Manchild

Sherlock/Mary/John fanfic. 16+ (Én sem erre számítottam, jó?! Még a szépséges címet is meg kellett változtatnom, brühümm. Kárpótlásul zene)

SPOILEREK: az Empty Hearse és a Sign of Three. Mondjuk ha nem láttad őket, akkor meg nem is fogod érteni annyira a ficet... 

Manchild

Kedvel engem. Ez még hasznos lehet.

„Majd beszélek a fejével”, mondta.

Mégis, valami van a mondatban, a hangsúlyban, Maryben, ami kaparós, gyulladt érzést okoz a torkomban.

 A puha mozdulat, amivel összefogta a dús (mű)szőrmegallért a nyaka körül. A megnyugtató, vigasztaló, és nyíltan sajnálkozó félmosoly.

 Egy készülő bűntény öntudatlan gesztusokkal kirajzolt körvonalai.

*

Reggel. Pontosítás: hajnal. (A fény kékes elhajlásai.) 

Fájdalom a csontokban; hidegrázás. Láz. Influenza.(?)

A tegnapelőtt az őrsön töltött másfél óra késleltetett következménye. Lestrade a visszatérésem óta durcás makacssággal ragaszkodik az általam felgöngyölített ügyek tökéletes dokumentációjához. Azt mondja, az én érdekem is. Nem látom át, hogyan szolgálná az én érdekeimet a  menetrend szerinti év eleji járvánnyal küszködő ostoba irodisták közti ücsörgés. Arra várakozva, hogy Lestrade morogva elfogadott kompromisszummal kitöltse helyettem a nyomtatványokat, hogy nekem már csak alá kelljen írnom őket.

Csak megfázás, bizonyosan. 

Az ágynemű érintése durva; irritáló; fájdalmas. 

A telefonom az éjjeliszekrényen. SMS Johnnak.

Orvosi segítségre szorulok. SH

Pompás kísérlet: mennyi időbe telik neki ideérni? A régi csúcsideje 8,7 perc a kórháztól, ami, be kell vallanom, még engem is lenyűgözött. Persze azóta nyilván nincs már formában: a párkapcsolat kényelmesen elégedetté tesz. Puhává. 

Vissza kell küldenem a harcmezőre, átlőtt artériák és lerobbantott végtagok közé, hogy megint használni tudjam. Vissza kell formálnom katonává. A gazdagon kiszínezett fantáziálgatást általában céltalan időpocsékolásnak tartom, most mégis megengedem magamnak, hogy várakozás közben vizualizáljam, amint a legtökéletesebb kiképzőpályán, Londonon edzem megint acélossá és élessé; ahogy végtelen éjszakákon át üldözünk és állunk lesben a... 

- Ez bizony egy elég csúnya influenzának néz ki.

Mary.

- Csak megfáztam - krákogom. -  Hol van John?

-      - Megrohamozták a rendelőt a járvány miatt. Nem tudott elszabadulni, így engem küldött. Azt mondta, valószínűleg egyébként is csak a telefonod kell a kezedbe nyomnom...

Mary keze hűvös, és fertőtlenítő illatú, ahogy a homlokomra simítja, és ott tartja egy pillanatig. Az érintés fizikai szempontból nem más, mint részecskék cseréje a testünkhöz tartozó elektronok között. Mary hordozza John részecskéit. És néhány talán épp most kerül át a bőrömre.

 - Van itthon Ibuprophened? - kérdezi, feljebb ráncigálva rajtam a takarót.

- A múltkor találkoztam pár szemmel a nitroglicerin mellett a felső polcon.

- Ne is foglalkozz vele - forgatja meg a szemeit. -  Lemegyek a patikába. Ne merészeld lerúgni a takarót - teszi hozzá az ajtóból visszafordulva, mikor hallja, hogy frusztráltan fészkelődni kezdek. - Hozok valamit enni is, és ha visszajöttem, nem akarok azon vitatkozni, éhes vagy-e.

Becsukódik mögötte az ajtó.  Lassú és hosszan tartó szomorúság fészkeli be magát mellém az ágyba. 

Dühösen lerugdalom a takarót az ágyról.

*

Johnon is észreveszem. Elkezdi – noha nem tudatosan – kopírozni Mary gesztusait; hanghordozását; tekintetét. Apró kis eltolódások az egyensúlyban. Nem tudom megfejteni: nem látom az irányt. Mintha futóhomokon állnék. 

Türelmesebb. Elnézőbb.

Én szeretnék ordibálni vele: szeretném visszahozni a régi Johnt, a zuhanás előtti Johnt, aki zsörtölődött, ha szemgolyókat úsztattam a mosogatóban, és gondolkodás nélkül seggfejnek nevezett. Aki őszinte átéléssel vágott orrba. 

Most, a kanapén ülve csak egymásra néznek Maryvel, és elnézően mosolyognak.

Torokszaggató ordítás fortyog bennem, de nem eresztem ki.  Csendben tovább fűrészelem az íróasztalon satuba fogott combcsontot (egy kilencven éve halott svéd bankár egyetlen ép földi maradványát). 

Szilánkos recsegés.

*

- Te vagy a legjobb barátom, Sherlock!

Barát. Hát persze. Milyen ostoba is voltam. John, drága John. Konokul ragaszkodtam valamihez, ami már nincs, és nem is volt talán: konokul az elmélethez akartam csonkítani a bizonyítékokat... nem is tudom, hogy gondolhattam. Mert minden megváltozott, nem igaz? Bocsáss meg, kérlek. Megrémiszt ez a változás, amit nem értek, úgy érzem, nem én irányítom (de akkor ki?), és az új viszonyok, amelyek közt nem találom a helyem. A rossz érzésem csak a változás okozza, hisz te, és Mary is mindent megtesztek, hogy nekem könnyebb legyen, ugye? Ugye? (De miért hagy mégis epeízt a számban a szó :"barát", és miért tölt el indulattal minden együttérzőnek szánt gesztus?) (Mary arca: fölém hajol, és kezében tartott pirulát ellentmondást nem tűrően belém diktálja.) (John keze megigazítja a sálam, mielőtt fehér villanással elvakítanának a rám váró fényképezőgépek.) Rakd össze, Sherlock rakd össze, meg tudod csinálni. 

- Sherlock? Ez kezd kicsit ijesztő lenni.

*

Mycroft szerint a döntési folyamatokban való felelős részvétel az érett személyiség egyik kulcsfontosságú faktora. (Csak némileg csökkenti az információ hitelességét, hogy éppen akkor szólt oda félvállról Antheának,"teszek rá, hová ültetjük a japán külügyminisztert".)

-     Hattyú, vagy a Sydney-i Operaház? - fordulok Mary felé büszkén.

-     Hát te mióta tudsz szalvétát hajtogatni?

-     A detektívmunka néha meglepően sokoldalú képességeket követel. Egyszer egy…

-     Sherlock. Én nem John vagyok. Én meg tudom mondani, mikor füllentesz.

Kényelmetlenül kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem lehetnek titkaim, nincs jogom megtartani magamnak semmit?

Alkotmányba kéne iktatni a füllentéshez való jogot, mint ami elválaszthatatlanul kapcsolódik a titkokhoz való joghoz. A saját gondolatokhoz való joghoz.

Mary átható, kék szemei nagyra nyílnak, és hipnotikus erővel tépik ki belőlem az igazságot.

-     Rákerestem a Youtube-on – ismerem be lesütött szemmel.

Mary halvány mosolya alig észrevehető, az üzenete mégis világos: "hát nem jobb így?". 

Már meg sem lepődöm, amikor alig két perc múlva elhangzik a jelszó. 

Beth.

Ah. Komolyan azt hiszik, nem tudom? Megalázó. Érzem, ahogy a vér az arcomba szalad, és elvörösödöm. A konyhában sugdolóznak. Tudom, hogy rólam. Azt hiszik, teljesen idióta vagyok? Minek néznek? Semmi bajom. Jól kezelem a helyzetet: részt veszek a döntési folyamatokban, felelősen, ahogy Mycroft mondta. Mycroft tudja. 

Miről beszélhetnek? 

A hátam mögött hallom, ahogy John belép a szobába. Mintha köd szállna fel a tájról.

A dohányzóasztalról huszonhárom operaházzá hajtogatott szalvéta mered vissza rám, és én nem emlékszem,  hogyan kerültek oda.

*

Az ötlet zsenialitásához nem férhet kétség: elhozni őket vidékre nyomozni. Egy kis zsákfaluba fent északon, ahol hónapok óta sorozatgyilkos garázdálkodik szabadon. Ahol végre az én kezemben van a gyeplő. 

Mellkasdagasztó elégedettséggel kommandírozom őket a helyszíneken (elhagyott csűr; hegyoldalba épült luxusvilla; patak menti ösvény; a vegyesbolt előtti placc). Mary kifogástalanul játssza az áldozatot, John pedig egy kis unszolás után egész tűrhetően mozog a gyilkos szerepében. Maryn piros kabát van, és csiklandósan kuncog, amikor rákotrom az út menti avart. Gyűlnek a nyomok, és lassan dedukciókká rendeződnek.

A kloridok szúrós illata a villában; a medence; a patak; a nedves lábnyom a legutóbbi színhelyen. Víz... a víz elsodorja a tárgyakat; feloldja; elmossa--> vízmosás. Mosás. Tisztítás--->folt? Milyen folt? Van itt valami... kell lennie valaminek. 

Éjszaka van már, és a szobámban járkálok fel-alá, egyedül. 

A folt a csempét szegélyező betonsávon; a pötty a biciklitartó vasrúdján... de ha be volt kapcsolva a medenceszűrő... Nem, lehetetlen. És mégis...

Vissza kell mennem a villába. John és Mary már lefeküdtek, de szükségem van rájuk: felébresztem őket. Végig a folyosón, a 64-es szoba. De ha a medenceszűrő mégsem volt bekapcsolva… Az mindent megmagyarázna, ha a gyilkos egy törpe... 64-es szoba... Csakhogy a környéken nem lakik egyetlen törpe sem, és egy feltűnően kis méretű idegen azonnal szemet szúrna... A saját szobám kulcsával csak egy pillanattal tart tovább kinyitni az ajtót... Kis méretű idegen... de nem lehet idegen... Ki az?!

A gondolataim csikorogva, brutális zökkenéssel állnak meg, ahogy a 64-es szoba nyitott ajtajában állva egyszerre ráébredek a szemem elé táruló látványra.

 -  Sherlock… Az ég szerelmére, legalább kopoghatnál!

John hangja ziháló, zaklatott, ahogy kiugrik az ágyból, miután észrevette, hogy az ajtóban állok.

 - A menedencerő… medence… a medneszrűt…

Mary maga köré csavarja a takarót, és szintén felkel, nyugtatóan John vállára téve a kezét.

- A medenceszűrő – nyögöm ki végül, és előrelépek, de még mindig a fél perccel ezelőtti kép van a szemebe égve. Megbotlom valamiben – a szőnyeg, jövök rá túl későn – és meg kell kapaszkodnom az ajtószárnyban, hogy ne zuhanjak előre. Az ajtó azonban tovább billen, kitárul, nekivágódva a mögötte lévő íróasztalnak, csörömpölés, felfordulás, valami zuhan, aztán apróbb puffanások. Poharak. LED tévé a padlón, betört képernyővel.

Valaki felkapcsolta a villanyt. Látom, hogy John az orrnyergét fogja át két ujjal.

-     Sajnálom. Én… sajnálom.

Mary lép mellém, a takaró tógaszerűen omlik az alakja körül.

-     Semmi baj, Sherlock. Majd én feltakarítom ezt – mondja lágyan. - Menj vissza a szobádba.

Ugyan hallom a szavait, a kezeim mégis megindulnak a pusztítás irányába, reszkető mozdulattal próbálva semmissé tenni a katasztrófát. Éles fájdalom hasít a jobb tenyerembe: üvegszilánk villan rám vissza ravaszul, ahogy lenézek. Véres szőnyeg.

-     Hát ezt tényleg nem hiszem el – szisszen fel John.

Szidás következik  - ezúttal tényleg feldühítettem -, aztán megenyhül, előbb-utóbb mindig megenyhül, és előkerül az elsősegély doboz, ismerős rutin és John szakszerű, biztonságos kezének érintése. Vízforraló kattan (ezt legalább nem törtem össze), majd Mary egy csésze forró teát nyom a kezembe.

- Jobban vagy?

- Semmi bajom - szűröm a fogaim között, egyszerre magamhoz térve a kábultságból. 

Visszalököm Mary kezébe a teát, amikor hirtelen elhatározással felállok az ágy széléről, ahová John nyomott le, nem emlékszem, mikor. 

Visszaindulok a szobámba, de a folyosón eszembe jut, hogy miért is akartam felébreszteni őket. Megtorpanok. Pár bizonytalan lépés visszafelé. A behajtott ajtón kiszűrődő hangok azonban megint lefékeznek.

- Semmi szükség rá. 

        - Sokkos állapotban van, John!

        - Ne legyél nevetséges. Jól lesz. Legalább legközelebb majd kopog.

Néhány másodperc csönd: elképzelem ahogy hosszan egymásra néznek. Aztán kitör belőlük a kuncogás. 

*

- Miért kell felvennem az öltönyt?

- A felnőttek szeretik.

- Miért?

- Nem tudom. Majd megkérdezek egyet.

*

Börtöncella, jön a felismerés, egyszerre a két oldalról fejembe hasító feszítővasakkal. Egy alak ül a priccs szélén, mellettem... ismerem. John? A fájdalom elviselhetetlen. A szám papírszáraz, kellemetlen ízű. 

Oh. A legénybúcsú. Mekkora blamázs. 

- Ébren vagy?

John hangja.

Fölém hajol az arca. Törődés? Ezúttal nem. Vonzódás? Határozottan nem. Kíváncsi. Egészen intimen ismerem az érzést, és bármilyen körülmények között felismerem valaki máson. Az önző és önmagáért való tudásvágy, ami nem törődik az általa okozott fájdalommal. John eljátszik a gondolattal. Túl sokáig.

Fölém hajol.

-     Tudod, hogy én nem… – suttogja. - Nem vagyok...

     Az ajkai melegek; súrolják az enyémet. Az alkoholtól ólmos végtagjaim, és az attól való félelem, hogy egy ügyetlen mozdulattal, elhibázott szóval megtörhetem a valószínűtlen pillanatot, akkor sem engednek moccanni, ha nem érezném magam paralizálva a közelsége által.  – És te egyébként sem érted ezeket a dolgokat, nem igaz? – teszi hozzá egy pillanat múlva, mielőtt elhúzódna. A cella nyirkos levegője benyomul kettőnk közé, és engem kiráz a hideg. Próbálok nem tudomást venni a fájdalmas erekcióról a nadrágomban. 

-     Aludj, Sherlock – mondja John, megpaskolva a vállam.

Én engedelmesen lehunyom a szemem. 

Hisz aludni kell.

*

- Jó ötlet volt.

- Mi?

 - A koszorúslányok. Lilában.

 - Orgonaszín – javítom ki. Orgonaszín. Ez fontos. Volt itt valami a döntési folyamatokról… a részvételről. Mycroft mondta. Mit is mondott Mycroft…? Nem számít.

- Mindegy - von vállat John is, elnézve a frissen érkezők felé.

 - Nem John, nem mindegy. Az orgonaszín nőiesebb, mint a lila. 

Anyaibb - akarom mondani, de a megértés hirtelen, vakuszerű villanása - vagy talán tényleg a fotós vakuja volt - a torkomra forrasztja a szót. Ugyanebben a pillanatban becsapódást érzékelek deréktájon. Lenézek: Archie.

Végül csak felvette az öltönyt. (Ami még meglepőbb, hogy én is felvettem.)

*

 - Nem vagyok már gyerek! - sziszegem Mycroftnak a telefonba kicsit később.

- Hát persze, hogy nem, Sherlock - jön a higgadt válasz. Mintha magától értetődő lenne. 

Ez is dühít most. 

Hát persze, hogy nem, Sherlock.

Oh. 

Mary, Mary. Ragyogó. Végig tudtad, igaz? Tudtad, hogy ez lesz a végkimenetele: egy új kezdet. Egy új élet kezdete. 

*

John és Mary táncolnak. 

Villódzó fények.

 Egyedül állok a tánctéren, hirtelen rám szakadt elárvultságban.