Fragmentary (Nyolcadik fejezet)

Fragmentary (adjective) 

1, existing only in small parts and not complete

2, consisting of or reduced to fragments

3, broken, incomplete

Kicsit hosszabb a megszokottnál, és hogy sherlockosan beteg, az ugye magától értetődik. (Sherlockosan = nagyon-nagyon, azon a szinten, hogy nem tudod, sírjál, röhögjél, vagy egyszerűen csak verjed jól bele a fejed a falba.) Figyelmeztetések: nem túl explicit szex, és utalások droghasználatra. Min. 16+

Nyolcadik fejezet: Plusz egy

T+ 165 nap

Nem adja fel. A ritmikus dörömbölés áthatol a két kézzel fejemre szorított párnán. Párnákon. És a takarón. Saját ostobaságom: a tolltömés sűrűségéből kifolyólag nyilván nem nyújt megfelelő védelmet a hanghullámokkal szemben. Gyorsan végigfuttatom a lehetőségeket. További textilneműk: hasonlóan kétes eredmény. Ráhívni a rendőrséget: túl gyorsan lerendezné. Csak megvillant egy igazolványt a sok közül, és az egyenruhások már szabadkoznak is. (És aztán valószínűleg felettébb készségesen segítenének neki rám törni az ajtót.) Kiugrani az ablakon: hatékony, ám fájdalmas megoldás. (Ha nem vigyázom, lassan ez már feltételes reflexszé válik: dühítően kitartó pszichopata --> szabadesés.)

-     Tudom, hogy bent vagy. A gyerekes hisztiddel csak saját magad alatt vágod a fát.

Most már tényleg komolyan kezd érdekelni, honnan ered ez a vonzódása a favágáshoz (a metaforák szintjén legalábbis). Letúrom a párnákat a padlóra.

-     Nyisd. Ki. Az ajtót.

-     Tűnj el, Mycroft!

-     Híreim vannak Johnról.

Nem kéne hagynom, hogy manipuláljon. De hát mindig átkozottul jó volt benne, nem igaz? Utálom érte.

-     Miféle hírek? – Csak résnyire nyitom ki az ajtót, ám korát (és testsúlyát) meghazudtoló gyorsasággal pofátlanul bedugja a nyamvadt esernyőjét, majd kifeszíti az ajtószárnyat, és mire tiltakozhatnék, már bent is van a lakásban.

Magától értetődő mozdulattal felkapcsolja a villanyt: a fény élesen nyilall a szemgolyóimba. (Egy halva született kísérlet arra, hogy előhívjam, mikor használtam utoljára a világítást: három nap? Négy?)

-     Milyen otthonos – néz meredten a sarokban felhalmozott, meggyötört bútormaradványokra. (Talán fáradnom kellett volna azzal, hogy levigyem őket a konténerbe?)

-     Remélem, számoltál azzal a tényezővel, hogy mivel hivatalosan halott vagyok, gyakorlatilag büntetlenül meggyilkolhatlak.

-      Ugye nem ezen agyaltál abban a két hétben, míg nem lehetett kapcsolatba lépni veled?

-     Dehogy. Az elmúlt két másodperc terméke.

Tekintete ösztönösen az alkaromra téved. Az üvegszilánkok okozta sérülések már csak alig kivehető (nem neki, persze), halványrózsaszín vonalak.

-     Háztartási baleset?

-     Megvágtam magam borotválkozás közben.

-     A jobb csuklódon?

-     Ügyetlen vagyok – vonok vállat.

-     Az látom - pillant ismét a megviselt berendezésre. – Kérem – nyújtja felém a tenyerét.

Értetlen arcot vágok. Csakazértis.

-     Sherlock. – (Feláll a szőr a hátamon attól, ahogy elnyújtja az utolsó szótagot. Csak ő képes ilyen  irányítgató fensőbbséggel a szájára venni.)

-     Előbb a híreket.

-     John jól van.

-     Nem gondolod, hogy ez kicsit kevés azért cserébe, amit kérsz?

-     Mi mást szeretnél? – tárja szét a kezét.

-      A zsebedben lapuló felvételekben esetleg megegyezhetünk.

-     Felvételek?

-     Mycroft.

(Ne kelljen már felesleges köröket futnunk. Mindketten tudjuk, hogy tudok arról, hogy lehallgattatod a lakását.)

Ezúttal hosszan csöndben marad. Látom, hogy mérlegeli az előnyöket, hátrányokat: fizikailag vagy emocionálisan instabilan vagyok kiszámíthatatlanabb?  Felsóhajt.

-     Már éppen kezdtem örülni, hogy letettél a John után való koslatásról.

-     Nem koslattam utána!

-     Hát persze. Mindenesetre, sokkal tartozom Miss Morstannak, amiért elrettentett.

-     Nem félek Mary Morstantól!

-     Hát persze.

-     Neked is feltűnt, hogy a beszélgetésünknek kezd némiképpen repetitív jellege lenni?

-     Makacs vagy. A saját károdra – csóválja meg a fejét, és egy pendrive-ot vesz elő a zakózsebéből. - Az utolsó reményem, hogy ez majd észhez térít.

A nadrágzsebembe nyúlok, és előveszem a kis, áttetsző zacskót. Kicseréljük őket.

- Öröm veled üzletelni.

*

A hanganyag az MI6-től elvárható minőségű: mentes a háttérzajoktól, zavaró, karcos sistergéstől. Már-már a fizikai közelség illúzióját kelti.

Még így, megvágva is több tíz óra hosszúságú. Kitűnő elfoglaltság napközben, amikor azon kívül, hogy az ágyon fekve századszorra is rommá elemzem a nehezen (és lassan, Istenem, de lassan) begyűjtött adatokat, nem sok stimuláció éri az agyam. Hasonlóan rosszul viselem, mint az éjszakákat a Baker Streeten: úgy tűnik, a halál feje tetejére állítja az ember alvás-ébrenlét (ébrenlét – ködös képzelgések közti lebegés) ciklusát.

A hangok egy másik realitás felé nyitják ki a szoba falait: helyet adnak Neki. A lépései, munkába menet, munkából jövet. A mindennapi élete neszei, pontos rend szerint, még emlékszem minden részletre, a létezésének ritmusa már örökre (lírai pontatlanság, valójában: halálomig) kódolt információ az agyamban. 

Kinyitja az ajtót: előbb villanyt kapcsolt, csak aztán dobja le a táskáját, és a szatyrokat. (Az arca fáradt, de lassan feloldódnak a vonásai, ahogy odateszi a teát, és kiül rá az a csendes, nyugodt elégedettség – a jól megérdemelt pihenés elégedettsége –, amit sosem értettem, és aminek a látványa most mégis fantomfájdalomként kísért.)

Valami más most: hamis hangok egy jól ismert darabban. Nem csak teát főz. Nekiáll a vacsorának – ez ellenkezik a szokásaival, nem ez jön. Összeütődő edények, koccanásuk a főzőlapon, a kés pattogása a vágódeszkán, ahogy újra és újra nekiütközik. Olajsistergés.

Oh. Vendéget vár. (Mary? Nyilván.)

Éppen elkészül, mire megérkezik: a csengő élesen hasít John neszezésébe a terítékkel. (Az ujjai finoman, de határozottan simítanak végig a szalvéták élén. Úgy érinti őket, ahogyan minden mást: gyengéd, céltudatos praktikussággal. John érintése egészen különleges, és én nem értem, hogy lehet ez. Meg fogom érteni valaha?)

 Magas sarkú cipő kopogása a parkettán. (Kényelmes, bejáratott darab.)

-     Nem jöttem túl korán?

-     Dehogy. Ebben a pillanatban lettem kész. – (A hangja, végül. Csak most realizálom, milyen elviselhetetlenül régen vártam rá.)

Valami súlyos landol a konyhapulton: egy üveg bor. Gyufa sercegése, egyszer, kétszer, háromszor: gyertyák. Nem baráti meghívás, rég túl vannak azon a ponton.    

Újabb semmitmondó frázisok. Tányérkoccanás, evőeszközök: vacsora. Az étkezéssel járó alapzajt leszámítva szokatlanul csendesek. (Bár nincs nagy tapasztalatom romantikus vacsorák terén, de ilyenkor beszélgetni szoktak az emberek, nem?) Mary hangja bátortalanul töri meg a csendet.

-     Ma öt hónapja.

Oh.

John nem felel: megköszörüli a torkát.

-     John? - (A neve a szájában: egy szimfónia tehetségtelen kezekben. Fájdalmas és szégyenletes meggyalázása egy remekműnek.)

Újabb torokköszörülés.

-     Nem tudom, miért ilyen nehéz. Ellának is nehéz volt kimondanom.

-     Amikor a nagynéném meghalt, nem tudtam kitölteni a kórházban a papírokat. Néztem az üres rubrikákat, születési név, dátum, anyja neve, és képtelen voltam beírni bármit is.

Hirtelen az az érzés lesz úrrá rajtam, hogy túl sokan vagyunk ebben a szobában. Árnyékok közt sétálunk. (Sétálnak, T/3.)

-     Nagyon szeretted? – Mary, megint. - Az alapján, amit meséltél, egy önző seggfej volt. Biztos fantasztikus lehetett, ha ennek ellenére vele maradtál.

-     Fantasztikus volt. Lenyűgöző.  - Szünet. Látom magam előtt, ahogy összepréseli az ajkait, mint aki nagyon igyekszik bent tartani őket, ám a szavak végül kibuknak, megállíthatatlanul, ahogy a fénysugarak széthasítják a sötétséget: - Meghaltam volna érte.

(Oh, John. Ne vedd el az én szavaim is.) 

-     Szerelmes voltál belé?

Meglepett, bennakadó lélegzetvétel. (Az övé.) Széklábak csikorgása a padlón (Mary). Megdermedt test, visszafojtott lélegzet (én). Hallom, ahogy mozdul: ahogyan ráteszi a kezét John jobb kézfejére. Átöleli a vállát.

Szeretném ellökni azt a kezet. Azt akarom, hogy ez a pillanat (ez a vallomás) csak a miénk legyen. Mary keze egy betolakodó a burokban, amit John hangja és a pulzusom lüktetése von körénk. Idegen szövet.

A kar amputációja meglepően egyszerű művelet. Mindössze egy viszonylag nagyobb csont, a humerus, amelyet körbevesznek az izmok: a hosszan elnyúló musculus brachialis, a musculus triceps és a kétfejű musculus biceps. Egyetlen elegáns mozdulattal el lehet metszeni őket, majd lefejteni a csontról, aminek az átfűrészelése nem tartana tovább, mint levágni egy korhadásnak indult faágat. (Mycroftnak tetszene a hasonlatom.)  

Csakhogy nem a kar, Mary karja a probléma. Csupán egy tünet: nem a kór forrása. A kór maga az érzés, és egy érzést nem lehet eltávolítani. Felnyithatnám John koponyáját; megkereshetném a kis, mandula alakú amygdalát az agyában, hogy kivágjam – ám ezzel ő is megszűnne Johnnak lenni. Emlékek, érzések enyésznének a semmibe a szike apró, finom mozdulatának hatására.

Az emberi agy sajnos végtelenül összetett rendszer: nem lehet elég specifikusan körülhatárolni az egyes észleletekhez kötődő területeket. Nem tudom különválasztani John Mary iránti érzéseit attól az entitástól, amit Johnként ismerek.

Egy eszmét nem lehet megölni, mondta Moriarty. Tévedett: az eszmét, érzelmet meg lehet ölni, ám ehhez elkerülhetetlenül el kell pusztítani a neki otthont adó szervezetet is. Nem lehet különválasztani őket. Egy érzést nem lehet amputálni.

John hangja, ismét.

-     Ő sosem értette az érzelmeket.

-     Nem ezt kérdeztem. De nem muszáj válaszolnod. Csak… elgondolkoztam.

Csend. A felvétel üres, elektromos sípolása. A dobhártyámon dübörgő vér.

-     Nevetségesen, kontrollálhatatlanul, kiskamasz módjára szerelmes voltam belé. – (Mosolyog: behunyom a szemem, és előttem van az arca, minden egyes ránc, gyűrődés, és hajlat. Túl keserű mosoly. Bánt.) -  Most boldog vagy? Azt hiszem, nagy szarban lettem volna, ha nem hal meg. – (Erőltetett nevetés: miért, John? Miért?)

-     Nem tudta?

-     Viccelsz? Általában azt sem vette észre, ha órákra eltűntem.

Nehéz sóhaj. Fáradt. (Összetört.)

-     Talán tudta. Biztosan tudta. Talán…

-     Igen?

-     Talán azt gondolta, egyszerűbb így.

Persze, hogy tudtam. Gondolkozz, John. Valóban egyszerűbb volt így: olyan kevés elég volt neked. Néhány gesztus, ami nem került semmibe, nem kellett túl közel mennem, nem kellett kockáztatnom. Kényelmes volt. Tökéletes. De gondolom, egy szellemmel már nem éred be.

Mégis, akkor logikusnak tűnt. Minimális erőfeszítésemért cserébe egészen az enyém voltál, még a randikról is letettél egy idő után. Sosem voltam olyan boldog: nem követeltél annyit, hogy ez megzavarjon a munkában. 

Talán többet érdemelt volna. A gondolat újszerű, és fájdalmas. A szervezetem szeretné kilökni magából. 

Nem fér össze azzal az egységgel, ami harminchat éven keresztül formálódott épp ilyenné: Sherlock Holmesszá. Többet érdemelt volna: ez a semmiből felbukkanó gondolat marja a húsom, mint egy méreggel átitatott ing.

A fájdalom azonban, úgy tűnik, megvilágító erejű. Ekkor értem meg: tovább fogsz lépni, és én végig fogom nézni, ahogyan eddig tettem. Minden egyes kis lépésnél ott fogok állni, és tehetetlenül figyelem, ahogy távolodsz. Így van értelme, és az értelem mindig gyönyörűséges, bármilyen kegyetlen is legyen.

Egy ideje csend van megint. Csókolóznak. Székek csúsznak a padlón, majd lépések nesze: bemennek a hálóba.

Ki kellene kapcsolnom. Ki akarom kapcsolni. A kart mozgató izmokig nem jut el a parancs. A kezem hideg, az ujjaim bénák. Egy holttest nyirkos végtagjai. Semmit nem tudok tenni, hogy megállítsam a fájdalmat.

Megdöbbentő, hogy az auditív információk alapján milyen nehéz megkülönböztetni a gyönyör hangjait a szenvedésétől. Sóhajok, John zihálása, Mary apró, majd egyre hangosabb nyögései. A testi reakciók intenzitása: taszító.

Kellemetlen, nyomasztó érzés szorítja össze a mellkasom.  (Kérlelhetetlenül lejátszódó fizikai folyamatok: az áramütés megállíthatatlan következetessége. Ujjak, amik a torkomra szorulnak, meggátolva a lélegzetvételt. ) Felháborít, ahogyan a test ennyire erőszakosan követeli a magáét. Egy eszköz ne követelőddzön.

Ők hallhatóan nem bánják: teljesen belemerültek a tevékenységükbe. Belerecseg az ágy. Realizáció: a betolakodó én vagyok. Nincs helyem ebben a jelenetben – önmagában tökéletes egység.

Vajon képes lennék erre? Ennyire átadni magam? Megrémiszt a gondolata. Mégis: John érintése sosem tűnt elrettentőnek. Mindig valami furcsa hiányérzetet hagyott maga után a bőrömön. Ez lenne a vágy? Fogalmam sincs. (Mikor kezdtem el reszketni?) Ostobának, tehetetlennek, és különösen védtelennek érzem magam. Szeretném megint a fejemre szorítani a párnát, de elrúgtam őket messzire, mikor Mycroft jött. (Mycroft: még őt is szívesen látnám most. Kivenné a kezemből a laptopot. Kikapcsolná a zajokat, amiket nem tudok elviselni. Megvédene tőlük.)

Hideg veríték folyik végig a homlokomon, átáztatja a hajam. Azt hiszem, pánikrohamom van. John hangja, rekedt a vágytól: nem értem, mit mond. 

Nincs elég levegő, nem jut oxigén az agysejtjeimhez. Hiperventillálok. Az idő szétfoszlik: mintha az örökkévalóságba süppedve feküdnék, az idők végezetéig a szeretkezésük visszhangjával a fülemben. Elszakadva mindentől, bámulva egy ajtót, amin sosem leszek képes belépni. A pupilláim hatalmasra nyílnak, hogy befogadják a látványt.

Végül, lassan, a saját szaggatott lélegzetvételem ritmikus hangja segít megtalálni az utat vissza a valóságba. Közben elhaltak a szeretkezés zajai. Talán elaludtak: fekszenek, John hátulról átöleli Maryt.

Felpillantok a képernyőre: lejárt a felvétel. Már vagy egy órája. Odakint világosodik. Kínkeservesen rendezem a végtagjaim ismét az irányításom alá: nehéz, tompa fáradtság húz vissza az ágy felé. Valahogy mégis eltámolygok az ablakig. Kihajolok rajta, és a virágláda alól előhúzom a vastag műanyag fóliába tekert csomagot. (Mycroftot szerencsére mindig könnyedén ki tudtam játszani.)

Egy perccel később megszűnik mindenféle fájdalom.