Fragmentary (Tizennegyedik fejezet)

Ilyen reunionra szerintem senki nem számított (én sem). Rettentően kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, és ne öljetek meg, köszi.

Tizennegyedik fejezet: Másfél

Tizenöt, tizenhat, tizenhét. Mély levegő. Az ajtó nyitva. (Persze, hogy nyitva. Nem túszdráma: leszámolás.)

-     Feltartott kézzel – hallatszik odabentről.

Begyűröm a pisztolyt hátul a nadrágom derekába. (Rögtön el fogja venni, de azért megadom magamnak az esélyt.)

-     Gratulálok – mondom, ahogy belépek. (Szóval kell tartanom. Idő. Idő.) – Sikerült meglepnie. Ügyes húzás volt elrejtőzni Mrs. Hudson lakásában. - (Az egyetlen hely, amit akkor sem kutattam volna át, ha eszembe jut annak a lehetősége, hogy egy lépéssel előttem jár. Elbizakodottság: megbocsájthatatlan hiba.) – A lépcső alatti tároló? (A dzsekije ujján lévő vegyszernyomok; naftalin átható illata.)

-     Okos fiú. Kár, hogy megkésve, mint mindig – mondja, miközben megszabadít a pisztolyomtól, egy pillanatra sem véve le a sajátjának irányzékát Mrs. Hudson homlokáról. – Pedig nem volt rossz elképzelés, meg kell hagyni. Ahogy elsütöttem volna a fegyvert valamelyik ablakban, már kattan is a csuklómon a bilincs. Nyüzsögnek a környéken a kopók, mi?

Mrs. Hudson: (még) sértetlen, hála Istennek. Az arca, a testtartása: sokkhatás. Ezúttal nem megjátszott.

-     Engedje el őt. – (Hiábavaló próbálkozás, de idő ez is. Most csak ez számít.)

Moran arcáról visszamenőleg le tudok olvasni minden lépést, amit az elmúlt másfél évben tettem. A hajszát: a fokozatos elszigetelődést, a bizonytalanságot, a hajtott vad bőrét nyúzó tüskéket. A ruhái: egy konténerből. Alultáplált. (Lusta hömpölygéssel árad szét az elégedettség a mellkasomban.)

Őt hagytam utoljára: azt akartam, hogy lássa, hogyan szorul egyre a hurok, míg végül összeroppantja a légcsövét. (Nem érdemel szánalmat: a fegyverének célkeresztje John hátán máig kísért álmaimban.)

Bő kapucnis pulóver. Durva farmernadrág, a derekánál a gyűrődés: kés van nála. (A legutóbbi postám érzékenyen érinthette. Most átkozom érte magam: nem sejthettem, hogy Mrs. Hudson issza meg a levét.)

-     Épp ellenkezőleg. Azt gondoltam, eljátszunk vele egy kicsit, te meg én. Tudom, hogy nagy rajongással viseltetsz a levágott végtagok iránt. – Előhúzza a kést.

Gyorsan kell cselekednem: nincs idő kidolgozott tervre. A penge érintkezése Mrs. Hudson bőrével nem megengedhető opció.

Vizsgálat: szobabelső. Bútorok: negatív. Kartondobozok, könyvek: negatív. (Két teáscsésze kiskanállal az asztalon.) Egyedül a bábu jöhet számításba, amely most a háta mögött áll, félretolva, ahogy Mrs. Hudson felé fordul. Az egyik zsineg elérhető közelségben van.

-     Kérem, ne – tartom magam elé a kezem, és túljátszott ijedtséggel egy nagyot lépek előre. (Hihetőnek kell maradnia. Még egy kis lépés, hogy elérjem a zsineget.)

-     Ilyen hamar könyörgőre fogod? Ccc-ccc, Sherlock. Nem vagy valami meggyőző.

Szívdobbanásnyi pánik: átlát rajtam? Van olyan zseniális, mint Moriarty? Az arca: elégedett mosoly terül szét rajta. (Megkönnyebbült kis lélegzetvétel a részemről.)

-     Legalább csináld rendesen: térdelj – mondja kéjesen dagonyázva a megalázásom felett érzett örömben.

Az idióta. Nem sejti, hogy a kezemre játszik. Szinte el kell fojtanom a diadalmas mosolyom, ahogy térdre vetem magam, majd előrébb fészkelődöm.

-     Nos, halljuk. Vedd elő az ékesszólásod.

Megköszörülöm a torkom, mintha keresném a szavakat.  Mintha (?) az ijedtség elvette volna a hangom. (Leeresztem a karom a lábszáram mellett. Az ujjaim hegye súrolja a zsineget. Bármikor.)

Nem, mégsem. Nem jó. Túl közel áll Mrs. Hudsonhoz. Túl nagy a kockázat. (Ami, nyilvánvalóan, ha én lennék Mrs. Hudson helyében, nem érdekelne.) Legalább egy méter távolságra van még szükségem.

-     Kérem – motyogom alig hallhatóan. – Kérem, hagyja őt elmenni. – (Végre hasznát veszem a John mellett sorozatnézéssel töltött estéknek. Igyekszem nem túljátszani.)

-     Megy ez szerintem hangosabban is – vigyorog, de közelebb lép, ó, az észrevétlenül is működő reflexek gyönyörű kiszámíthatósága.

Ennyivel kell beérnem. A további várakozás nyilvánvalóan nem növeli az esélyeimet (és Mrs. Hudsonéit sem).

Ujjak a nejlonzsinegen, erős rántás, a bábu dőlésszöge kiszámított, a becsapódás ereje: nagyobb a vártnál. Előretántorodik. Jobb kéz a csuklóján: a pisztoly csöve a plafon felé mutat, bal ököl: gyomorszáj. Összegörnyed, de a meglepetése nem tart sokáig, máris ellentámadásba lendül. (A pisztolyt elejtjük: berúgom a tévéállvány alá.)

Térdek, majd bordák ütközése a padlódeszkákkal (sérülés, hanyagolható), én kerülök felülre, aztán pillanatnyi dezorientáltságom kihasználva ő, a jobb keze megindul a kés irányába. (A periférián érzékelem, hogy Mrs. Hudson felkelt, és a pisztolyt próbálja előhalászni.)

Megragadja a kést, mielőtt megállíthatnám, a penge távolsága a nyakamtól, 20 cm, 15 cm, 10 cm, Mrs. Hudson megtalálta-e a fegyvert, lőjön, zihálom, léptek a hátam mögül, pisztolylövések, egyszer, kétszer, a penge megcsúszik, kitér negyven fokos szögben, éles fájdalom az állam alatt.

Eldőlök oldalra. Ellenőrzés: halott. A halál oka: golyótalálat a homlokon és a mellkason, egyértelműen. Felnézek: Lestrade arca hajol fölém.

-     Nem kapkodták el – nyögöm, miközben megpróbálok felülni. Lestrade leguggol, és biztos kézzel megtámasztja a tarkóm. A tenyere fél pillanattal tovább időzik a hátamon a feltétlen szükségesnél: szentimentális volt mindig is. (De én is örülök, hogy viszont látom. Főként jelen körülmények között.)

-     Kórházba kéne menned – mutat a nyakamon lévő sérülésre. Odanyúlok, majd négy véres ujjam emelem a szemem elé.

-     Apró karcolás.

-     Nekem nem úgy tűnik.

-     Az öcsém hajlamos figyelmen kívül hagyni a teste gyengeségeit, felügyelő.

Mit keres itt Mycroft? (Mit keres itt Mycroft?!) Helyet cserélnek: Lestrade hátra vonul, intézkedik a holttesttel kapcsolatban, Mycroft pedig megfogja a karom, és segít talpra állni. (Enyhe szédülés. Sajgó bordák: valószínűsíthetően csak zúzódás. Megrándult csukló.)

-     John, beszélnem kell Johnnal, tőlem kell megtudnia, hol van John – A szavak egymásba ütköznek, ahogy kifelé tolonganak a torkomon.

-     Nem vagy jól, Sherlock – mondja Mycroft, és visszateszi kezét a vállamra (furcsa szög: a hátával kitakarja az intézkedő rendőröket).

Szúró fájdalom a felkaromon, ahogy a másik kezével is megragad. Ösztönösen odakapok. Még látom, ahogy zsebreteszi a fecskendőt. Az arca: szigorúan összeráncolt szemöldök. (Miért, Mycroft?)

 - Bízz bennem. Jobb, ha most pihensz.

- Johnhoz kell mennem – akarom mondani, de a nyelvem tőlem különálló, irányíthatatlan objektum a számban. - Orvosra van szükségünk, az öcsém elájult – ér utol a hangja az öntudatlanság küszöbén átlépve.

*

A tudatom cseppfolyós halmazállapota nem idegen érzés. Egyedül a súlyos, részegségszerű tehetetlenség ijeszt meg. Másféle mámor ez most: kevésbé irányítható. Hagyom, hogy sodorjon.

Hullámzás: az egyik pillanatban Sherlock Holmes vagyok, a zseniális detektív, messzi vizek bátor hajósa. A lélegzetemmel tudom formálni a valóságot. Akaratom szerint hajlítani, hogy engem szolgáljon: a vonóm ütemes emelkedése-süllyedése hozza létre a ritmust, amire a mindenség táncol.

Aztán aláereszkedés: szétfutnak a tények, a bizonyítékokat nem tudom többé összeilleszteni Zavarodottság. Kakofónia. 

Egy tetőteraszról figyelem, ahogy lemegy a nap, a sivatag felissza a vörösét, és én Johnra gondolok. Soktornyú város tűnik fel a szemeim előtt, a macskaköves utcák térképének helyén sötét repedés tátong az elmepalotám falán. Idegen arcok villannak elő a sapkák, sálak rejtekéből. (Egyikük sem ő.)

 Ismeretlen kép: szobabelső. Por. Letakart bútorok. Finoman súrolja valami az arcom, ahogy járok köztük. Pókháló. Megragadhatatlan, irritáló érzés. Pókhálók, amik körülfonnak. (Hajszálak.) Szőke hajszálak: anyué. Maryé. (Hajkefe lapul egy kartondoboz alján. Vár.) Lehúznak a mélybe. Süllyedek. Víznél sűrűbb, ezüstösen csillogó anyag.

Arcok lebegnek körülöttem. Irene. Mycroft. John. Emberek, akik elárultak. Emberek, akik elhagytak. (És akiket én hagytam el.)

Moriarty arca. Fakutyavigyor. 

-     Mondtam, hogy inkább csak ugorj le. Én megmondtam, Sherlock. 

Felém nyújt egy vörös kendőt. Nem veszem el tőle: nézem, ahogy ellebeg a vízben. Egyszer csak szétrobban a színe, és a következő pillanatban minden piros árnyalatokkal telítődik.

John. A hangja, magasról, a víztükör másik oldaláról. Csakugyan ő lenne?

A szemhéjak nem reagálnak az agyam parancsára. Béna vagyok. (Egy rémálom úszik be a tudatom perifériájára: ránk vetül az árnya.)

John itt van mellettem. Érzem.

Nem látom, azonban az elmém csodálatos: a két érzék alapján érkező információkból megteremt egy harmadikat, a vizualitást. Egy körvonal, amit kirajzol a hangja és az illata. (Immár a legapróbb kis részletből képes vagyok tökéletes életszerűséggel reprodukálni mentálisan az alakját: az elmém egy bűntett színhelye, teleszórva a DNS-ével.)

Vajon nem csak delíriumos álom? Nem akarom, hogy az legyen. (Nem lenne szabad, hogy a vágyaim befolyásolják az objektivitásom.)

A hangja.

-     Ez a legönzőbb húzásod, ugye tudod? Hogy van pofád védtelennek lenni, amikor ennyire dühös vagyok rád? Ez nem tisztességes, Sherlock. Nem tisztességes.

Tudtam, hogy dühös leszel. Minden okod megvan rá, John. Hazudtam. Életveszélybe sodortam Mrs. Hudsont. És aztán nem mondtam el, hogy élek. (De ez nem az én hibám, igaz? El akartam mondani.)

- Egyszerűen csak nem bírod megállni, hogy ne forgasd fel a dolgokat, ugye?

Nem, mintha sok választásom lett volna, be kell látnod. Vissza akartam jönni. Haragszol, amiért visszajöttem? Amiért nem maradtam halott? Hisz Irene is megmondta: nem állt jól nekem a távolról epekedő hősszerelmes zsánere. Nem, a halál sosem volt opció számomra. Nem, amíg itt vagy.

Érintés a kézfejemen. John ujjai. Az alkarom felemelkedik, könnyű, lebegő érzés. (Mint feloldódni a víztükörben.) Mit csinál?

Oh.

Az ajkai a tenyeremen. Puha, meleg. Éltető. (Miért féltem tőle?) Nem csókolja meg, csak tarja a szájához szorítva. Belelélegzik. A lehelete forró nyirok a bőrömön.

Miért csinálod? Bizonyíték? Hogy én vagyok, hogy csakugyan hús-vér valómban itt fekszem a kórházi ágyon?

Hát nem tudtad, hogy visszajövök?

 Én ostoba. Csak most mérem fel azt a súlyt, amit rád tettem. Túl sok volt, John, tudom. Sajnálom. Nem volt más megoldás.

Visszaereszti a kezem a takaróra. Túl hamar. (Még nem vagyok képes elszakadni tőled. Sosem leszek: ezer halál után sem.)

-     A fenébe… Én… Ne haragudj.

Istenem, csak ő lehet képes bocsánatot kérni egy eszméletlen embertől. Miért? Mert az engedélyem nélkül hozzámért? Talán azt hiszi, nincs meg az állandó, korlátlan engedélye rá (rám)? Tudnia kéne, hogy már régen az övé (vagyok).

Nem tudja, nyilvánvalóan. Diszkrepancia a valóság és John tudása között: nem kivételes, ám ez a speciális eset most mégis minden eddiginél jobban zavar.

Süllyedek, megint. Nem tudom kivenni, mit mond: a szavai feloldódnak a furcsa, cseppfolyós közegben, amivé a tudatom vált. Deformálódnak.

Folyamatos átalakulás, míg végül a megtört foszlányok a metamorfózis végén tiszta hangokká desztillálódnak. Közelebb lebegnek egymáshoz, valami ismeretlen szabályrendszer által vezérelve.

Oh.

Egy dallam. Sosem hallott, mégis örökről ismert. John.

Aztán semmivé halkul ő is, ahogy még mélyebbre ereszkedem.