Le Docteur et le Détective

Sherlock perfekt francia. Naná. Ez meg nem is egy fic, hanem egy sós-karamellás macaron. Vigyázat: csúnyán beszélnek benne. Meg franciául (is, néha). A képet leginkább figyelmeztetésnek szántam. Ja, és a férj tette.

Nem annyira fluff, mint az Érzékeny testrészek, de még így is eléggé.

(A francia mondatok jelentését legalul találjátok majd.)

Le Docteur et le Détective

A kora reggeli járattal érkeztek a Charles de Gaulle-ra. Álmosan csoszogó turisták és szürke öltönyös, egyik kezükben a Financial Timest, másikban fekete aktatáskát szorongató céltudatos üzletemberek között szlalomoztak a kijárat felé. Egy eltűnt festmény ügye szólította őket a francia fővárosba, és bár nem egyenesen a Louvre-ból lovasították meg, Sherlock mégis elvállalta az ügyet a kényes körülményekre, és John unszolására való tekintettel:

-     Valamiből fizetnünk kell a nikotintapaszaidat és az új mikrót. Egyébként is, még sosem jártam Párizsban

-     Olyan, mint London, csak több a francia.

-     Kösz. Megyek csomagolni.

-     A kék és a szürke öltönyöm tedd be valamilyen világos inggel.

-     Sherlock!

Tehát egy napsütéses kedd reggel érkeztek meg Párizsba. A reptéren fogtak egy taxit, és miután Sherlock bemondta a hotel címét, ahol a megbízójuk szobát foglalt számukra, John előhalászta az üggyel kapcsolatos aktát a táskájából. Ráérősen átlapozta, miközben a városba vezető autópályák útvesztőjében haladtak a céljuk felé, csigalépésben kúszva előre a reggeli csúcsban. Sherlock türelmetlenül dobolt ujjaival a térdén.

-     Műkincslopás. Ritkán okoz izgalmat.

-     Talán most mégis. Az ügyfelünk szerint a mostohalánya eljegyzésének napján tűnt el a felső szinten lévő szalonból. Azt az emeletet nem is használták aznap. Igaz, a családtagok és a barátok, akik jelen voltak az eljegyzésen, tudták, hogy ott van a kép.

-     A személyzet?

-     A rendőrség kihallgatta és lenyomozta őket. Semmi gyanús. Madame Vrillaud, az ügyfelünk is arra gyanakszik…

-     Hogy inkább egy családtag volt. Ezért fordult hozzánk. Világos. Ahogy az is, hogy a férj a tettes. Csak még nem tudom, miért és hogyan csinálta.

-     Nem lehetsz biztos benne.

-     Biztos vagyok benne.

-     Akkor miért utaztunk ide?

-     Még sosem jártál Párizsban – vont vállat Sherlock, és teljes figyelmét az ablak mellett elvonuló hirdetőtábláknak, vagy az isten tudja, milyen szétburjánzó gondolatmenetnek szentelte ismét. 

John a másik ablakon át a lassan feltárulkozó várost figyelte. A külső övezetek mindig egyformák. Hatalmas dobozok, mint egy neveletlen gyerek által találomra szétszórt építőkockák: raktárak, gyárépületek, telephelyek laza szövetet alkotó rendszere, bárhol is járjon az ember a világon. Ahogyan felhajtottak a körgyűrűre, már többet ki tudott venni. Látta a kényes palaszürke háztetőket, ahogy az ég kékjébe mártóznak, és a széles, fákkal szegélyezett sugárutakat. A zsúfolt rakpartot és az idegenül nem-piros buszokat. Párizsnak van valami könnyeden elegáns kék beütése, döntötte el magában John, valami elmosódó finomság, ami annyira különbözővé teszi Londontól. Sherlocknak kivételesen nem volt igaza.

Majdnem egy órába telt, mire végre megérkeztek a szálloda elé. Hôtel Claridge, betűzte, ahogy megállt a taxi. Kifizették a fuvart, és miután a csomagokat a túlbuzgó hordárra bízták, besétáltak az előcsarnokba.

-     Bonjour Messieurs. Est-ce que je peux vous aider?* – csendült fel a recepciós kisasszony hangja. John már éppen meg akart szólalni, hogy informálja, nem igazán beszélik a nyelvet, amikor Sherlock baritonja felbúgott mellette.

-     Bonjour. Nous avons une réservation. Le nom est Sherlock Holmes.

Rendben, ez váratlan volt. A szavak olyan természetesen könnyed, egybefüggő folyamban csordultak a detektív ajkairól, ami arról árulkodott, Sherlocknak nem okozott különösebb nehézséget, hogy hirtelen franciára kellett váltania. John csak pislogott, és üdvözült arccal hallgatta a párbeszédet.

-     Un moment s’il vous plaît… Ah oui, je vois. Votre chambre, c’est le numéro 423, au quatrieme étage. Voilá les clés. Vous trouverez les ascenceurs là-bas.

-     Merci beaucoup, Madame.

-     De rien. Bonne journée, monsieur!

-     Bonne journée!

Még mindig az élmény hatása alatt volt, amikor felmentek a szobájukba.  Területfoglaló gesztusként ledobta laptoptáskáját az ablak melletti ágyra, majd elterpeszkedett az egyik fotelben, és kényelmesen kinyújtóztatta a repüléstől és a hosszú taxiúttól zsibbadt lábait.

-     Nem is tudtam, hogy beszélsz franciául – dobta fel mintegy mellékesen.

-     Az egyik nagyanyám francia volt – felelte Sherlock oda sem figyelve, mivel éppen félig kimászott az erkélyen. Bal lábbal átlépett a rácson, miközben falon felkúszó kovácsoltvas díszítőelembe kapaszkodott.

-     Sherlock? Ez nem az Empire State Building, te pedig nem egy gigantikus méretű gorilla vagy.

-     Próbálom betájolni magunkat. Tájékozódási pontok, John – nyögte, ahogy visszahuppant az erkélyre, és leporolta a nadrágját.

-     Térkép? Mit szólsz egy hagyományos, unalmas térképhez?

-     Ó igen, milyen életszerű, hogy majd egy esetleges üldözés közben nem ér a nevemet kiáltok, amíg felütöm a bédekkert. Excusez-moi messieurs les voleurs, pourriez-vous me montrer la direction vers la Préfecture de Police?* – hadarta színpadiasan ártatlan tekintettel Johnra pislogva.

Johnnak fogalma sem volt a szavak jelentéséről, csak azt tudta, hogy semmi esetre sem kellene ennyire melegre állítani a hőfokszabályozót egy hotelszobában. Elvégre május eleje volt, odakint tombolt a tavasz, zúdult be a napsütés a nyitva hagyott erkélyajtón át.

Sherlock ártatlan bociszemei hamar eltűntek a szokásos lesajnáló arckifejezés mögött, amivel általában kifejezésre juttatta barátja menthetetlen sötétsége felett érzett szánakozását - „Szegény igazán nem tehet róla” - volt az arcára írva hetvenkét pontos Arial Bolddal. John ennek következtében úgy érezte magát, mint egy óvodás, akit a szülei fent felejtettek a hullámvasúton. Felpattant a fotelből, és egy laza csuklómozdulattal lecsavarta a hőfokszabályozót, majd kétségbeesetten feltépte a minibár ajtaját. Végül is, minden költségüket fizetik. Mármint Sherlockét. Abba pedig ő is beletartozik.

*

Az ügyfelük a hoteltől sétatávolságra, egy klasszikus XVII. századi palota két szintjét elfoglaló luxuslakásban tengette céltalan nagypolgári életét. Délelőtt ejtették meg a vizitet, hogy személyesen is kikérdezzék Mme Vrillaud-t és férjét a Picasso eltűnésének kínos körülményiről. A geometria tankönyv ábráit bukszusba öntve felvonultató kerten keresztül sétáltak a kocsifelhajtó felé, ahol John egy pillanatra megállt, és felnézett az előttük tornyosuló épületre. A kevés megmaradt városi palota egyike volt, egy darabkája egy mára márt letűnt életstílusnak. Valaha grófok, hercegek, bárók birtokolták ezeket az épületeket, általában kisebb kiegészítőjeként egy még pompásabb vidéki kastélynak. Ma már nem a király kegye vagy évszázadokra visszanyúló gyökerek, hanem sokkal prózaibb eszközök tették lehetővé a tulajdonosoknak, hogy abban a kiváltságban részesüljenek, amit a kert által nyújtott magánszféra és hermetikus csend jelent a zsúfolt, rohanó városban.

-     A férfié a vagyon, a nőé az ízlés – kommentálta Sherlock a látottakat.

Johnnal ellentétben őt nem feszélyezte a környezet. Jobban meggondolva, Sherlockot semmi nem feszélyezte: ugyanazzal a természetes felsőbbrendűséggel mozgott a londoni csatorna szennyvíztől és ázott patkányoktól bűzlő alagútjaiban, mint a Buckingham-palotában. John csak remélte, hogy barátja ezúttal kontrollálni tudja kleptomán késztetéseit.

A házvezetőnő nyitott ajtót. Az emeletre, egy tágas szalonba vezette őket, ahol a jobb kéz felé eső falon lévő elütő színű, téglalap alakú folt elárulta nekik, hogy ez az a helyiség, ahonnan eltűnt a kép.

Éppen leültek a szalon közepén terpeszkedő kanapéra, amikor beléptek az ügyfeleik: egy középmagas, törékeny alkatú, vízkék szemű szőke nő, és vele egy magas, kicsit testesebb férje, aki szemmel láthatóan nem örült jelenlétüknek. Mogorván nyújtott kezet, majd egyből látványosan az órájára pillantott.

-     Ha kérhetem, fogjuk rövidre, másfél óra múlva a város túlsó végén kell lenem egy fontos tárgyaláson – mondta feszülten, ám tökéletes angolsággal, amint túlestek a bemutatkozáson.  

Sherlocknak rögtön alkalma nyílt a hosszú évek során tökélyre feljesztett na-ugye-megmondtam pillantásával kérkedni.

-     Vegyenek a petit four-okból. Landauer komponálta őket – próbált oldani a hangulatot a nő a metálfényű asztal közepén lévő színes édességekkel teli tál felé mutatva. John azonnal a kanapéra olvadt sikamlós francia akcentusa hallatán.

-     Köszönjük, de a férje kéréséhez tartva magunkat, inkább térjünk rá a bűntény körülményeire – felelte rekedten. Megszokott módszerük volt, hogy elsősorban ő viszi a beszélgetés fonalát – az ügyfelek és a saját lelki egészségének érdekében –, Sherlock pedig csak időnként szakítja meg kérdéseivel a párbeszédet. -  Mondana pár szót az eltűnt műtárgyról?

-     Ahogyan már írtam, egy eredeti Picasso volt. Nem befejezett mű, egy előtanulmány. Azonban az eszmei értéke így is… igen magas. Ráadásul a családunknak személyes kötődése volt hozzá. A művész a háború előtt ajándékozta a nagymamámnak. Viharos idők voltak Pablo életében.

-     Vagy inkább a nagyanyádéban – motyogta az orra alatt a férj. A nő egy jeges pillantással jutalmazta a megjegyzést.

„Pablo. Beszarok.”  - gondolta John, aki még mindig itt volt leragadva. Sherlock továbbra is unottan bámult maga elé. További beszámoló következett az eljegyzési ünnepség részleteiről, helyenként családi anekdotákkal tarkítva. A férj egyre nyugtalanabbul mocorgott foteljében.

-     A vendégek címlistája – nyújtott át végül Johnnak egy csontszínű papírlapot a nő. -  Már értesítettük őket, hogy várhatóan felkeresi őket a híres Sherlock Holmes és Mr…

-     Watson. John Watson.

-     Watson. Ismerős név. Nem harcoltak az ősei véletlenül Orleans ostrománál a százéves háború idején? Az egyik felmenőnket hívták így.

-     Nem hinném. Véletlen egyezés lehet. – John jobbnak látta nem megjegyezni, hogy a nagyapja változtatta a család nevét Watsonra. Valamiért úgy érezte, nem vetne jó fényt rá.  - Én Afganisztánban szolgáltam – mondta inkább.

-     Ó csakugyan? Talán egyszer egy vacsora felett elmesélhetné a tapasztalatait. Biztos rengeteg szörnyűséget látott – lelkendezett a nő.

-     Eleget egy éltre – mosolygott vissza John.

-     Talán beszélhetnénk az estély részleteiről – szólt közbe váratlanul Sherlock. - A jelenlévők mozgása, hasonlók. A nyomozással kapcsolatos ostobaságok – Ingerültsége nyilvánvaló volt. Nem szerette az udvarias fecsegéssel töltött üresjáratokat.

-     Oh, elnézést, hogy eltereltem az asszisztense figyelmét – emelte fel bocsánatkérő gesztussal patyolatfehér kezeit Mme Vrillaud.

-     Ne szabadkozzon. Könnyen elterelődik – nézett Sherlock megrovóan az asszisztenseként aposztrofált férfira.

A beszélgetés innentől kezdve Sherlocknak köszönhetően szigorúan a bűntény körül forgott. Mikor a nő beszámoló végére ért, John barátja felé fordult:

-     Azt hiszem, elég kimerítő és pontos tanúvallomást hallhattunk. Kérdés?

-     Nincsenek további kérdéseim – mondta Sherlock lassan, miközben le nem vette szemét a férjről, aki most már leplezetlenül törölgette izzadó homlokát egy világoskék szövetzsebkendővel.

John jobbnak látta, ha a lehető leggyorsabban rövidre zárják a beszélgetést, aminek egyébként is kettővel több résztvevője volt, mint az ideális lett volna, így miután megköszönte a segítőkészségüket, elbúcsúztak a házaspártól, és ismét belemerültek a párizsi utcákba.

-     A férj volt – foglalta össze Sherlock a látogatásuk eredményét enerváltan.

-     Akkor mi a fenéért nem mondjuk meg a nőnek? – csattant fel John.

-     Még mindig nem tudom, miért, vagy hogyan tette. Nem tehette, egész végig együtt voltak. És mégis. Gondolkoznom kell. Sétáljunk el a Jardin du Luxembourgba, itt van nem messze.

John csak fél füllel figyelt, mert gondolatban még mindig a szalonban ült, szemben a nagyra nyílt szemű nővel, akit éppen Afganisztáni élményeinek ecsetelésével szórakoztatott. A nő hátra hajtotta a nyakát, ahogyan nevetett az egyik viccén, megfeszültek az inak a hosszú, hófehér…

-     Férjezett – vágott közbe a valóság, ami ezúttal Sherlock kimérten tárgyilagos hangját öltötte magára.

John a beteljesületlen fantáziák frusztrációjával a tekintetében pillantott a detektívre.

-     Miért vagy mindig ilyen kiábrándító?

-     Hogy ne lovald bele magad valami Anna-Karenina ízű nagyszabású illúzióba.

-     El kell ismerned, hogy kivételesen kedves volt velem. Ez jelent valamit.

-     Jó nevelést kapott. A felső tízezer szokásos lektusa. Elhiszem, hogy neked újszerű és imponáló.

-     Kösz. Eddig is tudtam, hogy egy tapló vagyok, akit könnyű elszédíteni pár hangzatos sablonnal. Nem is értem, miért áll szóba velem a híres Sherlock Holmes.

-     Talán mert engem nem érdekel, hogy a családneved csak a nagyapádig tudod visszavezetni.

Johnban benne akadt a szó. Egyáltalán, hogyan keveredtek ebbe a nevetséges vitába? Néhány gyors lépéssel megelőzte barátját, hogy legalább pár percig ne lássa az önelégült fejét.

Már éppen lenyugodott volna kicsit, amikor Sherlock megragadta a könyökét.

-     Az a nő… Én csak…

-     Hagyj. Békén – rázta le magáról a nem kívánat érintést John. Miért nem képes Sherlock egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgokat néha?

Sherlock a saját fejében volt elveszve, John pedig lehunyta a szemét, amint letelepedtek egy félreeső részen lévő zöldre mázolt padra, és csak azért is folytatta a fantáziálást. Sherlock nyilván tudja, mire gondol, de ez csak mézédes elégtétellel töltötte el. Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy a hely nem alkalmas arra, hogy túl messzire evezzen álmodozásai lágy vizén – öregnek érezte már magát ahhoz, hogy alkalmatlan erekciókat rejtegessen -, így inkább a teljesen közömbös járókelők figyelésével kötötte le magát.

Egyszer csak gyomrának hangos korgása zavarta meg a kettőjük közé feszült csendet. Rég volt az a reggelire megevett omlett. A harmadik égmorajlás szerű hangra Sherlock dühösen fújt egyet, és otthagyta Johnt.

Nem ment utána. Nem is igazán érdekelte, mi ez a hiszti már megint. Innen egyedül is visszatalál a szállóba. Egyébként is, túl jól érezte magát: éppen odasütött a nap, kellemes szellő fújdogált… és nem is volt olyan éhes, győzködte magát. Ismét lehunyta a szemét, megpróbálva kiélvezni a tavaszi napsütést. Egyszer csak árnyék vetült az arcára. Ahogy felpillantott, Sherlock alakját látta az ellenfényben.

A férfi valamit fogott a kezében, és úgy nyújtotta John felé, lefelé tartva, akkurátusan csak a fehér szalvétával érintve, mintha egy hulla hátából frissen kihúzott kés lenne.

-     Mi ez?

-     Perec, John.

-     Perec.  Nekem.

Sherlock türelmetlenül forgatta a szemét.

-     Nyilvánvalóan.

-     Te elmentél, és hoztál nekem perecet.

-     Ha nem kell, odaadom a galamboknak.

-     Nem azt mondtam – felelte kelletlenül John, és finnyásan elvette az ügyben teljesen ártatlan pékárut.

Túl sós volt, de nem akaródzott megbántania Sherlockot. Hősiesen ette, míg úgy nem érezte, hogy a szájából az összes nyál összeáll egy csomóba a sódaraboktól.  Ekkor úgy döntött, a madarakat sem szabad hagyni éhezni, és Sherlock lelki világa is csak elviseli majd valahogy a csapást. Letört egy kis darabot, és egy nyeszlett, szánalmasan tébláboló veréb felé hajította. Véletlenül pont fejbe találta szerencsétlent.

-     Nem kell vadásznod, van pénzünk vacsorára – dörmögte Sherlock.

-     Rém vicces. Etetem őket.

-     Nem így kell – mondta Sherlock megdöbbentően tudományos arccal, majd elvette a megmaradt perecdarabot. Letört belőle egy falatnyit, és két ujjal morzsolgatva a földre szórta. A veréb hálásan ugrándozva szedegette fel a morzsákat.  – Beszélnem kell a nő szüleivel – szólalt meg mintegy mellékesen. – És a férfi lányával. Ma a szülők, holnap a lány. – John néma bólintással vette tudomásul a menetrendet, miközben az egyre gyülekező madársereget figyelte. Nem kellett hozzá sok idő, hogy pofátlanul kövér városi galambok szorítsák ki a verebeket, egyre erőszakosabban követelve a repetát.  John és Sherlock jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot.

-     Tényleg csodás módszer. Örülök, hogy még a keselyűk érkezése előtt eljöttünk.

-     Ne dramatizáld túl. Csak madarak.

-     Hitchcock nem rémlik?

A férfi válasz helyett kérdőn felemelte a szemöldökét.

-     Hagyjuk. Inkább keressünk egy drogériát. Otthon felejtettem a borotvahabom.

-     Az én borotvahabom – korrigált Sherlock.

-     Borotvahabunk. Felesleges kettőt csomagolni, nem?

-     Kivéve, ha az egyiket otthon felejted.

John azzal a lendülettel befordult a hipermarketbe, ami mellett éppen akkor haladtak el. Csak odabent temette kezébe az arcát.

Megpróbáltatásai azonban, úgy tűnt, még nem értek véget aznap. Az illatszer-osztályt még csak-csak megtalálta, sőt, a borotvahabot is felismerte, azonban amikor az automata kasszánál fizetni próbált, a gép visszadobta a kártyáját. Harmadszorra is. Nem segített a helyzeten, hogy mögötte egy szipirtyóarcú francia nő egyre türelmetlenül mormolt valamit az orra alatt, ami leginkább válogatott középkori átkoknak hangzott John számára.

 „Votre carte est invalide. Insérez-en une autre ou adressez-vous à un employé.” – duruzsolta vele szemben a vérlázítóan higgadt, fölényes géphang.

-     Nem értem, amit gagyogsz, te istentelen roncshalmaz! – ordította türelmét vesztve John. – Kiverem belőled a leolvasó egységet! – fenyegette meg, dühös ökölrázással adva nagyobb nyomatékot szavainak. – Merde! – vágta végül az egykedvű képernyőhöz az egyetlen francia szitokszót, amit ismert.

Ez, mint kiderült, kapitális hiba volt: a százkilencven centis, megtermett biztonsági őr ugyanis nem vette jó néven, hogy John magából kikelve inzultálja az áruház berendezését. Miután udvarias kérésére, hogy talán az úriember szíveskedne nem feltartani a sort, John szintén csak dühös ökölrázással felelt, a birka tekintettű férfi – akinek különösen szép francia kiejtése De Gaulle tábornokéval vetekedett, bár John sajnos ezt nem tudta értékelni –, egy hanyag mozdulattal megragadta a furcsa kis külföldit, és a gallérjánál fogva a levegőbe emelte. Ettől végre megszakadt John szitokáradata: kénytelen volt belátni, hogy komoly túlerővel áll szemben.

Két perccel később ziláltan, fújtatva lépett az üzlet előtt várakozó Sherlock mellé. A detektív csak ránézett, majd belenyugvó sóhajjal megcsóválta a fejét.

-     Már megint egy automatával veszekedtél. Franciául. Nem is beszélsz franciául, John.

-     A sértéseim nemzetköziek.

-     Ebben nem kételkedem – mosolyodott el a Sherlock, miközben pislogás nélkül bámult a barátjára. Két perc után ez kissé kellemetlen kezdett lenni.

-     Mi van? – vonta össze a szemöldökét John, viszonozva a meredt tekintetet.

-     Je ne cesse pas de t’admirer.

-     Sherlock! – kiáltott fel John meggyötörten az égnek fordítva tekintetét.

Válasz helyett csak illetéktelen kuncogás hangzott fel.

Miután egy másik üzletben Sherlock közreműködésével végül sikerült beszerezniük az áhított higiéniai kelléket, ismét nekivágtak a városnak. Visszafele indultak a hotel irányába, hogy a hídon átsétálva, a Rue de Rivoli-ra kijutva fogjanak egy taxit.

- Nem megyek veled a nagyszülőkhöz - szólalt meg hosszas hallgatás után John.

- Miért?

- Úgysem értek egy büdös szót sem abból, amit beszéltek.

- Ahogy gondolod. - Sherlock csalódottnak tűnt, de nem erősködött.

A kereszteződésnél elváltak: Sherlock a szemközti taxidrosztot, John pedig a hotelt célozta be. Alig néhány lépést tett meg, amikor Sherlock utána szólt:

-     John.

-     Igen?  - szűrte a fogai között.

-     Addig találd ki, hol szeretnél vacsorázni. Kimozdulnék.

*

A kockás abrosz és az asztalok közepén pislákoló gyertya Angelo tavernájára emlékeztette Johnt.

-     Kellemes hely – próbálkozott a csevegéssel, minden meggyőződés nélkül. Nem is igazán számított rá, hogy Sherlock válaszra méltatja. Valóban nem méltatta.

Úgy tűnt, Sherlock nagyon gondolkozik valamin. Igaz, John korlátozott állattenyésztői ismeretekkel rendelkezett, azért megtippelte, ilyen arcot vághat egy tyúk, aki a saját testméretével megegyező tojást készül éppen kitojni.

-     Milyen volt a délutánod? – nyögte ki végül. John szinte látni vélte az izzadságcseppeket a férfi homlokán.

Elmosolyodott. Sherlock Holmes beszélgetni próbál vele, ahogy normális emberek szokták a vacsora felett. Igaz, bár ne tenné… Mégis, kénytelen volt értékelni a gesztust. Már csak azért is, mert furcsán összeszorult a mellkasa a férfi gondterhelt arckifejezése láttán, amely olyan volt, mintha egy különösen kényes és hosszadalmas kísérlet végeredményére várna szorongva.

-     Tűrhető. Elsétáltam az Eiffel toronyhoz, gondoltam, téged úgysem érdekel. Nem mentem fel, mert baromi sokan voltak – ütött meg egy semlegesen könnyednek szánt hangnemet. -  Inkább meguzsonnáztam a parkban a toronnyal szemben. És neked?

-     Két órán keresztül hallgattam lényegtelen információkat, amíg te orális fixációidat elégítetted ki a világ legnagyobb fallikus szimbólumát bámulva – hadarta egy szuszra a másik, láthatóan megkönnyebbülve.

-     Te mégis miről beszélsz, Sherlock? – vonta fel a szemöldökét John – Tudod mit, nem akarom tudni – esett neki ismét frusztráltan a salátájának a következő pillanatban.

Sherlock sejthette, hogy valami nem oké azzal, amit mondott, de láthatóan nem tudta eldönteni, mi okozhatta barátja kitörését. John végül megsajnálta.

-     Azért beavathatnál a részletekbe. Mit tudtál meg?

-     Tényleg időpocsékolás volt, hagy ne ismételjem el – sóhajtott fel Sherlock. - Egyértelműen a férj – morfondírozott tovább kis idő múlva -, de megőrjít, hogy nem tudom, mért tette, és hova dugta a képet. Először biztosítási csalást gyanítottam a háttérben, de ezt már a náluk tett vizit után kizártam. Miért szoktak műkincseket lopni, John?

-     Pénz. Elvakult műgyűjtő-szenvedély. Mit tudom én. Sosem fogott még el a késztetés.

Vacsora után Sherlock egy primadonna affektálásával megint bejelentette, hogy gondolkozni akar, és ehhez friss levegőre van szüksége. John most már határozottan kezdte furcsának tartani a férfi hotelszobával szembeni ellenszenvét, de nem szólt, nem akarva újabb feszültséget generálni az érkezésük óta egyébként is terhes viszonyban. Sherlock a szokásosnál is inkább az idegeire ment: mint egy viszkető pont, amit sehogy sem tud megvakarni. Nem fér hozzá. Lehet, hogy csak jól orrba kellene vágnia, és az helyre tenné a dolgokat, gondolta.

Most azonban kifejezetten jól esett csendben sétálni egymás mellett, ahogyan elhagyták az épületeket, és kiértek a Szajna-partra. Egy darabig a folyó mentén haladtak, majd a hídon befordultak az Ile de la Cité-re, és a Notre Dame háta mögötti, ebben az órában már elhagyatott parkban letelepedtek egy padra.

A város zaja itt a parton a kora esti sötétség által letompított duruzsolássá halkult.

A Notre Dame gótikus pillérei - egy hatalmas, kívül viselt csontváz, melyre felfüggesztve lógott a katedrális impozáns tömege -, megcsipkézték a fényt és misztikus árnyjátékot szórtak a vízre. A folyón sétahajók úsztak el, rajtuk nézelődő, vacsorázó, csókolózó és veszekedő turistákkal, párizsiakkal, élettel. A szemközti rakparton elhaladó forgalom fénycsíkja összefűzte a kivilágított épületeket. Pofátlanul giccses látkép volt, akár csak egy csapat beszívott, meleg látványtervező által megálmodott túlburjánzó musicaldíszlet.

John felhorkant.

-     Mi az? – nézett rá a másik.

-     Vicces. Annyi izzadságszagú randi után ez a legromantikusabb dolog, amit valaha csináltam – felelte keserű mosollyal. - Nem éppen az volt az elvárásom az élettől, hogy egy aszociális csontkollekcióval andalogjak a Szajna-parton.

-     Biztos, hogy jobb neked az elvárásaidtól? Az elvárások hülyéknek valók – mondta Sherlock, és úgy nézett Johnra, mintha a férfi koponyája mögött rejtőzne az univerzum működésének titka. Ami ismét csak nem kicsit volt hátborzongató.

        -  Menjünk haza – pánikolt John.

         

Sherlock lassan bólintott. Elindultak vissza a hotelbe. A Szajna röhögött rajtuk a hátuk mögött.

*

Másnap John a Place Pigalle közelében várta, hogy Sherlock visszajöjjön, miután felszaladt a friss jegyesek lakásában felejtett sáljáért. Kora délután volt, hamar végeztek a lány és vőlegényének kikérdezésével. Most volt ideje nézelődni kicsit, és elmerengeni azon, mi a francnak hordja Sherlock azt a rohadt sálat plusz huszonöt fok napsütésben. Nem lehet ennyire hiú. Nem is áll annyira jól neki. 

Gondolataiból egy ismeretlen férfi megjelenése szakította ki. Hosszú, fekete kabátot és nyájas mosolyt viselt.

-     C’est combien pour une demi-heure? – szólalt meg.

John nem értette, de jóindulatúan visszamosolygott, gondolván, abból baj nem lehet. Az idegen azonban nem adta fel, kitartóan ismételgette a kérdést. John azt gondolta, talán az időt szeretné tudni – ahhoz túl jólöltözött volt, hogy utcai kéregető legyen –, így angolul megmondta, hogy három. Végül is, a számokat csak megérti.

Az idegen ennek szemmel láthatóan valamiért nem örült, és orrhangon rávágta, hogy kettő.  John már végképp nem értette a helyzetet. Szerencsére épp ekkor lépett melléjük Sherlock.

-     Minden rendben van? – kérdezte az ismeretlen férfira pillantva szenvtelenül.

-     Nem értem, mit akar.

Sherlock érkezése azonban valamiért feldühítette a feketekabátost, és ingerülten szólt rá:

-     C’est moi qui étais là le premier! Tu attends encore une demie-heure. Casse-toi!

-     Je pense que c’est un malentendu. Le monsieur est avec moi – felelte Sherlock.

-     Tu es son maquereau?

John csak azt vette észre, hogy Sherlock nagy lendülettel álcsúcson vágja a másik férfit, aki nekiesett a mögötte lévő villanyoszlopnak. Minden esetre jó kondiban lehetett, mert hamar összeszedte magát, és lendületből visszapattanva megfejelte Sherlockot. A következő pillanatban már a földön fetrengve cseréltek eszmét egy jobbhorog és két balegyenes között.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy Johnnak ideje sem volt közbelépni: tátott szájjal bámulta a kibontakozó jelenetet. Csak akkor tért magához, mikor a verekedőket körbevevő tömeg mögött a távolban felhangzott egy rendőrsíp éles visítása.

-     Sherlock! Sherlock, ideje lelépni – szólt oda a barátjának, aki ekkor épp az utolsó simításokat végezte a férfi arcberendezésén. Majd felállt, és miután egy elégedett pillantást vetett a művére, mindketten futásnak eredtek.

Öt perccel később szuszogva álltak meg egy lépcsősor alján.

-     Azt hiszem, leráztuk őket - lihegte Sherlock.

-     Megtudhatnám, ez mégis mi a fene volt?!

Sherlock zavartan hallgatott. Talán még el is pirult egy kicsit, bár ez lehet, csak a futástól volt.

-     Öhmm… Támadt egy kis nézeteltérésünk.

-     Pontosabban?

-     Nem lényeges.

-     Sherlock…

-     Nem akarod tudni.

-     Most már végképp tudni akarom.

-     Azt hitte… Nos, azt hitte, hogy prosti vagy – bökte ki egy nagy lélegzetvétel után.

Oh. Hirtelen összeállt a kép John fejében. A mutogatás. Csak remélte, hogy százasokról, és nem tízesekről vitatkoztak.

-     Vissza kell mennünk – jelentette ki határozottan.

-     Hogy? Miért? – kapta fel riadtan a fejét Sherlock.

-     Bele akarok rúgni.

Mindketten nevettek. Sherlocknak ettől ismét eleredt az orra vére. John ijedten hagyta abba a nevetést. Aztán hirtelen még valami leesett neki.

-     Te verekedtél értem. Pontosítok: szarrá vertél egy idegent, mert hímringyónak nézett engem.

-     És ráadásul csak egy fél órát akart fizetni! Mit képzel ez rólad?

-     Nem is az háborít fel, hogy prostinak nézett, hanem hogy olcsónak? – vonta fel a szemöldökét.

-     Ne légy nevetséges. Senki nem gázolhat a barátaim becsületedbe.

-     Tudod, meg bírom védeni magam. Egyébként meg mi van azzal, hogy nincsenek barátaid.

-     Te vagy a barátom.

-     Szóval senki nem gázolhat a becsületembe – ismételte John.  – Ezt még emésztenem kell – rázta meg a fejét.  - Mutasd az arcod. Már ami maradt belőle, úgy értem. – Két oldalról megfogva és közelebb húzva Sherlock fejét, aggódva vette szemügyre annak sérüléseit. Nem nyújtott szép látványt: a másik férfi telibe fejelte az arca alsó felét, minek következtében felrepedt az ajka, csoda, hogy a fogai épségben megúszták. - Talán jobb lenne, ha visszamennénk a szállodába.

-     Comme tu veux – kapta fel harci sérülésekkel díszített fejét büszkén vigyorogva Sherlock. Azt bölcsen elhallgatta, hogy őt a stricijének nézte az idegen. Gyanította, hogy John önbecsülése ezt a csapást csak nagyon nehezen heverné ki. Ha egyáltalán valaha.

*

A szállóba visszatérve John ellátta a friss sérüléseket. Meglepve állapította meg, hogy a vér és fertőtlenítő illata rögtön otthonossá varázsolta személytelen hotelszobájukat. Ez sokat elmondott az életükről.

Enyhén lelkiismeret-furdalása volt, amiért tegnap még ő fantáziált arról, hogy jól pofán vágja Sherlockot - de tényleg csak nagyon enyhén. Viszont talán ezért volt most különösen körültekintő, és a szokásosnál gyengédebb, ahogy a fertőtlenítővel átitatott vattapamacsot az arcán lévő sebhez érintette, amelyből még mindig szivárgott a vér. Sherlock csukott szemmel ült a fotelben, és belenyugvóan tűrte John machinációit.

-     Azt hiszem, kijelenthetem, hogy Párizs és én hivatalosan is utáljuk egymást – szólalt meg egy idő után John, mikor terhesnek érezte a csendet.

-     Adhatnál neki még egy esélyt. Talán, ha megpróbálnál a saját nyelvükön kommunikálni a helyiekkel. Ez állítólag sokat dob itt a megítéléseden.

-     Sosem volt érzékem a nyelvekhez. A spanyollal sem tudtam zöldágra vergődni.

-     Ugyan. Segítenék. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnád tanulni – nézett fel rá Sherlock.

-     Gondolod? – viszonozta a pillantást kételkedő arckifejezéssel. A bíztató szavak furcsán hangzottak a mindig magas lóról beszélő férfi szájából.

-     Persze. Zseniális tanár vagyok.

-     Sherlock – fogta át két ujjal az orrnyergét fáradtan John.

-      Adhatnál egy esélyt. Mindig olyan türelmetlen vagy… velem – mondta teljesen elkámpicsorodva a másik.

Türelmetlen. Ő. Bár abban sem volt biztos, hogy még mindig a nyelvtanulásról beszélgetnek.

-     Nem bánom, Taníts nekem valamit – felelte megadóan, míg óvatosan elfordította barátja fejét, hogy a másik oldalon, az álla felett lévő sérülést is ellássa.

-     Rendben. Kezdjük valami egyszerűvel. Mondd utánam: zsö vő fueté szö kádávr – hadarta Sherlock hanyagul.

-     Zse veő ..

-      Nem, John, nem: zsö vő fueté szö kádávr. Várj csak – nyúlt fel hirtelen, és hosszú ujjaival befogta John orrát. – Most próbáld.

-     Zsö vö…

-     Na ugye.

-     De így neb kabok levegőt.

-     A tudásért áldozatokat kell hozni, John.

-     Egyébként is, mi a fenét jelent ez? – húzta el a fejét tiltakozva az unortodox módszer ellen.

-     Szeretném megkorbácsolni ezt a hullát – vont vállat Sherlock.

-     Hasznos. Bármikor szükségem lehet rá. És nyilván rögtön szimpatikussá is tesz majd.

-     Most nem ez a lényeg.

-     Hanem?

Sherlock nem válaszolt. Csendben nézték egymást.

-     Van értelme továbbra is úgy tennem, mintha nem látnám az elefántot a szoba közepén? – sóhajtott fel végül. Sherlock féloldalasan elmosolyodott, és lassan megrázta a fejét.

-     Azt hogy mondják, hogy meg akarlak csókolni? – hajolt közelebb.

-     Zsö vö tö bézé.

-     Zseö veö tö bejze – ismételte próbaképpen.

-     Fel van repedve a szám, John.

-     Tudom. Gyengéd leszek – suttogta, ahogy összeért az orruk.

Valóban gyengéd volt, Sherlocknak el kellett ismernie. Nem, mintha lett volna összehasonlítási alapja.

Ott, a hotelszobában, miután az ágy széléről valahogy lecsúsztak a szőnyegre, John fejében az élet furcsaságáról, félkarú rablókról, bonbonosdobozokról, és kommunikációs nehézségekről futottak át ködös, megragadhatatlan gondolatok.

Aztán már nem gondolt semmire, mert a létezés széthullott, miközben Sherlock szemtelen, érthetetlen dolgokat suttogott a fülébe.

*

Régen volt ennyire relaxált: pont került az ügy végére, Párizsban voltak, és ma reggel még John is türelmesebb volt hozzá. Hetekig is el tudott volna itt üldögélni, nézve, ahogy a John, - aki kedvenc fekete-fehér csíkos pulóverét viselte aznap reggel –, barackdzsemet ken neki a pirítósra és kávét tölt egyszerre, minek következtében a dzsem fele a fent említett ruhadarabon kötött ki.

-     Francba – szisszent fel.

Rendben, talán hetekig nem, de néhány napig mindenképp, jutott kompromisszumra magával Sherlock, miközben John éppen teljes átéléssel dörzsölte bele a lekvárt a pulóverébe.

Egy kávézó teraszán ültek, lustán és elégedetten. A hajsza ma nélkülük fojt tovább Párizsban, Londonban, a világ összes városában.

-     A férj volt- foglalta össze nyomozásuk eredményét John, miután végzett a folt szétkenésével.  – Zseniális, ahogyan rájöttél, hogy csakis a szalonban, az asztallap aljához rögzítve rejthette el. Egész végig ott volt a szemünk előtt!

-     Ugyan. Totális kudarc.

-     Csak kis részben. De hát valljuk be, nem volt egyszerű eset. Már ami az indítékot illeti.

-     Nem tetszett neki – emelte égnek csontos kezeit Sherlock. - Nem tetszett neki, fel tudod ezt fogni? Miféle hülye indítóok ez egy bűntényre? Ah, le mauvais goût mène au crime, ahogy ők mondják.

-     Hát, elég kétségbeesettnek tűnt. „ Tizenöt éve minden rohadt reggelinél, ebédnél és vacsoránál ezt a kockafejű nőt bámulom. Egyszerűen elegem lett.” – idézte Monsieur Vrillaud szavait John, amivel a férfi elpanaszolta neki a házassága alatt kiállt gyötrelmeket. – Én meg tudom érteni. Talán tizenöt év múlva én is hirtelen felindulásból felgyújtom majd a hegedűd.

-     Imádod, ahogy hegedülök – hajolt közelebb önelégült mosollyal Sherlock.

-     Talán csak megjátszom – szegte fel szemtelenül a fejét a férfi. Nem hasznos dolog táplálni Sherlock bélpoklos egóját.

-     Nem tudsz színészkedni – mondta a másik, mintha egy fizikai tényt közölne.

-     Ezzel azért vitatkoznék. Egész jó hímringyót alakítok.

-     Ne emlegesd fel – nyalta meg fájdalmasan Sherlock az alsó ajkát.

John a férfi testtartását másolva szintén közelebb hajolt, és amúgy jólesően, belefeledkezve megcsókolta. Sherlock sziszegett: fájt neki a seb. Johnt nem érdekelte.

-     Azt hiszem, kezdem átérezni a francia joie de vivre-t – mondta kicsit később, mikor befejezték a reggelit, és a számlára vártak. -  Kár, hogy holnap haza kell mennünk

-     Nem kell – felelte Sherlock.

-     Hogyan?

-     Még maradunk.

-     Miért, új megbízást kaptál?

-     Nem. Beírattalak egy nyelvtanfolyamra.

*************************************************************************************

A francia szövegek jelentése:

-     Bonjour Messieurs. Est-ce que je peux vous aider? – Jó napot, uraim, segíthetek önöknek?

-     Bonjour. Nous avons une réservation. Le nom est Sherlock Holmes.  – Jó napot. Sherlock Holmes néven van foglalásunk.

-     Un moment s’il vous plaît… Ah oui, je vois. Votre chambre, c’est le numéro 423, au quatrieme étage. Voilá les clés. Vous trouverez les ascenceurs là-bas.

-     Merci beaucoup, Madame.

-     De rien. Bonne journée, monsieur!

-     Bonne journée à vous aussi!

-      Egy pillanat, kérem. Igen, megvan. A 423-as a szobájuk, a negyedik emeleten. Íme, a kulcsok. A lifteket arra találják.

-     Nagyon köszönjük, hölgyem.

-     Nincs mit, szép napot

-     Szép napot önnek is.

*

Excusez-moi messieurs les voleurs, pourriez-vous me montrer la direction vers la Préfecture de Police? – Elnézést rabló urak, meg tudnák mutatni, merre van a rendőrkapitányság?

*

„Votre carte est invalide. Insérez-en une autre ou adressez-vous à un employé.” – A kártyája érvénytelen, helyezzen be egy másikat, vagy forduljon egy munkatársunkhoz.

 - Je ne cesse pas de t’admirer. – Nem győzlek csodálni.

*

- C’est combien pour une demi-heure? – Mennyi egy fél óra?

-     C’est moi qui étais là le premier! Tu attends encore une demie-heure. Casse-toi!

-     Je pense que c’est un malentendu. Le monsieur est avec moi.

-     Tu es son maquereau?

-     Én voltam itt előbb. Várhatsz még egy fél órát. Húzz el.

-     Úgy gondolom, félreértés történt. Az úr velem van.

-     Te vagy a stricije?

*

 - Comme tu veux. – Ahogy akarod.

*

Le mauvais goût mène au crime. - A rossz ízlés bűnözéshez vezet.