2013. június 18., kedd

Fragmentary (Kilencedik fejezet)


Sherlock gondolatainál már csak az álmai tudnak nyomasztóbbak lenni. 



Kilencedik fejezet: Tizennyolc karát

T + 280 nap

A zuhogó eső egybefüggő vízfüggönyként borul ránk. Ásunk: John és én.
Nehéz fizikai munka, izzadsággal, erőlködéssel jár. Nem is ez benne a bosszantó, hanem a monotonitása és a kilátástalansága: az lecsurgó esővíz minduntalan visszahordja az iszapos sarat a gödör aljára. Lassan haladunk.

Az ásó nyele feltöri a tenyerem: vérfoltok a fafelületen, amit nem mos le az eső. (Miért?) Valami rémlik, egy információfoszlány a leghátsó szoba legeldugottabb sarkában. Nem férek hozzá. A vér kémiai összetételéhez van valami köze.

Az ismétlődő mozdulatban azért van valami megnyugtató: lenyom, fordít, felemel, kidob. Lenyom, fordít, felemel, kidob. Csak a vér zavar, egészen összekentem az ásó nyelét, vörösen kirajzolja a fafelületet. Nem szeretem ezt a vörös színt. Riasztó.
(Lenyom, elfordít, felemel, kidob.)

Lopva Johnra nézek: ő elkapja a pillantásom, és biztatóan mosolyog.

- Már nincs sok hátra. Még egy fél méter.

Igyekszem mélyebbre nyomni az ásóm, hogy hamarabb végezzük. Látom, hogy John is belehúz - az eső is mintha szaporábban dobolna a közeli fasor ernyőszerű levelein, harci dobok ritmusát megidézve adva lendületet a munkánknak. (Lenyom, elfordít, felemel, kidob.)

Hamar a végére érünk. Megkönnyebbülten hajítom el az ásót: nedves puffanással landol a füvön. John a sajátjára támasztja kezét, és várakozóan néz rám. Mit akarhat?

Oh.

Hirtelen eszembe jut, mit kell tennem. Lemászom a gödör csúszós falán, majd engedelmesen lefekszem az aljára. Felnézek rá, és ekkor arcára visszatért a bíztató mosoly. Büszke vagyok magamra.

Felemeli az ásót. Félek. De nem akarok megmozdulni: nem akarok csalódást okozni Johnnak. (Túl sokszor tettem már meg.)

Az első adag föld a lábfejemen landol, nyirkos, ragacsos súly nyom a talajhoz. A lecsorgó sár hideg érzés a bőrömön, önkéntelenül is igyekszem lerázni magamról.

-     Próbálj nyugton maradni, Sherlock – szól rám megrovóan.
-     Bocsánat. – (Mindig csalódást okozom, nem számít, mennyire próbálkozom.)
Semmi baj. – Olyan meleg a tekintete, ahogy találkozik az enyémmel: átjárja a testem.  (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

Mire a térdem fölé ér, a lábaim nem tudom mozgatni a ránehezedő súly alatt. Már nem is fázom: nagy, puha takaróként ölel körbe a zsíros föld. Azt hiszem, aludni fogok. (John mosolyog rám.) Elnehezedik a mellkasom, a karjaim kellemes tehetetlenséggel simulnak mellém. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

Az arcom még fedetlen. Az esőcseppek lefolynak a nyakamon, és összegyűlnek a tarkóm alatt. Hogy fogok lélegezni, ha az arcom is betemeti? A gondoltat megijeszt: próbálok felülni, de az összeállt, tömény sárréteg akárha beton lenne.

-     John?

Egy pillanatra megáll, összeráncolt szemöldökkel bámul le rám. (Ne haragudj, John. De úgy félek.) Ekkor látom, hogy az ő kezét is feltörte az ásó: nyers hús és csupasz inak. Nem lehet könnyű egyedül végezni ezt a munkát.

-     Minden rendben lesz. Próbálj aludni.
-     Igen – felelem engedelmesen, és nagyot nyelek.

Minden rendben lesz, minden rendben lesz, mondogatom magamban, ahogy az első adag föld az arcomon landol. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.) Elnehezülnek a szemhéjaim. (Lenyom, elfordít, felemel, betemet.)

-     Tudtam, hogy képes vagy rá – hallom valahonnan messziről John hangját, mielőtt elaludnék.


*

Megállok az ékszerbolt kirakata előtt a Gower Streeten. Hazafele menet itt halad el: kilencven perccel ezelőtt ezen a ponton állt, és úgy nézte a sötétkék bársonyba ágyazott gyűrűket, ahogy most én. (Habár nyilván nem ezzel a méla undorral.)

Közhelyes és hivalkodó kifejezése – utólagos megtámogatása – egy hosszabb lefolyású kémiai egyensúlyhiánynak az agyban. Tényleg erre vágysz, John?

Teljesen logikus lépés. Mary bevallotta a heroinfüggőségét; ő bevallotta a volt lakótársa iránt érzett viszonzatlan szerelmét. Mindenki boldog. Jöhet az eljegyzés. Ez a dolgok természetes rendje, nem? Idióták.

Már elhatározta magát: tegnap kijött hozzám elbúcsúzni a temetőbe. Mrs. Hudsont is hozta magával - ezt kivételesen megértem. Egy tekintet, ami rákényszeríti, hogy megőrizze a tartását. Ami összetartja.(Számomra ő volt ez a tekintet: a szemébe néztem, és gyönyörködtem a saját tükörképemben. Túl későn vettem csak észre, hogy John szemei torz, idealizált képet mutatnak. Emocionálisan involvált – nem megbízható. Moriartynak elég volt egyszer John szemeibe nézni. A bukás innentől elkerülhetetlen volt. Az érzelem mindig végzetes hátrány a játszmában, mikor tanulom már meg?)

Nekem, ott a sírnál, nem tudta kimondani, amit Marynek igen. A szavai most végtelenített szalagként futnak a fejemben, a gondolataim állandó háttérzajaként. (Egyszer azt mondtad, hogy te nem vagy hős.) Vajon melyiket választotta? A gyémántot nem engedheti meg magának: felső sor kizárva.  

Fehérarany, egyértelműen. Klasszikus fazon, középen egyetlen kővel. Alulról a harmadik sorban, jobbról a második. Jó választás, John: tetszeni fog neki. Mivel egyértelműen egyikőtöknek sincs ízlése. Nekem meg jobb dolgom is van annál, mint hogy asszisztáljak ehhez a nonszenszhez. (Volt, hogy abban is kételkedtem, ember vagy, de hagy mondjam el neked: te voltál a legjobb ember… a legemberibb ember, akit ismertem, és senki nem győzhet meg arról, hogy hazudtál.)

Az utcasarkon találkozom az informátorommal. Még két perc. Magányosan ácsorgó férfi egy ékszerbolt kirakata előtt: megszokott látvány. Naponta korombeli férfiak százai esnek áldozatul a középkorú nők agresszív házasodási kényszerének. És elvégre, nincs a homlokomra írva, hogy szociopata vagyok, nem igaz? (Ő sosem értette az érzelmeket.) A szociopaták nem házasodnak: nem alakítanak közeli, bizalmas kapcsolatot másokkal. Nem kötődnek. Nem szenvednek, amikor elhagyják őket. (Annyira magányos voltam, és olyan sokkal tartozom.)

Végre feltűnik az emberem a sarki konténer mellett. Ráérősen guberál, de a szemével jelzi, hogy észrevett. Arra irányítom a lépteim, és a zsebemben kotorászok apróért. Ahogy elhaladok mellette, a kezébe csúsztatom az érméket, ő pedig az enyémbe a papírcsíkot. Gyors tempóban sétálok még pár métert, mielőtt leintek egy taxit.

A papíron egyetlen név: Sebastian Moran. Honnan ismerős? (De volna még itt valami, még egy utolsó csoda a kedvemért. Ne legyél halott. Megtennéd ezt, a kedvemért? Csak hagyd abba. Elég legyen.) Nem könnyíted meg a dolgom, John. Gondolkoznom kell, lennél szíves elhallgatni?

Moran. Moran… Oh. Egy telefon kijelzője.

Előkapom az enyémet.

Sebastian Moran. Mit tud róla? SH

 Nem jön azonnal válasz. Elfoglalt? Talán dolgozik. (Oh.)

Sosem hallottam ezt a nevet. IA

Érdekes: a maga telefonja vezetett el hozzá. SH

Fogadjon meg egy tanácsot, Mr. Holmes, és élvezze a halált, amíg lehet. IA

Miért tért el a tárgytól? Mi ez a lírai hangvétel hirtelen? Ah. Össze akar zavarni. Érzelmek. Ezúttal nem hagyom félrevezetni magam: kezdem kiismerni a játékot, amit játszik.

 Szükségem van erre az információra. Kiszedem belőle: ha kell, az ő módszereivel. A szociopátia másik előnye: a lelkiismeret-furdalás teljes hiánya. (Nevetségesen, kontrollálhatatlanul, kiskamasz módjára szerelmes voltam belé.) Köszönöm, John.

Még mindig szerelmes belém? SH

Néhány percig néma marad a telefonom. Imádok meglepetést okozni.

Két éve nem találkoztunk. Nem vagyok ilyen kitartó. IA

Pompás. Vacsora? SH


22 megjegyzés:

  1. Nyomasztó.
    Valóban, végzetesen nyomasztó és úristenhogylehetszilyenzseniálismegintkitéptedaszívemetúgyhogyelvonulokegysötétsarokbaéssírok.
    Ez mindent amit el tudok mondani. A többi úgy is csak az artikulátlan torokhangok és a tiszteletteljes őrület lángjával lobogó tekintet.
    Nem tudom mi motivál, vagy késztet és hogyan csinálod, de ne hagyd abba.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na jó, elárulom végre: a kitépett szívemet leturmixolom, hozzáadok néhány könnycseppet, majd az így kapott egyveleggel megöntözöm a Benedict Cumberbatch képe előtt emelt oltáron álló húsevő fikuszt pontban éjfélkor, mire az másnap reggelre hoz egyetlen hatalmas levelet, amin tűzvörös betűkkel lángol a következő fejezet. Ezután már csak le kell gépelnem.
      (A bé változat sokkal prózaibb, és kevésbé érdekes.)
      Ne aggódj, amíg van szívem, folytatom, és ebben nagyban motiválnak a biztató szavaid! <3

      Törlés
    2. Egytől végtelenig terjedő skálán mennyire lélekromboló, hogy én ezt elhiszem?

      Törlés
  2. Te... játszol az idegeimmel és jól csinálod.
    Miért csinálod ennyire jól? *rinyál, mert őszintén a falat kaparja a fejezettől, hogy "Johohoooooon! Ne vedd el a csajt!"*

    VálaszTörlés
  3. Ireeeeeeeene ;w; o3o *táncikál*

    *fangörcs*

    Most bőgnöm kéne mintakurvaélet, de mégis vigyorgok. (talán a melegtől van. megzavarja a gondolkodást) Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. ~.~

    IMÁDTAM EZT A FEJEZETET

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A meleg engem tagnap hátráltatott, ezért csak ma lett firiss, de örülök, hogy ennek ellenére imádtad. :)

      Törlés
  4. Imádom :D Nincs bajom Maryvel de ha John elveszi én tuti hamar özvegy embert csinálok belőle(nem vagyok őrült csak azért na :DDD)
    Most látom hogy 17. fejezetre tervezed ezek szerint már túl vagyunk felén ?? mért vagyunk túl a felén?????? :'(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem: tényleg, már túl vagyunk a felén! :) Azért lesz csak 17 fejezet, mert kb. addigra fog Sherlock teljesen kicsinálni, ha így folytatja. :/
      A pozitív visszajelzések azért segítenek sokat, köszönöm! :)

      Törlés
    2. Hidd el nem csak téged készít ki hanem minket is szóval osztozunk a terhen :P Tőlem pedig csupa pozitív visszajelzésre számíthatsz mivel imádom ahogy írsz ( pozitív a négyzeten ) :D

      Törlés
  5. megkoronáztam csodálatosan pocsék napomat, de ez a fajta lelki trauma, amin keresztülrángatsz, ez tetszik. Irene-en meglepődtem, de hohóó, tetszetős gondolat :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lelki traumáimat kifejezetten nektek válogattam nagy gonddal és szeretettel. :)

      Törlés
  6. Szegény szívem meddig bírja ezt még? Maryt még úgy, ahogy elviselem, de Irene hát őőő, valamiért nekem nagyon unszimpatikus. Nem is tudom miért, de az első pillanattól fogva nem szimpatizálok vele:|. Viszont ezek szerint a kövi fejezetben lesz már valami cselekmény?:D Ez a lelki világ már nagyon nyomasztó és már komolyan nem tudom, hogy mérges legyek Sherlockra vagy sajnáljam (persze még eltudnék viselni egy picit belőle). Remélem most már haladni fog a Moriarty üggyel Sherlock, hogy még időben visszaérjen Johnhoz :D. Addig is nagyon köszi:).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óó, lelepleződtem: ez egy hosszúra nyúlt dagonyázás Sherlock lelki világában, némi vékony cselekménymázzal. Na jó, csak neked elárulom, hogy még két fejezet lesz, ami hasonló hangvételű, és úgy a 12-től több cselekményre lehet majd számítani, valamint már nem lefelé megyünk majd a lejtőn végre. De ahhoz még le kell érni az aljára, ha érted, mire gondolok... Én köszönöm, hogy olvasod, és hogy írtál! Puszi. :)

      Törlés
  7. Pizsamás Panda elvonul sírni az ágyikójába és talán álomba könnyezi magát. ( Ha szerencséje van, álmában Andrew Scott-tal és Benedict Cumberbatch-csel andalog majd egy levendulamezőn és reggel a redőnyön betűző napsugárra ébred. Ha nem, ordítva riad fel éjjel, miszerint: Sherlock, hagyj lélegezni! )
    Ha érted az enyheburkoltcélzástazelejére....Istenem. Kérek abból a szívturmixból. Talán az segít.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értem, ne aggódj, küldöm fénypostán a szívturmixot a levendulás álmokért! :)

      Törlés
    2. Köszi, megkaptam. És az első verzió nyert. Már volt ilyen. Nem tudom. Médium vagyok. Képes vagyok meghatározni az álmaimat. :3

      Törlés
  8. Irene abszolút meglepett, de ez igazából kellemes meglepetés volt :)
    Az álom. Az álom. AZ ÁLOM! nem vagyok hajlandó többé kapcsolatot teremteni veled... na de, mégis, úgyse bírom ki, hogy erre a csodára ne kommenteljek.
    Nagyon tetszett :")

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig vonzanak az álomjelenetek... de még nem sikerült olyat írnom, amivel maradéktalanul elégedett lennék, így kérlek, ne pont emiatt ne állj szóba velem, köszi. :P

      Törlés
  9. Ahh. A hideg futkos a hátamon, újra rátaláltam erre a... nem is tudom minek nevezzem. A hóhérom, szadistám... Ez az iromány szétcibálja a nemlétező szívemet is.
    Ami nagyon tetszik, az a tömény fájdalom (drámapárti vagyok). Ami nem, az Mary, de ez nem az írás hibája, simán nem csípem a csibét, eredeti könyvben sem. Szépen kopjon le, és mindketten jól járunk: ő nem lesz ezerszer megátkozva, én meg higgadt maradok.
    Mycroft és Irene is... jaj, én őket nagyon szeretem.
    Továbbra is szeretem ezt az írást (is), megyek is tovább. Ma pótolom a többhetes lemaradásomat, ünnepnap a mai! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy újra rátaláltál. :) Tömény fájdalomért bármikor fordulj hozzám bizalommal. :D
      Mary szegény olyan nehéz helyzetben van, nem gondolom, hogy alapból egy ellenszenves alak lenne, csak hát a szerepe... ahhhh. Köszönöm, hogy olvasol, és remélem, továbbra sem okozom csalódást a történettel. :)

      Törlés