Fragmentary (Tizedik fejezet)

Vallomás következik: szeretem Mycroftot. És bocsássátok meg, hogy ennyire élvezem, hogy Sherlock ilyen gyönyörűségesen sérült. (Most már azért van rá utalás, hogy egyszer majd történések is lesznek. :P)

Tizedik fejezet: Száz százalékos figyelem

T+ 370 nap

-     Miss Adler.

-     Mr. Holmes.

Mycroft egyáltalán nem tűnik meglepettnek. Vajon tudta, hogy Irene a közreműködésemnek köszönhetően másodszor is visszajött a halálból? Valószínűtlen. (Jól leplezett meglepetés, egyértelműen: a fülcimpája mindig elárulja.)

Tulajdonképpen már egészen hozzá lehet szokva, hogy mi ketten kényünk-kedvünk szerint halunk meg és támadunk fel. Eltűnünk, ha szükséges, hogy aztán váratlanul valahol máshol bukkanjunk fel. És most megint eltűnni készülök. A segítségükkel.

-     Ms. Adler, el nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, amiért magára vállalja az öcsém felügyeletét.

-     Mycroft! – horkanok fel. A szemtelensége még mindig megdöbbent. Nem egy nehezen kezelhető háziállat vagyok, akit rábíz a barátaira egy hétvégére. (Már, ha lennének barátai.)

Mycroft és Irene sokatmondó, cinkos pillantást váltanak. Dühítő. Rossz ötlet volt idehívni a bátyám, döntöm el.

-          Ahogy a köznyelv mondja, Mr Holmes, jövök eggyel az öccsének.

-          Szegény gyermek – csóválja meg részvétteljesen a fejét, és megpaskolja Irene kezét. – Kérem, legyen elővigyázatos. Nem szeretném, ha Sherlock diplomáciai bonyodalmakat okozna. Ismét.

Világosan körvonalazódik a szerepem ebben a jelenetben (is): a szánalomra méltó, nehezen elviselhető szociopata, akihez türelmesnek kell lenniük, mert szükségük van rá.

Sosem bántott: én alakítottam így. Most egyszerre mégis, a magam által alkotott maszk, úgy érzem, nem passzol. Szeretném megérteni. Szeretnék belépni a világukba. Nem ideiglenes belépőkártyával, ami csak addig érvényes, amíg hasznukra vagyok. Sosem fogok, igaz? 

Az érzés csak egy pillanatig tart, aztán emlékeztetem magam, miért döntöttem így: miért választottam ezt. Választás. Nem kényszer.   

-          Nem térhetnénk a lényegre? – vágok közbe

-          Azt hinné az ember, az örökkévalóság türelemre tanít, Sherlock.

-          Azt hinné az ember, több mint egy év után megunod végre a halálommal kapcsolatos ízetlen poénokat.

-          Bocsásd meg, hogy több mint egy év után sem tudom megszokni a halálod. – Felemeli a fejét, és kinéz az ablakon. Akkor csinálja ezt, amikor valami ott lóg a levegőben, amit értenem kellene. (Miért nem vagy képes világosan beszélni?)

-          Uraim – szól közbe Irene –, valóban fontosabb dolgunk is van. Elhozta az útleveleket, Mr. Holmes? – fordul Mycroft felé.

A bátyám összepréseli a száját annak jeleként, hogy felesleges, ostoba kérdésekkel zaklatják. (Látod, tudok olvasni rajtad. Nem vagyok szociopata, látod? Választás, nem kényszer.) A zakózsebébe nyúl, és előhúz egy borítékot.

-          Mr. és Mrs. Brown. A fedősztorijuk a mellékelt iraton. Mikor indulnak?

-          Két nap múlva.

-          Három – szólok közbe.

Mycroft kérdőn vonja fel a szemöldökét.

-          Még el kell intéznem valamit – teszem hozzá egyből.

(Nevetséges. Miért kellene magyarázkodnom neki? Nem vagyok már kisgyerek.)

-          Miss Adler, megtenné, hogy magunkra hagy minket az öcsémmel néhány pillanatra – veszi elő legudvariasabb modorát. Tenyérbemászó. (Nem akarok kettesben maradni vele. Tudom, hogy bántani fog. Ő képes rá.)

Mikor Irene elhagyja a szobát, megint rám szegezi a tekintetét, melynek a spanyol inkvizíció is sírva könyörögne a titkáért.

Nem hagyom, hogy manipuláljon. Nem hagyom, hogy manipuláljon. Nem hagyom, hogy manipuláljon. Ha meghúznám az ocsmány nyakkendőjét, szorosra, nagyon szorosra, úgy, hogy a csomó elzárja a levegő útját a légcsőben, három perc alatt vége lenne. Talán annyi sem kellene. Az oxigénhiány következtében már fél perc után szédülés, homályos látás, körülbelül egy perc után eszméletvesztés lép fel. Asphyxia: nem a legkellemetlenebb halálnem. (Mégis csak a bátyám.)

-           Sherlock.

-          Mit akarsz?!

-          Ez az elintéznivaló, feltételezem, nem a Dr. John Watson esküvőjén való részvételt és botránykeltést takarja.

-          Ostobának nézel? – mordulok rá. Tudom, hogy nem fedhetem fel magam.

Csendben figyel egy darabig. Méreget. Kerülöm a tekintetét. (De tudom, hogy ez nem használ.) Feláll a fotelből, és odaül mellém a kanapéra, a helyre, amit Irene szabadon hagyott. A kettőnk közti tér ilyen drámai lecsökkenése azonnal vészjelzést küld minden idegsejtemnek. Érzem, ahogy izzadni kezd a tenyerem. Tudom, mi következik. Utálom, mikor ezt csinálja. (Nem mutathatom, mennyire sarokba szorítottnak érzem magam.)

-          Engedd el őt, Sherlock. – Mondja halkan. Már-már azt hinném, gyengéden, ha ez nem lenne teljesen idegen tőle.

(De annyira nehéz, Mycroft.)

-          Rég elengedtem.

Oldalra dönti a fejét.

-          Tudom, hogy nehéz. De szükséges. Nem akarod veszélybe sodorni.

(Miért fáj akkor ennyire? Nem értem.)

-          Ahogyan már mondtam, nem vagyok teljesen ostoba.

-          Túl sok mindent hagytatok kimondatlanul. Fontos dolgokat. És a kimondatlan dolgok fájdalmasak tudnak lenni, Sherlock.

(Félek. Félek itt hagyni. Félek, hogy minden erőfeszítésem ellenére baja esik.)

-          Nem kell kioktatnod.

-          Rajta fogom tartani a szemem. Nem kell aggódnod John miatt. Vagy tényleg azt gondolod, képtelen vagyok a törődésre?

(Tudom, hogy nem vagy képtelen rá, Mycroft.) Az ujjaim már egészen belevájtak a kanapé plüss karfájába. Ez a legkínzóbb rész, miért teszi ezt velem? Összeszorul a tüdőm, ahogy minden szóért, minden egyes hangért külön megküzdve kipréselem:

-          Tudom, hogy nem vagy képtelen rá.

(Tudom, Mycroft. Talán én vagyok az egyetlen a világon, aki tudja.) Most boldog vagy? A megerőltetés egészen gyengévé tett. Nagyokat lélegezve próbálom leküzdeni a szédülésem.

Elmosolyodik. Felemeli a kezét a térdéről, ám az érintésének anticipációjától önkéntelenül összerezzenek. A mozdulata megfagy a levegőben, félúton a vállam felé. Hogy ne tűnjön értelmetlennek, megdörzsöli a homlokát, mintha ez lett volna az eredeti szándéka. Tőle szokatlan, suta mozdulat.

(Sajnálom, Mycroft.)

-          Semmi baj, Sherlock. – A mosolya most keserűbb, szeretném jóvátenni, elvenni ezt a keserű élt, de már késő. Feláll, és lesimítja a zakóját.  - Vigyázz magadra.

-          Szükségtelen felhívnod rá a figyelmem.

(Hiányozni fogsz.)

*

Irene társasága mindig száz százalékos jelenlétet igényel, Mycroft után most mégis felüdülés ez a vacsora. Mycroft néha egyszerűen nem éri be száz százalékkal. Sosem tudtam olyan könnyen lekenyerezni, mint Lestrade-ot. Mint Mollyt. Mint Johnt. (Bűntudat égeti végig a torkom ismét. Most már vajon örökre a számban fogom érezni a megbánás émelyítő ízét, ha rá gondolok? Többet érdemelt. De nem volt sem olyan ravasz, mint Mycroft, sem olyan erőszakos, mint Irene, hogy kikövetelje, ami jár neki. Ez csak még fájdalmasabbá teszi.)

Irene: fekete selyemruha (mérsékelten kivágott, inkább megszokás, mint komolyan vett csábítási szándék). Vörös rúzs (Rouge Dior  #644, az alsó ajkán enyhén túlhúzva a körvonalon). Az asztal alatt kibújik a cipőjéből, a mozdulat azzal jár, hogy véletlenül (?) megérinti a jobb lábszáram. (Kétértelmű jelzéseket küld.)

-          Szomorúnak tűnsz.

-          Az érzelmeim megvitatása nem része a megállapodásunknak.

-          A James Moriarty által hátrahagyott királyság megdöntésében való segédkezés az én értelmezésem szerint a lelked ápolását is magában foglalja. És a bátyád szerint…

-          Nem érdekel, mit mond a bátyám!

-          Bizonyos dolgokban pedig egyértelműen nagyobb tapasztalata van. – A sokat sejtető mosoly csak blöff. (Habár mesteri.) Mycroft nem sosem dőlne be Irene-nek. (Jégember. Szűz. Nem vagyunk annyira különbözőek.) – Talán John Watsonnal kapcsolatban is adhatott volna egy-két tanácsot. Borzasztó, hogy felnőtt férfiakként kénytelenek vagytok a sorsüldözött szerelmesek ezerszer eljátszott tragédiáját végigripacskodni. Nem áll jól neked, Sherlock. – (Az arcán ezúttal jól eljátszott aggodalom, de még mindig nem téveszt meg. Féltékeny?)

-          John Watson és én nem vagyunk szerelmesek. Sosem voltunk. – A hangom megfelelően tárgyilagos. Büszke vagyok magamra. (Egyedül azt sajnálom, hogy már túl vagyok azon a ponton, hogy magam is elhiggyem a hazugságaim. Pedig sosem volt nagyobb szükségem rájuk, mint most. Hová tűntek az üvegfalaim?)

Irene erőltetetten felnevet.

-          Lehettetek volna – mondja, és feláll. Az asztalt megkerülve odalép mellém, a jobb térdén piros folt, ahogyan a lábát keresztbetéve megnyomta rajta a bőrt. Az arcán szimpátia. Sajnálat? Valószínűtlen. Igaz, Irene-nel sosem lehet tudni. Beletúr a hajamba. - Ne aggódj, én tiszteletben tartom a Watson doktor iránti makulátlanul tiszta és kizárólag plátói érzéseidet.

-          Mióta?

-          Mindig is tiszteletben tartottam őket.

-          Nyilván a legnagyobb tisztelet vezetett, amikor tökéletes időzítéssel befeküdtél az ágyamba a Baker Streeten.

Nem jön zavarba. (Szégyentelensége egyszerre vonzó és taszító. Végletek. Akárcsak én, gondolom.)

-          A féltékenység a legjobb katalizátor, ahogyan erre már magad is biztosan rájöttél.  – (Mire célzol, Irene? A kétértelműség a lételemed, igaz?) - Mary Morstan nem mindennapi nő. Hidd el, értek ehhez.

Touché. Megrándul az arcom. El kell ismernem, valóban piszkosul ért hozzá. (Ha a bankszámlája nem lenne elegendő bizonyíték.)

-          Ó, szegénykém. Megszakad érted a szívem. Nézz csak magadra, szegény, szerelmes, összetört szívű Sherlock. Tudod, lehet, hogy enyhíthetnék a fájdalmadon.

-          Nincs szükségem segítségre – préselem ki összeszorított fogakkal.

-          Biztos vagy benne?  - Nevet. Mi ilyen vicces? Személy szerint nem látok semmi humorosat a szituációban.

Közelebb hajol. A száját a bal arcomhoz érinti. Ajakrúzsmaradványok. Kőolajszármazékok és zsiradék. Metilparabén. Tokoferol-acetát. Színpigmentek. Viszket tőle a bőröm. Várok, amíg felmegy a szobájába, aztán módszeresen letörlöm. A mozdulataim nyugodtak és kimértek.