Fragmentary (Tizenkettedik fejezet)

Sherlock goes James Bond style, avagy ilyen, amikor egy kedvenc zenéd találkozik egy kedvenc jeleneteddel, és táncolni kezdenek a fejedben.

Tizenkettedik fejezet: Számolj el tízig

T + 836 nap

Gondolom, ez az, amit az emberek általában romantikusnak tartanak. (Erre abból következtetek, hogy felfordul a gyomrom tőle.) Hatalmas terasz a Földközi-tenger felett. Naplemente. Vacsora: két főre.

Alig néhány asztal van szellősen elszórva az étterem ezen részén. Hófehér szmokingot viselő pincérek nevetségesen nagy tányérokon nevetségesen kis adag ételeket hoznak az egyikhez. A mozgásuk akár egy jól összeszokott tánccsoporté:  minden pincér csak egyetlen tányért hoz, egyszerre leteszik a társaság (egy francia család Párizsból, az apa bankár) tagjai elé. 

A sarokasztalnál egy olasz újságíró, belefeledkezve a laptopjába. 

A terasz két végében, oldalt hatalmas üvegpanelek tükrözik vissza a késő délután is izzófehér napsugarakat. Bántóan idegen közeg. Túl sok fény: hiányzik London.  (Már csak néhány nap. Ironikus, hogy miután végigüldöztem a földrészen, végül az utolsó felvonásra visszatérünk Londonba. Sebastian Moran nem volt könnyű ellenfél, de a végére egyedül maradt: nincs esélye.)

Ezek az tükröződő üvegpanelek nyomasztóan bezárttá teszik a teraszt: csak a tenger felé lehet szabadon ellátni. Kalitka. Kényelmetlen fészkelődés a túl puha széken: az azúrkék vízfelület felé fordulok, csökkentve a klausztrofób nyomást a mellkasomon. Az étteremben zajló jövés-menés nem köti le a figyelmem. 

Időnként (átlag két perc) az én asztalomra is rásandít a teraszt szemmel tartó pincér, teljesen feleslegesen. A poharam nem is érintettem, és még mindig üres a velem szemközti szék. Várok.

 Kínomban egy ideig a francia családot figyelem. Ők sem nyújtanak sok izgalmat: megcsalás (a nő részéről), alkalmi droghasználat (a nagyobbik lány). A kisebbik, szőke gyereknek különösen ostoba arca van. A férfi türelmetlenül dobol ujjaival az asztalon: unja az egészet. (Akár csak én.) Mégis: nincsenek egyedül. Szánalmas indok a családalapításra: a félelem az egyedülléttől. Inkább elviselnek egy rakás kellemetlen, nem túl szimpatikus embert maguk körül. (Akik mindig ott vannak: a legnagyobb hátrány kétség kívül a legnagyobb előny is.)

Lassan lemegy a nap. Hol késlekedik már? Kezdek feszült lenni. Nem értem, miért ragaszkodott ehhez a vacsorához. (Megvannak a saját, jól titkolt indokai, akár csak nekem.) Az ajtóban álló pincér megint idenéz. Tüntetően elfordítom a fejem. Nincs szükségem semmire. (Amire szükségem van, azzal ez a fantáziátlan újgazdagok által túlértékelt nizzai étterem nem tud szolgálni.)

Végre, belép az ajtón. Az öltözéke: hófehér (Chanel) kisestélyi, aranyszínű (szintén Chanel) cipő, arany kiegészítőkkel. Gondtalan jómódot sugároz. (És mellesleg elég semleges ahhoz, hogy ne tudjak következtetni a szándékaira. Sosem unja meg ezt a játékot?) A pincérek feje megfordul utána (de az olasz férfié nem, érdekes), ahogy végiglejt a teraszon, és leül velem szemben.

-     Ugye nem várakoztattalak meg nagyon?

Felesleges válaszolnom: pontosan huszonhárom perce várok rá, és ezzel ő is tisztában van. (Jól kalkulált késés: épp kezdtem türelmetlen lenni, de még nem vagyok dühös. Ez a türelmetlenség apró fölény a számára.)

Étlapot kapunk. Miután leadjuk a rendelést (bosszantó módon ugyanazt a salátát volt képes választani, amit én, legszívesebben a pincér után ordítanám, hogy nem vagyunk egy pár (oh)), a napnyugtát nézi elmerülten. Felsóhajtok.

-     Számíthatok arra, hogy a közeljövőben megtudom, miért rángattál ide?

Rám néz. Mulat rajtam.

-     Nem érdemlek meg egy romantikus vacsorát a majd másfél éves, áldozatos munkám után? Hidd el, Sherlock, néha igazán próbára tetted az idegeim.

Te is az enyéim, mondanám, de türtőztetem magam. Annak az elismerése, hogy bármiféle hatással van rám, csak tovább növelné a fölényét.

-     Igaz, azt hiszem, a bátyádnak is tartozol majd néhány bocsánatkéréssel.

-     Mycroft ésszerűtlen mértékű érdeklődést tanúsít a szerb miniszterelnök éppen aktuális személye iránt.

Bár tény, hogy ez a Moran után folyó elhúzódó kergetőzés Európán keresztül kicsit jobban átrajzolt a Balkán politikai erőviszonyait, mint terveztem (a közel-keleti fiaskó mondjuk kifejezetten Irene számlájára írandó, ezt Mycroftnak is el kell ismernie). Letartóztatások, botrányok, hatalomból kiesett közéleti személyiségek jelezték az utunkat. Talán egy kicsit elkapott a lelkesedés Moriarty örökségének felszámolása közben. És nyilván Irene sem volt csillapító hatással rám: önmagában is vonzza a bajt. Nem vagyunk szerencsés kombináció. Robbanékony. Kiszámíthatatlan. (INES-skála szerinti hetes erősségű katasztrófa, fogalmazott Mycroft legutóbbi, meglepően tekervényes úton eljuttatott üzenetében.)

-     Szerencsére, minden látszat ellenére, te közel sem vagy olyan karót nyelt irodabubus, mint a bátyád. El kell ismerned, hogy jól szórakoztunk, miközben az ő megkönnyebbülésére Anglia számára is hasznosan töltöttük az időt.

A kért elismerést jelezve kelletlenül bólintok.

-     Ideje hát, hogy elintézzük a megállapodásunk még nem teljesített részét.

A fizetsége miatt hívott volna ide? Valószínűtlen. A lakosztályában is átadhattam volna. Semmi szükség erre a parádéra. Egyelőre várakozó álláspontra helyezkedem: belemegyek a játékába, és a zakózsebemből előhúzom a borítékot.

         -  A kért személyazonosság. - (Rejtély, hogy minek neki még egy. Nyilván gyűjti őket.)

Irene átveszi (az ujjai súrolják a kézfejem, szándékosan), majd anélkül, hogy felbontaná, gyorsan eltünteti az asztalra helyezett laptáskájában. Aztán várakozóan rám néz. (Nem lépek, amíg ő nem hozza fel. Nem spórolom meg neki.)

        - Ez csak az egyik fele a megállapodásunknak.

        - Nem hittem, hogy komolyan gondolod a másikat.

        - Nem szoktam ilyesmivel viccelni.

Ekkor megértem: a helyszín; a naplemente, a vacsora. Igazán, Irene? Tényleg ennyire javíthatatlanul romantikus lennél?

Hirtelen ólmos fáradságot érzek. (És egy kis szánalmat: szegény, szerelmes, összetört szívű Sherlock, mondta az indulásunk előtt pár nappal. Rá jobban illettek volna ezek a jelzők.)

-     Itt és most szeretnéd?

-     Ha nem bánod.

Bánom. Persze, hogy bánom. Egy kierőszakolt csók. Kellemetlen és megalázó mindkettőnk számára (nem tudom elképzelni, hogy bármi örömöt leljen benne), ám nincs mit tenni: csak ezzel a feltétellel volt hajlandó segíteni. Máig eldöntetlen kérdés, hogy tényleg vár tőle valamit, vagy csak a bosszantásomra állt elő vele. (Az eddigi megfigyeléseim alapján a tapasztalatlanságom felettébb szórakoztató számára.)

Túl kell esni rajta. Egy pusztán fizikai történés. Csak a testet érinti: nem lényeges. Nem több egy orvosi vizsgálatnál. Miért töltene el idegességgel egy orvosi vizsgálat gondolata? Közelebb hajolok az asztal felett. 

-     Várj – szólal meg. – Szeretném, ha megadnánk a módját. Gyere – és feláll, majd elindul a teraszt szegélyező korlát felé. (Ó, Irene, lehetnél még ennél is közhelyesebb?)

Keserű szájízzel követem. Próbálok nem olyan arcot vágni, mint Stuart Mária a vérpadon. (Nem lehetne várni ezzel vacsora utánig? Gyanítom, nem nagyon lesz étvágyam utána.) Megállok mellette, egyik könyökömmel a korlátra támaszkodva, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.

Sajnos nem tudok átsiklani a minden erőfeszítésem ellenére is a homlokomon lassan meginduló izzadsággyöngyökön. Az ő arca most tökéletesen kifürkészhetetlen. A testtartása: várakozás. Mintha kissé feszült lenne. (Lehetséges?) Behunyom a szemem. (Így szokták, nem?)  Automatikusan elkezdem magamban számolni a másodperceket. Hét. Nyolc. Kilenc.

Nem történik semmi.

- Nem.

- Tessék?

- Nagyon közel, de nem – ismétli meg. (Gyanítom, az arcomon nagyon is nyilvánvaló az értetlenség.)

Keserű mosoly az övén. (Amit viszont, azt hiszem, már értek. Harmadiknak lenni: örökre átszínezi a mosolyod.) – Olyan vagy, mint egy áldozati bárány. Johnért még ezt is megtennéd, igaz? Te, aki annyira irtózol a fizikai kontaktustól. 

Némi hisztéria csendül a hangjában. Végre beazonosítom: féltékenység. Egyértelműen. Korábban is találkoztam már vele (gyakori indítóok bűntények esetén), ám most nem akarok (tudok) szembenézni vele. (Túl friss az emlék. Tizenöt hónap után is fáj. A becsült gyógyulási idő: ?) Elfordítom a fejem, és a tekintetem a kezére téved.

Az ujjai a fehér márványon: a jobb kezének mutatóujján le van pattanva a vörös lakk. Teljesen idegenszerű tőle: mindig makulátlan a megjelenése. Egészen apró kis hiba: ha nem lenne a színek éles kontrasztja, talán észre sem venném. Mégis: megszólaltat egy vészcsengőt. 

Körbenézek a teraszon: azonnal szembeötlik, hogy mindenki minket figyel, de egyedül a sarokasztalnál ülő férfi teszi lopva, a tükröződő üvegpanelekből.

 Oh.

 Már majdnem bedőltem neki. (Megint.)

        -  Irene? – fordulok vissza. A tekintetében árulkodó, ijedt fény; túl jól kiismertem az arcát ennyi idő alatt. 

        - Igen?

        - Köszönöm, hogy segítettél. - (Meglepetés. Zavar.) -  És hogy eltekintettél a… a megállapodás második felétől. – Közelebb hajolok, mire ő ösztönösen (és csak számomra észrevehetően) megrezzen. A rossz lelkiismeret átka: nem tudhatod, hogy ütni vagy ölelni akarnak. Az utóbbi mellett döntök, és az ajkaim a jobb arcához érintem, tükörképeként a csóknak, amit ő adott nekem egyszer. – Miért? – súgom, ahogy elhúzódóm. 

  Őszintén érdekel. Pénz? Biztonság? Bosszú? (A célkereszt lyukat éget a hátamon a zakómba.)  

        - Nem tudom elviselni a sajnálatot – mondja, és a tekintete bocsánatkérő. (Elhiszem neki.) 

Abban a pillanatban lendülök át a széles márványkorláton, ahogyan eldördül a lövés. Szabadesés - immár olyan, mint egy hazatérés. A tehetetlenséggel járó megkönnyebbülés: nincs mit irányítani. A víztükör csillogó felülete ezer darabra törik, ahogyan becsapódom.