2013. június 20., csütörtök

Sherlock


Holmescest történet (ami meglepő módon a Mycroft/Sherlock párost takarja). Alapvetően Mycroft fejlődéstörténete az öccsével való minden szempontból egészségtelen kapcsolatának tükrében.

Figyelmeztetés: Incest utalások - azaz testvérek közötti erotikus kapcsolat, és bár konkrét történés szintjén csak egy csók csattan el, de nagyon is ott lóg a levegőben. Ha ez érzékenyen érint, ne olvasd el! Vedd figyelembe, hogy utólagos reklamációt ezzel kapcsolatban nem fogadok el! Köszönöm.

Ha ennek ellenére elolvastad a történetet, persze szívesen meghallgatom a véleményed, sőt, bátorítalak, hogy írd meg nekem. Főleg, mert eléggé kiléptem a saját komfortzónámból ezzel az írással több szempontból is. (Évának is köszönet a véleményért, és a lelkem megmentésére tett kísérletért.)



Sherlock

Átható festékszag terjeng az egész házban: szúrós, fejfájdító kipárolgás, ami a falakból árad. Mycroft kénytelen kihurcolni miatta a kertbe a könyveit és a füzeteit. Éppen az angol uralkodóház történetét olvassa, nagy ívpapíron rajzolva fel a családfát, alatta ákombákomokkal a jegyzetei, görcsös, nehezen betűzhető írás. Az értelme már készen áll arra, amire a rövid, vaskos ujjak még nem: az íráshoz szükséges finom mozdulatok nehezen mennek, a ceruza meg-megbicsaklik a kezében.  (Később, felnőttkorában is megőrzi ezt a korán berögzült darabosságot, akárhogy próbálja is kiküszöbölni. Így aztán inkább majd az asszisztensének diktál.)

Az anyja is kiköltözik a kertbe a vegyszerszag elől, a napernyő alá. Mycroft néha odasomfordál limonádéért, és egy biztató pillantásért.

-     Megint rúgott egyet – mondja egyszer csak, és mosolyog.

Mycroft fel van háborodva: nem elég, hogy Sherlock kiüldözi őket a házból – hisz az ő leendő szobáját festik éppen -, és bántja anyát, az ő anyukáját, az még örül is neki.

-     Nem fáj? – kérdezi, aggódóan sandítva felé a pohara karimája felett.

-     Olyan, mint a csiklandozás. Tudod, még nagyon pici, nem tud bántani.

De mi van, ha nagyobb lesz, fut végig a logikus gondolat a fejében.

-     Akarod megfogni? – kérdezi anya.

-     Nem.

Őt ne rugdossa senki, akármilyen kicsi is.  

*

Sherlock egy apró, fekete fürtös fej, amit lehetetlenül nagy, fehér pólya ölel körbe. Mycroft viccesnek találja a sötét loknikat, szerette birizgálni, rágöndörödtek az ujjára, egyenként kisimítja, de aztán azok mindig visszaugranak az eredeti formájukra. Nem lehet megszelídíteni őket.

Hosszú percekig tudja ezt játszani, és láthatóan Sherlock sem bánja; csak néha kap a keze után nagyokat szuszogva, Mycroft ilyenkor hagyja, hogy megmarkolja az ujjait. Sherlock ennek örül, és elvigyorodik, kivillantva csupasz ínyét: elkaptalak.

*

Sherlock a káosz, ami felforgatja a házat. Mire bárki rászólhatna, már rég nincs hallótávolságon belül. Átviharzik a nappalin, végigtúrja a virágágyást a ház előtt, keresztüldübörög az emeleten, lecsúszik a lépcsőkorláton, felmászik a tetőre, majd belöki a nagy dupla teraszajtót, mint az nyári viharok, Mycroft várja a mennydörgést, de az sosem érkezik, csak cikázás, cikázás és elektromos töltés a levegőben. A csodálata egyre nő.

Sherlock későn kezd beszélni: amikor lecseng a szélvész-korszak. Akkor viszont egyszerre tökéletesen, kerek mondatokban, mintha eddig csak arra várt volna, hogy élete első három évének felfedezéseit a legváratlanabb pillanatokban megoszthassa a család többi tagjával is.

-     Apa ma sokára fog hazajönni. Mindig sokára jön haza, ha a kék ingét veszi fel reggel – közli az ebédlőasztalnál egy napon, rezzenéstelen arccal.

Az anyjuk elfehéredik, feláll, és kimegy a teraszra. Behúzza maga után az ajtót. Mycroft úgy érzi, eljött az ideje, hogy szárnyai alá vegye az öccsét.

Ettől kezdve minden nap, iskola után hosszú órákat töltenek együtt, Mycroft az ágyon elnyúlva csinálja a leckéjét, és magyaráz Sherlocknak, türelmesen válaszolgat a kérdéseire, és érzi, hogy a kíváncsisága őt is átitatja. Összeolvadnak egyetlen, a megismerésre irányuló kínzó akaratban. Két éhes száj, a világ összes papírízű tudása kevés, hogy jóllakassa őket.

Kísérletekbe kezdenek, bár a legforradalmibb felfedezésük az, hogy meglepő mennyiségű döglött állatot és veszélyes vegyszert tudnak a szüleik orra alatt ki- és becsempészni a házba.

Sherlock értelme ijesztő ütemben fejlődik, Mycroftot lenyűgözi a csoda, amikor egy lehulló magból néhány pillanat alatt terebélyes fa lesz. Ugyanakkor Mycroft már elég nagy és koravénen bölcs ahhoz, hogy tudja, ahogy mindennek a világon, ideje van a megismerésnek is, és a túl gyorsan nőt facsemeték eltörnek az első viharban. Próbálja mederbe terelni Sherlock fékezhetetlen tudásvágyát, óvni attól, amire még nem áll készen (néha szégyenkezve lenéz a saját göcsörtös ujjaira, amik esetlenül kulcsolódnak a ceruza köré). Ekkoriban fedezi fel a tanítás örömét is, és… nos, ha nem csap fel brit kormánynak, akkor biztosan történelemtanár lett volna belőle egy vidéki gimnáziumban.

Sherlockot sokáig a vérkeringés foglalkoztatja megszállottan: Mycroft ezen mosolyog, hát persze, az állandó mozgás, a cikázás, persze, hogy Sherlock látni akarja a szívet, az egész rendszert mozgásban tartó fáradhatatlan motort. 
Az emberi szív kinagyított képe – közösen festették meg egy anatómiai album ábrája alapján – virít felcelluxozva Sherlock ágya felett, egy napon pedig Mycroft szerez egy sztetoszkópot és hagyja, hogy az öccse a mellkasának nyomja a hideg korongot, atrium dextrum, atrium sinistrum, ventriculus dexter, ventriculus sinister, septrum interventriculare, mormolja Sherlock a szív részeit komoly arccal.

Annyira el vannak foglalva, hogy észre sem veszik, amikor elköltözik az apjuk.

*

Sherlock aznap vérző orral jön haza az iskolából. Nem akarja elárulni, mi történt vele, makacsul felszegett fejjel hagyja, hogy Mycroft letörölje az arcáról a vért, és jódos vattát nyomjon a karcolásra az állán. Nem marad majd nyoma, sóhajt fel magában Mycroft. Sherlock nagy, hallgatag szemekkel néz rá, ahogy korholja, egyre jobban lebiggyed az ajka, de még nem szól semmit. Megvárja, amíg befejezi az rögtönzött elsősegélyt. Csak akkor szólal meg.

-     Mi a baj velem, My?

-     Semmi baj nincs veled. Miből gondolod, hogy lenne?

Mufurc vállrándítás a válasz.

Mycroft persze tudja. Tudja, hogy mi történt, hogy mi történik, látja, hogy az öccse minden nap új elszántsággal lép ki az ajtón, hogy aztán délután magába fordulva, összetörten jöjjön haza. Sherlocknak nem tesz jót az iskola, és Mycroft próbál beszélni az anyjukkal, de anyával nem lehet beszélni az utóbbi időben, nincs türelme hozzájuk, és szerinte Sherlock majd beleszokik, nekem sem volt könnyű kisgyerekként, ne nyaggass ezzel már, nem láttad a kertészkesztyűmet?

Mycroft dühös anyára, a világra, de legfőképpen saját magára, és ebből a haragból, ahogy a föld mélyén a hőség és nyomás hatására gyémánttá alakul a szén, lassan kikristályosodik valami ugyanolyan kemény és veszélyes anyag: a hatalomvágy. Mert Sherlockot meg kell védenie, bármi áron, még ha az egész világot is kell uralnia hozzá.

(Egy hastingsi gimnáziumba tíz év múlva új történelemtanár érkezik. Nem Mycroft Holmesnak hívják.)

*

(Mycroft később, felnőttként gyakran visszapörgeti ezt a párbeszédet, és dagonyázik a bűntudatban. „Én tettem szociopatává.”):

- Kivel beszélgettél odakint?
- Senkivel.
- Ne hazudj, láttalak a konyhaablakból.
- Akkor minek kérdezed?
- Nem foglak megint órákon át vigasztalni, mert beverték az orrod.
- A múltkor sem kellett vigasztalni, My.
- Nem szeretem, ha ezekkel a kölykökkel vagy.
- Hagyjál már.
- Hallanád, miket mondanak a hátad mögött.
Ez betalált: Sherlock megbántott arccal néz rá (végre ránéz). Mycroft megsajnálja. Odalép, és kisimít egy fürtöt a homlokából.
-     Gyere, hoztam neked is jégkrémet.

*

Minden karácsonyt a nagyanyjuknál töltenek Yorkban, négyesben, Mycroftnak azonban csak egyetlen konkrét emléke marad meg ezekből a megragadhatatlan hangulattá összefolyó téli vakációkból. A fotón (mert talán nem is az emlékezete őrizte meg ilyen részletességgel a jelenetet, talán a fénykép most is ott lapul a szélesen terpeszkedő mahagóni íróasztala jobb felső fiókjában, egy levélkés és egy revolver társaságában) Sherlock néz a szemlélőre (a kamerába, amit Mycroft szegez rá), és a háta mögött a karácsonyi fényfüzérrel megvilágított ablak (valószínűleg a rosszul megválasztott expozíciós időnek köszönhetően) sárgán izzik.
Az izzás (ami valójában csak ezen a fényképen létezik, itt, most, Mycroft kezében, ahogyan fáradtan ül az íróasztalánál) éteri atmoszférát teremt az öccse alakja köré: szinte csak egy sejtelem.
A nagyanyjuk ki akarta dobni ezt a rosszul sikerült képet. Mycroft a kazán melletti papírgyűjtőből guberálta ki karácsony után, egy esős hajnalon, amikor még mindenki aludt.

*

(Erre a napra viszont, amikor másodév után hazajön a szemeszter végén, élete végéig megdöbbentő részletességgel fog emlékezni):

Abban az évben furcsa nyaruk volt, nem is a rengeteg eső miatt, ami aligha számított szokatlannak a szigeten, hanem a hosszú évek óta nem tapasztalt hőhullámnak köszönhetően, ami a szárazföld felől érkezett, és a párás légtömegekkel találkozva néhány napra szinte trópusi klímát teremtett június első felében. A levegő dús volt nedvességgel és meleggel: a növények magasabbra nőttek erős, valószínűtlenül zöld száraikon, amelyek még így is alig bírták el a hatalmas virágfejek súlyát. (Azon az őszön az elmúlt század legjobb termését takaríthatták be a brit gazdák, és az évszám arany betűkkel lett bevésve a mezőgazdasági almanachba.)
Ahogy begördül az autóval a ház elé, óvatosan kerülgeti a kavicsos útra ráhajló peóniasövényt. Zuhog az eső, és habos szirmok mintha megszívnák magukat a nehéz vízcseppekkel. Anya éppen a teraszon van, egy nagy dézsába igyekszik minél több virágot beletuszkolni, nem hagyhatom, hogy hiába haljanak meg, mondja elrévedő mosollyal, és Mycroft nem vitatkozik vele, anyának ezek a víz terhe alatt haldokló virágok a mindenei, mert anya rettentően magányos, és már nem lehet teljesen komolyan venni.

Felviszi a csomagjait az emeletre. Ahogy belöki az ajtót, Sherlock fogadja: ott ül az ő ágyán, de amikor belép, felugrik, és segít neki cipekedni.

-     Egész nap ezt csinálta.
-     Nem árt vele senkinek. – Összenéznek, és örülnek egymásnak, mert ketten már nem olyan ijesztő az anyjuk viselkedése, ketten már meg tudják magyarázni egymásnak.

Sherlock megváltozott, veszi észre. Belenőtt a hirtelen megnyúlt végtagokba, amelyekkel tavaly még olyan esetlenül csetlett-botlott a házban, mint egy kajla kölyökkutya. Az arcának gyerekes teltsége is leapadt, kivillannak az arccsontok, melyek egy már-már férfiatlanul telt száj felé mutatnak. A mozgása gyors, pontos, és könnyed, ahogyan feldobja a bőröndöt az ágyra. Mycroft, ahogy elnézi, egyszer csak magányosnak érzi magát ismét: hiányzik neki az esetlen kiskamasz.

Lemennek, hogy segítsenek az anyjuknak. Órákon keresztül hordják be a dézsákba és fémvödrökbe zsúfolt csokrokat, és anya tapsikol örömében, gyönyörű lesz, mint egy tündérkert, majd meglátjátok. Aztán persze elfárad, mielőtt végeznének a virágok bemenekítésével, és elalszik a pamlagon, Mycroft viszi fel a szobájába a karjában, és igyekszik nem észrevenni, mennyire könnyű.

Végül Sherlockkal ketten fejezik be a munkát, mert ők is akarják a tündérkertet anyának, hogy boldog legyen, amikor felébred. Teljesen átáznak a ruháik a zuhogó esőben, Sherlock nem hajlandó esőkabátot venni, rosszabb, mint egy szauna, mondja, és Mycroft kénytelen igazat adni neki, mikor ő is ledobja a sajátját. A hideg eső egy pillanat alatt utat talál magának a vékony pamutingen keresztül a bőréhez.
Késő délután van már, mikor végre elnyúlnak a könyvtárban egy-egy fotelben, körülöttük fehér, rózsaszín, halványlila foltok, és felszálló pára, Mycroftnak megfájdul a feje a peóniák érthetetlen, fűszeres illatától. A széles ablaktáblákon kövér cseppek gyöngyöznek.

Sherlock is piheg, becsukja a szemét, és Mycroft ekkor először gondol arra, hogy gyönyörű. Először gondol arra, miközben a mögötte álló nap szürrealitását saját vállára borítva próbálja megvédeni magát a rátelepedő magánytól, hogy Sherlock a legcsodálatosabb dolog, ami valaha létezett.

Most először történik, hogy nem csak az öccse értelme nyűgözi le. Megérti: Sherlock most készült el, ezen a fullasztó, nedves, és valószerűtlen nyáron. Megrettenti az ereje. Azt is megérti, hogy túl fog nőni rajta: benne nincs meg ez a mágnesesség, ami kihat mindenkire, aki a vonzáskörzetébe kerül.

Sherlock fekszik a fotelben nagyokat szuszogva, a fehér inge még mindig nedvesen tapad a mellkasára. A lábai átvetve a fotel karfáján, a keze lelóg a padlóra, lusta, kéjes nyújtózkodás. Esőfátyol fénylik a haján, Sherlock friss és új. Az ablakon lecsorgó cseppek forró, gőzölgő tócsává gyűlnek a parkettán.

(Mycroft sosem rajongott a költészetért, így aztán nem érti a nagy, fekete virágot, ami a szívében nyílt ki aznap.)

*

Fekszik ébren az ágyában, olyan meredten bámulva a sötétbe, hogy égnek a szemei, és hullámzik felette a plafon. Nem meri behunyni őket: biztos benne, hogy abban a pillanatban valami szörnyű, megnevezhetetlen dolog történne vele. Újra és újra végigpörög a film, kivágott képkockák egy túlvilágított beállításból, ahol csak a válla íve, a háta vonala, az ajkai rajzolódnak ki gyötrő élességgel. Nem segít már az sem, ha nyitva tartja a szemét.

Szeretne elszakadni a testétől, végiglebegni a fodrozódó plafon alatt, ki a nyitott ablakon a nyirkos éjszakába. A kezének ütemes mozgása azonban egyre gyorsabb ritmussal szegezi vissza minduntalan az ágyhoz. Undorodik az izzadó tenyerétől, mégis, a csípője szinte elébe megy az érintésnek, magával rántva őt is, fel, fel, erőszakos, görcsös rángatódzás, a lepedő nedves csomóba áll össze alatta.

A szájára szorítja a tenyerét, ahogyan elélvez.

*

Sherlock épp betöltötte a tizennyolcat, Mycroft majdnem huszonnégy, amikor meghal az anyjuk.  Az első éjszakán, amit kettesben töltenek a makacsul hallgató, sötét házban, Sherlock átmegy Mycroft szobájába. Megáll az ajtóban. Egy régi pizsamája van rajta, a csuklóján és a bokájánál is túl rövid, de Mycroft tudja, hogy nem véletlenül ásta elő a szekrényből: azon az utolsó karácsonyon kapta anyától, amikor még az időnek és az ünnepeknek volt értelme az asszony számára.

-     Egyedül érzem magam. Itt maradhatok nálad éjszakára?

-     Menj vissza a szobádba, Sherlock – mondja, és belemarkol a paplanba.

Kiskorukban az öccse gyakran átjött hozzá, amikor egy különösen izgalmas kísérlet, vagy egy megoldatlan probléma nem hagyta aludni; beszélgettek a sötétben, Sherlock egyre jobban belelovalta magát a saját gondolatmeneteibe, fickándozott, mire Mycroft megfenyegette, hogy visszaküldi a saját ágyába, ha nem marad nyugton. Persze sosem tette. Büszke mosollyal hallgatta, ahogyan Sherlock még félálomban is az őt foglalkoztató problémáról motyog egyre nagyobb logikai ugrásokkal. Erre a duruzsolásra aludt el.

Sherlocknak most szomorú az arca, és Mycroftnak ekkor valamiért eszébe jut a kisfiú, akinek beverték az orrát az utcagyerekek. Azt hitte, tőlük kell megvédenie. Nevetni szeretne a saját ostobaságán.

- Csöndben maradok, ígérem, csak hagy aludjak itt – kérleli.

- Azt mondtam, tűnés, nem hallottad?

Sherlock nekidől az ajtókeretnek, és nézi egy darabig a bátyját.

- Mi történt velünk, My? – suttogja.

Mycroft befordul a fal felé, még mindig a paplant markolva. Atrium dextrum, atrium sinistrum, ventriculus dexter, ventriculus sinister, septrum interventriculare, sorolja magában összeszorított, csikorgó fogakkal, míg el nem alszik.
*

Már majdnem befejezi az egyetemet, mikor Sherlock elkezdi az első évét. Van egy időszak, amikor reménykedik benne, hogy minden rendben lesz az öccsével. Amikor azt tervezgeti, hogy az Államokba költözik, mert nagy ambíciónak nagy tér kell. Bármit kezdhet magával: tudja, hogy a lehetőségei szinte korlátlanok. A világ könnyen formálható gyurmagolyó a tenyerében.

Egy éjjel, fél kettőkor, a Szent Anna kórház toxikológiájáról hívják fel.

*

London, felnőtt élet, csatamező. A brit kormánynak dolgozik, nagy, szomjas kortyokban nyeli a hatalmat, a várost, nőket, férfiakat. Óriási, fekete autók repítik láthatatlanul, elrejtve a köznép boldogan tudatlan szemei elől.

De amikor a Hackney-i lakásba megy, néha, az éjszaka beálltával, lopva, akkor maga mögött hagyja a fekete autókat, és gyalog indul el. (Maga mögött hagyja a hatalmat is, de erre nem gondol.)

Hackneyben lakik ekkoriban Sherlock. Olcsó, lepukkant kis lakás, az öccse nem is nagyon használja másra, csak hogy a kifakult, szivacsbetétes kanapén kokainmámorban vergődve sajnálja saját magát.

Mycroft mindig félve nyitja ki az ajtót, nagy levegőt vesz, mielőtt belépne, próbálva felkészülni a látványra. Aznap éjjel a szokásosnál is rosszabb a helyzet. Pár napja kénytelen volt letiltani az öccse számláját, és úgy számolja, Sherlocknak mára már elfogytak a maradék készletei, sőt, kiapadtak a kézpénzt nem igénylő forrásai is.

Szemmel láthatóan azonban még nem tisztult ki teljesen, valahol a mámor, az újrakívánás, és a józanság határán lebeg, ahogy a kanapén fekszik magzatpózban. Izzadt tenyere a homlokán. A szemei fókuszpont nélkül néznek nem is annyira Mycroftra, mint inkább az általános irányába. Nem látják az arcát.

-     Szükségem van rá, Mycroft.

-     Nem, Sherlock.

Mycroft megint, ezredszerre, örökké, azon gondolkozik, hol rontotta el. Tudja, hogy az ő hibája, hogy ő tehet arról, hogy Sherlock képtelen megbirkózni a külvilággal, tudja, hogy az ő lelkén szárad minden egyes szúrásnyom: ha okosabb, ha jobb testvér, akkor másképp alakulhatott volna. Most elkeseredett, eredménytelen kísérleteket tesz, hogy távol tartsa a drogtól, de közben már az idejét sem tudja, mikor találkozott utoljára az igazi Sherlockkal.

-     Kérlek… bátyám. – Az utolsó szó rossz ízű falatként bukik ki a szájából. Mycrofton ekkor jeges rettenettel kísérve fut át a gondolat, hogy Sherlock tudja.

A rémülete csak fokozódik, amikor az öccse felkel a kanapéról, bizonytalan, imbolygó járással kígyózik oda hozzá. Megkapaszkodik a karjában, és a fülébe leheli, lustán és szenvtelenül:

-     Vagy te is kérsz valamit cserébe?

-     Undorító vagy.

Sherlock arcát torz vigyorba rántja a szer utáni vágy.

- Ha tudnád, mennyire. Szerencsére a díleremet az nem zavarja, amikor épp nincs pénzem… Amikor az én szerető bátyám sajnálja tőlem azt a pár mocskos százast.

Kiejti a kezéből az esernyőjét, éles csattanással vágódik végig a kövön.

- Most volt elég - mondja összeszűkülő szemekkel, és megragadja az öccse ingét a tarkójánál, felemeli, mint egy macskát, aki éppen odapiszkított a konyhakőre, majd kiráncigálja a fürdőszobába.

 Sherlock először nem érti, mi történik, aztán megkapaszkodik a mosdóban, eltartja magát a vízsugártól, de Mycroftot ez nem hatja meg, fogja a szappant, bevizezi, miközben fél kézzel a kapálódzó Sherlockot igyekszik egyhelyben tartani, majd a falhoz nyomja, moccanni sem tud, a kezei beszorultak kettőjük közé. 
Ahogy az öccse levegőért kap, a szájába erőlteti a szappant, és büszke magára, miközben tisztára mossa, kimossa belőle a gyomorforgató szavakat, hogy soha többet ne jusson eszébe kimondani őket. 

Sherlock persze prüszköl, köpköd, igyekszik elrántani a fejét, de hát a drog gyengévé és lassúvá tette. Végül, amikor már az öccse elfáradt az ellenállásban, és csak köhögi fel a nyálas habot, ő is visszadobja a szappant a mosdókagylóba.

Sherlock elfordítja a fejét, nem néz rá, de Mycroft látja, hogy remeg az indulattól.

- Most már elég tiszta vagyok neked? – mondja, mikor végre találkozik a tekintetük, a szemében megbántottság, mi történt velünk, My. (Mi történik velünk, Sherlock?)

Túl tiszta vagy, ez a legnagyobb bajunk, gondolja, ahogy a Sherlock szájából áradó szappanillat elkábítja, túl tiszta, gondolja megint, ahogy közelebb hajol, és megcsókolja.

Érzi, hogy Sherlock még sosem csókolózott, hogy ez az első, és hogy hazugság volt az előbb, amit a díleréről mondott, és hogy minden hazugság volt, a sokat sejtető tekintetek, a játszadozások, mert Sherlock szart sem tud, mert Sherlock egy kibaszott Vesta-szűz, aki valamiért szeret útszéli lotyót játszani, de a csókja elárulja, mert szappan és frissen hullott eső ízű.

Hát tessék, gondolja, meddig mész el a blöffel, hajlandó vagy-e égni, ahogy belemarkol a vállába, a falnak szögezi, és csókolja, végig a nyakát, míg Sherlock végül megtörik, remeg, Mycroft, hagyd abba, könnyek, és egy keresztben maga elé tartott kar.

Mycroft ekkor megfogja az állát, szorosan, olyan szorosan, hogy a körmei kis, félhold alakú sebhelyeket hagynak majd. Felemeli a fejét.

-     Látod, ez a baj a blöffel: végig kell játszani – mondja, és még egyszer, utoljára odahajol, ráleheli az ajkait Sherlock szájára: sósan reszket alatta.

Sherlock összecsuklik, markolja a zakóját; ő lassan leereszti kettőjüket a padlóra, és magához vonja a kisöccsét, aki fél, aki meg van rettenve, akinek szüksége van rá. Aki lassan szétmarja őt.

*

John Watson a legjobbkor jelenik meg mindkettőjük életében. Mycroft szívből utálja már az első találkozástól fogva.

Így aztán, estéről estére figyeli kárörömmel vegyes szörnyülködéssel, ahogy a jó doktor menthetetlenül rohan a veszte felé. Igen szórakoztató látni, ahogy Sherlock még annál is könnyedebben játszik Johnnal, mint ahogy a hegedűjéből elővarázsolja a kacskaringós dallamokat, és Mycroftnak csak időnként keseredik meg a mosoly az arcán, amikor felötlik benne, hogy talán ő sem egyéb egy virtuozitást igénylő darabnál.


*

Mycroft a Buckingham palotában áll, bal lába a lepedőn, a feje magasra emelve, mereven néz maga elé, és arra gondol, ilyen érzés lehet megőrülni.

*

A félig leeresztett szemhéjak felerősítik az illúziót, amit a fehér bőr, és a sötét, hullámos fürtök nyújtanak. Kifinomult gyötrelem. Amikor olyan közelségbe kerülsz, hogy ez csak még kínzóbbá teszi a megmaradt távolságot, elviselhetetlenné, mert tudod, hogy soha, soha nem éred el. Az érzés, amikor álmodban iszol, de szomjas maradsz, és hiába iszol bármennyit, hasztalan, hiszen a vágyad csak egy másik valóságban elégíthetnéd ki, és az anyagtalan víz poros, kaparó szárazságot hagy maga után a szádban. Az őt befogadó test épp ilyen anyagtalan, másik valósághoz tartozó pótszer.  Mycroft ekkor, évek óta először, elkövet egy hibát: kimond egy nevet.

-     Ki az a Sherlock? – kérdezi Peter másnap reggel, a pultnak támaszkodva, ahogy lehúzza a lassan kihűlő Nescafét.
-     Az teljes mértékben a magánügyem.
-     Ahogy gondolod – von vállat sértődötten a férfi. Lecsapja a bögrét a pultra, majd a dzsekijéért nyúl.
-     Várj – dörzsöli meg a szemét fáradtan Mycroft.
-     Igen?
-     Van pénzed taxira?

Miközben előveszi a tárcáját, már tudja, hogy most látják egymást utoljára.

*

-     A decens kis mellény, a zsebóra aranyláncon, az esernyő… túl sok – húzza el a száját Moriarty.
-     Pardon?
-     Próbálsz fedhetetlen úriembernek látszani, de izzadságszaga van. Túl teátrális. Felveti a kérdést, miért van szükség erre a kirakatra? Mit rejtegetsz?
-     Nem értem, miről beszél. Bizonyára nem őszinte az aggodalma a kiegészítőim megválasztását illetően.
-     Bébi, dehogynem – vigyorodik el. – Sikít rólad, hogy valami ocsmány kis titkod van. Nem államügy, ó nem – csóválja meg a fejét szomorú kutyaszemekkel -, persze biztos tudnál mesélni, de nem, ez inkább személyes... lássuk csak – a szájához emeli a mutatóujját, gondolkodást mímelve. Mycroftot kirázza a hideg a ripacskodás láttán.– Óóóóó, elkaptalaaaaak – vigyorodik el végül. – Mióta?
-     Kérem, ne raboljuk egymás idejét. Beszéljen világosan.
-     SHERLOCK! – üvölti az arcába.

Mycroft hátrahőkölt döbbenetében, és csak túl későn jön rá, mekkora hiba volt ez: az ijedtsége elárulta. Mégis, a hirtelen késztetés, hogy távolságot helyezzen önmaga, és az eltorzult arcú, vicsorgó pszichopata közé, leküzdhetetlen. Hogy távolságod helyezzen önmaga, és az igazság közé. Hogy távolságot helyezzen önmaga, és önmaga közé.

Moriarty a következő pillanatban már megint teljesen nyugodt. Tűnődő.

-     Már csak az a kérdés, hogy a mocskos fantáziáidban vajon előröl, vagy hátulról csinálod-e…

Soha nem ütött meg senkit ököllel, durván, arcba, így meg pláne, ezzel a kétségbeesett brutalitással, nem akarom hallani, elég legyen, ha porig kell is rombolnom az egész világot, akkor is elhallgattatlak, elég volt.

Kicsit később, mikor Moriarty a vérző orrát fogja, Mycroft pedig próbálja visszanyerni a lélegzetét – miért pont most nyerné vissza, ennyi év után – szinte meghitt hangulat uralkodik el a kihallgató helyiségben. Már-már baráti. Moriarty nagyon megértőnek bizonyul. 

-     Tudod, én segíthetnék neked – teszi vigasztalóan vállára a kezét. - Azt hiszed, Sherlock nem tud róla? A világ legzseniálisabb megfigyelője? Hogy nem manipulál? Hisz látod, mit tett Irene-nel. John Watsonnal. Velünk– gesztikulál szélesen a kettőjük közti távolságot áthidalva.

Mycroftnak megfeszül a válla.

-     Senki nem tud rajtam segíteni.

Mert ekkor jön rá, hogy Sherlock szétégeti őt: mindent elpusztít, ami volt, ami lehetett volna, amire vágyhatott volna, ha nem az öccse tölti ki minden éber pillanatát, amióta csak megszületett. "Aggódom érte, állandóan.”

 Már sosem lesz könnyebb.

-     Senki nem tud segíteni – ismétli meg.

Moriarty lassan elmosolyodik.

– Talán én mégis.

*

Belép az üres cellába, ahol minden vízszintes és függőleges felületről az öccse neve néz vissza rá. Csak egy őrült képes ilyesmire, kétségtelenül.

 Mycroft, ha egy kérése lehetne, azt szeretné, hogy örökre zárják be ide, ebbe az összekaristolt falú szobába, és vessék a Temze fenekére a kulcsot, hogy a szürke víz lassan rozsdává mállassza azt.

(Valójában persze mágneskártyával záródik a cella ajtaja; időközben azonban a rejtélyes, fekete virág megtanította Mycroftnak, hogyan szeresse a költészetet. Fájdalmas tanulás volt. És talán nem is érte meg.)

*


Tenyerébe temeti az arcát. Térdén, kihajtva, fehér lepedő az újság, negyed oldalt beterítő képpel. Gyászhír. A hamis zseni öngyilkossága. Az újságok, mint mindig, tévednek, szeretné kikiabálni, az ostobaságuk vérlázító: nem hamis zseni volt, aki meghalt, hanem az egyetlen konzultáló detektív a világon, a csodálatosan intelligens kisfiú, a szeme előtt kibomló értelem. A villámlás, amit sosem követ mennydörgés. A kisöccse, Sherlock. 



_____________________________________

A történet párja: Over the Love


24 megjegyzés:

  1. elolvastam, és most 10 perce azon gondolkodom, mit írjak. Megpróbálom összeszedni...
    Egyáltalán nem szeretem a Holmescest történeteket (az egyetlen shippelt testvérpárom az Loki és Thor), de Te írtad, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy nem olvasom el. Nagyon-nagyon vegyes érzéseim vannak, de egyáltalán nem bánom, mert gyönyörűen meg tudod írni még EZT is, és ez valami elképesztő. Mert élveztem, pedig rettenetesen féltem tőle. Nem fogom szeretni ezt a párosítást, így ebben a formában soha, de ez egy tökéletes novella, amit örülök, hogy megírtál. Főleg a gyerekkori részek, azok csodásak. Mycroft gyötrődését olvasni olyan volt, mintha valaki folyamatosan a tüdőmet facsargatta volna, és még most sem engedne rendesen levegőhöz jutni, és azt hiszem, ez a nyomasztó érzés még bennem lesz egy darabig.
    Az egész novella őszinte volt, és éppen ezért szerettem olvasni. Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekes, én pont fordítva vagyok, a Thorki történeteket csak akkor szeretem, ha nem megy tovább a normál testvéri viszonynál, viszont a Holmescest jöhet minden mennyiségben. Igaz, itt is megválogatom, inkább azokat a történeteket kedvelem, ahol nagy hangsúly van kettőjük viszonyának komplexitásán és terheltségén. Írni én sem hiszem, hogy sokat fogok ezzel a párossal, bár egy Sherlock szemszögű írás ott motoszkál az agyam hátsó felében...
      Nagyon örülök, hogy elolvastad, és nem utáltad. :)

      Törlés
  2. Hát nehéz bármit is mondani... ez volt az első Holmescest történetem. Hát őőő összeszedem a gondolataimat, bár nehéz lesz nem tudom mit gondoljak. Történet leírás gyönyörű volt. Teljesen bele lehet képzelni, a gyerekkort meg főleg. Eltudom képzelni, hogy ilyeneket gondolhatott Sherlockról Mycroft mikor kicsi volt. Összességében tényleg nagyon jó volt, bár nem mondom, hogy a kedvenceim lesznek a Holmescest írások. Most ennyit tudtam írni, bocsi ha kicsit ködösen írtam le, de nem jut eszembe semmi értelmesebb. ( Mintha kisebb sokkot kaptam volna. Vagy csak nagyon új ez nekem :D). A történetet nagyon köszönöm :).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, ez nem az a történet, ami megszeretteti bárkivel is a Holmescest írásokat, mert bár én magam kedvelem őket, mégis, néha elcsodálkozom, mennyire egyszerűen túlteszik magukat az írók azon, hogy testvérek. Én a saját történetemben nem tudtam elképzelni, hogy ezt megkerüljem, ezért is lett olyan, amilyen. Köszönöm, hogy olvastad, és remélem, azért nem volt túl nagy a sokk. :)

      Törlés
  3. Tudod, nem vagyok képes elég vizet inni ahhoz, hogy a szememből folyó, sós izzadságot pótoljam, nehogy a kiszáradás állapotába kerüljek. Gonosz vagy.

    Nem tudom hogy csináltad, de kíváncsi lettem a történetre, bár a vérfertőzős témák nem a szívem csücskei. De hittem benne, hogy te megoldod, hogy te jól megcsinálod, hogy valami olyat formálsz belőle, ami tetszeni fog... nem tudom, hogy csináltad, nem is akarom tudni, de baromi jól megoldottad a dolgot.

    Olyan, mintha megpörgetted volna a forgós székemet, ezzel egy egészen más szemszögből mutatva be az egészet és hú! Ha ehhez hozzávesszük a letisztult stílusodat, az apró humormorzsákat, amikből sosincs túl sok, sem túl kevés, hanem mindig éppen elég... *.*

    Menj innen, megrontasz xD Köszönöm, hogy megírtad :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is, hagy köszönjem meg, hogy bíztál bennem, és elolvastad! :) Másodszor, hidd el, nem akarok senkit megrontani, de hát szeretem tesztelni a saját lehetőségeim (és az olvasók) határait. Vizet meg igyál mindenképpen, jó sokat! :)

      Törlés
  4. Huh.
    Még mindig, változatlanul és egyre jobban huh.
    Nagyon örülök, hogy a káromkodást kivetted, így is úgy ütött, mint az ipari áram. Mivel már egyszer írtam, így most ahhoz annyit fűznék, hozzá, hogy bár a lelkedet nem sikerült megmentenem, de hát az ördög bánja, amíg ilyen csodálatosan és filmszerűen írsz.
    A bővítések is jól vették ki magukat, dbotak még egyet az egészen.
    És tényleg az egész egy forgószékes sokkhoz hasonlít.
    Áh, egy zseni vagy, kész vége, punktum.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igazad volt, nélküle is meg lehetett oldani, és én is jobban érzem így magam a történettel. :) Hihetetlenül boldog vagyok, hogy még mindig tetszik annak ellenére is, hogy szegénykém, téged is jól lesokkoltalak az elején.

      Törlés
  5. Ahh. Én akartam írni egy ilyet, csak inkább Sherlock-központúan, de hát most már nem fogok, mert ez túl zseniális. Milyen meglepő! (nem)
    Nem annyira titkos bűnös mániám a mindenféle cest, szóval már azelőtt megvettél vele, hogy elkezdtem volna olvasni (és utállak, mert túl jól írsz). Ja és külön kösz Moriartyért. De továbbra se sikerült megszeretnem Mycroftot, márpedig ha ezzel a ficcel nem sikerült, tutira semmivel sem fog. Továbbra is csak az érdekelne, hogy mit gondol Sherlock, de azt nem mondod el nekünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neeee,kérlek, nagyon rosszul érezném magam, ha a történeteim elvennék bárki kedvét is az írástól. :( Pláne, hogy én is tök szívesen elolvasnék egy Sherlock-központú történetet! Terveztem amúgy egyet, ennek a párját, de ezek után nem tudom,mi lesz belőle...
      Azét köszönöm, hogy olvastad, persze valahol örülök neki, hogy tetszett, csak túl elszomorodtam most amiatt, hogy elvettem a kedved. :(

      Törlés
    2. Jaj ne haragudj, nem akartam elvenni a kedved, és főként nem szomorúvá tenni. Nehogy úgy érezd pont énmiattam, hogy nem kéne megírnod a második részét. Írd csak meg! Nagyon szeretném, és tudom, hogy nagyon szeretni fogom.

      Törlés
    3. Oké, de csak ha te is megírod a sztorit, amit terveztél! ;)

      Törlés
  6. Szia!
    Őszinte leszek, utálom az incest sztorikat, pontosabban nem olvasom őket mert az ötlet nem tetszik. Nem olyan rég fedeztem fel az Sherlock fandomos írásaidat, a tapasztalataim alapján be mertem vállalni ezt az írást, megbízok az írásaidban, szeretem őket. ( A merin fedeztem fle a fragmentary-t, csak kevés kritikát írtam, ígérem pótolom, imádom a történetet! :) ) Plusz volt egy olyan érzésem, hogy nem leszel túl vizuális a leírás alapján, hanem inkább lelki folyamatokat fogsz ábrázolni, amit pedig imádok ( újabb gondolatmegszakítás: a fragmentaryban én pont hogy élvezem Sherlock agyában való mászkálást, az angst, komoly témák mellett ez az egyik gyengém). Az 1. és valószínűleg utolsó incest történet, amit olvastam, meg kell mondjam, iszonyatosan tetszett! Nagyon jól ábrázoltad Mycroft őrlődését és bukását. Sherlock szépen manipulálta a bátyókát és környezetét. Szép volt, ahogy a testvéri utálat átváltozott szeretetté, próbálta megvédeni öcsit a saját démonaitól. Önkéntelenül eszembe jut, nem hiszem, hogy sikeres lett volna az erőlködései ellenére. Úgy értem, mindkettejük elég speciális figura, az átlagembertől túlságosan eltérnek, így a beilleszkedésük finoman szólva is problematikus. Nagyon jó írás volt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ó, had öleljelek meg ezért: "megbízok az írásaidban". Ennél szebbet nem is írhattál volna! :) *örömtáncot lejt, majd rájön, hogy iszonyú meleg van, és lógó nyelvvel ül vissza a monitor elé*
      Annak külön örülök, hogy nagyon jól leírtad, amit én is éreztem kettőjük viszonyával kapcsolatban a történetben, és ez azt jelenti, hogy többé-kevésbé azért sikerült megvalósítanom az eredetei szándékom. Egyedül abban nem vagyok biztos, hogy Sherlock valóban ennyire manipulatív lenne, lehet, hogy ezt Mycroft látja bele, illetve Moriarty próbál ráerősíteni erre az érzésére. (Bár kétségtelenül kétértelmű.) Köszönöm, hogy írtál, és remélem, továbbra is rászolgálok a bizalmadra! ;)

      Törlés
  7. Ez tökéletes volt és kész. Imádtam. Zseniális. Ahogy kifejezed az érzéseket...ótejóég. Köszönöm. Élmény volt olvasni.

    VálaszTörlés
  8. Szeretem a Sherlock ficeket, de csak amiben Sherlock az egyik fél, és nem Moriarty a másik. (micsoda igényeim vannak, nyihaha)
    Az incest nem a szívem csücske, de gebedjek meg, a Thorkik közt találtam pár jót (bár én tetű vagyok, és azt szeretem, ahol Loki kihasználja a bátyját, no mindegy), így nem merek azt mondani, hogy SOHA.
    Olvastam tőled már párszor, belemertem vágni ebbe is. Nem csalódtam, keserű történet volt, és tetszett. A leírások erősségeid, nekem meg a leírások a gyengéim. Őszintén szólva ezzel máris pozitív lett a történet, no meg én bírom Mycroftot, nagyon is. Végre ő is szóba került, fannficek terén szoktam hiányolni. No, megyek olvasni még, látom van "párja".
    További minden jót, köszönöm, hogy olvashattam! Nagyon tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, mennyi hiba, nem olvastam vissza. Nem látok javítás opciót. :)
      Még annyit hozzáfűzök, ha már itt foglalom a teret, hogy Sherlock leírásánál bizseregtem, annyira jó volt. Azokba a fürtökbe úgy belemarkoltam volna...

      Törlés
    2. Csak annyiban különbözünk, hogy én még a Sheriartyt is bármikor, bárhol. :) Sherlock karaktere nélkül nem nagyon szoktam ficeket olvasni, az ő érdekessége adja el nekem az egészet, maximum még Mycroftot és Irene-t tartom elég izgalmasnak ahhoz, hogy önállóan is meg tudjanak mozgatni.
      Incest sztorit a Holmescest történetek előtt én még csak soha nem is olvastam (na jó, ez nem igaz: egyszer rákattintottam egy történetre a Weasley ikrekkel... hát zártam is be rögtön. XD), azt meg pláne nem gondoltam, hogy írni fogok ilyet, de Sherlock/Mycroft kapcsolatának dinamikája lenyűgöz. (Meg úgy külön-külön is köteteket tudnék róluk.)

      "a leírások az erősségeid" - Ezzel, meg kell mondjam, sikerült meglepned, de nagyon imádlak érte! <3 Mivel mindig az az érzésem, hogy a bennem élő képhez, jelenethez képest a leírásom csak szánalmas vázlat... aztán az olvasók fejében mégis működik néha. Nem értem hogy van ez, biztos varázslat, vagy én nem tudom. Talán az segít, hogy fanficről lévén szó, a szereplők eleve adottak, ott vannak mindenki fejében, és nem kell nagyon sokat hozzátenni, hogy életre keltsük őket.

      Mycroft szerintem is indokolatlanul keveset szerepel, nekem az egyik kedvenc szereplőm, viszont a Mystrade ficekkel nem tudok mit kezdeni... nem és nem. (Így aztán a saját öccsével shipppelem, hát nem vagyok teljesen normális, na.) Még fogok szerintem írni vele/velük, ha nem is ebben a formában.

      Jó hosszú válasz lett, de úgy megörültem a hozzászólásodnak, hogy nem tudtam kontrollálni magam, elnézést. :P

      Törlés
    3. Köszönöm válaszodat, és nagyon örülök, hogy valamit én is tudtam nyújtani, egyszerű olvasó, cserébe a maradandó élményért. :)
      Egyre inkább leszoktam a kritikaírásról, hála a sértődékeny íróknak. Ez örök vesszőparipám. Akinek van füle, meghallja egy kritikából, amit kell, így pár blogra, amire rászoktam, reagálok is. (The taste of ink-ről találtam rád, közben megnéztem...) Ez így fair :) Kell a visszajelzés.
      Amit érzel, annyira de annyira ismerős! Elkezdek írni, és mindig elmerengek, vajon átadom-e, amit kell? Gyorsak a gondolatok, lassú a kezem. Minő borzalmas probléma, minden nap megvívom vele a harcot. :)
      Mystrade. Ízlelgetem, nincs ellene kifogásom, de sosem tudom, hogy jöhetnek ezek ketten össze, de biztos hatmillió alapon nyugszik, mert sokan írják, és vannak kifejezetten jók. Csak hát igen, Sherlock. Én őt akarom, belőle sosem elég, ő maga egy drog. Még az incest is szóba jöhet, pedig azzal néha simán ki lehet kergetni az univerzumból és még tovább. Sok rosszat olvastam a témában, és semmi értelme a legtöbbnek, eleve egy kényes, nehéz téma, hát ha még az író sem fogja meg jól a sztorit.
      Sherlock az a karakter, aki egy fanfic-írónak és rajongónak a lehetőségek tárháza. Beteges kissé, ám ez ad egy pikánst ízt neki.
      Moriartyt is imádtam (kb kit nem? JAJJ, tudom! Sallyt. Őt nem szerettem), külön, de azért barátkozom a témával. Nem szoktam kategorikusan kijelenteni olyat, hogy soha. Minden lehetséges.

      Ha még írsz Holmescestet, nyugodtan oszd meg velünk, szerintem nem csak én fogom várni! :) Mycroft is jöhet minden mennyiségben, örülök, hogy nem csak én szeretem <3
      A hosszú válaszért meg ezer csók!

      Törlés
  9. Holmescest. Ha tudnád - gondolom a publikálás kommentelés időeltérés azért sejtet valamit - szóval, ha tudnád mennyit kerülgettem én ezt a novellát! Aztán belekezdtem és nem tudtam letenni. Imádtam minden sorát, minden szavát...és Mycroft. Istenem, istenem Mycroft. Csak gratulálni tudok hozz, kivételes történet egy kivételes témára.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy nem bántad meg végül, és igen, Mycroft. <3

      (Iszonyat jó ez a profilkép. :)

      Törlés
  10. Szia
    Már vagy egy hónapja, hogy napi rendszerességgel somfordálok fel az oldalra és mint a gondosan őrizgetett csokoládét úgy nassolom a történeteidet. De eddig nem mertem kommentet hagyni, mert egyszerűen nem akartam az esetlen mondataimmal idekontárkodni. Mert itt még az olvasók is olyan művészien fogalmazzák meg a gondolataikat, hogy úgy éreztem az én körmondataim lennének a csúf firkák a világ legszebb festményén. Meg aztán van valami rettenetesen lelombozó abban, ha valami igazán különleges tetszik az egyáltalán nem különlegeseknek, az unalmas átlagnak is.
    Szóval tépelődtem, de nem bírtam ki. Nem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjak egy ilyen felkavaró jelenséget, mert a történeteid régóta először kiszakítottak a hétköznapok unalmából és végre olyan gyönyörűen fájdalmas érzéseket tapasztaltam, amiket már rég nem. Azt hiszem baj van a világfelfogásommal, de nekem a valóságos élet annyira sekélyesnek tűnik. Egyszerűen nem ad lehetőséget igazán gondolkodni, igazán érezni. A valóságból számomra hiányoznak az összetett érzések, a szenvedés szépsége. Nekem az érzések olyanok, mint a gondolatok, minél kuszábbak, megfejthetetlenebbek, annál érdekesebbek. És ezek az "érdekes" érzések hiányoznak nekem a mindennapokból, szóval mikor már teljesen kiüresedettnek érzem magam ilyen történetekkel gyógyítom magam, belemerülök az egyetlen dologba, amit igazán tudok élvezni.
    Azért tudom, hogy a komment funkcióját sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom, hogy képes voltam úgy teleírni már fél oldalt, hogy egy szót sem sikerült összehoznom se a történetről, se a véleményemről, csak valahogy próbáltam érzékeltetni, hogy mennyit jelentenek számomra a történeteid. Szóval most már tényleg igyekszem a lényegre térni.
    Először szeretném megjegyezni, hogy alapvetően idegenkedek a SLASH-től. Leginkább azért, mert én hiszek az olyan barátságban, amelyben önmagáért, a személyiségéért szeretik a másikat és valamiért úgy érzem, hogy ezt a fajta vonzódást a testiség csak lealacsonyítja… de ennek kifejtését majd inkább egy Johnlockos íráshoz biggyesztem... Szóval csak arra akarok kilukadni, hogy ennek ellenére is imádom ezt a történetet is.
    Mert mikor olvastam valahogy teljesen egyértelművé vált. Ez az egyetlen magyarázat. Mert mi más okozhatott volna ekkora, gyógyíthatatlan sérülést? Csak a tiltott, újra és újra elutasított szerelem állandóan feltépett sebei képesek így tönkretenni, kifacsarni az érzelmeket valakiből. Annyira tökéletes ez az elgondolás.
    Tudom, ostobaság kimondani a nyilvánvalót, de valahogy muszáj. Az egyik nyomós indok, hogy a szereplők sosem „esnek ki a szerepükből” Mycroft a legvégéig megmarad a racionális fél, még akkor is, ha majdnem belepusztul. A másik természetesen a mesteri precizitással kiemelt részek. Mindegyikben a legbonyolultabb érzések kavarognak, a legfontosabb változásokat megjelenítve tökéletesen kirajzolják az utat. Hagy emeljem ki a kedvenc részem, az első csókot, mielőtt még John felbukkan. Vagy százszor olvastam azt a részt, mert egyszerűen nem bírtam meglenni anélkül a libabőrös borzongás nélkül, ami az olvasása közben elfog. Komoly fizikai reakciókat váltasz ki az írásoddal. Sosem volt még Sherlock ennyire sebezhető és sosem kapott még akkora sebet. És ez olyan fájdalmasan gyönyörű, hogy egy picit én is összetörök tőle…nem bírok többet írni, mert minden szó csak ostoba és közönséges, nincs ami kifejezné, hogy mennyire tökéletes, hogy mennyire csontig hatoló. A harmadik, amit imádok a történeteidben, hogy Te mégis megtalálod ezeket a szavakat, amikkel ki lehet fejezni ezeket a megfoghatatlannak tűnő gondolatokat, érzéseket. Azt hiszem valami végérvényes dolog történt köztem és az írásaid között, úgy érzem megtaláltam az egyetlen gyógyírt a kiüresedés ellen.
    Sajnálom, hogy ilyen pofátlanul hosszúra sikeredett az első kommentem és még csak nem is lett valami elmés, teljesen alapvető dolgokat írok le, amit előttem mások már sokkal szebben. De nyugodtan mond meg, ha jobb lenne felhagynom a véleménynyilvánítással – abszolút megértem. Köszönöm, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Először is, üdv az oldalon! :)

      Talán ez hihetetlennek hangzik most, de azt hiszem, teljesen megértem, amit írsz, mert az életem kb. első húsz évében - na jó, gyerekként nem, de úgy 12 és 20-22 éves korom között ezt éreztem, amiről te is beszélsz: az élet nem ér fel ahhoz, amire vágyom, minden sekélyes, a körülöttem lévők élete és érzései is unalmasak, és én is bele fogok ebbe fulladni, ahogy (látszólag vagy valóban) ők fuldoklanak benne. Számomra a könyvek nyújtották az egyetlen kiutat ebből, például talán pont emiatt imádtam a Harry Potter könyvek mágiával átitatott világát... és ez vezetett el aztán a fanficekhez.
      Később sok minden történt velem, rengeteg olyan dolgot éltem át, rengeteg olyan dolgot tettem (és teszek) részben tudatosan, ami miatt valószínűleg már soha nem tudnám sekélyesnek látni az egyszerű dolgokat sem, sőt, épp az egyszerű dolgok lettek csak igazán varázslatosak. Ám ehhez először is az kellett, hogy megtaláljam azt a közeget (embereket; várost; városokat), ami inspirál, és azt a nyelvet (írás és fotózás) amin ki tudom fejezni magam. Persze ez csak az én történetem, és nem minden út egyforma - de idővel szerintem legtöbbünknek elkezd derengeni, hogy melyik irányba kellene botorkálni, hogy valami Valódira bukkanjunk, aminek számunkra jelentősége van.
      Te sem vagy unalmas és átlag, semmivel sem jobban, mint én (vagy bármelyikünk), hisz az alapján, amit leírsz, benned is ott van a vágy a többre, a 'mágiára'. Az 'összetettség', a 'szenvedés szépsége' pedig igenis ott vannak a világban, nem hiányoznak belőle, csak talán sokszor idő kell, hogy tudjuk látni, érteni akkor is, amikor nem válogatja ki nekünk valaki gondos kézzel a káoszból, hogy megértsük. Egy idő után magunknak kell észrevenni, és ez egy élethossztiglan tartó tanulási folyamat, amiben mind diákok és tanárok is vagyunk egyszerre, jó vagy rossz válaszok pedig nem léteznek. Így felesleges az aggodalmad a véleményed, szavaid illetően, mert nem kell mindannyiunknak egyformán kifejeznünk magunkat ahhoz, hogy egy helyre tartozzunk, és szerintem te nagyon is ide tartozol.

      Nagyon örültem amikor reggel megláttam az írásod, és az egész hétvégémnek egy pozitív löketet adott! Szóval nagyon szívesen olvasom a gondolataidat máskor is. :)

      Törlés