Érzékeny testrészek

Szemérmetlen, szégyentelen fluff. John és Sherlock egy nyomozás során Brightonban vegyülnek el a nyaraló turisták között.

A fluff nem az én asztalom általában, sőt, ez az első ilyen jellegű sztori, amit valaha írtam, magam is kissé értetlenül állok a dolog előtt. Szerintem a tavasz teszi ezt velem, illetve ennek a videónak az ismételt (nagyon-nagyon sokszor ismételt) megnézése:
(Vigyázz, függőséget és cukorbetegséget okoz!)

Kritikáknak persze most is örülök! :)

Érzékeny testrészek 

Dartmoor után tudhatta volna, hogy most sem egy kellemes, némi nyomozással egybekötött, de alapvetően pihenéssel töltött hétvégének néznek elébe. John mégis reménykedett, még az indulás után is, amikor Sherlock szemrebbenés nélkül sétált ki az ajtón a bejáratnál felhalmozott holmik mellett, csupán puccosan elegáns és nevetségesen kicsi fekete bőröndjét fogva a kezében. Semmi baj, a hadseregben hozzáedződött a menetfelszerelés cipeléséhez, nem okozott problémát a saját bőröndje, a strandfelszerelés, a napernyő, és a hűtőtáska magára aggatása, valahogy még az ajtót is sikerült bezárnia, majd nagy nehezen bepréselnie magát a taxiba, miközben Sherlock nagyon segítőkészen kinyittatta a sofőrrel a csomagtartót, hogy John be tudjon pakolni.

Még a vonaton is reménykedett, miközben átbeszélték az ügy részleteit – feltételezett sikkasztás, a gyanúsított Brightonban tölti a hétvégét, itt könnyű megfigyelni és a szállodai szobájába besurranva esetleges bizonyítékot szerezni.

Az sem szegte kedvét, hogy a csúcsidő és az utolsó pillanatban történő foglalás miatt megint csak duplaágyas szobát voltak kénytelenek megosztani. Már csak rezignáltan sóhajtott: maga sem volt tisztában vele, hogy hányadán állnak Sherlockkal, nem várhatta el másoktól, hogy megpróbálják megfejteni kapcsolatuk mibenlétét.

Mindezekre fel volt készülve.

Amire nem volt felkészülve, az az aprócska tény, hogy Sherlock Holmesnak egy tengerparti fürdőhely épp olyan idegenszerű és egzotikus környezet, mintha csak egy Mars-expedíción venne részt. Sőt, Johnban erősen élt a gyanú, hogy barátja még a Marson is kevésbé hatna természetellenesnek makulátlan öltönyével, vakítóan fehér, napot sosem látott bőrével és jégbe hűtött modorával, mint az átlagos nyaralók tarka, zajos forgatagában.

- Nem hiszem el, hogy csak hosszú ujjú inget és szövetnadrágot hoztál magaddal.

- Nem számítottam rá, hogy a megfigyelt személy elhagyja a hotelt.

- Miért is hagyná, harminc fok van és napsütés, egy felkapott üdülőhelyen vagyunk, végül is teljesen normális, hogy valaki egész nap egy hotelszobában akar savanyodni, ahogyan Sherlock Holmes – emelte égnek a kezeit John alig öt perccel azután, hogy az erkélyről látták a sikkasztással gyanúsított férfit kilépni a hotelből, és a strand felé venni az irányt.

- Talán nem vettem számításba minden tényezőt – hangzott a kimért, vonakodó válasz.

- Minden esetre így nem jöhetsz le, azonnal feltűnnénk.

Sherlock egy aggodalmas pillantást vetett rá.

- Attól tartok, kénytelenek leszünk befektetni néhány ruhadarabba a nyomozás sikere érdekében. Esetleg tudnál szakértő véleménnyel hozzájárulni a megfelelő álöltözet kiválasztásához?

Egész érdekes megfogalmazása annak, hogy „ugye eljössz velem fürdőnadrágot venni?”, gondolta magában mosolyogva John.

Taxival elvitették magukat a legközelebbi bevásárlóközpontig, ahol hosszas győzködés után a fekete és sötét színű darabok helyett két semleges, világoskék pólóval, egy fehér lenvászon, vádliközépig érő nadrággal – meglepő módon Sherlock választása -, és egy decens, sötét bordó, szörfszabású fürdőnadrággal távoztak fél órával később. (Szerencsére Johnnak hamar sikerült kikapnia a detektív kezéből a citromsárga fecskét, még mielőtt végleg beleégett volna az agyába a nyakigláb férfi és az obszcén ruhadarab különös kombinációjának képe. Bár Sherlock arckifejezéséből egyébként is úgy tűnt, inkább puszta tudományos érdeklődésből fogta kezébe a taszító színű fürdőnadrágot, mintsem komoly vásárlási szándékkal. Minden esetre jobb megelőzni a bajt, ez volt John hitvallása orvosként és újdonsült stylistként egyaránt.)

- Ebből mindenem kilóg – panaszkodott Sherlock kicsit később, amint - immár ismét a hotelben -, kilépett a fürdőszobából új szerzeményeit viselve.

Hosszú ujjai idegesen húzogatták a póló ujját, mintha csak egy túl szemérmes úri kisasszony igyekezne a hirtelen illetlennek talált ruhakivágását feljebb rángatni.

John is megdöbbent a szokatlan képen, bár ennek inkább az volt az oka, hogy jobban belegondolva, sosem látta még Sherlockot laza, hétköznapi öltözetben, ami akár csak a könyökét vagy a térdét szabadon hagyná. A férfi otthon is mindig háziköntöst viselt, ami hozzáadott valami instant drámai eleganciát az alváshoz viselt pizsama-póló összeállításához. A most viselt ruhák kétség kívül többet hagytak fedetlenül hosszú, elegáns végtagjaiból és a valószínűtlenül sápadt bőrfelületből.

Sherlock megállt az sarokban álló keskeny tükör előtt, végre feladva a harcot a ruhaujjával. A figyelme inkább a lenti régiókra terelődött, amit a fürdőszobai tükörben nem volt alkalma szemügyre venni.

- Borzasztóan előnytelennek mutatja ez a nadrág a bokámat- fintorgott.

- Semmi baj a bokáddal – vetette oda John félvállról, miközben nekiállt, hogy egy strandtáskába összeszedje a szükséges holmikat.

- Gondolod?

- Oh, az ég szerelmére! – csattant fel, mikor ráeszmélt, hogy nem hajlandó belemenni ebbe a beszélgetésbe, amely egy majd harminc éves felnőtt férfi enyhe testképzavaráról volt kibontakozóban. – Indulhatunk végre?

Sherlock duzzogva kivonult az ajtón, szokása szerint ügyet sem vetve az ágy előtt összehalmozott holmikra. De, mint tudjuk, John erre már fel volt készülve.

A hőséget is jól tűrte, miközben kétszer végigsétálták a kilométeres partszakaszt, míg végül megtalálták a megfigyelt férfit, és letelepedtek egy nem túl feltűnő, de látótávolságon belül lévő helyre a víz közelében.

Néhány perc nyugalomban, esetleg egy kis szundikálásban reménykedett a napernyő alatt, ám illúziói hamar szertefoszlottak, amikor Sherlock, nem lévén mit csinálnia, azzal kezdte szórakoztatni magát, hogy az orra alatt motyogva apró darabjaikra elemezte a körülöttük lévő fürdőzőket.

- A feleség – látszerész Edinburghból – évek óta titkos viszonyt folytat a férj testvérével, viszont nem sejti, hogy közben a férj – könyvelő, balkezes, notórius késő - a titkárnőjével csalja, sőt, magában már elhatározásra jutott a válást illetően. Ami elég nagy hiba, valószínűleg tekintélyes tartásdíjat fog fizetni. Balra a kétgyerekes család tegnap érkezett Londonból, a fiatalabb fiú valamit titkol a szülei elől, talán hogy a különórákra adott pénzt rendszeresen mozira költi, arról álmodik, hogy egyszer híres rendező lesz. A másik gyerek…

- Sherlock! Nem tudnál, csak egy kicsit, tudod, relaxálni? – vágott közbe hirtelen felülve John.

- Nem értem, mit találnak ezek az emberek vonzónak abban, hogy tétlenül aszalódjanak a napon. Unalmas – vont vállat a detektív. – Téged sem értelek, John. Olyan sekélyesek vagytok.

John akár meg is sértődhetett volna, ám egyszerre túl szórakoztatónak találta, hogy a nap máris megkapta a barátja orrát, ami szemtelen élénk rózsaszín színben meredt előre, ahogy Sherlock dölyfösen felszegte a fejét, miután kifejezte lenézését a strandot elfoglaló pórnép iránt.

- Te viszont le fogsz égni.

- Hogy mondod? – nézett vissza rá értetlenül a férfi.

- Már el is kezdtél pirulni. Be kellene kenned magad – nyújtotta felé a naptejet.

Sherlock csak meredten nézett a narancssárga flakonra, mintha annak puszta léte is az intellektusa elleni inzultust jelentene.

- Kérlek, John, te sem gondolod komolyan…

Az orvos és a katona egyszerre cselekedett, amikor John egy merész döntéssel megragadta Sherlock nyakát, és a fejét egy helyben tartva bőséges adagot kent másik kezével a detektív orrára a fehér krémből.

- Naaaa, engedj el! – tiltakozott gyerekesen a másik, hiába próbálva elrántani a fejét. Végül belenyugvó sóhajjal tűrte, hogy John eldolgozza a naptejet az arca többi részén, ügyelve arra, hogy a már megégett bőrfelületen maradjon egy vastagabb fehér sáv, vagyis az  orrot átszelve a két orcán.

- Remélem, most boldog vagy! – fújta fel az arcát duzzogva Sherlock, tökéletes benyomását adva egy hisztis négyévesnek.

- Akkor leszek boldog, ha bekened a karod és a lábaid is – nyújtotta megint a másik felé a flakont ellentmondást nem tűrően John. Sherlock belátta, hogy jobban jár, ha a maga kezébe veszi a dolgokat, és vonakodva elvette a naptejet.

Bosszúból Sherlock folytatta a végtelenbe nyúló következtetéseit – őszintén, honnan a jó fenéből jöhetett rá, hogy a kutyás nő gyerekkorában szerelmes volt az apja legjobb barátjába? – míg John lehunyt szemmel élvezte a napot. Egy idő után a detektív hangja duruzsolássá fakult, majd egyre halkabb lett, végül John azt vette észre, hogy a férfi már félálomban, értelmetlen mondattöredékekkel próbálja bizonygatni briliáns képességeit. Mire teljesen elhallgatott és a légzése egyenletessé vált, a nap olyan pontra ért az égbolton, hogy az ernyő átmenetileg nem nyújtott menedéket a perzselő sugarak elől.

John felült, hogy szemmel tartsa az alanyukat, míg Sherlock alszik. Tekintete azonban minduntalan a békésen szundikáló fiatalabb férfira tévedt, aggódva a fekete fürtös fej védtelensége miatt a napsugarakkal szemben. Ismét az orvos szólalt meg benne, nyilvánvalóan, döntötte el. Még csak az kéne, hogy Sherlock napszúrást kapjon, az maga lenne a pokol. Egy törölközőt megnedvesített a hűtőtáskából elővett vizes palackból, és óvatosan, nehogy felébressze, barátja fejére terítette. Sherlock meg sem rezzent.

Olyan szokatlanul fiatalnak tűnt most, álmában, itt a napsütötte strandon, orrán a naptej még fel nem szívódott maradványaival. Fiatalnak és gondtalannak.  Normálisnak. Egy átlagos srácnak, aki hétvégén leugrik a barátaival Brightonba bulizni.

Johnnak összeszorult a szíve a gondolatra, valójában mennyire magányos és kirekesztett a férfi. Londonban, ahol eső van és rohanás és köd és gyilkosságok, valahogy nem ennyire bántó Sherlock és a világ ellentéte. Londonban eltűnik, belesimul a szürke épületek és nyirkos parkok hátterébe, egy meglebbenő kabát, egy gyorsan eliramodó gondolatmenet, észre sem lehet venni, elég tünékeny és briliáns ahhoz, hogy egy átlag elme ne tudja megragadni. Néha lelassít John kedvéért.

A végén még szentimentális leszek, gondolta John, és a tekintetét erővel elfordítva, háborgó lelkét egy jéghideg sörrel próbálta megnyugtatni.

Később, miután Sherlock felébredt – megfigyelt alanyuk viszont elaludt csinos szőke partnernője mellett –, Johnnak sikerült rávennie, hogy ússzanak egyet. Persze Sherlocknak előbb át kellett öltöznie, mert nem volt hajlandó fürdőnadrágban elhagyni a szobát, ahogy azt John tette.

- Egyébként is egészségtelen órákig vizes nadrágban ücsörögni – hangzott a döntő érv, amiben, meg kellett hagyni, volt némi ráció.

A fürdésből visszajövet egy fagyisbódé mellett haladtak el, és John visszaszaladt némi aprópénzért, mert hirtelen megkívánta a hűvös édességet. Ezer éve nem evett fagyit. Sherlock közben gyanakodva méregette a fémtartályok színes tartalmát.

- Nem hiszem el, hogy ezt meg fogod enni – húzta el a száját, miközben undorodva figyelte, ahogy a fagyiskanál eltűnik a gyanús, tejszerűen zavaros folyadékkal teli öblítő tálkában.

- Na, csak figyelj – vetette oda kihívóan John, kifizetve az arcátlanul magas összeget, amit két gombóc fagyiért volt képük elkérni.

Legalább megérte az árát, gondolta, ahogy élvezettel belenyalt a legfelső rétegbe – puncs –, és elégedetten belevigyorgott barátja arcába.

Sherlock frusztráltan fújt egyet, és elfordította a fejét, mintha a megfigyelendő személyt keresné a tekintetével. Tényleg szinte tökéletes illúzióját nyújtotta a némi lefitymálással vegyített közömbösségnek. John figyelmét azonban nem kerülhették el az olyan apró fiziológiai jelek, mint a fokozott nyáltermelés miatt gyakoribb nyelési reflex, amit az ádámcsutka nehéz emelkedése-süllyedése kísért meglehetősen árulkodóan. Lám, még egy olyan zseniális elmének is, mint Sherlock Holmes, szánalmasan esendő a teste.

- Tudod, megkóstolhatod, ha akarod – dugta a másik férfi orra alá a tölcsért John.

- Nem kérek – sziszegte összeszorított fogakkal Sherlock.

- Csak kóstold meg, ízleni fog! – erősködött, még közelebb tolva a tölcsért.

Sherlock végül megunva a nevetséges helyzetet, finnyásan kinyújtotta a nyelvét, mint egy kényes perzsamacska, aki ismeretlen tányérból kényszerül enni.

- Nem annyira rossz – ismerte el végül vonakodva. – Talán, ha esetleg az érzékeny manduláid miatt nem akarnád megkockáztatni a második gombócot, esetleg, némi megfontolás után, de csak mert érdekel az egészséged, feláldoznám magam.

John alig bírta megállni nevetés nélkül. Nagy nehezen azért rendbe szedte rakoncátlanul hullámzó arcvonásait.

- Hogyan következtetted ki, hogy épp a manduláim miatt aggódtam?

Sherlock fölényesen forgatta a szemeit.

- Ismerlek.

- Még jó – kuncogott John.

Ami hiba volt, mert Sherlock gyanakodva méregetni kezdte. Annyira azért nem gyanakodott, hogy ne fogadja el a fagyit, amit pontosan huszonkét másodperc alatt tüntetett el. Johnnak szinte tátva maradt a szája ekkora mértékű önfeláldozást látva. És ő még azt hitte, hogy egy golyó elé vetni magát hősies cselekedet.

A detektív hamarosan megint unatkozni kezdett, amit ezúttal nem következtetésekkel, hanem két percenkénti panaszkodással igyekezett enyhíteni: John, homok ment a szemembe – John fölé hajol és precíz, szakszerű mozdulattal eltávolítja az illetéktelen behatolót. John, süti a fejem a nap – John ismét benedvesíti a törölközőt és az Afganisztánban tanult, jól bevált módszerrel Sherlock feje köré rögzíti. John, melegem van – fogd be, Sherlock.

Végül késő délután az alanyukat követve visszamentek a szállodába, ahol Sherlock az aznapi megfigyeléseit összegezve megállapította, hogy nyilvánvalóan a férfi kollégája a tettes, őt kell szemmel tartaniuk, amint ismét Londonban lesznek. Ennek ellenére holnapig még maradnak, ha már előre kifizették a szobát, és egyébként is, kifárasztotta őket a nap és a víz, csak egy zuhanyra, vacsorára és egy puha ágyra vágytak.

A vacsorát követően, miután már mindketten túl voltak a fürdésen és átöltöztek pizsamába, Sherlock fájdalmas arckifejezéssel dőlt végig az ágyon, látszott rajta, hogy valami nincs rendben.

- Mi a baj? – kérdezte John aggódva.

- A vállam. A hátam. A mellkasom.

- Mondtam, hogy fürdés után kend be magad megint, ugye?

- Elfelejtettem – válaszolta bűnbánó arccal a férfi. – A te hibád, a fagyival elvontad a figyelmem.

- Nyilván – sóhajtott nagyot John. – Vedd le a felsőd – adta ki az utasítást ismét a „doktor” hangját elővéve.

Sherlock ezúttal nem ellenkezett – tényleg fájhat neki -, azonnal kibújt a pizsama felsőjéből, és leült az ágy szélére, várakozóan nézve fel a másik férfira.

- Ez kicsit hideg lesz – figyelmeztette John, mielőtt a hűtőből elővett zselét elkezdte felkenni a mellkasára.

Sherlock összerezzent, de nem panaszkodott, rezignáltan tűrte, hogy John a hátát és a karjait is bekenje, majd a minden erőfeszítése ellenére szintén lepirult orrára is nyomjon egy pöttyöt.

- Au – húzta össze a szemöldökét az utolsó mozdulatnál a detektív. – Az orromon jobban fáj, mint máshol.

- Különösen érzékeny orrod lehet – mosolygott rá John, nem tudva levenni a szemét a másik férfi félmeztelen alakjáról. Csakis Sherlock Holmesnak állhat jó még ez a furcsa rákvörös szín is.

A következő pillanatban Sherlock tekintete találkozott az övével, és valamit észrevehet benne. Őt ismerve, mindent.

- Valóban különösen érzékeny – válaszolta lassan. – Plusz figyelmet igényel.

John lehajolt, és egy nagyon finom puszit lehelt a puha, piros bőrre Sherlock orra hegyén. Aztán kicsit elhúzódott, és gyerekkori emlékeit felidézve gyengéden fújni kezdte a felhevült bőrt a férfi vállán.

- Ez segít? Édesanyám csinálta mindig.

- Igen – felelte halkan a másik. – Enyhíti a fájdalmat.

Végigdőltek az ágyon, Sherlock az oldalán, John mögötte könyökölve folytatta a fújást, ahol csak égést látott. Addig folytatta, míg Sherlock lassan félálomba nem merült, és ő is érezte, hogy kezd elálmosodni. Hátranyúlt az éjjeliszekrényhez, és lekapcsolta a villanyt. Feküdtek egymás mellett a sötétben, John mellkasa és Sherlock háta között egy leheletnyi rés, Sherlock bőre visszasugározta a napközben magába szívott hőt.

 Már éppen átcsusszantak volna az öntudatlanság határán, amikor a férfi váratlanul megszólalt, mintha csak akkor jutott volna eszébe egy halaszthatatlanul fontos dolog, ami nem várhat reggelig.

- John?

- Igen, Sherlock?

- Gondolod, hogy holnap reggel nyitva lesz a fagyis?