Egy kis Johnlock a kánonból

"(...)No doubt we shall know all about it in time. Look here, Watson; you look regularly done. Lie down there on the sofa and see if I can put you to sleep."

He took up his violin from the corner, and as I stretched myself out he began to play some low, dreamy, melodious air — his own, no doubt, for he had a remarkable gift for improvisation. I have a vague remembrance of his gaunt limbs, his earnest face and the rise and fall of his bow. Then I seemed to be floated peacefully away upon a soft sea of sound until I found myself in dreamland, with the sweet face of Mary Morstan looking down upon me."

(Fordítás és eszmefuttatás lejjebb.)

Nincs meg magyarul, így nem tudom, az eredeti fordításban hogy van, de kb.:

 "'Kétség kívül erről is mindent megtudunk majd a maga idejében. Nézzenek oda, Watson, maga alaposan kimerültnek látszik. Feküdjön le ide a szófára, lássuk, álomba tudom-e ringatni.'

Felvette a hegedűjét a sarokból, és ahogyan elnyújtóztam, egy lassú, álomszerű, melankolikus dallamot kezdett el játszani - a saját szerzeménye, bizonyára, ugyanis figyelemre méltót tehetsége volt az improvizációhoz. Homályosan emlékszem a sovány karjaira, a komoly arcára, és vonójának emelkedésére-süllyedésére. Aztán, úgy tűnik, ellebegtem a hangok lágy hullámain, mígnem álomországban találtam magam, ahol Mary Morstan kedves arca mosolygott le rám." 

Újraolvastam a hétvégén a Négyek Jelét, amikor szembejött ez a rész. Egyáltalán nem emlékeztem rá, valószínűleg, mert anno kamaszként mindig a rejtély megoldása érdekelt, nem az ő kapcsolatuk. Hagy ne mondjam, hogy hirtelen be kellett csuknom a könyvet, és csinálnom egy teát, hogy megnyugodjak.

Egyrészt, a szerető gondoskodás Holmes részéről... Másrészt a tény, hogy Watson kezd beleszeretni Marybe, miközben Holmes játékát hallgatja, miközben Holmest figyeli játszani, és lassan álomba szenderül. Túl sok ez a pici fangirl szívemnek. 

Azóta is forgatom, elemezgetem magamban ezt a jelenetet, de egyelőre nem tudom, hová tegyem. Watson rajongása Holmes iránt egyértelmű, néha már-már hőskultusszal ér fel, ahogy beszél róla (a hero-worshipre ez a jó magyar szó vajon?). A sorozatban erre reflektáltak is, mikor Sherlock azt mondja a TGG-ben: "Ne csináljon emberekből hőst. Hősök nincsenek, de ha vannak is, nem én vagyok." 

Viszont ebben a jelenetben nem erről van szó, ez intim, itt Holmes nem mint a rajongás tárgya jelenik meg, hanem mint egy másokkal törődő, gondoskodó emberi lény. És aztán bumm, Mary arca. Az eredetiben egyértelmű (próbáltam a fordításban is éreztetni), hogy Watson Mary arcát mintegy fent látja, ahogy lemosolyog rá - napkorong Álomország egén? - tehát itt is megvan ez a felfelé irányuló imádat, ami, úgy tűnik, jellemző a jó doktorunkra. Főként, ha a nap szimbólumot (ami szó szerint már nincs benne az eredetiben, csak az én asszociációm) tovább elemezzük. Viszont talán ez már túl elrugaszkodott és spekulatív lenne, így inkább ragaszkodom a konkrét szöveghez. Tehát, van egy emberi, gondoskodó Holmes (észreveszi, hogy Watson fáradt; egy egyedi dallamot improvizál a számára, hogy álomba ringassa), másrészt egy álomszerű, az égbe (vagy legalábbis fel-) emelt (idealizált? istenített?)Mary. Mintha megfordultak volna a szerepek. A gondoskodást hagyományosan a női tulajdonságok közé soroljuk, míg a Nap elsősorban a férfiasság szimbóluma. (Szemben a nőiséget képviselő Holddal.)

 Mary és Holmes összemosódnak - Holmes arcáról közvetlenül Maryére váltunk. Érdemes a kontrasztot is megfigyelni, milyen jelzőket használ: "his earnest face" (earnest: komoly, megfontolt, lelkiismeretes, őszinte, megbízható)  és "the sweet face of Mary Morstan" (sweet: édes, kedves, kellemes). A szavak szintjén semmi meglepő, Mary arcához egy hagyományosan nőies, míg Holmséhoz egy hagyományosan férfias jelzőt rendel. A szimbólumok és a történések szintjén viszont teljesen felcserélődnek a (tradicionális) szerepek. Ezt támasztja alá még a hullámozgásra (Holmes vonójának emelkedése-süllyedése), tengerre (Holmes zenéje) tett utalás is. A víz, a tenger, a hullámzás: mind végtelenül nőies, a nőiséghez kapcsolódó képzet. A hullámok, amik elringatnak, a tenger, mint anya. És itt mindezek a képzetek Holmes alakjához kötődnek - szemben Maryvel, aki viszont a nap pozícióját foglalja el. Watson pedig ringatózik a hullámokon, miközben ragyog rá a nap: egyszerűen tökéletes, idilli kép. 

Nos, eddig jutottam a gondolataimmal tegnap estig. Talán csak én látok bele túl sok mindent - az éleslátásomat sajnos nem tudom garantálni Sherlockkal kapcsolatban -, minden esetre engem nagyon megragadott ennek a jelenetnek a szépsége, így gondoltam, veletek is megosztom.