknak nincs ideje elgondolkozni, hogy azért, amit tett, vagy amit tenni
készül, mert ekkor Mycroft megcsókolja.
Húsz évet várt erre a
csókra, amit most túlkoros ajkai ügyetlenül és sikertelenül próbálnak az
irányításuk alá vonni. Félrecsúszik, Mycroft állát csókolja, végig az
állcsontját, fegyelmezetlen, önálló létre kelt felfedezés. Egy kiskamasz
esetlensége, de Sherlock nem bánja, mert nem tudja, mert fogalma sincs, hogy
milyennek kéne lennie egy felnőtt férfi csókjának, mert egyetlen megtagadott
érintés megfagyasztotta a lelkét azon az éjszakán valamikor két évtizeddel
ezelőtt.
(Valószínűleg akkor sem
bánná, ha megtudná, hogy Mycroftnak összeszorul a torka az öccse mohó, ügyetlen
mozdulataitól - és egy kicsit talán a szánalomtól is -, hogy a könnyeit
nyeldesi, de megacélozza magát, mert ő az erősebb, az idősebb, a tapasztaltabb.
A nagyobb.)
Ahogyan megjósolható volt,
Sherlock végül kifogy a szuszból, és ahogy levegőért kap, rádöbben: nem tudja,
hogyan tovább. Nem látja az utat, és akárhogy erőlteti a szemét, csak még
jobban szétcsúsznak a dolgok, nem lát mást, csak a saját meztelen lábát, és a
szégyent, Mycroft hangja, de nem most,
nem itt, és John értetlen arca, (Menj vissza a szobádba, Sherlock), a
kamerák hideg üvegszeme, szégyen és elutasítás. Nem akarom, nem akarok sebezhető lenni, annyira fájt, Mycroft, nem
bírom, kérlek, nem bírom, hogy mindig
meztelen vagyok a szemeid előtt.
Kitartja maga előtt a
kezeit, lenéz rájuk, megparancsolja nekik,
hogy érintsék meg Mycroft vállát, de azok nem engedelmeskednek, és Sherlock
végképp nem érti, mert akarja, mindennél jobban, annyira akarja, hogy a
feszültség, a hosszú-hosszú várakozás feszültsége szétfeszíti, és mégis, mégis
görcsbe dermednek kezei félúton a másik felé. Úgy néz rájuk, félig hitetlenül,
félig elszörnyedve, mint aki hirtelen gaz árulással szembesül.
-
Szánalmas,
igaz? – nevet, szeretne nevetni, mintha ez valami rajta kívül álló ok, valami
vicces baleset lenne csupán, és neki egyáltalában nincs is köze hozzá: nem is
az övéi ezek az áruló kezek, hát nyugodtan nevethet rajtuk. Ám csak valami
törött, elcsukló hang jön ki a torkán. Ugyanaz a hideg veríték gyöngyözik a
homlokán, tizenhat éves megint, mindig, örökké,
és fekszik az ágyában, reszketve, egyedül.
A különbség csak az, hogy
időközben minden megváltozott, hiszen eltelt azóta húsz év: a vaskapu, amit
magára zárt, az idő múlásával berozsdásodott, megvetemedett, és Sherlock hiába szűköl
mögötte, hiába kaparja véresre a körmeit, nem tud többé kijutni rajta.
De Mycroft már itt van
vele, és elkapja, ahogy a lábai felmondják a szolgálatot hirtelen; lefekteti a
kanapéra, letérdel mellé, a keze a kezén, az anyajegyek a kézfejükön
milliméterre pontos másolatok.
Ennek a két szimmetrikus
pontnak a képe lassan elcsendesíti a zajt, és Sherlock egyszer csak megint tud
lélegezni, igaz, szaggatottan és el-elszoruló torokkal, de lélegzik, hallja
Mycroft hangját is, ugyanazt ismételgeti, bocsáss
meg, és Sherlock még mindig nem tudja, miért kér bocsánatot a bátyja; egy
sejtelem egy másik test melegéről, ami elérhetetlenül távoli, egyre távolodik, milyen lenne, milyen lett volna, egy visszhang,
ami semmivé halkulva elszökik a hegyek között, egy vízbe ejtett pénzérme,
ahogyan spirálisan halad a mélység felé, mígnem elnyeli az áthatolhatatlan
sötétség, bocsáss meg, bocsáss meg.
Ahogyan ismét kinyitja a
szemét, Mycroft elgyötört arca hajol fölé.
-
Sosem
akartalak bántani, Sherlock.
-
Tudom. Ez
benne a legrosszabb.
~Epilógus~
Három nap van
karácsonyig. Az Oxford Streeten a vásárlók áradata egyik üzlettől a másikig tartó
folyamatos, színes hömpölygés.
Egy utcával beljebb, a
kis, exkluzív üzlethelyiségben azonban csak egyetlen férfi áll az üvegajtónál,
és nézi, ahogy megindulnak a hópelyhek azzal a szándékkal, hogy karácsonyra
hatalmuk alá vonják a várost.
A férfi gyerekkora karácsonyait egy szicíliai
faluban töltötte, és több évtizeddel később sem tudta megszokni a latyakos,
hideg angol ünnepeket. Sőt, ahogy múlik az idő, a gyenge napfénytől simogatott
dél-olasz tengerpart langyos kövei, a téli némaságba burkolózó mandarinligetek
egyre makacsabb élénkséggel kísértik.
Az üzletének kirakatüvegében
meglátja őszes tükörképét, és arra gondol, hogy miután már megvalósította
összes álmát, ami egykor elhívta erre a másik, esősebb, idegen szigetre, talán ideje
lenne hazatérnie.
Melankolikus
merengéséből, amely a karácsony előtti hajrá lélegzetnyi szünetében tört rá
megmagyarázhatatlanul, végül egy fekete Bentley szakítja ki, ami nagy
lendülettel érkezve leparkol a bejárat előtt a vevőknek fenntartott helyen. Nem
lepődik meg a hatalmas kormányzati autó látványán: az ügyfélköre, amit hosszú
évek alatt gondosan épített ki, hozzászoktatta a drámai belépőkhöz, és
egyébként is, túl sokat látott már ahhoz, hogy bármin meglepődjön. Abban az
időben tanulta édesapjától a szabászmesterséget, amikor a jó szabó az úriember
legfőbb bizalmasa, pszichológusa és tanácsadója is volt egyben. Nem lepődik meg
és nem kíváncsiskodik: szakmájának vastörvényei ezek, amelyek kétség kívül nagy
részben hozzájárultak sikerességéhez a londoni elit körében.
Két férfi száll ki az autóból. Az egyikük – Mr. Holmes, segít neki gyorsan a csalhatatlan névmemóriája
– már többször járt nála (most is az a könnyű selyemsál van a kabátjára vetve,
amit az üzletben vásárolt), a másik, valamivel fiatalabb férfi azonban teljesen
ismeretlen számára. Magas és vékony alakját még jobban megnyújtja a jól szabott
kabátja. A hópelyhek, amik megtelepszenek a sötét haján a bejáratig vezető
néhány lépésnyi idő alatt, alig pár árnyalatnyival fehérebbek az arcánál. Mr.
Holmes, mint mindig, kifogástalan eleganciával van felöltözve, körülötte a
hatalom hidegrázós nyugalma, és ahogy ő kedélyesen kinyitja előttük az ajtót,
hirtelen az az érzése támad, hogy az apokalipszis két angyala lépett be éppen a
luxus férfiholmikat áruló kis üzletbe.
-
Signor
Castelletti. Egy jó ideje nem volt már szerencsénk – viszonozza a
szívélyességét Mr. Holmes.
- Valóban, Signore. Miben
segíthetek ezúttal?
-
Csak egy kis
karácsony előtti bevásárlás. Elutazunk az ünnepekre.
A másik férfi a
csevegésük közben idegesen körbejár az üzletben, végül megáll a tökéletes
négyszögekre hajtogatott sálakkal megpakolt polc előtt. Lehetetlenül hosszú
mutatóujjával végigsimít a kasmírhalmon. Signor Castelletti szeme ekkor Mr.
Holmes kezére téved, és a hasonlóság felfedezése után igyekszik nem észrevenni
a hidegfehér izzóként felvillanó fényt a tekintetében, ahogy odalép a másik
mögé. Valamit mond neki halkan, majd egyik tenyerével a vállára támaszkodva átnyúl
felette, és kihúz a kupac közepéből egy szilvakék darabot.
-
Hasonló
ahhoz, amit elvesztettél.
(Nem vesztette el, hanem otthagyta Johnék lakásán,
és ezt Mycroft is nagyon jól tudja. Amikor visszament érte, átható Mary-szaga
volt, így a sarkon kifordulva undorodva gyűrte bele az első szembejövő kukába.
Azóta is hiányzik neki.)
A fiatalabb férfi láthatóan
nincs lenyűgözve: unottan vizslatja egy darabig, mígnem Mr. Holmes megelégeli,
és elhúzza a kezéből.
-
Gombold ki a
kabátod – mondja.
A másik előbb hezitál.
Néma szempárbajt vívnak, de vesztésre áll: a keze megindul a kabátgombja felé,
és egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, lassan kifejti egyik
gombot a másik után a lyukakból. Mr. Holmes alig észrevehetően elmosolyodik. Széthúzza
a melírfekete kabátot, és átlendíti a sálat a hosszú, csupasz nyakon. Takarosan
elrendezi, majd le is simítja a hajtást.
(Miközben a sállal babrál, Mycroft
próbál lélekben felkészülni az estére, amikor Sherlock majd bekopogtat hozzá és
megáll az ajtóban, csak hogy aztán zavartan lenézzen a padlóra, megcsóválja a
fejét, és visszamenjen a hálószobájába. Mindezt egyetlen szó nélkül.)
-
Jól áll neked
ez a szín – mondja végül, mikor egy lépést hátrálva lusta elégedettséggel szemügyre
veszi munkája eredményét. – Kiemeli a szemed – teszi hozzá halkabban.
Signor Castelletti viszont alig
hisz a saját szemének, mikor az addig jegesen szigorú tekintetű férfinak a bóktól
előbb megrándul a szájszeglete, majd fojtottan kuncogni kezd, ahogyan a fiatal
lányok, mikor a tavasz először csalja ki őket a piazzára. Zavarba ejtő kép,
mégsem tudja levenni a szemét a két férfiről.
(Mycroft ekkor várni fog egy-két percet, és aztán
megteszi: utána megy.)
Mr. Holmes közelebb
hajol, és a másik férfi fülébe súg valamit, amin aztán mindketten megint csak
mosolyognak maguk között, mintha ketten lennének az egész világon.
(Amikor belép, Sherlock mereven fekszik majd az
ágyában, a takaró felhúzva az álláig, a tenyere kívül, felfelé fordítva. A pánikrohamtól
kiveri a víz. Mycroft benedvesít egy törölközőt, és letörli a homlokát. Ottmarad
vele, az ágy szélén ülve, hallgatja, ahogy a kapkodó, riadt lélegzetvételek
visszaállnak a normális ritmusra.)
Mikor kimulatták magukat,
Mr. Holmes nekiáll kibontani a sálat. Ahogy
matat a vele, a fiatalabb férfi megfogja a kezét, megállítva a babrálását. Egy
pillanatig csak tartja a tenyerén, némán vizsgálva, majd felemeli a szájához,
és mintha csak kísérlet lenne, egy csókot nyom rá. Mr. Holmes arca meglepett, előbb
kérdőn emeli fel a szemöldökét, de aztán óvatosan elmosolyodik. A sál két végét
fogva közelebb húzza magához a másikat, és ajkait a homlokához érintve
viszonozza a csókot. Így maradnak, miközben a régi faliórán lassan elketyegnek
a másodpercek.
(Vérvörös tenger veszi körbe őket.)
Hirtelen, egyszerre
ocsúdnak fel a révületből, és fordulnak Signor Castelletti felé, aki a két
rászegezett, szigorú tekintettel szembesülve rögtön a földgolyó túlsó felére
kívánja magát. Tisztában vannak vele, hogy látta a jelenetet, és ő pedig
tisztában van vele, hogy ez a váratlan elgyengülés részükről olyasvalami, amit
egyikőjük sem engedhet meg magának mások előtt. Szavak nélkül, egyetlen szakszerű
pillantásával biztosítja őket, hogy a titkukat ő aztán magával viszi a sírba,
ha kell.
-
A sálon kívül
szolgálhatok még valamivel? – kérdezi a több évtizednyi rutinja.
-
Kesztyű.
Szükségem van egy pár új kesztyűre – mondja leereszkedő hangsúllyal Mr. Holmes.
(Nem kék: vérvörös.)
Nem kis megkönnyebbüléssel
siet a pult mögé, és az alsó fiókot kihúzva a legfinomabb bőrkesztyűket pakolja
ki eléjük. Pár percig még válogatnak, Mr. Holmes több darabot is felpróbál.
(Időről-időre eljátsszák ezt. Másnap sosem beszélnek róla.)
Végre, miután a kiválasztott
sötétszürke kesztyűt kifizetik a sállal együtt, és távozáshoz készülve
begombolkoznak, lassan kifújja a levegőt, amit talán még
akkor szívott be, amikor kinyitotta a két férfi előtt az ajtót. Az óra épp délután hatot üt.
Hosszan néz utánuk, ahogy
kifordulnak az üzletből, majd ösztönös mozdulattal keresztet vet.
_________________________________________________________________________________
*Minden megcsillagozott
idézet forrása: J. M. Barrie: Pán Péter (A fordítást én követtem el, mert a
neten nem találtam hirtelenjében magyarul.)
Add ide azt a kalaptűt légyszives.
VálaszTörlésMert csak. Ne keress rá indokot, nincsen.
Ahogy ismételten nincsenek szavaim erre. Az lesz a legjobb megoldás ha lepréselem a könnyeimet és elküldöm faxon.
Meg mellé teszek egy apró szívcafatkát, hogy utdd: megint kitépted a helyéről.
Mégis, zseniálisan csináltad.
Brilliáns.
Könyörtelen.
Félelmetes.
Szikrázó.
Egy villám az égen.
Most pedig ha megbocsájtasz, elmegyek és kizokom magamt, meg helyére állítom a világot. Bár, hogy hogyan arról fogalmam sincs.
Köszönöm. Csak ennyit tudok most mondani, mert még nálam is zajlik a helyreállítás, amiben a te történetednek is része volt/van. :)
Törlésnem volt erre szükségem így szombat reggel. erre sosincs szükségem, és mégis van, mert annyira csodálatos, hogy nincsenek rá szavaim. gyűlölöm és szeretem egyszerre, van ennek értelme egyáltalán?
VálaszTörlésnem tudok rá semmi mást mondani, mert még mindig nem jutok levegőhöz, még csak most sikerült kifújni azt, ami akkor vettem, mikor nekiálltam olvasni. valahol a határvonalon lebegek élet és halál között, azt hiszem, de ezek után nehéz lesz visszatalálni.
Van, mert a legtöbb angstos történetem írása közben magam is ezt érzem. XD Remélem, azóta visszataláltál már, ha nem, szólj, és rád küldöm mini Sherlockékat. :P Nagyon köszönöm megint csak, hogy olvasol, imádlak! <3
TörlésNemrég tévedtem ide az M betűs szupertitkostehátmindenkitudróla oldalról és nagyon örülök is neki. Olvastam már pár történetedet és odáig vagyok értük (meg vissza :P). Az a fajta vagyok, akinek elég sok mindent bevesz a gyomra, úgyhogy ezzel a történettel is sikerült teljesen lenyűgöznöd. Szerintem gyönyörűen van megírva, nagyon jól szemlélteted az érzelmeket, én a két főhős lelkiállapotával maximálisan tudtam azonosulni mind a kettő Holmescest történetben. Részemről, ha kedvet kapsz máskor ilyet is írni, tuti az olvasóid között tudhatsz, mert bármi került ki eddig a tolladból, mindegyiket imádtam. :)
VálaszTörlésÓ, de jó, én is örülök, hogy idetaláltál! :) Magam is elég széles skálán mozgok fanfic-fogyasztás terén, néha aggódom is a lelki egészségem miatt, de aztán rájövök, hogy már mindegy annak... Várlak szeretettel a többi elvetemülésemnél is. :)
TörlésKiddy nem csinál kihívást, mert Lidércke megölte. Akármennyit olvasok is tőled, sosem elég, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy vagy képes ilyen félelmetesen játszani a lelkemmel. Nem tudom, csak azt, hogyha látom, hogy frisseltél, félek rákattintani, mert tudom, hogy lelki rokkantként fogok elmenni innen. Megint. Mindig.
VálaszTörlésTudod, legszívesebben fognám a kinyomtatott írásaidat és szétszórnám őket a városban: "Ez az IGÉNYES IRODALOM, gyerekek, nem a szürke mittudom én hány árnyalata, nem a twilight, hanem ez!!!"
És most elmegyek sírni.
Ne hozz zavarba... vagy hozz még zavarba, a fenébe is, mert jól csinálod. XD Nagyon köszönöm, és ígérem, most egy darabig - kihívás alatt legalábbis - némileg könnyedebb történetek várhatóak. :)
TörlésMajdnem, majdnem sírtam, de csak majdnem. Csak a szemem...egy kicsikét nedvesebb lett, semmi több, erős vagyok.
VálaszTörlésEddig valahogy nem tudtam nagyon elképzelni, hogy ennyi idősen történhet több is, de ez olyan tökéletesen sikerült, hogy... nagyjából úgy küszködtem a levegőért mint az ifjabbik Holmes.
Én...én nem is tudom mit mondjak, de sietnem kell mert mindjárt kitör rajtam és akkor kelleni fog zsepi. Jézusom. JÉZUSOM.
Imádom. Sírni fogok. Most semmi értelmeset nem tudok kinyögni.
Nagyon köszönöm, és hidd el, nem volt szándékomban megríkatni vele. Na jó. Max. egy kicsit. :)
TörlésAnnak idején elolvastam ezt a ficet, csak aztán nem kommenteltem rá, amit rémesen röstellek, főleg mert még nekem is ajánlottad.
VálaszTörlésGyönyörű lett! Nem is tudom eldönteni, hogy ez tetszett-e jobban, vagy az előző, a párja, mert mind a kettő zseniális. Olyan finom, és mégis erőteljes. A dőlt betűkkel írt rövid fejezetek különösen szívettépőek. Egy egész élet-történet egy helytelen szerelem köré. Jaj, meghalok.
És majdnem sírva fakadtam a prológuson. Azon, hogy végül is boldog befejezés lett, amennyire az lehetséges kettejük számára. Tragikus, de mégis boldogság.
Gyönyörű!
Tragikus boldogság... Ezzel szerintem nagyon jól összefoglaltad a befejezést, amit magamban nehéz volt hová tenni. Köszönöm, hogy végül mégis írtál!
TörlésZseniális, gyönyörű, szívmelengető, félelmetes.
VálaszTörlésKöszönöm.
Törlés