The way you did once

Már tuti, hogy a mocskos incest fanficeket gyártó zugszerzők nyikorgó irodaszékekkel telepakolt poklába kerülök, ahol az örökkévalóságig  a Szürke ötven árnyalatát  kell újra-és újraolvasnom. 

Hogy egy kedves olvasóm szavait idézzem: „dekadens, elvont és beteg”. Mint én. De nem annyira, mint a blogger szerkesztőfelülete. Idősíkok követésével ne is próbálkozzatok, egyszerűen csak átszellemülten öleljétek magatokhoz a káoszt.

A harmadik évad előtt írtam, így nagyon másképp képzeltem benne kettőjük családi hátterét.

Nem igazán exlpicit, mégis, a téma miatt inkább haladóbbaknak ajánlom. (Bemelegítésnek esetleg  ezt és ezt lehet olvasni.)

Ha fokozni akarjátok, itt van mellé zene, zene és videó.  

Figyelmeztetés: 18+!

The way you did once

A pofon még ott ég Sherlock arcán, Mycroft elegáns, hosszú ujjainak alakjában lángol rajta. Az éles csattanás csak az imént tépte ketté a mondatot, ami a száján volt.

-     Takarodj a lakásomból – köpi a következő pillanatban a bátyja felé, öntudatlan mozdulattal a vörös folt elé kapva a kezét

-     A legnagyobb örömmel, kedves öcsém – Mycroft minden sértettsége és dühe az utolsó szóban koncentrálódik. 

A keze remegő, ideges mozdulattal babrál az esernyőjével. Sherlock undorodva összeráncolja az orrát, ahogy nézi. Az ujjak pókszerűek, az évek során belegörbültek a zsinegek görcsös szorongatásába, amiken a fél világ függ.

 Elképzelhetetlen, hogyan lehet bármi közük is egymáshoz.

Mycroft fején hasonló gondolat fut át: inzultussal ér fel a tény, hogy a génjeik ugyanabból a készletből származnak. Sherlock egy véren és mások megalázásán táplálkozó parazita, akinek az önzése összeránduló arcok által kirajzolt csíkot húz maga után, ahogyan keresztülrágja magát a világon.

-     Takarodj innen – szisszen felé Sherlock fenyegetően előrenyújtva a nyakát. 

Sherlock megváltoztatja őt. Az öccse nem viseli a tökéletes összeszedettségét: szereti szétszedni. Soha nem ütötte meg eddig, még akkor sem, és a tény, hogy a dühe ennyire magával ragadta, ijesztő Mycroft számára. Soha többet nem hagyhatja neki, hogy irányítsa.

-     Ég veled, Sherlock – mondja, és nem felejti el bevágni maga után az ajtót, pedig már közben is megveti a mozdulat kispolgári színpadiasságát.

Igen, az öccse előhív és felnagyít mindent, amit gyűlöl magában. Beszáll az autóba, és a sofőrnek meghagyja, hogy álljon meg a Patisserie Valerie előtt. 

Erőtlen. Tökéletlen. Még a saját testét sem képes uralma alatt tartani, hogyan tudna egy országot irányítani?

Nézi, ahogy az eladólány összehajtja a papírdobozt (takarodj a lakásomból, Mycroft), nett kis sorokba rendezi benne a süteményeket (tizenhét voltam, Mycroft, nem volt több eszem), majd precíz, rutinszerű mozdulatokkal rásimítja a selyempapírt (te viszont alig várad, nem igaz?), és hagyja, hogy az önutálat jól ismert, lágyan ringató hullámai lassan magukkal sodorják.

Miután Mycroft elviharzott, Sherlock hátratántorodik, és összecsuklik a fotelben, mint egy teleszkóp, aminek egyszer csak megadta magát az állványzata. A pofon ott sajog az arcán, a saját kamaszkori tévedésének múltból felbukkanó bizonyítéka. Az ajkait össze kell préselnie, igaz, de makacsul visszautasítja, hogy utat engedjen az előtörni készülő ordításnak.

John így talál rá, fél órával később, amikor a hóna alatt egy újonnan vásárolt billentyűzetet szorongatva hazaesik. Azonnal tudja, hogy Mycroft járt itt, és azt is, hogy valami menthetetlenül félresiklott, a szokásosnál is romosabb állapotban hagyva barátját.

-     Akarsz beszélni róla?

-     Anthrax.

Johnnak a homloka közepére ugrik hirtelen a szemöldöke.

-     Szerezz nekem anthraxot.

-     Nem segítek meggyilkolni a bátyádat – áll össze a kép John fejében.

-     Azt hittem, barátok vagyunk – dörmögi Sherlock. – Mindegy, a cukorsokk amúgy is végezni fog vele egyszer, a közreműködésem nélkül is. Csak nem biztos, hogy lesz türelmem kivárni – teszi hozzá, aztán felpattan, és nagy dérrel-dúrral elvonul a szobájába.

John fejcsóválva néz utána. Nem először csodálkozik rá a hatásra, amit a bátyja képes kiváltani Sherlockból, de tudja, hogy bármit is tett vagy mondott ezúttal a – John személyes meggyőződése szerint - lézertekintetével mások koponyáján is gond nélkül átlátó férfi, most az egyszer valóban ideget ért.

Az elkövetkező napokban Sherlock alig dugja elő az orrát. Még fürdeni sem. Ez utóbbi, ami különösen aggasztja Johnt, tekintve, hogy Sherlock normálisan tinilányokat megszégyenítő piperemaratonokat rendez reggelente a fürdőben.

-     Sherlock – dörömböl a csukott ajtón, és közben elmereng, nem először, milyen lehet egy kamasz gyereket nevelni. Van-e vajon különbség egyáltalán?

-     Nem érek rá – hangzik a frusztrált, ám gyanúsan halk válasz.

-     Sherlock, mit csinálsz a szekrényben?

-     Tartós fénymegvonás. A fiziológiai és mentális hatások elrabolt és hosszabb időn keresztül fogvatartott egyének esetében. – A címszavas magyarázat érthető, de nem kielégítő John számára.

-     Bemegyek.

-     Ne. Tönkreteszed a kísérletet. Már az is nagy kockázat, hogy beszélsz hozzám.

John lemondóan sóhajt.

-     Elutazom Új-Zélandra. Pihenni. nem mennek jól a dolgok Sarah-val.

      Ezúttal nem érkezik válasz. Csak halk neszezés, lepotyogó ruhaakasztók zörgése, de aztán az is elül. John sarkon fordul, és csak remélni tudja, hogy a barátja talán észhez tér, mire hazajön.

Alig csukódik be mögötte az ajtó, amikor Sherlock szobájában kinyílik a szekrény. Sherlock kinyújtja a lábait, hunyorog, és zavartan botladozik a nappaliba, a laptopjához. Pár pillanat, és bent van John levelezésében. Görget lefelé, határozott céllal. Repülőjegy foglalások. Csak egyetlen darab, nem talál korábbit. Sherlock fejében ugyanis, ott, a szekrényben, a műanyag akasztók zápora alatt különös gondolat suhant át: De hiszen John alig néhány hete jött vissza Új-Zélandról!

Kell, hogy a levelezésében is legyen valami nyoma. És miért ment ismét oda? Új barátnő? Nem csoda, hogy Sarahval nem mennek jól a dolgok. (Mintha mostanában túl gyakran hallaná ezt a mondatot… Sarahval nem mennek jól a dolgok.)  Kutat, kutat az elmepalotájában. Zavarba ejtő, de ez a rész – John és az ő párkapcsolatai – aránytalanul hiányos és rendezetlen, mondjuk, a cipőtalpak recézetének részlegéhez képest.
 

Már épp idegesen becsukná a laptopját, amikor megakad a szeme a dátumon a képernyő jobb alsó sarkában. Április huszonhét.

Az utóbbi napok összefolynak ugyan, de meg merne esküdni rá, hogy Mycroft harmincadikán volt itt. (Az újság az asztalon, kettőjük között, mielőtt felálltak volna, hogy egymás torkának essenek.) Lehet, hogy március harmincadika volt? Kizárt. Nem telt el másfél-két hétnél több idő.

Az újság. Kimegy a konyhába, és áttúrja a halmot a konyhaasztal mellett. Mind április huszonkilencnél régebbi. Leemeli a legfelsőt. Tegnap. Kínában kivégzik a nyolc gyereket megkéselő férfit. A volt first lady szerint George Busht megpróbálták megmérgezni a 2007-es G8 idején. (Nonszensz.) Rafael Nadal legyőzi Philipp Kohlschleibert Rómában. Emlékszik ezekre a hírekre, csakhogy napok óta ki sem tette a lábát a szobájából. Mi folyik itt?

A keze automatikus nyúl a mobiljáért, de ahogy lenyomná a zárat kioldó billentyűt, hogy megkérdezze az egyetlen embert, aki esetleg értelmes magyarázattal szolgálhatna minderre a furcsaságra, az utolsó pillanatban meggondolja magát. Szkeptikus szusszanással kísérve visszadobja a telefont az asztalra. Elvégre, az univerzum rendjében bekövetkezett rendkívüli változás még egyáltalán nem ok arra, hogy szóba álljon Mycrofttal. Pláne nem a múltkoriak után.

John egy hét múlva jön haza, megviselten, ami érdekes fejlemény azok után, hogy állítása szerint pihenni ment. Miközben sietve kicsomagol, Sherlock az ajtóban áll, és nem kerüli el a figyelmét, hogy a ruhák tökéletesen hajtogatottak és tiszták. Nem teszi szóvá.

Az újság aznap reggel április huszadikai dátummal érkezett.

A gyanúja lassan bizonyossággá érik az elkövetkező napok során, és amikor a medence mellett állnak, és előbb Moriarty, aztán John is kisétál, mintha hirtelen eszükbe jutott volna, hogy máshol van dolguk, már nem tudja legyőzni a késztetést.

Főleg, mert egyszerre rém hülyén érzi magát a pisztollyal a kezében, egyedül egy üres uszodában.

Remélem, nem a te kezed van ebben is. SH

Túl sokat nézel ki belőlem. MH

Nem tudja, hogy a bátyja válasza megnyugtatja, vagy csak még inkább megrettenti. Az ismeretlen erőnek vagy a Mycroftnak való kiszolgáltatottság az ijesztőbb?

Beszélniük kellene, tudja jól. Valószínűleg Mycroft is tudja. És mindketten eljutnak arra a következtetésre, hogy a legdiplomatikusabb megoldás, ha hagyják, hogy magától következzen be. A robbanás után, amikor a bátyja alig öt percen belül megjelent a Baker Streeten…

 Ezúttal ugyan nincs robbanás, viszont amikor reggel felkel, romokban találja a nappalit. Átsasszézik a falból kirobbantott téglákon és a leszakadt karnison, tessék-lássék leporolja a foteljét, majd a romok közt letelepedve vár Mycroftra. A helyzet kimondhatatlanul szórakoztatja.

-     Kímélj meg – sóhajtja a bátyja, ahogy belép, és finnyásan körbenéz. 

Sherlock kérdőn felvonja a szemöldökét. Mycroft megvonja a vállát, majd leül az öccsével szemközti fotelbe. 

-     Bár nem kis fájdalmat okoz elismernem, egyáltalán nincs ráhatásom a jelenlegi helyzetre – dönti oldalra a fejét Mycroft, és elmélyülten tanulmányozni kezdi a körmeit.  – A legbölcsebb, amit tehetünk, ha kivárunk. Mint oly sokszor, talán magától megoldódik a probléma.

Sherlock megkönnyebbül, mert végre megerősítést kap, hogy nem őrült meg; hogy ez valóban történik. Mycroft nyugodt. Csak akkor kapja fel ugrásra készen a fejét, amikor a porszemcsék lassan táncolva elkezdenek felemelkedni a szőnyeg szálai közül, aztán a bútorokról is. Sherlock, mintha transzban lenne, figyeli, amint áramlanak és kiúsznak az ablaknyíláson át.

Mycroft feláll, közelebb lép a falon ütött lyukhoz, amelynek két oldalán kábelcafatok és elgörbült fémcsövek nyújtóznak egymás felé, és nézi, ahogy kiegyenesednek, nyúlnak, majd közös akaratban lassan összeérnek megint.

Tégladarabok rándulnak meg, remegnek, kocognak, hogy az entrópiának ebben a megfordult irányú változásában, minden ostoba emberi közbeavatkozás ellenére is, helyreállítsák az egykorvolt rendet.  

-     Egészen elképesztő – kommentálja Mycroft a látottakat, és Sherlock akármennyire is utálja, kénytelen igazat adni neki. Magában, legalábbis.

Nincs ideje azonban sokáig gondolkozni valami frappáns riposzton, mert ekkor felfigyel az szilánkokra: ahogy felemelkednek lassan a szoba vízszintes felületeiről, ahová a robbanás vetette őket, gyilkos élükkel az ablak irányába fordulva. Mielőtt még elgondolkozhatna, előrenyúl és visszarántja Mycroftot.  Mozdulata automatikusnak tűnik: közelebb húzódik, és Mycroft ugyanezzel a védelmező ösztönnel emeli fel a kezét, hogy eltakarja mindkettőjük arcát a mellettük elzáporozó üvegdarabok elől.

Azok a keretbe simulnak, összerendeződnek egy pillanat alatt, mielőtt az egész ablaktábla elolvadna. Hullámok fodrozzák a higanyszerű, fényes felszínt, ahogy összeforrnak a darabok, végül a sértetlen üvegtábla ismét mozdulatlan szilárdsággal zárja ki a külvilágot. Lapokba rendeződnek a robbanás által széttépett papírcafatok is, és egymás tetején landolnak az íróasztalon. A kottatartó kiegyenesedik, és kecses méltósággal elfoglalja helyét az ablak előtt.  

Amint minden a helyére kerül, Sherlock lerázza magáról a védelmező kezet. Elhúzódik. Aztán ránéz a bátyjára, és rosszallóan elfintorodik.

-     Vérzel.

Mycroft lenéz a kezére: valóban, a gyűrűs ujja felett egy tű vékonyságú szilánk fészkelte be magát a csontok közé.  Higgadtan húzza elő a zsebkendőjét az ép kezével, két ujja köré tekeri a fehér vásznat, és precízen kiemeli az üvegdarabot.

-     Semmiség.

-     Hozok fertőtlenítőt.

Mycroft arca csak most ölt fájdalmas kifejezést.

-     Semmi szükség rá, Sherlock.

Sherlock természeténél fogva nem gondoskodó, és semmi jót nem jelent, hogy most elfehéredve figyeli a sebet a kezén. A tiltakozása hallatán a régi jól ismert reakció: összepréselt, lebiggyedt ajak, dacos tekintet festi át a vonásait. Mielőtt megszólalhatna, Mycroft biccent egyet, majd kisétál a lakásból. Arra gondol, hogy mindig ő az, aki meghátrálásra kényszerül. Aztán eszébe jutnak a robbanás által széttépett kábelek, és meggyorsítja a lépteit.

A sms-váltások innentől gördülékenyebbek. Esténként, amikor tudja, hogy Mycroft egyedül ül otthon, és pont ráér a megválaszolatlan kérdéseken elmélkedni – vagy ha nem is, hát szakítson időt rá.

Nem veszik észre. SH

A többiek. Rajtunk kívül. SH

Nem akarják észrevenni. MH

Lehetséges?  SH

Az emberi agy varázslatos módon el tudja nyomni azokat az információkat, amelyekkel egyébként sem lenne képes megbirkózni. MH

Sherlocknak csak később, miután hosszú percekig nézte, ahogy az utcán a pocsolyák vize felpezseg, cseppekre bomlik, és felszívódik a sötét égboltba, jut eszébe, hogy Mycroft talán magáról is beszélt.

Fél szemmel követi csak az eseményeket: egy kínai bűnbanda nagy tételben műkincseket vásárol fel angol gyűjtőktől és csempész ki az országból gyanútlan vámosok orra alatt: egy nap Sebastian Wilkes hívja fel a festmény miatt – ő Johnt küldi oda maga helyett, viszont a csekket nem adja oda neki, és Sebastian nem teszi szóvá. Úgy, tűnik, nem is emlékszik a csekkre. Az ügy magától megoldódik. (Mycroft tudta, hogy így lesz, a gazember.)

Aztán egy nap arról olvas a lapokban, hogy egy londoni taxis halottakat éleszt újjá elhagyott épületekben. Ekkor döbben rá végleg, hogy ha a megoldás megelőzi a feladványt, nincsenek többé rejtélyek. Mérhetetlenül unatkozik. Immár naponta eljátszik a gondolattal, hogy felhívj a bátyját, de valahogy mindig lebeszéli magát róla.

Egészen addig a napig. Tudta, hogy el fog jönni. Annak ellenére, hogy nem engedte visszaköltözni Johnt a förtelmes garzonba, annak ellenére, hogy meggyőzte, felesleges megint felkeresnie Ellát, annak ellenére, hogy hetekig minden reggel idegenként mutatkoznak be egymásnak a konyhában, ezt nem tudja megállítani.

-     Visszament Afganisztánba. – Csak ennyit mond a telefonba, aztán leteszi, miután még épp hallja Mycroft nehéz lélegzetvételét a túloldalon.

A következő pillanatban megszólal a készülék, de Sherlock lenémítja, majd lefordítja a kijelzőt az asztallap felé.

Ki kellene költöznie a lakásból, de makacsul besáncolja magát. A lengyel család zavartan néz, amikor ő nyit ajtót nekik egy reggel, köntösben, borotválatlanul. Végigméri a két átázott kartondobozt szorongató bajuszos férfit és a költöztetőket, majd a jobb kezében egy kémcsövet lóbálva közli velük, hogy a hatóság biológiai veszély miatt lezárta az épületet, aztán orrukra vágja az ajtót. A Baker Street nem hajlandó feladni: ez az utolsó horgony, ami a jelenhez láncolja. Nem hagyja magát visszarántani. Nem és nem.

Mycroft két héttel később jelenik meg, váratlanul, dühösen. Sherlock ez egyszer megértő.

-     Az irodád?

Egy ideges szemforgatás, beszéljünk másról. Csendben teáznak a nappaliban, egyikük sem szól egy szót sem hosszú ideig, csak élvezik az illatos párát, ami a csészék körül kering, majd visszabukik a porcelánperem alá. A csésze Sherlock kezében egyre forróbb lesz, majd hirtelen bugyogni kezd a benne lévő folyadék. Kiejti a kezéből a padlóra. A víztócsa sugárrá rendeződik, és elsüvít a konyha irányába.

-     Olyan gondtalannak, önfeledtnek tűnnek mind – töri meg végül a csendet Sherlock. – Pedig előre megrajzolt pályán haladnak.

-     Éppen azért – feleli Mycroft. – Gyanítom, a mi frusztrációnk legfőbb oka, hogy nekünk lenne választásunk. Mi szabadon dönthetünk, mert emlékszünk. A többieket, úgy tűnik, az feledés kritikátlan ismétlésre kárhoztatja.

Újabb hosszú csönd, amíg Sherlock a szavak pontos jelentésén mereng.

-     Mycroft?

-     Igen?

-     Lecserélted az arcszeszed. – Visszacserélted, akarja mondani először, de átgondolta a szóválasztását: nem akarja, hogy Mycroft vádnak érezze.

-     Oh, az. – Így is zavarnak tűnik, már-már el is vörösödik. Úgy érzi, magyarázkodnia kell. – Kellemesebbnek találom mostanában a friss illatokat, amik kevésbé… zsúfoltak.

Sherlock egyetlen megrovó pillantással kommentálja, őszintén, Mycroft? Jól emlékszik erre az illatra.

Tehetetlen, amikor Mrs. Hudson néhány napra rá bejelenti, hogy eladta a házat, és Floridába költözik. Ez a végső döfés az után, hogy  Lestrade elkerül a Yardtól, a elődje pedig nem hajlandó együttműködni Sherlockkal. Igaz, a bűntények kevés izgalmat tartogattak az utóbbi időben, de néhány részlet meglepően érdekes tudott lenni az új, fordított perspektívában. Már ez sincs meg.

Szerelők, kőművesek jönnek, hogy visszavarázsolják az épületet az eredeti, lepusztult állapotára, és ő nem tudja elviselni a zajt, így csak egy dolgot tehet. Összeszedi a legszükségesebb holmiját, és áttaxizik Mycrofthoz.

-     Nem megyek vissza a régi lakásomba – jelenti ki határozottan, ahogy benyomul a nappaliba.

A régi lakás valójában egy sötét garzon volt, Sherlock első bérleménye az egyetem után. Abba a lakásba Mycroft mindössze kétszer tette be a lábát. Az első alkalom:

.

Sherlock meztelenül feküdt mellette az ágyban, és ő azon rágódott, csakugyan ez-e a megfelelő pillanat, hogy közölje vele.

-     Megkérted a kezét – mondta ki helyette szenvtelenül Sherlock, miután rágyújtott a cigarettájára, és az ajkaival nemtörődöm Ó-t formázva hosszan kifújta a füstöt.

Persze, hogy már tudta. Mycroft csillapító gesztussal  Sherlock csípőjére tette a kezét. Sherlock kirobbanása egyre késett, és Mycroft abba hitbe ringatta magát, hogy megússza.

Miranda másnap délután ment be Mycrofthoz az irodába. A szemei vörösek voltak a sírástól, és a vállán lógó Prada nem volt becipzárazva, ez utóbbi mellesleg sokkal inkább mutatta felindultságát.

-     Az öcséddel, Mycroft.

Egyetlen szó elég néha a megfelelő szájból, hogy földcsuszamláskén alámossa az ember életét. Mycroft látta elsodródni maga mellett az eddigi munkáját és a jövendő karrierjét, egy elképzelt otthont, a magáról megálmodott képet, és látta Sherlockot, amint öntelt vigyorral áll a pusztulás felett. Értelmet nyert az öccse előző esti higgadtsága is. 

Miranda ekkor már nem tudta kontrollálni a felindultságát, és a Mycroft asztalán lévő fekete dobozból egy tucat zsebkendőt rántott elő hirtelen mozdulattal. Az orra alá dörgölte őket, az arcát törölte körbe velük (Mycroftot undorította a sorrend), a tenyerében galacsinná gyűrte a maradékot.

-     Megértem, hogy zaklatott vagy – kezdett bele, és saját szavainak üres csengése ráébresztette, hogy fogalma sincs, hogyan kezelje a helyzetet.

-     Ne aggódj – remegte Miranda. – Megtartom magamnak, amit tudok. Csak magyarázatot akarok. Miért kellettem?

A legszomorúbb az volt, hogy valóban kedvelte Mirandát. Mindig kontrollált és összeszedett volt, nem várt el olyan dolgokat tőle, amiket ő nem tudott megadni neki. De Miranda igen egészséges adag öntudata semmiképpen sem tette lehetővé, hogy lenyelje ezt a békát.

-     Sherlock, mint azt te is tudod, mindig is… különös viszonyt ápolt a külvilággal. Mint szintén tisztában vagy vele, tőlem telhetően igyekszem mindenben a segítségére lenni. Bármit megtennék érte. Bármit. Sajnos azonban ő ezzel sokszor visszaélt. Nem ismeri a határokat, nem hajlandó tudomást venni róluk. Próbáltam – még mindig próbálom - megvédeni. Attól tartok, nem teljesen hibáztatható a saját tetteiért… - Mycroft igazított egyet a nyakkendőjén. - Meg kell értened, ő képtelen a társadalomban való normális funkcionálásra. Én vagyok az egyetlen, aki képes megadni neki valamit, ami legalább megközelítőleg hasonlít egy normális emberi kapcsolathoz. Még ha ez áldozatokkal is jár a részemről. 

Amikor befejezte a kis történetét, gondolatban hátrébb lépett, hogy távolabbról is elbírálja. Tetszett neki. Olyan történet, amivel tud azonosulni, amit megtarthat hosszú távú használatra.

- Sajnálom, hogy belerángattalak -biggyesztette még hozzá, egyetlen igaz mondattal útjára bocsájtva a sztorit.

Este – és ez volt az a második, utolsó alkalom, amikor Mycroft ott járt-, a sötét lakásban várta, hogy Sherlock hazaérjen.

-     Három – mondta az öccse rögtön, ahogy belépett, oda sem nézve a hamutartóra, ahol Mycroft ekkor harmonikázta össze a másik kettő mellé az ujjai közt tartott csikket.

-     Remélem, tisztában vagy vele, hogy ezzel vége. – Az ítélet nyugodt és halálos volt. (Csak azt nem tudta, melyiküknek szánja. Mindkettőjüknek, jutott aztán döntésre.)

Sherlock felkattintotta a villanyt, nyilvánvalóan csak azért, hogy Mycroft lássa, ahogy unottan megforgatja a szemeit.

-     Gondolom, nem a drámakirálynőre célzol.  Miért kéne, hogy vége legyen? Neked volt egy elképzelésed arról, hogy mi a legjobb mindkettőnknek, az én elképzelésem pedig merőben ellentétes volt. Az enyém bizonyult helyesnek. Most fejezd be a háborgást, és…

-     Helyesnek bizonyult?! – csattant fel. - Egy hajszálon függ, hogy a magánéletem után nem lehetetlenül el a karrierem is! Évek munkáját dobhatom ki az ablakon, miattad!

-     Ne fújd fel, Mycroft. Miranda nem fogja elmondani senkinek, erről gondoskodtam. Ő sem zsarolhatatlan. A kamaszkori bolti lopások például kifejezetten rosszul matatnának a makulátlan pedigréje mellett.

Mycroft nézte Sherlock önelégült arcát, ahogy az öccse saját leleményességében sütkérezett.

-     Soha többé nem tudok hozzád érni – szólalt meg Mycroft hidegen néhány pillanat múlva.

Sherlock arca ekkor rezdült meg először, mióta vitatkozni kezdtek. De gyorsan összeszedte magát, és taktikát váltott.

-     Ugyan, My – csúsztatta volna a csípőjére a kezét, de Mycroft védekező mozdulattal elkapta, és satuszorítással eltartotta magától.

-     Azt mondtam, nem, Sherlock.

-     Csak azért csinálod, hogy végül mégis neked legyen igazad!

-     Olyan elképzelhetetlen, hogy az infantilis önzésed legutóbbi eklatáns megnyilvánulásai zsigeri szinten taszítanak?– mondta fintorogva, és aztán kisétált a lakásból. Az ajtót sem csukta be maga után, így hallotta, ahogy Sherlock bizonytalanul utána szólt, és évekkel fiatalabbnak tűnt közben a hangja My, ne csináld ezt, gyere vissza, és ő hirtelen megállt egy csorba lépcsőfokon, megszorította a korlátot, de aztán arra gondolt, hogy épp azért nem rohanhat fel megint a lépcsőn, mert ilyen elszántan kell kapaszkodnia abba a rohadt korlátba, mintha egy könyörületből odavetett mentőöv lenne.

Nem ment vissza. Erőt vett magán, és megtette a hátralévő tíz lépést. Akkor több mint egy évig nem beszéltek, majd még további évekbe telt, mire valamennyire normalizálódott a helyzet – igaz, erről a normalizálódott helyzetről egy bizonyos John Watsonnak bizonyosan meg lenne a maga véleménye.

Sherlock, amikor felfogta, hogy Mycroft végleg szakított vele, bevetette magát a halálos sértettség falai mögé. Aztán minden erejét az elmepalotája átépítésének szentelte - a drogok ütvefúróként rágták át magukat a falakon. Az emlékek porladtak, mállottak a kokain és a harag zölden habzó oldatában, míg végül vadonatúj narratívát kotyvasztott és szilárdított meg: Mycroft, aki kihasználta a tapasztalatlanságát, Mycroft, aki az iránta érzett rajongását csak az irányítására és a manipulálására használta, Mycroft, a Számító, Mycroft, a Hideg, Mycroft, a Gonosz.

 Sherlock szívében az elkészült mesterműve felett érzett öröm elnyomta a fájdalmat, amit a veszteség miatt kellett volna éreznie.

Egyszóval, Sherlock most érthető módon nem akar visszamenni a lakásba, ahol az átépítést végrehajtotta. Mycroft vonakodva, jobb híján, felhúzott orral szemlélve a felfordulást, de befogadja, rendelkezésére bocsájtva a másik hálószobát a tetőtéri lakásban – Sherlock nem lepődik meg, hogy a bátyjának az általános visszamigrálás közepette sem okozott nehézséget pofátlanul kényelmes és tágas lakást találnia.

Úgy élnek egymás mellett, mint a régi haragosok, akik már annyit gyötörték egymást, olyan aprólékos részletességgel kiismerték egymás gyengéit és erősségeit, hogy megtanulták becsülni azokat. Nem szeretet ez, ó nem, Sherlock és Mycroft is tökéletesen tisztában van vele, sokkal inkább mély, évek során stabillá erősödött kötődés az életre szóló ellenséghez. Mert végül is már csak ebben az ellenségeskedésben érzik otthon magukat, a világ eddiginél is idegenebb ritmusa semmit sem jelen számukra többé.

Emlékek közt szlalomoznak, és néha telibe találnak egyet. Az ütközés mindkettőjüknek traumatikus.  Az idő tájt, amikor Sherlock anno leszokott a drogról, Mycroft érzékei kiélesednek, az állandóan öccse felé fordított antennái még a szokottnál is érzékenyebben követik az annak minden rezdülését. Érzi a megingást, hogy Sherlock instabilabb lesz, ám meglepve tapasztalja, hogy a zuhanás késik. És késik. Egyre csak késik.

Egy este Sherlock arra érkezik haza, hogy Mycroft önmagához képest szokatlanul ziláltan hever félig elnyúlva a kanapén, egy üres poharat babusgatva a kezében. Az arckifejezése kezdődő részegséget és búskomor önvizsgálatot tükröz.

-     Ezúttal nem nyúltál a drogokhoz. – Mycroft hangja tiszta és enyhén csodálkozó. - Ez megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy amiatt volt.

Miattam, hallják mindketten az implikált (ön)vádat.

Sherlocknak ekkor rögtön leesik, melyik jól ismert lemezt választotta a bátyja csendes esti lerészegedéséhez.
 

-     Nem mehetünk vissza addig – folytatja Mycroft. Valóban félelem lenne a szemében? Sherlock feldühödik. A bátyja begyökeresedett meggyőződése ellenére Mycroft gyengeségei cseppet sem szórakoztatják.

-     Istenem Mycroft, mekkora csalódás vagy! Sosem leszel képes kimászni a fellengzős önsajnálatból, igaz?

Mycroft feljebb löki magát a kanapén, a pohár lustán hintázik, ahogy a karimájánál fogva lefelé lógatja jobb kezében.

-     Nem, Mycroft – Sherlock tekintete ellágyul egyetlen, alig megragadható pillanatra. – Nem miattad volt.

-     Tudod, kimutatott összefüggés van a drogfüggőség és a fiatalkori szexuális…

-     Mycroft – csattan fel Sherlock -, ne légy ostoba. Kérlek. És ha már itt tartunk, az összefüggés a kompulzív evés esetében is helytálló. – Mindketten kimerítően utánaolvastak a témának, nyilvánvalóan.

Mycroft ekkor már ott áll Sherlockkal szemben, a poharat rég kiejtette a kezéből. Előre lendül, egy pillanatig úgy tűnik, mindjárt orra bukik, de aztán határozottan megáll a lábán. Sherlock közelebb lép, még Mycroft számára is lehetetlenség megmondani, hogy fenyegetően vagy segítő szándékkal… de hát elvégre mindig ez volt a helyzet vele, nem?

De nem, már itt van, egész közel, felnéz az arcába, és ahogy Mycroft magába szippantja annak a régmúlt Sherlocknak az illatát, akiről azt hitte, már csak az emlékeiben él, és most lám, mégis itt áll előtte, ismét, épp olyan nagyra nyílt szemekkel akarva őt, hát nem tehet más, mint hogy próbál hű lenni a Mirandának előadott hazugságához, és megvédeni Sherlockot:

-     Nem kell megtennünk.

Sherlock arcán átsuhan egy érzelem árnyéka, kinyitja a száját, mint aki vitatkozni készül, de Mycroft oldalra dönti a fejét, fáradtan, kérlelően.

-     Valóban nem – lép hátrébb ekkor Sherlock, eltávolodva a bátyjától.

Úgy tűnik, a fizika változó törvényei közepette csak a távolodásuk állandó.

Sherlock hetekig furcsa, hallgatag ez után az este után. Ki tudja, hogy a drogokkal átitatott korszaknak a félbetört időn áthatoló rezgései, vagy más eredetű depresszió, ami néha napokra elnémítja az egykori detektívet. Kerülgetik egymást a tetőtéri lakásban London kifordult szürke égboltja alatt, és úgy tűnik, annyi minden marad majd végleg kimondatlanul.

 Aztán egyszer Sherlock mégis beszélni kezd, váratlanul, nem szavakkal, de Mycroft számára végre teljesen világosan.

Vasárnap délután van, és Sherlock az ablak előtt áll, hegedűje az álla alatt, a jobb karja  a vonót tartva ütemes lendülettel ingázik fel-alá. Vágyakozó, melankolikus dallam, amit átjárja a falakat. Múltba hullt és semmibe veszett érzések, egy ezerszer megtagadott, kitörölt, meg nem történtté tett szerelem felett érzett szomorúság úszik az elcsendülő hangok nyomában.

Mycroft a kanapén fekszik, de amikor Sherlock befejezi, feláll, odalép mögé, kiveszi a kezéből a hangszert, a vonót, és finoman az asztalra helyezi őket.

Aztán magához húzza Sherlockot. Az nekitámaszkodik a mellkasának, ő pedig hátulról átöleli. A vállán pihenteti az állát, arcát nekinyomva az emelkedő ívnek Sherlock nyakának fehér, nyerspamut illatú hajlatában.

-     Nem, Sherlock. Nem volt tévedés.

-     Tudom – feleli. Felemeli a kezét, Mycroft őt ölelő karján nyugtatva a két tenyerét. Nem volt tévedés.

A dallam ismét megszólal, a hangok fordított sorrendben peregnek körülöttük, a semmiből születve és ismét csak elenyészve a semmiben, értelmetlen, szétszabdalt melódia, mégis, a mozdulataik öntudatlanul alkalmazkodnak hozzá. Valaha magától értetődő koreográfia - most zavart, kérdező motozás. Valahogy eltáncolnak a kanapéig, Sherlock összerezzen, Mycroft nem érti. Felemeli az öccse fejét, és a szemével kérdez.

Mycroft számára mint mindig, most is hihetetlen csodának tűnik, hogy Sherlock éles, szögletes vonásai képesek ilyesmire: szomorú mosolyba rendeződnek.

-      Azt hiszem, a köznyelv naivan képszerű és teljességgel pontatlan megfogalmazása szerint „összetörted a szívem”. 

Mycroft csak egy leheletnyit hátrébb húzódik megint, hogy jobban lássa az öccse arcát.

-     Meg akartál nősülni, Mycroft. Sarokba szorítottál. És aztán megbüntettél, amikor megtettem az egyetlen még lehetséges lépést. Javíts ki, ha tévedek, de a szó, ami ide illik, a kegyetlenség.

Teljességgel meghökkentő. Még sosem vizsgálta ebből a szempontból a történeteket. (Miért is tette volna, sosem beszéltek róla, sem akkor, sem később.)

-     Én… én nem gondoltam…- hebegi száraz torokkal. Nem gondoltam, hogy ennyire kétségbeesetté tudsz válni miattam.

-     Hát akkor gondold újra.

Újragondolják. Ennek az újragondolásnak a része, hogy rekonstruálják Sherlock elmepalotáját. Nem drogokkal és vasbetonnal, hanem ismét megtalált, vagy talán most először felfedezett bizalommal. Tél ősz, nyár, tavasz fut el mellettük, és az általános zűrzavarban senki nem figyel fel arra, ahogy visszalombosodó fák, emeletenként lebomló épületek árnyékában csókolóznak.

Sherlock megbűvölten nézi a kisimuló szarkalábakat Mycroft szeme sarkában, és a két mély, keserű ráncot a szája két oldalán, amik olyan utálatos kifejezést tudtak kölcsönözni az arcának egy-egy kölcsönös sérelmekkel és sértésekkel tűzdelt szópárbajuk során – egyszerre csak belemosódnak a bátyja iránti időtlen rajongásába.

 Félve fogadnak minden érintést, vallomást, elkapott tekintetet, amely a tollpihe potenciálisan végzetes súlyával landol az emlékek ingatag tornyának tetején. Aztán egyszer csak rezignáltan vállat vonnak, egyszerre, és hagyják, hogy maga alá temesse őket.

Ez akkor teljesedik be, amikor egy nap értesítést kapnak róla, hogy a sussexi ház visszakerült a nevükre, miután a bankár és családja, akiknek anyjuk halála után eladták a birtokot, kiöltözött belőle. Nem is kérdés, hogy hazamennek.

A kocsiút a feszült izgalom és édes, mindent idealizáló nosztalgia jegyében telik, emlékszel, és arra emlékszel hogy, hát persze, hogyne emlékeznék, most történik épp.

Mycroftban közben felrémlik az a nap, amikor az anyjuk haláláról értesülve utazott haza, egyedül, hogy ott legyen a kamasz öccse mellett, és hogy rendbe tegye a családi ügyeket. Másfél éve nem találkozott ekkor Sherlockkal.

Amikor megérkezett, Sherlock a verandán várta, mezítláb, a nadrágszára jó két ujjnyival a bokája felett harangozik. Egy elvadult kölyökkutya – mintha ez két nap, amit egyedül töltött a házban, elég lett volna, hogy visszatérjen valami civilizáció előtti állapothoz, amelytől mellesleg, Mycroft meglátása szerint legalábbis, sosem állt távol. És bár Mycroft nagytestvéri felelősségének érezte, hogy tekintélyét latba vetve az öccse fejét borító bozont napi kétszeri átfésülésével és rendszeres étkezésekkel visszaterelje Sherlockot a helyes irányba, hamarosan rá kellett jönnie, hogy ő maga is el-elkalandozik. Annyira könnyű volt elveszteni a valóságérzékét végtelenül elnyúló nyári naplementék és a semmiből támadó friss, nyirkos illatú reggelek monoton váltakozása közepette.

Csak ketten voltak a házban, az eleinte hetente megjelenő, majd egyre inkább lelkesedését vesztő bejárónőt, és az alkoholista kertészt leszámítva.  Ketten keringtek napközben a háromszintes épületben, és Mycroft néha álmában is hallotta Sherlock lépteit. Sokszor a könyvtárban ütöttek tanyát hosszú, fullasztó délutánokra, vagy lementek a kert végében lévő tóhoz. A házban a nyikorgó padlódeszkák és a régi, rozsdás vízvezetékek akkor is híreket szállítottak nekik a másikról, amikor nem voltak egymás közelében.

Közben következetesen nem beszéltek arról a két évvel azelőtti nyárról, és a tó melletti fürdőházban történtekről. Mycroft rémült volt, Sherlock pedig zavarodott.

Mégis, a keringésük egymás körül előre belátható pályán történt, és az ütközésük kiszámítható volt, gondolja most Mycroft, megint a helyszín felé tartva.

A konyhában történt. Sherlock háttal állt neki, amikor ő belépett. Reggel volt, és az öccse épp a kávéját kevergette a napsütötte konyhaasztalnak támaszkodva. Emlékszik még a bögre mintájára is, a körbefutó, kék virágmintára, és emlékszik Sherlock kezére, abban a pillanatban, mielőtt leejtette volna a bögrét, amikor ő nekilökte az asztalnak. A hosszú ujjakra, ahogy az ujjbegyeknél kifejtett utolsó erőfeszítéssel megpróbálják megtartani a súlyt, ami végül kicsúszik közülük, és a porcelán koccanása a fapadlón, súlyos, tompa hang. Teafolt a fenyődeszkákon.

Itt van, megkopva, bár ezúttal máshogy esik be a fény a konyhába, amikor ismét rányitják az ajtót a porba burkolózó helyiségre. Mycroft még a kezében szorongatja marhabőr utazótáskáját. A napsugarak szöge álomszerű viszonyokat ad a látványnak, elolvadni látszanak a bútorok, famintázatuk erdővé lesz, és az évtizedekkel korábbi (ötven éve lenne, csakugyan?) emlék sokkal valóságosabbnak tűnik Mycroft számára.

Ő elfordítja a fejét a széles fenyőfa asztaltól. Sherlock a szemével követi a mozdulatát. Néhány rövid, éles lélegzetvétel az orrán át, majd a mellkasát összeroppantani készülő súly lassan könnyebb lesz, már csak valami meghatározatlan, diffúz nyomást érez, mint amikor alvás közben megnyomja az oldalát az ember. 

-      Látom, fejlődőképes vagy – vonja fel a szemöldökét Sherlock, ahogy félig ülő helyzetbe ereszkedik az asztal szélén.

-     Sokat segít, hogy élénken emlékszem, milyen elviselhetetlen alak lesz majd belőled később.

Sherlock elvigyorodik. Mycroft ekkor épp ugyanúgy áll meg előtte, mint akkor,  kezét a derekára csúsztatva, térdével szétnyitva az (ezúttal) (még) sötétkék szövetbe bújtatott lábakat, Sherlock pedig ugyanazzal a megadással dől hátra az asztalt beborító fénytócsába.  

A hangok viszont megváltoztak: nem csukott ajtók mögül hallgatják a másik lélegzetét, nem a nyikorgó padló és a régi vízvezetékek közvetítenek, hanem együtt lélegeznek, együtt mozognak, együtt ereszkednek Mycroft fürdőszobájában az oroszlánkarmos lábakon álló, rozsdaette kád gőzölgő vizébe, hogy Mycroft megfürdesse Sherlockot, bálványozza, imádja.  Imádja, ahogy akkor akarta, és nem tette, ahogy akkor akarta, és szégyellte imádni.

Reggelente későn kelnek, Mycroft hozza fel a reggelit, és aztán néha délig sem másznak ki az ágyból, sakkoznak, vitatkoznak, Operációt (mindig Sherlock nyer) és Monopolyt (Mycroft sosem veszít) játszanak, Sherlock duzzog és Mycroft csipkelődik rajta, Mycroft szégyelli magát és Sherlock unottan forgatja a szemét. Boldogok.

Egy délután könyvtárban ülnek éppen, egymással szemben, egymás felé fordulva, egyszerre hajtva az ölükben lévő könyv lapjait, amikor Mycroft felkapja a fejét. Fülel egy darabig.

-     Nem emlékeztem már, hogy ennyire egyedül voltunk – közli végül.

-     Mindig – von vállat Sherlock. – Én arra nem emlékeztem, hogy ennyire szükségem volt rád.

Az átkos-idilli egyedüllétnek azonban vége lesz hamarosan: az anyjuk hazajön a kórházból, gyengén, betegen. Sherlock rácsodálkozik, mennyire másképp élt benne az asszony, és hogy az elmúlt évek milyen felismerhetetlenül átváltoztatták a képét. A régvárt találkozás csalódást okoz neki is, Mycroftnak is. Miközben az anyjuk az onkológián töltött rövidebb-hosszabb időszakok közepette egyre jobban lesz, ők megint meggyászolják. Nem azt az anyát, akit elvesztettek, hanem azt, aki minden elvárásukra fittyet hányva nem tért vissza, és egy idegent küldött maga helyett. Kegyetlen, természetellenes dolog az emlékeket ilyen csalhatatlan teszttel kitenni a valóság próbájának, állapítja meg Mycroft.   

A valóság próbája. Van, ami mégis kiállja. A nyár végi nap, mielőtt ő felköltözött volna Londonba. Lent a tó mellett, a fürdőházban törölköző toccsant a deszkapadlón. A vihar előtt futó szél átsüvített a víztükör felett, és belekapott a kis fabódéba. Megrezgett bele az építmény. Sherlock bőre nedves volt, iszap és a tó vizének édeskés, fülledt íze áradt szét Mycroft szájában.

A pamlag mellett kör alakú asztal, rajta óriási tavi kagyló (még apró gyerek volt Sherlock, amikor találta). Meglökték az asztalt, a ropogósra száradt héj leesett, és szilánkokra zúzódott a padlón. Mycroftot ez térítette észhez akkor: a szétrepedő kagylóhéj hangja. Egy szemvillanás volt az egész, de Sherlock figyelmét nem kerülte el. Rendben van, Mycroft, kérlek, de akkor ő már feltépte az ajtót. Rohant felfelé a domboldalon és örült a rázáporozó jég ökölcsapásainak a testén.

Sherlock most az asztal mellett áll, unottan forgatja kezében az immár megint ép kagylót. Kívül szürke recék, belül gyöngyház.

-     Ma történt – mondja, egy rajzszöget nyomva a foszladozó mentális térképébe.

Mycroft megáll a mozdulat közben, ahogy akasztaná fel a törölközőjét a rozsdás kampóra a falon.

-     Ha újra kezdhetnénk… - folytatja Sherlock, még mindig elmélyülten tanulmányozva az üres héjat -, …minden épp ugyanígy történne – vág közbe Mycroft.

-     Nem.  – Sherlock felnéz. A szemei is őszinte elszántsággal tiltakoznak.

-     Nem? – vonja fel a szemöldökét Mycroft.

-     Végignéztem a következményeket.

A drogfüggőségére gondol? A szóválasztása különös. Végignéztem. Nem végigéltem.

-     Én… én nem szerettem azt az embert, akivé a bűntudat tett. Akivé én tettelek.  Tudod mi volt a legszörnyűbb? Hogy mindvégig azt gondoltad, te tettél tönkre engem. Semmi sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. De éppen fordítva történt. Nem, nem tenném meg ismét, Mycroft – Sherlock egyre inkább belelovalja magát az előrefelé haladó emlékekbe. -  Soha többet nem akarnám látni a keserű fintor, amit mosolyként próbáltál eladni.

-     Ki is érez most indokolatlan bűntudatot, Sherlock? – dönti oldalra a fejét Mycroft szkeptikusan, de a tekintete gyengéd, és a kezei finoman támasztják meg két oldalról Sherlock feszülten babráló ujjait, majd veszik ki a kezéből a kagylót.

-     Sajnálom, Mycroft.

  Soha nem hallotta még Mindigigazamvan Sherlock szájából ezt a szót. Jobb is talán. Túlzottan elgyengíti. Hogy lett volna képes a háttérből irányítani a brit kül-és belpolitikát, ha naponta le kell gyűrnie ezt a gyengeséget magában?

-     Sherlock – emeli fel az öccse fejét annak álla alá simítva a mutatóujját– Ketten voltunk benne. Bármit is mondtam korábban… később… nem csak te akartad.

Amint kilépnek a fürdőházból, megérzik a vihart jelző széllökést a tó felől.  Összekulcsolják a kezüket, és együtt ugranak bele a szikláról az elsötétülő eget tükröző vízbe. A magasra korbácsolt hullámok miatt akkor sem láthatná senki Sherlock Mycroft dereka köré font lábait, ha akadna olyan bolond, aki a vihar ellenére mégis sétára indul a fákkal szegélyezett tóparti úton.  

Vajon Mycroft sejtette, hogy eljön egyszer ez a nap? Tudnia kellett, hisz a logikus következtetés ott virított a leghátsó akta legutolsó lapjának alján, noha sosem sikerült annyira összeszednie a bátorságát, hogy hátra(előre)lapozzon eddig. Egészen ma estig.

Sherlock már a szobába benyitva érzi a bátyja feszültségét, de nem teszi szóvá, csak besimul mellé a takaró alá, ahogy máskor, ahogy minden este, aztán várja, hogy Mycroft felé forduljon, és ő néhány begyakorlott érintéssel eltüntesse kettőjük közül azt a gátat, ami még most is, ennyi idő után is megvan Mycroft részéről.

Mycroft azonban most nem fordul felé. Helyette felül az ágy szélén, háttal neki. Két alkarját a térdein támasztja meg, a feje előre lógatva, mintha részeg lenne, kivéve, hogy Mycroft csak egyetlen egyszer volt részeg életében, Sherlock nem tud felidézni egyetlen másik alkalmat sem, amikor a bátyját kontrollvesztettnek látta alkohol, vagy bármilyen más drog hatása alatt. A varázs része volt, hogy csak ő tudta ezt tenni vele. Ha őszinte akar lenni magához, ez mindig legyezte a hiúságát, egy unalmasabb napon, egy kétségbeejtően banális szerda délelőttön elég volt csak erre gondolnia: Mycroft szétzilált haja a tenyere alatt. 

Mycroft gerince megfeszül, a vállai előreesnek.

-     Nem megy – szólal meg, a homlokát megdörzsölve a jobb kézhátával.

Sherlock feltornázza magát a könyökére, és odakígyózik a bátyja mellé.

-     Mi történt?

Mycroft hátra pislant, féloldalas, keserű fintorral. Megcsóválja a fejét.

-     Akkor is ilyen fiatal voltál?

-     Csak néhány hónappal voltam idősebb.

Arra egyikőjük sem gondol, hogy Mycroft most óhatatlanul is kétségbeejtően fiatalnak látja az öccsét, hisz visszafelé nézi a fejlődését, a szigorú arcú, hosszú évek által keményre edzett Sherlock időben közelebb van hozzá, mint a nyílt tekintetű és nyúlánkságában is lágy testű kamasz itt mellette az ágyban. A közvetlen múlttal összehasonlítva Sherlock egyre fiatalabb, mindig az idősebb önmaga hátteréből bontakozik ki. Míg akkor, először, a felnőttes arcvonások megjelentek, most napról napra visszaolvadnak egy kiforratlan kölyökarcba.
 

Sherlock feltérdel, hogy hátulról átkarolja Mycroftot, arcát a jobb lapockája felett szorítva a hátához.

-     Sajnálom – mondja halkan Mycroft.

-     Semmi baj – motyogja Sherlock a hátának. – Semmi baj. Akarod, hogy azért itt maradjak veled éjszakára?

Mycroft lassan bólint, és visszadől az ágyra. Sherlock odabújik mellé, átöleli, vigasztaló semmiségeket suttog neki, de Mycroft számára ez az öccsétől idegen gondoskodás inkább egy kisgyerek magára erőltetett felnőttségét idézi. Megjátszott komolyság, amikor erősnek kell lenni valakiért.

Két egymásba fonódva megélt élet után Mycroft most először tudja elfogadni a gondolatot, hogy Sherlock talán mégis csak szereti őt. Kicsit későn ugyan, mert rögtön követi a felismerés, hogy az egykor volt jövőjük épp most semmisül meg: minden, ami valaha volt és lesz, visszaomlik ebbe a pillanatba. Sherlock békésen alszik a karjaiban. Innen indultak és így ér véget.

Sherlock békésen alszik a karjaiban, és Mycroft megdöbbenve veszi észre, hogy csaknem ötven év után újra megtanult sírni. Talán a biciklizéssel is tennie kéne egy próbát, gondolja keserűen, mielőtt őt is elnyomná az álom.

Nem sokkal ez után Sherlock átváltozása felgyorsul: a végtagjai egyik napról a másikra rövidebbek, a fekete tincsek puhábbak lesznek Mycroft ujjai alatt, és a hangja, a tekintélyt sugárzó bariton is karcossá, bizonytalanná válik. Éjszakánként néha kiülnek Mycroft ablakból a manzárdtetőre, és követik a hullócsillagokat, ahogy a csóvát követve felsüvítenek az égboltra, hogy aztán a fekete űrben függő hideg fényponttá merevedjenek. Mycroftot a végleges mozdulatlanságuk mindig elgondolkoztatja, és meg is rémiszti egyben, de aggodalmait nem osztja meg Sherlockkal.

Ekkorra már világossá válik, hogy az idő múlása nem csak a fizikumukra, hanem – és ez először szintén Sherlock esetében lesz különösen szembeötlő –, a pszichéjükre is átformáló hatással van. Ahogy a kamaszkor ismét átsöpör rajta, magával sodorja Sherlock könnyen sértődő és sokáig neheztelő természetét, de meghagyja az alatta húzódó gyermeki érzékenységet és kíváncsiságot.  Az öccsén megfigyelt változások jó irányjelzőként szolgálnak Mycroft számára, hogy mire számíthat saját magával kapcsolatban.

 Kellemetlen meglepetésként éri, hogy Sherlock memóriájából egyre inkább kezdenek kimosódni a régebbi, felnőttkorával kapcsolatos emlékek. Tökéletesen fel tudja idézni az előző napok, hetek eseményeit, de a londoni életének részletei korrodálódnak, mállanak, míg végül csak összefüggéstelen darabok - egy név, egy utcatábla – maradnak meg, amiket Sherlock nem tud hová tenni.

A folyamat azonban nem áll meg itt, tapasztalja majd keserűen Mycroft egy-két év múlva (ha jól számolja, már pedig jól számolja, mert gondosan naplót vezet az első pillanattól fogva, hogy felfigyelt az idő természetének megváltozására azon a lidérces emlékű napon, a mikor dühösen becsapta maga után a Baker Street 221b ajtaját), szóval ha jól számolja, akkor Sherlock nyolc (ötvenkettő), ő tizenöt(ötvenkilenc) éves lehet, amikor az öccse végleg elveszíti a képességét, hogy összefüggésében lássa a közös történetüket; hogy emlékezzen kettőjükre.

Mycroft ekkor először úgy érzi, egyedül maradt. Hogy egyedül hagyták. Aztán a kis Sherlock egy-egy váratlan megjegyzése hallatán inkább gyorsítani szeretné a folyamatot, kitörölni az utolsó nyomait is mindannak, amit, mostanra már úgy tűnik, egy örökkévalóság óta szeretne meg nem történtté tenni (és amiben már kétszer is látványosan elbukott).

Szerencsére Sherlocknak egyre ritkábban villannak be jelenetek kettőjük múltjából, de Mycroft ilyenkor mindig elszörnyed. Azt mondja neki, csak álmok. Csak álmodtad, Sherlock, sosem történt meg, sosem tenném ezt veled. (Ugye nem? Ugye nem tenném megint?)

Mycroft lelkiismeret-furdalása, ami ellen Sherlock annyit hadakozott, végül mégis győzedelmeskedik, amikor az öccse önhibáján kívül már nem tud mellette lenni, hogy szarkasztikus megjegyzéseivel távol tartsa a belülről rátámadó szörnyeket.

Sherlock beszűkülő tudatában, akármilyen zseniális is, a jövő és a múlt emlékei lassan összefolynak, helyet cserélnek, egyszer csak már nem tudja kibogozni őket.

Egyedül fogsz hagyni, vádolja meg minden nap Mycroftot lebiggyedő szájjal, amikor az lefekvéshez készülve betakargatja, és Mycroft ugyan biztosítja róla, hogy dehogy, tudod, hogy nem hagynálak egyedül, de közben sajog a lelkiismerete, mert ő viszont tudja, hogy egyedül hagyta. Mert minden hatalma ellenére sosem volt övé az az igazi, megkérdőjelezetlen magabiztosság, amivel Sherlock könnyen kiszabadult a látszat követeléseinek szorításából. Előbb gyenge volt, hogy nemet mondjon neki, aztán gyáva volt, hogy igent.

Talán ezt jóváteendő, most Mycroft mintha egyre többet beszélne. Nem, nem igaz, Sherlock beszél egyre kevesebbet. A mondatairól lassan lekopnak a bővítmények, és csak a tisztára csiszolt igék maradnak, akarom (ez a kedvence), add ide, hagyjál. Szeretlek. (Én is, Sherlock, én is). Aztán a cselekvések puszta nevekké merevednek, párhozamosan azzal, ahogy Sherlock maga is mind kevésbé képes manipulálni a körülötte lévő világot. Neve van mindennek, a cipőjének, a játékkutyának, a ruháinak, és mindnek egyre rövidebb neve. Apránként aztán ezek a nevek is összemosódnak egyetlen szótaggá.

My.

Végül némaság. Dobhártyán dübörgő, kibírhatatlan, fájdalmas némaság. Mycroft néha szeretne felkacagni öblösen, a saját hangján, nem ezen az elvékonyodó kölyökvakkantáson, kacagni szeretne azon, hogy a mindig-mindent-jobban-tudok, egyedül-a világ-ellen Sherlock egy, az evésben is segítségre szoruló tipegő, hát ez valami vicc.

Még nagyobb vicc, hogy néha már nem érti meg a saját naplóbejegyzésit. Nem minden logikai ugrást tud lekövetni. Néhány névhez nem tud arcot társítani, mintha csak kitöltetlen körvonalak lennének egy színezőkönyvben. Két mondat között hiányzik egy lépcsőfok. Szavak, helynevek, amik a semmibe vezetnek.
 

Az életük egy egyre fogyó szárazfölddarab, amit minden oldalról lassan elmos az óceán. Elfelejtik a múltat, és nem tudják felidézni a jövőt. A kettőjük által lakott sziget mértani közepén ott áll a születésük pillanata, és amikor majd azt is elérik a hullámok, nincs hová menekülni tovább. Sherlock közelebb van a háborgó vízhez, és Mycroft tudja, hogy akármilyen erősen szorítja is a kezét, óhatatlanul el fog sodródni tőle.

Egy este felrémlik benne az a november ötödike, nem tudná megmondani, hogy kettő vagy hatvan évvel ezelőtt, amikor mind a négyen felmentek Londonba megnézni a tűzijátékot. A zsúfolt rakparton álltak összekapaszkodva, izgatott várakozással.  Sherlock épp, hogy elkezdett járni, és az apjuk letette egy pillanatra a járdaszegélyre, amíg igazított a dzsekijén, de mire odanézett, a kisfiút elsodorta a tömeg, mert a gyülekezet hirtelen egy emberként moccant előre, közelebb nyomakodva a korlátokhoz. Mycroft még most is látja a szülei ijedt fejforgatását, ahogy a körülöttük állókat lökdösve próbálnak közelebb jutni a sapkás fejek és pulóverekkel párnázott vállak között, hogy megfogják Sherlockot, aki miután észrevette, hogy nem a szülei állnak mellette, kétségbeesett bömbölésbe kezdett.

De végül ő, Mycroft volt az, aki a lábak sűrűjében alábukva elérte Sherlockot, aki odakúszott mellé, és akibe Sherlock kismajomként csimpaszkodott. Aztán meghallották a rakéták dörrenését. Mycroft csak most, ahogy az emlék-rakéták  megjelennek a szemei előtt, állapítja meg, hogy talán mégis csak két éve lehetett, mert a színes fények a fekete semmiből születtek, és a formák a szemük előtt egyesültek, mielőtt hullócsillag formájában lesüvítettek volna a szemközti parton a a betonkorláton túlra Sherlock nevetésétől kísérve, és ekkor már ő is kacagott, felmutatott a kirobbanó kék-piros-sárga-kék-kék-zöld ernyőkre, amelyek feléjük borultak, mielőtt összecsukódtak volna egyetlen fényponttá, és Sherlock tekintete követte az ő ujját.

Emlékezz, emlékezz november ötödikére, kántálta mellettük egy Guy Fawkes maszkot viselő fiatalokból álló csoport, emlékezz, és Mycroft most emlékszik, ahogy kék szikrák táncolnak a deres novemberi estében, és Sherlock szemeinek örök kékje nevet rá, emlékezz, emlékezz, a kettőjük kacagása a petárdáknál is hangosabb most, ahogy betölti Mycroft hálószobájának csendjét.

Korán reggel ébred fel, napkelte előtt. Álmosan pislog néhányat, majd maga köré gyűri a piros plüss pokrócát, és áttámolyog a folyosón.

 A kiságy üres Sherlock szobájában.

Pasztell dobozokba csomagolt játékok. Bontatlan csomag pelenka. Mycroft bevackolja magát az ablak alatti pamlagra, és nézi az üres szobát. A kiságyra simított takaró érintetlen, puha csendje, úgy érzi, összeroppantja. A rácsok árnyéka ívet ír le a szőnyegen.

Felvesz egy égszínkék csörgőt, és összeráncolt homlokkal vizsgálja. Az emlékei nyúlósak és egymáshoz tapadnak, mint egy gombolyag vattacukor; nem tudja végigkövetni az egymásba olvadó, áttetsző szálakat. Talán nem is vezetnek sehová. Vagy legalábbis biztosan nem vezetik el hozzá.

Az üres babakocsival odakint szembesül, a terasz közepén. Mint egy koporsó. Mycroft komoly arccal áll felette.

-     Már te is nagyon várod őket haza, igaz? – lép mellé az apja. Mycroft felsóhajt, és elfordítja a fejét, mert egyszerre nagyon egyedül érzi magát. Kifosztottnak. Aggastyán-tekintettel néz fel az apjára, elfelejtkezve a saját gyerekarcáról. Az hátrahőköl.

- Felhívom a kórházat - hebegi, és eltűnik a teraszajtó mögött.

-
   Mycroft kisétál a terasz széléig, hogy elnézzen nyugat felé, ahol a hatalmasra fúvódott, vörös napkorong ekkor válik el a horizonttól. Leereszkedik a betonszegélyre, és ahogy ott lógázza a lábait a virágágy felett, egy gondolat dereng fel, ködösen, ám mégis ismerősen, mintha nem teljesen új, hanem ismét megtalált eszme lenne. Mycroft elmosolyodik: hiszen sejthette volna, hogy Sherlock, önző kis Sherlock, valahogy talál majd módot, hogy mégse ő maradjon egyedül végül.